"Egyetlen róla írt életrajz sem hiteles"

Beszélgetés Szergej Rahmanyinovról - Alexandre Rachmaninovval

Szerző: Petrányi Judit
Lapszám: 2005 április

Január végén két egymást követő estén Ligeti András vezényletével Szergej Rahmanyinov műveit játszotta a Matáv Szimfonikus Zenekar a Zeneakadémián. Az elsőn A holtak szigete című szimfonikus költemény, a Rapszódia egy Paganini-témára és a Szimfonikus táncok szólalt meg, a másodikon a 3. szimfónia és a nagy közönségcsalogató, a 3. zongoraverseny. A koncert - egy remek zongoristának köszönhetően - elementáris élményt nyújtott: a huszonéves (és nagyon csinos) orosz Olga Kernt a legnagyobbaknak kijáró tapsorkánnal, hosszú percekig állva ünnepelte a zsúfolásig telt nagyterem. Büszke is rá felfedezője, a fesztivál védnöke és díszvendége, a Svájcban élő Alexandre Rachmaninov, a zeneszerző unokája.

- Ön is muzsikus?

- Csak amolyan botcsinálta.

- Szóval tanult zenét?

- Tizenöt éves koromig zongoráztam. Akkor édesanyám azt mondta, komolyan szeretne beszélni velem. Azt tanácsolta, legyek inkább orvos, mérnök vagy jogász.

- Melyiket választotta?

- A jogot. A szerzői jog a szakterületem.

- A családban senki sem ápolta a nagyapai örökséget?

- Én még ebben nőttem fel, de a gyerekeimet már teljesen hidegen hagyja a zene. Most azonban nem azért vagyunk itt, hogy Alexről beszéljünk. Beszéljünk Serge-ről.

- Serge? Így hívták a családban? Franciásan?

- Ez volt a neve az általam ismert zenei világban. A nagyanyám Szergej-nek hívta.

- Ön hány éves volt, amikor meghalt?

- Áruljam el a koromat? Legyen elég annyi, hogy ismertem a nagyapámat.

- Emlékszik is rá?

- Nagyon jól.

- Mi a legfontosabb emléke vele kapcsolatban?

- Hogy egészen más volt, mint amilyennek az újságírók képzelik.

- Ezt hogy érti?

- Egyetlen róla írt életrajz vagy portré sem hiteles. Az írásokból egy zsémbes, szomorú, meghasonlott ember képe bontakozik ki, holott ő mindennek épp az ellenkezője volt. Amikor nem dolgozott, mindig mosolygott, nevetett, tele volt életkedvvel. Hatvanévesen olyan volt, mint egy tizenöt éves kamasz. Futkosott a kertben, labdázott velem, volt egy kutyája, amelyik hétszer egymás után tudta az orrával elkapni a labdát, anélkül, hogy leejtette volna. Úgy betanította, mint valami cirkuszi állatot. De bridzselni is nagyon szeretett. Imádott autózni, öt-hatszáz kilométeres utakat is megtett, a sofőrje ilyenkor általában mellette ült az utasülésen, mert a nagyapám, bár volt sofőrje, maga szeretett vezetni. Száguldani! És komoly döntéseket tudott hozni harminc másodperc alatt. Azt a házat például, ahol ma is élünk Svájcban, kereken harminc másodperc alatt vette meg. Valakivel ebédelt, és az említette neki, hogy látott egy eladó házat, gyönyörű helyen: nem érdekli? De, nézzük meg, mondta a nagyapám. A kávé után odamentek, kiszálltak a kocsiból, Serge megállt, és azt mondta, igen. Egy órán belül az övé volt. És mondok még valamit. Soha nem hallottam kiabálni, vitatkozni, veszekedni. Soha. Hihetetlenül finom ember volt.

- Ezt a zenéjében is érezhető arisztokratizmust vajon otthonról hozta?

- Ki tudja? Az biztos, hogy a Rahmanyinov-család a legősibb orosz családok egyike. A családfánkat a 11. századig tudjuk visszavezetni. De ettől ő még lehetett volna durva zsarnok is. Nem az volt. Maga volt a megtestesült jóság. Híres családi történet például, hogy 1. szimfóniájának ősbemutatóját Glazunov vezényelte. Katasztrofálisan! Talán részeg volt, talán más baja lehetett, mindenesetre rettenetesen elrontotta. Bár újabban azt is mondják, hogy az a szimfónia vagy száz évvel megelőzte a korát. Akárhogy is, hét évvel később Glazunov írt egy szimfóniát, amelyet a bemutatón Rahmanyinov vezényelt. Sok úgynevezett jóakaró azt tanácsolta, most itt az alkalom visszaadni a kölcsönt. Serge kikérte magának. Azt mondta, neki most százszor inkább a tehetsége és tudása legjavát kell adnia. Azt hiszem, ennél jobban semmi nem jellemzi a nagyapám gondolkodásmódját.

