Farkas Ferenc évszázada

Szerző: Petrovics Emil
Lapszám: 2005 december

Nem értem, nem tudom felfogni. Igyekezetem zátonyra fut, az élet megszokott rendje a feje tetején ugrál, ellenállhatatlanul nevetségesnek érzem magam, ha Mesterem és a XX. század jellemzõit kell párhuzamba állítanom. A perpetuum mobile, az aranycsinálás megszállottjai több sikerre számíthattak, igyekezetük több eredménnyel kecsegtetett, mint az a képtelen feladat, hogy az Embertörténet egyik legrettenetesebb évszázadának keretébe foglaljam azt a nagyszerû alkotót, mindenre érzékeny, páratlanul mûvelt, derûs tanítómestert, és korát tökéletesen megértõ - de nem megélõ - boldog zeneszerzõt, aki sohasem hagyta el, sohasem vesztette el istenáldotta ajándékát: önmagát.

Bámulatosan hosszú, egészséges, gondtalanul termékeny életének szinte napra kiszámíthatóan felét (negyvenhét és fél esztendõt) töltöttem Vele jóban-rosszban, sikereinek természetességében és érzékenységét horzsoló bosszúságainak eltúlzásaiban. Voltam hallgatója, tanítványa, tanársegédje, tanártársa, a tanszékvezetés girbegurba útjain - politikai és emberismereti tájékozatlanságában - révkalauza, vigasztalója presztízs- és pénzügyi kérdésekben. "Szörnyû haragra gyúlt", ha valaki más is megzenésített egy olyan verset, amelyet õ is dallá formált. Weöres Sándor külön helyet foglalt el életében, s én nem gyõztem nyugtatni: "Tanár úr, a tiéd jobb, megmarad, szeretik énekelni, ne törõdj vele!" Hosszú éveken át vonszolta magával ezeket a sérelmeket, én meg rendületlenül cifráztam ugyanazt. Hiába. Szavaim hatását csak egy rövid érzéstelenítéshez lehet hasonlítani.

Nem lehet felfogni, hogy az európai nyelvek többségének alapos ismerete miért nem gondolkodtatta el a pokoli világ dolgairól. (Olvasott és beszélt görögül, latinul, olaszul, franciául, németül, angolul, románul, dánul, spanyolul, viszont nem igazodott el a szláv nyelvekben - arra ott voltam én.) Elképesztõ irodalmi, képzõmûvészeti, építészeti, színházi, filmmûvészeti és - mindenekfelett - zenei mûveltségét (az antikvitástól a naprakész avantgárd és könnyûzenei mûfajokig) gyönyör forrásának tekintette, problémaérzékenységét, ízlését a megoldások tisztaságával azonosította, az alkotás nem gond, hanem kézenfekvõ öröm volt számára. Élete utolsó perceiben is írt, tervezgetett.

Szellemiségét mély katolikus vallásgyakorlat keretezte, templomba járó volt a nehéz idõkben, s akkor is, amikor már kérkedni lehetett volna a vasárnapi programmal. Szemérmes volt, magatartását a politikai kurzusok szemernyit sem befolyásolták.

Szerette az életet, a választékos öltözködést, az úri viselkedést, a szépen terített asztalokat, a gazdag, gondosan megtervezett ebédeket, vacsorákat, komoly borszakértõnek mutatkozott, a rend, az ápolt külsõ anyagi, és a gondozott bensõ szellemi világából állt össze élete több tízezer napja.

Latinos, könnyed léptekkel sétált el Doberdo, az õszirózsás forradalom, a vörös és fehér terror mellett. Rómába ment csiszolni tudását és ízlését. A második világháború a kolozsvári opera korrepetitori és karigazgatói feladataival sújtotta. Múzeumi látogatóként borzadt a százmilliónyi halott, Auschwitz és a sokkal késõbb megtudott Gulág expresszionista, szürrealista, Picasso megfogalmazta retteneteitõl. Zenéjében ezek az elemek soha sem bukkantak fel, 1956-ban minden nap kíváncsian kérdezte tõlem: "Mit csinálnak ezek az emberek a városban?"

Mûvészete nem a mélyben kotorászott, inkább a magasba, a kék égbe, a derû világába vezérelte a hallgatót. Nem volt sem felületes, sem cinikus, sem léha: naivitása és hite kristálytisztán képviselte azt a rég feledett, vagy tán nem is létezett boldogító örömöt, amit az élet, a szépség és a mûvészet adhat az embernek. Neki ez volt a legfontosabb.

Egy alkalommal, séta közben odafordult hozzám, s lehalkítva hangját, így szólt: "Tudom, hogy Johann Sebastian csak isteni mércével illethetõ, de én jobban szeretem Vivaldit!" Mesteri tudását, boldogságát, ártatlanságát, eleganciáját, tisztaságát, tragikus szörnyülködésektõl mentes, érintetlen életét, alkotásait mélységesen tisztelem és szeretem. Õ más évszázadot teremtett magának. Feledte, pontosabban: nem vette észre, hogy a XX.-at írtuk.

Szigliget, 2005. november 4.

Petrovics Emil

Fotó az 1970-es évekbõlFotó az 1970-es évekbõl

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.