Sok kicsi sokra megy

Mini Fesztivál 2004

Szerző: Németh G. István
Lapszám: 2004 március
Vadonatúj mûveket tárni a közönség elé, a lehetõ legjobb elõadásban: az elmúlt évszázad folyamán világszerte elszigetelõdött kortárs zene életszükséglete ez, melynek az újabb kori magyar zenetörténetben is megvan a maga - az UMZE hajdani kísérletéig visszavezethetõ - hagyománya. A rendszerváltozással egyidõs Mini Fesztivál, melynek szerény elnevezése az egyetlen hétvégére sûrûsödõ hangversenyek sorozatára utal, bõ másfél évtizedes folytonossága révén immár a magyar koncertélet egyik megkerülhetetlen kortárs zenei fórumává vált. Az idei, tizenhatodik seregszemle a korábbi helyszín, a Pesti Vigadó után az MTA fõépületének dísztermében, rádió- és televíziófelvétel nyilvánossága elõtt zajlott, s a közönség létszámára sem lehetett panasz.

Idén is sikerült megvalósítani a hagyományosnak számító irányelveket: kiegyensúlyozott volt a bemutatók és az ismételt elõadásra méltónak talált mûvek aránya. Az pedig nem újdonság, hogy a korábban bemu- tatott mûvekre való visszatekintés szintén sarkalatos kérdése, fokmérõje az egyes kompozíciók befogadástörténetének. Az idei Mini Fesztiválon huszonkilenc kompozíció hangzott el, ezeknek majdnem a fele valamilyen bemutatónak minõsült. Igaz ugyan, hogy viszonylag kevés (mindössze három) õsbemutatóra került sor, de a fesztiválon szólalt meg elõször hazai pódiumon három spanyol darab, illetve ugyanennyi eredetileg külföldön bemutatott magyar kompozíció. További két mûvet ebbõl az alkalomból hallhattunk elõször Budapesten, és volt két hangversenytermi bemutató is. A mûsort összeállító Gerencsér Rita mintha még arra is ügyelt volna, hogy a közelmúltban keletkezett mûvek kerüljenek túlsúlyba: a '70-es és a '80-as évek irodalmából 4-4 mûvet választott, viszont a '90-es évek és az elmúlt 4 év termésébõl már 8-8 mû került terítékre.

Magyar szerzõk mûvei mellett idén spanyol komponisták alkotásai szerepeltek a Mini Fesztivál mûsorán. Udvariasan távolságtartó fogadtatásban részesült a fesztivált nyitó kompozíció, FRANCISCO GUERRERO 1977-ben keletkezett Kamarakoncertje. A fuvolával és basszusklarinéttal kiegészített vonósnégyesre (pontosabban vonósnégyessel kísért két fúvósra) komponált alkotást, mely érdes hangzásával valóban nem kímélte a hallgatót, a mûsorfüzet a szerzõ legsikeresebb mûveként aposztrofálta. Nem írom a véletlen számlájára, hogy nem leltem rá a Grove-lexikonban olvasható Guerrero-mûjegyzékben. Az argentin származású FABIAN PANISELLO 1996-ban komponált brácsa- és zongorakíséretes dalait Maria Teresa Uribe énekelte, partnere Bársony Péter és Gulyás Márta volt. A Négy dal Alejandra Pizarnik verseire hangszeres kíséretének áttetszõ, filigrán írásmódját Stravinsky miniatûr ciklusa, a Három japán dal inspirálta. A szintén Stravinskyra utaló absztrakt harmóniai felépítés pedig a költemények befelé forduló, személyes lírájára rímel - még a második tételben is, ahol a szerzõ Hildegard von Bingen egy Ave Maria-dallamát használta fel.

Általában vitatni szokás az effajta nemzetközi mintavételek reprezentatív jellegét, hasznos, netán nélkülözhetetlen voltát. Hogy a szándéknak van létjogosultsága, arról a harmadik külhoni produkció gyõzõtt meg: LUÍS DE PABLO 1988-as Il violino spagnolo sorozatának önállóan is elõadható zárótétele, a Scherzo. Szecsõdi Ferenc elõadása igazán ékesszólóan bizonyította: nem véletlenül, hiszen a darab a legördögibb scherzók közül való. Szecsõdi hegedûjén, ezen a polifon részletek megjelení- tésére, nem temperált intonációra, sõt - horribile dictu - gitározásra is alkalmas médiumon pár percre a legváratlanabb fintorok elevenedtek meg, hol motorikusan, hol meg imbolygó ritmusban.

