A harmincas évek Párizsának zenéje és muzsikusai

Konferencia és magyar hangverseny a Sorbonne-on

Szerző: Solymosi Tari Emõke
Lapszám: 1998 február
Daniéle Pistone, a Sorbonne professzorasszonya, a 19. és 20. századi párizsi zeneélet specialistája fejében született meg az ötlet: konferenciát kellene rendezni arról, kik és milyen zenét játszottak a francia fõvárosban az 1930-as években. Meghívását 36 elõadó fogadta el, elsõsorban párizsi és más franciaországi egyetemekrõl, de érkeztek zenetörténészek Olaszországból, Írországból és Kanadából is. Négy napon át (1997. november 17-tõl 20-ig) követték egymást gazdagon illusztrált elõadások, amelyeket a kérdéseken és hozzászólásokon kívül nemegyszer konstruktív, izgalmas vita követett.
A program összeállításából világosan érzõdött annak az igénye, hogy lehetõleg minél teljesebb képet kapjunk a korszakról. Az elsõ napon a zeneélet politikai és társadalmi vonatkozásai kerültek terítékre, majd a zene kapcsolata a társmûvészetekkel, a zenetudomány, a zenei sajtó, a lemezkiadás, a népzenekutatás kérdései. A második nap délelõttjét a nemzetközi vonatkozásoknak szentelték: a neoklasszikus balettzenén érzõdõ görögös hatásnak, az olasz zenével való kapcsolatnak, a keleti zene felé fordulásnak, valamint a Stravinskyról rendezett sajtóvitának. A zenés színházról szóló délutáni elõadások érintették többek között a párizsi Operaház harmincas évekbeli repertoárját, az operettet és a színpadi kísérõzenét. Teljes napszakot szántak a hangszeres muzsikának, illetve az egyházi és kórusmuzsikának. Az utolsó napon vált teljessé a kép, többek között a zenepedagógia, a jazz, a filmzene tárgyalásával. Ebben a hallatlanul gazdag programban külön elõadást szántak az 1930-as években Párizsban élõ, ott rendszeresen jelenlévõ vagy mûsorra tûzött magyar szerzõknek. Az elõadó, Nyéki Mária, a Centre Pompidou zenei gyûjteménye tiszteletbeli vezetõjének balesete miatt azonban ez elmaradt. Szerencsére a konferencia anyagát még idén megjelentetik könyv alakban, így Nyéki Mária kutatómunkájának eredménye, ha némi késéssel is, de ismertté válik.
A konferenciához két hangverseny is kapcsolódott. Az elsõt patinás helyszínen, a Sorbonne Richelieu Amfiteátrumában rendezték meg. A közönség nem mindennapi ajándékot kapott a rendkívüli zenei intelligenciával és bársonyos, elbûvölõen szép hanggal megáldott ifjú énekesnõtõl, Delphine Collot-tól (aki énekesi karrierje elõtt zenetudósnak készült), valamint kivételes érzékenységû zongorakísérõjétõl, Denis Comtet-tól. Többek között Tansman, Rousel, Enescu, Sauguet, Bréville, Migot, Poulenc, Messiaen dalai közül válogattak. Az ámuló közönség - különösképpen a magyar hallgató - nem gyõzött sajnálkozni azon, miért nem tûzik gyakrabban mûsorra e varázslatos zenei világ gyöngyszemeit.
A második koncert éppen az elmaradt magyar vonatkozású elõadást lett volna hivatott illusztrálni, így viszont - öröm az ürömben - muzsikával pótolta a szóbeli ismereteket. A hangversenyt Nyéki Mária szervezte, a helyszín pedig a párizsi Magyar Intézet zsúfolásig megtelt nagyterme volt, ahol díszvendégként megjelent többek közt a Bartókkal és Lajthával is igen közeli barátságban állt Darius Milhaud özvegye, Madelaine Milhaud, továbbá Dr. Lajtha Ildikó, a zeneszerzõ unokahúga és hagyatékának lelkiismeretes gondozója, Jean Leduc, Lajtha párizsi kiadója, valamint a Lajtha-díjas Pierre Vidal zenetörténész. A program Bartók, Lajtha és Harsányi Tibor mûveibõl állt, vagyis annak a három magyar komponistának a darabjaiból, akik tagjai voltak a '30-as években igen nagy jelentõségû (1932-ben Pierre-Octave Ferroud által alapított) Tritonnak, a modern zene megismertetésén munkálkodó nemzetközi társaságnak.
