Magyar brácsamûvek amerikai elõadásban

Bartók-, Kurtág-, és Eötvös-mûvek Kim Kashkashian lemezén

Szerző: Grabócz Márta
Lapszám: 2001 február

Bartók: Brácsaverseny
Eötvös: Replica
Kurtág: Tétel brácsára és zenekarra
Kim Kashkashian - brácsa
A Holland Rádió Kamarazenekara
Vezényel: Eötvös Péter

EMC New Series 1711

A müncheni EMC Records kiadványaként igen fontos magyar vonatkozású lemez jelent meg: Bartók Béla, Kurtág György és Eötvös Péter brácsaversenyei Kim Kashkashian és az Eötvös Péter vezényelte Holland Rádió Kamarazenekarának tolmácsolásában.
Az örmény családból származó, michigani születésû és jelenleg Berlinben élõ brácsamûvésznõ jelentõs kortárs zenei repertoárja (csak az EMC-nél tizenhárom lemeze jelent meg Hindemithtõl Kurtágig, Schnittkétõl Kancheliig) és Eötvös Péternek a milánói Scala felkérésére, szólóbrácsára és zenekarra komponált mûve (1997) adhatta az alapötletet a magyar vonatkozású CD létrehozásához. Ez utóbbinak egyszerre van dokumentum-, újdonság- és elõadástörténeti értéke. (A magyar jelleget a CD külleme csak fölerõsíti, a külsõ és belsõ borítót ugyanis részben Nádas Péter fekete-fehér fotói illusztrálják.)
A lemez zenei anyaga - szögezzük le azonnal - még a kortárs zenéhez szokott hallgató számára sem könnyen emészthetõ falat. Igen nagy munka állhat a lemezkészítés hátterében, és ennek megfelelõen a hallgatónak is meg kell dolgoznia azért, hogy bejárhassa az élvezethez vezetõ utat.
A felvételt kísérõ háromnyelvû, kétszerzõs, csak a mûvekre szorítkozó ismertetések (P. Griffith és H.-K. Jungheinrich írásai) nem könnyítik meg a befogadó feladatát. Egy szó sem esik például az 1990-es években a Bartók-Brácsaverseny fakszimile kiadása (Bartók Records, 1995) és megszületõ kommentárjai óta újjáéledt polémiáról a Brácsaverseny kéziratának és létezõ verzióinak értékelésével kapcsolatban. A külföldi zenetudósok is ismerhetik Kroó György, Kovács Sándor és Somfai László angol nyelvû cikkeit, fakszimile-értékeléseit, és tudhatnák, hogy a Serly Tibor-féle 1949-es változaton túl ma gyakran emlegetik Erdélyi Csaba valamint Nelson Dellamaggiore (Bartók Péter által támogatott) Brácsaverseny-verzióit is, mint lemezfelvételen is megszólaltatható partitúrákat. A kísérõfüzet hiányosságai miatt magától a karmestertõl tudtuk meg, hogy Serly Tibor verziójának kiválasztása hosszas megfontolás és a többi zenei anyag ismeretében hozott döntés eredménye.
A Bartók-mû felvételeinek sorában a Kashkashian és Eötvös nevével fémjelzett elõadás a hang különlegesen szép, felhangdús, mély árnyalatú, olykor szinte fémes színével tûnik ki. A mély zengésû hangszínre való törekvésbõl következik, hogy az elsõ két tételben a meditatív, parlando szakaszok elõadása a legmegkapóbb. A harmadik, Allegro vivace tétel virtuóz román zenei anyagához, majd a skót dudatéma epizódjaihoz könnyedebb, világosabb hangszínt választ a mûvésznõ, így a tétel virtuóz feladatait gond nélkül oldja meg.
Mindez nem mondható el az elsõ tételrõl, amelyben a hangképzés "súlyossága", felhanggazdagsága a lassú tempók választása irányába tereli a formálást. Az elõadónak mind az expozíció dinamikusabb átvezetõ részében, mind a kidolgozás végi szólókadenciában a kiírt tempómódosításnál is jobban le kell lassítania a folyamatot, hogy a "meditatív" stílussal ellensúlyozza a ritmikai virtuozitás gyengeségeit.