Hazai tájakra evezve MADARÁSZ IVÁN 1999-es darabjával kell folytatnom a sort. A cimbalmot és csellót foglalkoztató Újabb párhuzamos monológok egymást követõ szakaszaiban a szerzõ mindig más és más idiomatikus írásmóddal kísérletezik, s ha dialógus nem jön is létre, a szólamok mindenképpen tekintettel vannak egymásra. Az elõadás azonban ellentmondani látszott a mû alapkoncepciójának. Ha jól sejtem, a komponista két egyenrangú partnerre számított, csakhogy Szakály Ágnes nagyszerû cimbalmozása nem hagyott elegendõ teret társának, Puskás Zsoltnak: a cselló szólamát szinte végig erõtlennek hallottam. Hogy ez az elõadásmód tudatosnak tekinthetõ, azt kettejük CD-felvétele is igazolja: ott is hasonló arányok (pontosabban aránytalanságok) tapasztalhatók, az ideális erõviszonyokat mindkét alkalommal csupán az utolsó elõtti, szürrealista ellenpontozó szakaszban sikerült kialakítani. PONGRÁCZ ZOLTÁN szaxofonra és magnetofonra komponált Concertinója (1982) érdekes alkotás. A mû elektronikus része, melyet a szerzõ realizált, afféle kiszámíthatatlan, ezerarcú szörnyként hol Hammond-orgonát imitál, hol a természetben elõforduló hangokat idéz, hol pedig óramûre emlékeztetõ mechanikus gépzenét szolgáltat. A szaxofonos Götz Nándor nagyon jó muzsikus: már elsõ hangja önálló, sokatmondó történet. Ráadásul a szólamának tekintélyes részét alkotó improvizációkban is remekül helyt állt. DRAGONY TÍMEA, a legfiatalabb magyar zeneszerzõ-nemzedék tagja maga is közremûködött Kõfantáziák címû sorozatának elõ- adásában: Rohmann Ditta átszellemült csellójátékát kísérte zongorán. Bár a mûsorfüzet nem jelezte, a ciklus utolsó, legnagyobb terjedelmû darabja, a Briliáns õsbemutatóként hangzott fel a Mini Fesztiválon. A drágakövek neveit címként viselõ, absztrakt programdarabok harmóniailag különösen érzékeny szerzõt mutatnak, akinek szimmetrikus szerkezetû hangzatai kôkemény disszonanciáikkal együtt méltán tarthatnak igényt a hallgatóság elismerésére.

KIRÁLY LÁSZLÓ 1999-es Noktürnjét a fesztivál spanyol vendége, Fabian Panisello vezényelte az Intermoduláció Együttes élén. A Durkó Zsolt emlékének adózó kamaramûben a kifejezõ eufónián túl az apparátus lehetséges hangszín-kombinációinak virtuóz, kaleidoszkópszerû váltogatása kötötte le figyelmemet. Nem volt bemutató az Intermoduláció Együttes másik mûsorszáma sem, BOZAY ATTILA 1970-ben keletkezett Sorozata, amely Tihanyi László vezényletével szólalt meg. Mégis örvendetes, hogy a mûvek elhangzottak a Mini Fesztiválon - amennyire meg tudom ítélni, mérvadó, mindenesetre ihletett és magabiztos elõadásban. Bozay alkotásában szinte minden paraméter elõre megtervezett, vallják az életmû ismerõi. Ez azonban véletlenül sem megy a végeredmény rovására - e tekintetben elég a lassú zárótétel korálszerûen kezelt, hullámzó tizenkétfokú akkordjaira utalni.

A második hangverseny LÁNG ISTVÁN 3. kvartettjével kezdõdött - mûvét a szerzõ 1978-ban a Kodály Vonósnégyesnek ajánlotta. A variációs eljáráson alapuló és néhány rendkívüli hangképzési technikát alkalmazó kompozíciót a Somogyi Vonósnégyes adta elõ. SÁRI JÓZSEF két klarinétra írt darabja, a Dyaden a 2001-es Budapesti Õszi Fesztiválon hangzott el elõször, annak idején Farkas Zoltán már behatóan foglalkozott a kompozícióval (Muzsika, 2001/12). Magam azt tapasztaltam, hogy a capriccioso karakterû darab Klenyán Csaba és Rozmán Lajos elõadásában - neki szól az ajánlás - ez alkalommal sem ma- radt hatástalan. GULYA RÓBERT gitárszólója, a Tündértánc a cím olvastán kialakult várakozásaimra rácáfolva nem tûnt igazi táncnak, s a szerzõ által a mûsorfüzetben említett jóságos és gonosz tündérek jelenlétét is nehéz volt kihallanom belõle. Ebben azonban szerepet játszhatott a mûvet megrendelõ Johanna Beisteiner - nyilván az MTA díszterménél intimebb helyszínhez szokott, most azonban kissé bágyadtnak ható - elõadása is. Egyébként a gyakran kíséret nélkül megszólaló, gazdagon díszített dallamok a mû néhány akkordikus részletének kivitelezésével együtt mintha a virtuóz dél-amerikai gitárirodalomra utaltak volna - tisztes távolból.