- Mindaz az életöröm és vidámság, amiről az előbb beszélt, ott van a zenéjében is. De van mellette más is: szomorúság, befelé fordulás.

- És szentimentalizmus.

- Tehát egyetért azokkal, akik például a 2. zongoraversenyt túl érzelmesnek, szentimentálisnak tartják?

- Persze, és ennek egy hölgy az oka. Ilyen zenét csak az tud írni, aki szerelmes. Csak az.

- Ki volt az a hölgy?

- Azt nem árulhatom el. Még nem.

- Moszkvában 1901-ben, az ősbemutatón ő maga játszotta a 2. zongoraverseny magánszólamát. A titokzatos hölgy tehát valószínűleg orosz volt. Vagy nem?

- Erre a kérdésre nem válaszolhatok.

- Még mielőtt végleg elhagyta volna Oroszországot, Rahmanyinov bejárta a világot. Hosszabb ideig élt Drezdában, koncertezett Londonban és az Egyesült Államokban. Mondhatjuk, hogy mai fogalmaink szerint világpolgár volt?

- Igen. Összesen 19 évig írta a zeneműveit orosz földön, és szintén 19 éven át külföldön. Éppen fele-fele arány. Érdekes, nem?

- Amikor végleg elhagyta Oroszországot, 1935-ben miért éppen Amerikában telepedett le?

- Hivatalosan nem telepedett le, csak ott élt. Amikor rákos áttételben haldoklott, elkészítette a végrendeletét, mert nyilvánvaló volt, hogy csak hetei vannak hátra. Ekkor Roosevelt elnök felajánlotta a nagyanyámnak az amerikai állampolgárságot, mert ezzel akart védelmet biztosítani neki, ha magára marad. Ez 1943-ban volt.

- De a lexikonok szerint Rahmanyinov 1935-től Amerikában élt.

- Nem. 1907-ben utazott először Amerikába. Aztán '26-tól '30-ig Drezdában élt, majd hosszabb időre Svájcba, s végül újból az Egyesült Államokba ment. Azért oda, mert, mint ma is, csak ott volt sok nagyváros, sok komoly hangversenyterem. Szám szerint 21 olyan nemzetközi rangú terem, amilyenből Franciaországban például egyetlenegy található - természetesen Párizsban.

- Mennyire voltak erősek az orosz gyökerei?

- Nagyon! Az orosz népet soha nem keverte össze az uralkodó politikai rendszerrel.

- Visszavágyott a hazájába?

- Megértette és elfogadta a helyzetét.

- Mesélt-e otthon annak idején ifjú éveiről? Például tanáráról, Alexander Silotiról, aki Liszt tanítványa és Rahmanyinov nagybátyja volt?

- Nem.

- Másik két híres tanáráról, Tanyejevről és Arenszkijről sem, akiktől a moszkvai Zeneakadémián zeneszerzést tanult?

- Ilyesmikről soha nem esett szó a családi asztalnál.

- Szkrjabinról sem, aki közeli barátja volt, és akinek több művét ő mutatta be?

- Soha nem beszélt róla.

- Mi lehet annak az oka, hogy annyira szerette és értette Szkrjabin világát, miközben ő maga nem csatlakozott a modernekhez, hanem sokkal inkább Csajkovszkij vagy Liszt utódjának mondható?

- Fogalmam sincs.

- Milyen volt a kapcsolata Stravinskyval és Prokofjevvel?

- Volt köztük némi féltékenység, de semmi komoly.

- Sikeres zeneszerzőnek tartotta magát? Elégedett volt a saját sikereivel?