A Brácsaverseny elsõ tétele a lemezfelvételeken általában mintegy 13 percig tart (lásd például Hungaroton 1969, Németh Géza; és Sony Classical 1994, Yo-Yo Ma), arra pedig már talán ne is hivatkozzunk, hogy Bartók mindössze 10 perc 20 másodpercet jelölt meg kéziratos lapjain. Kashkashian interpretációja 14 perc 37 másodpercet tesz ki.
Egy másik összehasonlítás is kínálkozik a szólista elõadói stílusa és a Bartók leveleiben papírra vetett jellemzések közt. Bartók ezt írta 1945. szeptember 8-án William Primrose-nak, a megrendelõnek: "Hangszínének sötét, férfiasabb karaktere is hatással volt némiképp a mûre. (...) Meglehetõsen virtuóz stílusban fogalmazott." (Idézi Somfai László: "Adatok a brácsaverseny keletkezéstörténetéhez", in B. Bartók: Viola Concerto. Facsimile Edition of the Autograph Draft, Bartók Records, 1995, 28.).
Az elmúlt tíz évben divatossá vált az amerikai zenetudományban a gender studiesként ismert feminista zeneelemzési megközelítés. Kashkashian elõadása kiváló alapanyagot szolgáltathat a férfias-nõies elõadásmódok összehasonlításához, ugyanis nézetünk szerint az elsõ és második Bartók-tétel tolmácsolása - a hangszín komplexitása ellenére - egyetlen szempontból hangsúlyozottan feminin jellegû: a hangra, hangzásra, azaz a pillanat szépségére koncentrál a struktúra helyett. Láthatóan nem sokat tud a sajátosan bartóki, a négysoros strófikus népdalszerkezetet követõ témák nagy ívû megformálásának és drámaiságának titkairól (lásd például az elsõ két tétel fõtémáit). De ha ettõl eltekintünk, el kell ismernünk, hogy a Bartók által említett "sötét karakterû hangszer" tónusát sikerült mindhárom tételben megvalósítani.
Eötvös Péter Replica címû, brácsára és zenekarra írott, mintegy 14 perces, 1997/98-ban keletkezett darabja nem a hagyományos értelemben vett brácsaverseny. Ez nem véletlen, hiszen a "kamaraverseny" gondolata a Három nõvér írása közben született meg a zeneszerzõben. A szöveges ismertetések (lásd a partitúra-elõszót vagy a CD-t kísérõ jegyzetet) egyértelmûen aláhúzzák az operát záró nagy búcsújelenet brácsaszólójával fennálló hangulati kapcsolatot.
A Replica többszöri meghallgatása után azonban még ennél is fontosabbnak tûnik a színházi, dramaturgiai kontextus szerepe. Ez a darab ismét a "hangszeres színház" kortárs zenei mûfajának kivételes példája, amelyben a szólót és az egyéb hangszereket, illetve hangszercsoportokat úgy lépteti föl a zeneszerzõ, mint egy drámai mû szereplõit. A Replicával kapcsolatban kötelezõen felmerül a Korrespondenz címû vonósnégyes-darabbal való összehasonlítás. Az utóbbi mûben a két-két kvartettszólam Wolfgang Amadeus és Leopold Mozart levélsorait hivatott megszemélyesíteni, az õ hangvételüket és gesztusaikat imitálva.
Értelmezésünk szerint a Replicában a brácsa olyan szereplõt ábrázol zenében, aki szüntelenül saját felszabadult, patetikus, gesztikuláló vagy éppen szorongó, síró énekét készül elõadni, és ebben a különbözõ erõk (más zenekari szólamok, csoportok, vagy a mindig két kontrasztáló zenei anyagot használó tuttik) segítik vagy akadályozzák. Ezen olvasat, illetve hallgatásmód szerint például a mû elején (lásd a partitúra 1-5. számát) a brácsa sikerrel küzd meg azokkal az erõkkel, amelyek álló, merev, tartott hangok segítségével belefojtanák a szót (az elsõ hegedû, a harmonika, a nagybõgõ szólamaiban). E szakaszban például az öt zenekari brácsaszólam "támogatja", "ösztönzi" a szólót a ritmikus és gesztikuláló ének kiteljesítésére, kiépítésére.