A változatos mûsorszerkesztés jegyében a következõ hangversenyen hangzott el, hasonlóságai révén mégis ide kívánkozik MAROS MIKLÓS szólóhárfa-kompozíciója, az 1988-ban készült Trifoglio, melyet Maros Éva adott elõ. Az elõzõ darabbal együtt ez is külföldön élõ magyar szerzõ itthoni bemutatója volt. Bevallom, hallgatóként a harmadik tétellel tudtam legkevésbé azonosulni. Az illuzióromboló mellékzörejek ellenére jóval nagyobb élvezetet nyújtott a nyitótétel örökmozgója a maga nyilvánvaló impresszionista gyökereivel, illetve a közbülsõ tétel, mely egyszerû kvintekkel indul és glissandókkal színezett, bonyolult építménnyé fejlõdik.

Zajos sikert aratott a fesztiválon hangversenytermi bemutatóként fölcsendült posztmodern mû, DUBROVAY LÁSZLÓ Fecskedalok címû sorozata. A Gyurkovics Tibor verseire komponált dalciklus viszonylag könnyen áttekinthetõ szerkezetû, hallgatóbarát zene. A zongora romantikus-impresszionista ihletettségû, buja szólama mellett az énekesre is rendkívül hálás szerepet bíz - a dalokat Csereklyei Andrea és Holics László adta elõ. Gátlásoktól mentesen és gondtalanul, de nem felelõtlenül: így tudnám megragadni az életérzést, melyet a mû áraszt, és amely a legújabb, posztmodern fogantatású magyar dalirodalom sajátosságának tûnik (hasonló alapállást példáz többek közt Fekete Gyula nemrég bemutatott sorozata, a Kabarédalok is).

Sajátos színt képviselt a fesztiválon a kibõvített Ewald Rézfúvós Kvintett. Tagjai DURKÓ ZSOLT olykor szordinós hangzásokat alkalmazó, s egyébként is legtöbbször diszkréten visszafogott Sinfoniettáját szólaltatták meg, magyarországi bemutatóként. A mozgalmas, finoman kidolgozott kompozíció 1983-ban íródott az angol Philip Jones rézfúvós együttesének megrendelésére. Az Ewald Rézfúvós Kvintett adta elõ BEISCHER-MATYÓ TAMÁS Kettõskvintettjét is, mely õsbemutatóként hangzott fel a Mini Fesztivál pódiumán. A darab egy unisono témából - a szerzõ szóhasználatával: hangköz-sorból - bontakozik ki. Beischer-Matyó Tamás kedveli az erõteljes hangzásokat, kompozíciójának szokatlan megjelenítõ ereje egyenesen filmzenére emlékeztet - fontos adalék, hogy a partitúrában latin nyelvû bibliai idézeteket találni.

A Fesztivál felhozatalának egyharmadát tették ki az utolsó két hangversenyen elhangzott, nõi karra és gyermekkarra fogalmazott mûvek. Az Antal Mátyás vezette Nemzeti Énekkar HORVÁTH BARNABÁS Kányádi Sándor-megzenésítésével, az Õszeleji kívánsággal kezdte mûsorát. Az 1993-as darab, melynek modális hangrendszerét a szerzõ a blues egy jellegzetes basszusképletébõl eredezteti, valójában inkább néhány kodályos vonás kibontakoztatásának adott teret. Budapesti bemutatóként DURKÓ PÉTER a Nemzetközi Kodály Társaság megrendelésére komponált Természetzenéje következett. Bár kiindulópontjának Blake és Shelley verseit választotta, Durkó Péter hajlamos prózaként kezelni az angol szöveget. Ehhez társul a mû homofon szakaszainak lebegõ hangzása, egyszerre sok fokot megszólaltató, derûs diatóniája. A Természetzene általában mellõzni igyekszik minden redundanciát, ennek következtében nehéz szavakkal megragadni a kompozíciót. Hallgatni viszont annál nagyobb élvezet. REMÉNYI ATTILA gregorián ihletésû 37. zsoltára két stílusrétegre épül: a komponista kétszólamú, szabad orgánumot állít szembe zengzetes - egyszer kvartmelodikával, máskor terctornyokkal dúsított - polifon szakaszokkal, a hangulati csúcspont pillanatában pedig ötvözi e két réteget. Ebben az 1992-ben készült darabban is tetten érhetõ némi Psalmus hungaricus-hatás, többek között a befejezõ szakasz kvartszext-mixtúráiban.