- Soha nem volt magával elégedett. 1993-ban, amikor a moszkvai televízió egy emlékfilmet forgatott róla, én is ott voltam a forgatócsoporttal a Carnegie Hallban, ahol Serge annak idején több sikeres koncertet adott. Találkoztunk többek közt egy színpadi munkással, aki már egészen fiatal fiúként is ott dolgozott. Ez az ember - Robertnek hívták - elmesélte, hogy az egyik koncertje végén Serge-et vastapssal, állva ünnepelte a közönség. Miután a tapsot megköszönve először lejött a pódiumról, ez a Robert azt kérdezte tőle, "Maestro, mit érez, hogyan sikerült?" Serge azt felelte: "Borzasztó. Rémesen játszottam." Igazi perfekcionista volt, soha nem volt magával elégedett. Ezért van például az 1. szimfóniának annyi változata, vagy a 4. zongoraversenynek - amelyiknek mindig a második változatát játsszák, mert Ashkenazy azt hozta divatba, de ettől függetlenül létezik belőle több is.

- Zongoraművészként Rahmanyinovot a 20. század egyik legnagyobbjának tartották.

- Az mindenesetre biztos, hogy azok közül a kiváló zongoraművészek közül, akik a műveit manapság előadják, többen mondták nekem: bárcsak úgy tudnának játszani, ahogyan a nagyapám!

- Ön hallotta őt játszani?

- Természetesen.

- Előfordult, hogy csak önöknek játszott, a családnak?

- Nem, soha. De ott játszott a házban. Az alagsorban volt egy kis zeneszobája, benne a zongora.

- Megengedte, hogy hallgassa, miközben gyakorolt?

- Nem mentem be gyakran, de egyszer sem dobott ki.

- Akkor inkább a hangversenyein hallgatta, mint mindenki más?

- Egyetlenegy koncertjét hallottam. A Paganini-témára írt Rapszódiát játszotta.

- Van-e a játékáról olyan felvétel, amely nem jelent meg?

- Van. Nagy kincs: harminchét fekete lemez. Ezek olyan felvételek, még 78-as fordulatszámú bakeliton, amelyeket ő maga nem talált elég jónak, ezért a hangmérnöktől még sokszorosítás előtt elkérte az eredetit, hogy megsemmisítse. Aztán valahogy mégis megmaradtak. Most én őrzöm mindet, a többi személyes tárggyal és emlékkel együtt. Sok érdekes emlékről őrzök dokumentumokat. Tudja-e például, hogy a nagyapám karrierje tulajdonképpen mikor kezdődött? Szép történet, a sorsszerűségről szól. Serge zongorázni tanult, egy másod- vagy harmadosztályú tanártól, aki tizenkét évesen elvitte őt Moszkvába, egy zeneakadémiai ifjúsági koncertre. A műsoron Beethoven Esz-dúr zongoraversenye szerepelt, egy neves zongoraművész volt a szólista. A végén azt kérdezték a közönség soraiban ülő gyerekektől, volna-e kedve valakinek kijönni és játszani valamit. Serge jelentkezett, és eljátszotta a Beethoven-zongoraverseny zongoraszólamát. A páholyban ott ült Csajkovszkij és Zverev, aki akkor Moszkva legjobb zongoratanára volt. Ő lett Serge tanára, hat éven át tanította, és ami neki, a szegény fiúnak ugyanolyan fontos volt, ösztöndíjat és a konzervatórium kollégiumában szállást és teljes ellátást is kapott. Tizenhét éves korában Csajkovszkij rázott vele kezet, amikor átvette kitüntetéses diplomáját.

- Svájcban, otthon őrzi ezeket a relikviákat?

- Egyelőre igen, de eljön az ideje, amikor a nagyközönség is láthatja majd valamenynyit. Többek között ez is szerepel az általam 1999-ben alapított Rahmanyinov Alapítvány céljai között.

- És még mi?

- Serge életművét életben tartani, mindenféle kishitűség, tudatlanság és előítélet ellenében.

- Milyen előítéletre gondol?

- Amikor 1999-ben Rahmanyinov-koncerteket akartunk szervezni Berlinben, Zürichben és Milánóban, Németországból azt a választ kaptam, hogy a németek egyáltalán nem szeretik Rahmanyinovot, nem fogjuk tudni eladni a jegyeket, csak tönkremegyek bele anyagilag, úgyhogy jobb, ha elfelejtem ezt az ötletet. Én viszont többek között hegymászó is vagyok, úgyhogy semmi sem ösztönöz jobban, mint ha valamire azt mondják, hogy lehetetlen, így magam vettem kezembe a szervezést. Abszolút telt ház volt Berlinben, egyébként Zürichben is, és óriási siker. Most már évente szervezünk Rahmanyinov-fesztiválokat, többek közt a New York-i Lincoln Centerben és a Carnegie Hallban, és a legnagyobb örömömre, most először, Budapesten is. Ez tehát az egyik cél. A másik, hogy tehetséges fiatal előadókat nyerjek meg Rahmanyinovnak. Mint amilyen Olga Kern, vagy a kitűnő Mihail Pletnyov, akit, emlékszem, először három hónapba telt meggyőzni, hogy elvállaljon egy Rahmanyinov-koncertet, másodszor három hét kellett hozzá, harmadszorra már csak harminc másodperc. Mert a tapsot, a sikert mindenki szereti. Berlinben 2004-ben Pletnyov 11 perc 32 másodperces vastapsot kapott, tizenhétszer tapsolták vissza.