Hogy Bartók számára Párizs és általában a francia szellemiség mennyire meghatározó volt, és hogy milyen korán elismerte zsenijét a francia zenei elit, jól tudjuk Alain Surrans kitûnõ tanulmányából (Bartók és zenéje Franciaországban - 1905-1950. Bp. 1993.) Ma már talán Lajtha László életútja is ismert, az a tény legalábbis, hogy az õ zenei hazája Franciaország volt, és hogy a németes mûveltségû Magyarországon az õ életmûve kapcsolódik leginkább a franciás-latinos kultúrához. Kevesebben tudják, hogy Lajthát a párizsi tanulmányokra éppen jó barátja, Bartók ösztönözte. Persze nemcsak Lajtha közeledett Párizshoz, hanem fordítva is. Se szeri, se száma azoknak az elragadtatott kritikáknak, amelyeket a legnevesebb francia szakemberek írtak az itthon politikai okokból mellõzött - okkal mondhatjuk: agyonhallgatott - komponista külföldön gyakran mûsorra tûzött szimfóniáiról, kamarazenéjérõl, filmzenéjérõl. A francia szellemi élet legnagyobbjai fogadták maguk közé, s a közönség is ünnepelte. (Lajthát 1955-ben a Francia Akadémia levelezõ tagjává választották, akárcsak korábban Liszt Ferencet.) Harsányi Tibor (1897-1954) neve viszont - talán nem túlzás ezt állítani - itthon még a szakemberek számára is ismeretlen. Harminc éven át élt Párizsban, és - bár komponált zenekari mûvet, kórust, operát, bábjátékot - elsõsorban zongoramûveivel lépett fel. Harsányi szintén hatalmas sikereket aratott Párizsban, ahol halála után társaságot is alapítottak emlékének õrzésére.
Ez utóbbi szerzõtõl két ifjú japán muzsikus szólaltatott meg néhány tételnyi kellemes, ámbár nem túlságosan megragadó muzsikát. Yumeto Suenaga a Nocturne-t és az Intermezzót játszotta a zongorára írt szvitbõl, majd Sakoto Okurát kísérte a Három fuvoladarab elõadásában. Bartók oeuvre-jébõl a '30-as évek Párizsában gyakran játszott I. rapszódia, valamint a Székely Zoltán által átírt Román népi táncok csendültek fel Rásonyi Leila és az 1980-as évek óta Párizsban élõ, s ott tanárként és mûvészként igen elismert Torma Gabriella szenvedélyes, a mûvek valódi arcát bemutató elõadásában. A párizsi XIV. kerületi konzervatórium Opus 14. elnevezésû gyermekkara Anne-Valérie Fortier-Niés vezényletével két kórusmûvet (Ne menj el, Senkim a világon) adott elõ magyar nyelven, megható átéléssel.
A legnagyobb élményt kétségkívül Lajtha II. vonóstriója nyújtotta Rásonyi Leila, Kolozsváry László és a fiatal, de muzikalitásával máris nagy reményeket keltõ csellista, Kántor Balázs megrázó erejû interpretációjában. Ez a virtuóz, izzó drámaiságú, grandiózus mû végre alkalmas volt arra is, hogy képet adjon szerzõjének jelentõségérõl. Nyéki Mária szerkesztõi munkáját és hozzáértését dicséri, hogy az 1932-ben komponált, Romain Roland-nak ajánlott darab után egy színésznõ felolvasta a nagy francia író elragadtatott hangú köszönõ levelét. Ebben Rolland Bachéhoz hasonlítja Lajtha stílusát: "...Triójában sok olyat olvastam, ami nekem is szívem mélyén él. Úgy látom, stílusában Jean-Sebastien egészséges és fensõséges szigorához a ritmus és a lelkesültség izzó szabadságát társítja." (Illyés Gyula fordítása). "...lázas, egyenlõtlen érverés, amit a büszke lélek kordában tart, és vezetni képes" - írja késõbbi levelében Rolland, tökéletesen jellemezve ezt a darabot, amely - Lajtha hatalmas, a 20. században kimagasló értékû kamarazenei oeuvre-jének részeként - megérdemelné, hogy gyakrabban kerüljön közönség elé.
Jacques Chailley, a Sorbonne professzora; Claude Leduc, Lajtha párizsi kiadója és felesége, Lajtha László és Kodály ZoltánJacques Chailley, a Sorbonne professzora; Claude Leduc, Lajtha párizsi kiadója és felesége, Lajtha László és Kodály ZoltánLajtha LászlóLajtha LászlóLajtha László és felesége, budapesti otthonukbanLajtha László és felesége, budapesti otthonukban

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.