A vallásos tárgyú kórusmûvek sorát a Mindszenty Zsuzsánna vezetésével fellépõ Musica Nostra Énekegyüttes folytatta. GYÖNGYÖSI LEVENTE mûve, a Cantate Domino (1997) töretlenül áradó jubiláció, melynek lendületét a szerzõ vérbõ, olykor pikáns harmóniái adják. Nem kísért, de itt is jelen van a múlt, a darab testébe szervesen integrált reneszánsz zárlati formulák révén. TÓTH PÉTER 1996-os Stabat matere a szûzanya - a szerzõ szavával élve – "magánkínjának" megjelenítésekor két kiélezetten ellentétes megszólalásmód között oszcillál. Lírai álomzenéket hallunk, melyeket idõnként a felkavaró drámaiságú Weöres-szöveg nehezen felejthetõ, kopogó deklamálása szakít meg. SUGÁR MIKLÓS 2001-ben négy latin szövegû vallásos gyermekkart írt a Mini Fesztivál felkérésére. Kettõt ezek közül 2002-ben mutattak be, az Adoramus te és az Exsultate deo hangversenytermi bemutatójára pedig idén került sor. Az Adoramus te izgalmas, már-már clusterszerûen szûk fekvésû kísérete fölött moll jellegû, pentaton fordulatokban gazdag dallam bontakozik ki, az Exsultate deo fõrésze egy dúr pentachordot átfogó dallammotívumot ismételget mámorosan. Gyanítom, hogy mind a könyörgõ, mind az örvendezõ darab alaposan próbára teszi az elõadására vállalkozó együttes technikai felkészültéségét és beleérzõ képességét.

A Magyar Rádió Gyermekkórusa élén Nemes László Norbert vezényelte FARKAS FERENC 1975-ben komponált Körtáncát, melynek látszólagos egyszerûsége mögött komplex ritmikai szerkezet rejlik. MOHAY MIKLÓS 1990-ben írt Kis dalaiban bizonyára nem csekély örömüket lelték az elõadók. A szerzõ a gyermekek zenei érzékenységének alapos ismerõje, aki nagy találékonysággal nyúlt Kiss Dénes játékos verseihez, és felnõttek számára is élvezhetõ mûveket írt belõlük. SZOKOLAY SÁNDOR új opusza, az Áprily Lajos természetverseire írt Jelentés a völgybõl (Az évszakok nyomában) nem készült el teljesen, így a Mini Fesztivál egyetlen énekkari õsbemutatója részleges maradt. A hattételesre tervezett ciklusból a mûsorfüzet még négy tételt ígért - végül az elsõ kettõ csendült fel. A mindig elragadóan vezénylõ Thész Gabriella a fennmaradó idõben egy Kodály-mûvet dirigált: az Angyalok és pásztorokat. Döntése nyilván nem volt tendenciózus, mégis jelképesnek éreztem a választást. Kodály ugyanis továbbra is jó szerzõ - még a Kodály-stílus elemeivel sáfárkodó maiakkal összehasonlítva is. Mindez persze a világért sem vonatkozik Szokolayra. Az õ zeneszerzõi kvalitásai a külsõ körülményektõl függetlenül vitán felül állnak. Már a Jelentés a völgybõl elsõ unisono dallamsora, mely minden népdalszerûségtõl mentes, ugyanakkor közvetlenül és egyéni hangon szólal meg, elárulja, hogy a kompozíció csak mester mûve lehet.