- Honnan tudja ilyen pontosan?

- Mindig viszek magammal stopperórát, amikor hangversenyre megyek. Akár Brahmsot, akár Beethovent, akár Sosztakovicsot játszanak. Mindig megmérem, otthon feljegyzem és összehasonlítom a tapsok hosszát. A számok soha nem hazudnak. Ezért szeretem őket. Tehát a lényeg: gondoskodni szeretnék arról, hogy Serge az emberek tudatában elfoglalhassa az őt megillető helyet. Ezért most nagyon komoly dologra készülök. Szeretném, ha nagyanyám vallomásai alapján elkészülne egy játékfilm. Nagyanyám naplót vezetett Serge-el közös életükről, de a végrendeletében meghagyta, hogy a vallomását csak a halála után harminc évvel szabad elolvasni. Most lejárt ez az idő, és ha e dokumentumok alapján a tervezett film elkészül, az Rahmanyinovot sok szempontból egészen más megvilágításba helyezi majd.

- Milyen értelemben?

- A nagyanyám, Nathalie gyakorlatilag megzsarolta a nagyapámat. Azt mondta, férjhez megyek hozzád, ha... - és a nagyapám belement. Elfogadta a stabilitást, a gondoskodást, a nyugodt otthont, mindazt, amire egy művésznek különösen szüksége van. És feladott valami mást. A tüzet, a percenként kétszázas pulzust, azt a titokzatos gyönyörűséget, ami egy férfit és egy nőt összeköt. Választott. A nyugalmat választotta, amit - meg kell hagyni - Nathalie évtizedeken át megadott neki. A biztos hátteret, a gondoskodást, a dédelgetést. De ennek súlyos ára volt. Ördögi háromszög: ez lesz a film címe.

- Ez áll tehát a 2. zongoraverseny hátterében?

- Hát persze. De az emberek nem használják a fejüket. Még hogy melankolikus, még hogy depressziós! Fenét, szerelmes volt a nyomorult.

- Miért ajánlotta Rahmanyinov a 2. zongoraversenyt egy pszichiáternek?

- Ez nem igaz.

- Mi nem igaz? Az a bizonyos dr. Dahl, akinek dedikálta, nem létezett?

- De, persze hogy létezett.

- Nem neki ajánlotta?

- De. Csak ez ennél sokkal bonyolultabb.

- A filmből kiderül?

- Ezért akarjuk elkészíteni. Bolondok az emberek. A bűnözőket, mielőtt elítélnék őket, megkérdezik, milyen gyerekkoruk volt. És ha nehéz, ha az apjuk verte őket, akkor mindjárt csak öt évet kapnak tíz helyett. A nagyapám meg... A családja teljesen elszegényedett, a szüleit elvesztette, tízéves korától egy árvaházban nevelkedett, egyedül volt, nem volt semmije. Leélte az életét egy olyan asszonnyal, akit... És mégis volt hozzá ereje, hogy megírja a 2. zongoraversenyt. És még azt mondják, hogy lelkileg ilyen meg olyan volt? Fantasztikus volt, egyszerűen fantasztikus! Amit megélt, annak a fele is összeroppantott volna egy gyenge embert, ő meg csak írta a műveit, és zongorázott, úgy, mint kevesen. Addig nem akarok meghalni, amíg ezt nyilvánvalóvá nem teszem. Amíg Serge a világ szemében el nem foglalja az őt megillető helyet.

- Büszke rá, hogy Rahmanyinov unokája?

- Rendkívül hálás vagyok érte. Serge értelmet adott az életemnek. Nincs olyan nap, hogy ezt meg ne köszönném.

Alexander Rachmaninov Bárkány Eszter felvételeAlexander Rachmaninov Bárkány Eszter felvételeA zeneszerzõ Levko nevû kutyájával, 1899A zeneszerzõ Levko nevû kutyájával, 1899Nathalie-val, 1942Nathalie-val, 1942

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.