A mû középsõ formarészeiben (10-15. szám) egy elõbb visszafogott (con distanza, non patetico), majd egyre szenvedélyesebb és felszabadultabb ária bontakozna ki a szólóbrácsa anyagában, ha a tutti betétek hideg és félelmes csasztuska-zenéje (11. szám), illetve a tutti zenekari rétegek térbeli konfrontációja, forgása (14-15. szám) ezt nem akarná minduntalan megakadályozni. A darab utolsó szakaszában a szárnykürttel megtámogatott brácsa mégis folytatja a maga bensõ énekét: imáját vagy monológját (17. szám: semplice, dolce). Ám a darab végpontján a külsõ erõk elérik céljukat: belefojtják a szót a fõszereplõbe (ennek zenei szimbóluma a mû elejétõl ismert hangismétlés: a statikus, nem elõre haladó mozdulat képe - ezúttal a brácsa szólamában). E küzdelembõl és ennek szerencsétlen, negatív kimenetelébõl adódik a mû súlyos, szinte tragikus, reménytelenséget sugalló atmoszférája (ezt a Három nõvérhez való idõbeli közelség is igazolja).
Azért tértem ki ilyen részletesen a darab általam érzékelt dramaturgiai logikájára, mert Kim Kashkashian elõadása ezúttal maximálisan a dráma, a zenébe rejtett színpadi játék szolgálatában áll. Hangszínképzõ virtuozitása csak felerõsíti a darab mondanivalóját: a kritikus szólószakaszokban - a drámabeli partnerekhez alkalmazkodva - hangonként kell az elõadónak hangszínt váltani az üveghang, pizz., gliss., arco, Bartók pizz., felhang-képzés, pizz. sul pont., flautando stb. elõírásokat követve. Mindez hiánytalanul megszólal, méghozzá úgy, hogy az adott hangszín még a tutti felrakáson belül is hallható.
A zeneszerzõ keze alatt a Holland Rádió Kamarazenekara is nagyszerû teljesítményt nyújt. Csak a szólista és a zenekar közötti ilyen kivételes együttmûködésnek köszönhetõ, hogy ez a hangokba kódolt zenedráma tökéletesen megszólalhatott.
Kurtág György Tétel brácsára és zenekarra címû, 1954-ben írott mûve, a diplomamunkának szánt Brácsaverseny önállóan is elõadható elsõ tétele (Allegro molto moderato e poco rubato) a lemez igazi, felhõtlen "sikerdarabja". A szonátát és variációt formailag összebékítõ mû különös és meggyõzõ szintézise a romantikus (brahmsi!), a bartóki és az 1950-es évekbeli nyelvi hagyományoknak. Az interpretáció ezúttal is tökéletes mind a szólista, mind a zenekar részérõl: kiválóan vezetik elõ a brahmsi "suspense", a bartóki, "kékszakállús" deklamáció, a népzenei éneklõ kitárulkozás, vagy éppen a záró "misterioso", az átváltozás szervesen egymásra épülõ karaktereit. Tökéletesen megformált, fölépített mûvet hallhatunk, amely nem szenved csorbát a második tétel elhagyása miatt.
A lemez kivételes magyar zenei portré jellegét figyelembe véve azt kívánhatjuk, bárcsak minél több olyan hazai kortárs zenei bemutatót tartanának, amely ilyenfajta összegzésre ad alkalmat!

(A felvétel januárban Cannes-ban elnyerte a Classical Awardot. - A szerk.)

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.