Az utolsó hangversenyen, a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok közremûködésével négy kompozíció hangzott el a keletkezés kronológiájának sorrendjében; ezzel úgyszólván az elmúlt három évtized magyar zeneszerzésének reprezentatív, a történeti fejlõdés szempontjából releváns mintája tárult a jelenlevõk elé. A koncert MAROS RUDOLF mûvével, az 1972-es Jegyzetekkel kezdõdött. A kompozíció Maros pályájának utolsó, szintézisteremtõ szakaszában keletkezett, melyet már a hagyományhoz való visszatérés, illetve a nyugati tradíció (jelesül az új bécsi szerzõk mûvei) és a bartóki-kodályi magyar iskola gondolkodásmódjának ötvözésére irányuló törekvés fémjelzett. Maros mestere a vonószenekari hangzásnak: drámai hatást kelt, ahogyan kiterjedt akkordikus szerkezeteit rövid dallamimitációk közbeékelésével, lassanként módosítja. Ez a darab egyik meghatározó írásmódja, melynek változatai mindhárom tételben felbukkannak, de a közbülsõ tétel szinte rögeszmés megszállottsággal újra és újra felidézett akkordkapcsolata is mélyen a hallgató emlékezetébe vésõdik. KOCSÁR MIKLÓS Huszárik Zoltán emléke elõtt tisztelgõ Kürtversenye (1983) olyan szólamot bíz a szólistára - ez alkalommal Varga Zoltánra -, melynek technikailag bravúros megformáltsága ellenére is sikerül megõriznie a vokális dallamszerûség közvetlenségét. Ugyanakkor a zenekari anyag nem idegenkedik a hármashangzat alapú eufóniától, amint az többször is - leghatásosabban a kompozíció végén, az alapmotívum apoteózisának pillanataiban - hallható.

2000-ben szólalt meg elõször Szegeden, az idei Mini Fesztiválon pedig budapesti bemutatóként hangzott el HUSZÁR LAJOS kompozíciója, az Ikonok - Pilinszky János emlékére. A zeneszerzõ latin nyelven énekelt miseszöveg-részek közé ékeli Pilinszky feltámadás-versét, a Harmadnapont. Számomra ez a mise volt a Fesztivál egyik nagy revelációja. Huszár ütõkkel kiegészített, franciás érzékenységgel és érzékiséggel kezelt vonós zenekara elképesztõ effektusokra képes: gondolok itt a Confitebor akkordikus kíséretének lágy pasztellszíneire, vagy a feltámadás-tétel egyszerûségében is nagyhatású skálamelodikájára, majd hitelesen megszólaló D-dúr eufóniájára, vagy a Sanctus kezdetének csengõ-bongó vágtázására. A cseppet sem könnyû, de nagyon hálás szólót Szécsi Edit énekelte. Talán az õ elõadásának is köszönhetõ, hogy az Ikonok folyvást Olivier Messiaen mûveinek jámbor vallásosságát juttatta eszembe. Mindjárt a Kyriében felkaptam a fejem a minimalista ismételgetés hallatán, melybõl itt az egyik legrokonszenvesebb emberi vonás, a gyermeki ártatlanság sugárzik. Kitartó, de nem követelõzõ, inkább bájos, szeretetreméltó ismételgetés ez, amellyel a zene a transzcendens felé fordul. Alighanem visszautasíthatatlanul...

A Mini Fesztivál utolsó mûsorszáma BALASSA SÁNDOR 2002-ben Petõfi-költeményekre komponált kantátájának õsbemutatója volt. A szív titkai címû alkotást legnagyobbrészt az ötvenes évek stílusában megírt népdalfogantatású dallamosság hatja át. Mindezt még egyértelmûbbé tette a közbülsõ tételben a Daróczi Tamás tenorját kísérõ, hungaricumnak számító hangszerkombináció, a klarinét-cimbalom-duó Veér István, illetve Herencsár Viktória elõadásában. Ebben a tételben (Lennék én...) ugyan feltûnik némi játékosság, de inkább csak azért, hogy még jobban kiemelje az 1846/47-ben keletkezett versekre épülõ kompozíció egészének elégikus-búskomor hangvételét.

Szecsõdi FerencSzecsõdi FerencA Somogyi Vonósnégyes, Drahos Béla és Schadl PéterA Somogyi Vonósnégyes, Drahos Béla és Schadl PéterJohanna BeisteinerJohanna BeisteinerMaros ÉvaMaros ÉvaA kibõvített Ewald Rézfúvós KvintettA kibõvített Ewald Rézfúvós KvintettNemes László Norbert Felvégi Andrea felvételeiNemes László Norbert Felvégi Andrea felvételei

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.