Mozart és Bécs

Az önálló élet kezdete - 1781

Szerző: Volkmar Braunbehrens
Lapszám: 2006 április

Az új szállás

1781. május elsején vagy másodikán Mozart kiköltözött a hercegérsek lakóhelyéül szolgáló házból, a Deutschritterorden házából, és Cäcilia Webernél, a Zum Auge Gottes-házban, a Peter 11. szám alatt szállt meg. Május 9-én a hercegérseknél került sor arra az emlékezetes beszélgetésre, amely szolgálati viszonyának felmondásához vezetett. Ki tudja, lehetséges, hogy a függetlenséget jelentõ, döntõ lépés megtételére a Weber család is bátorította, miután apja nem túl meggyõzõ, sõt kimondottan bátortalan, aggályoskodó (illetve az atyai tekintélyre apelláló) érvekkel szólította fel, térjen vissza Salzburgba. Elvégre Mozart heteken keresztül mást sem tett, mint hogy újra és újra apja tanácsát és támogatását kérte: írjon, válaszoljon, mint legközelebbi barátját udvarolta körül apját ("Mon très cher amy!"), ám mindvégig értetlen hallgatásba ütközött. Összesen nyolc levelet írt, és mindössze egy vagy két válaszlevél érkezett. Ez már csak azért is igen szokatlan volt, mert amúgy Leopold Mozart minden postanapot kihasznált, akárhányszor postajárat indult, nem mulasztotta el, hogy levelet küldjön családtagjainak, õ maga pedig elvárta hozzátartozóitól, hogy ugyanilyen gyakorisággal adjanak hírt magukról.

Szokatlan, ahogy a Mozart család tagjai állandóan és részletesen kicserélték híreiket, ahogy megírták egymásnak az újságokat és életük minden egyes lépését megtanácskozták egymással. Még az amúgy meglehetõsen szorgalmasan levelezõ tizennyolcadik századból sem igen ismerünk még egy olyan családot, amelynek tagjai - a rendkívül magas portóköltségek ellenére - ilyen rendszeres és kiterjedt levelezést folytattak volna. Mozartot alighanem keserû csalódással töltötte el apja hallgatása, amely feltehetõen egyértelmû fegyelmezõeszközül is szolgált. Leopold Mozart nyilvánvalóan abból indult ki, hogy fia semmit sem tesz atyai jóváhagyás nélkül. Kezdetben valószínûleg nem is vette komolyan, hogy fia nem akar hazatérni Bécsbõl, az egész terv annyira irreálisnak, elvakultnak, financiálisan kilátástalannak és rögeszmésnek tûnt. Ezt közölte is fiával, és basta! Különben is mérges volt rá bizonyos Münchenben megesett dolgok miatt. Minden levélbõl, amelyet Mozart ezen a nyáron írt, azt halljuk ki, hogy védekezik, hogy mentegeti magát. Világosan látszik, két olyan kérdéskörrõl van szó, amelyben az apa teljességgel éretlennek, meggondolatlannak és óvatlannak tartja fiát: a nõkhöz és a pénzhez való viszonyról.

Apa és fia elsõ komolyabb összezördülésére három évvel korábban került sor, amikor Mozart Mannheimben megismerkedett a három Weber lány közül a legidõsebbel, Aloysiával. A szerelem elsõ bódulatában Mozart Itáliába akart utazni Aloysiával, ráadásul még azt is a fejébe vette, hogy pénzügyileg szanálja az egész Weber famíliát. Az epizódnak az apa hatalmi szóval vetett véget. A kísértések, amelyeket Mozartnak Münchenben le kellett volna gyõznie, nem lehettek egészen komolyak. De akármi történt is Münchenben azokban a hetekben, farsang táján, akármit látott is Leopold Mozart, valósággal záporoztak a szemrehányások, Mozart pedig úgy védekezett, mint egy gyerekcsínyen kapott kisiskolás.

"...az a bizonyos érintkezésem azzal a rossz hírû nõvel egy bálon játszódott le, jóval elõbb, mint hogy rossz hírérõl értesültem. Lekötöttem vele egy táncot, hogy biztosan legyen partnerem, és nem tudtam otthagyni anélkül, hogy megmondtam volna az okát - és ki mond ilyesmit valakinek a szemébe? Azóta többször nem táncoltam vele, másokkal meg táncoltam. Ezért is örültem, amikor vége volt a farsangnak. Különben senki sem mondhatja, hacsak nem hazudik, hogy egyebütt találkoztam volna vele, vagy meglátogattam volna a lakásán. Higgye el, vallásos vagyok, és ha valaha szerencsétlenségemre rossz útra tévednék, Önt, kedves atyám, minden felelõsség alól föloldozom; csak én lennék a gazember, mert Önnek mind világi, mind vallási üdvösségem tekintetében csak jót köszönhetek." (1781. június 13.)

Mozart tehát bálba járt, felszabadultan táncolt, és - életében elõször - szabadnak és boldognak érezhette magát. Feleségének utóbb megvallotta, hogy ezek voltak élete legboldogabb hetei. Flörtölgetett, idejét pedig fõként a müncheni udvari zenekar tagjainak társaságában mulatta. E napok derûs hangulatát adja vissza egy dala is (K. 367b = 351), amelynek vidám, játékos hangjába egy csöpp remegés és szívdobogás is vegyül; bizonyosan alkalmi kompozícióról van szó (a szövegíró ismeretlen), amelyet a komponista a zenekar kürtösének, Martin Langnak írt, és amely jól dokumentálja az idõszak felszabadult, gondtalan hangulatát:

Jöjj, citerám, ó jöjj, Helyettem mondd neki,
titkos szerelmek õre, én nem mondhatom el még,
õröm, barátném nekem is. hogy szivem neki nevelem!
Jöjj, hadd bízzam terád, Helyettem mondd neki,
mi vár a titkon szenvedõre, mit én hiába panaszolnék,
s hogy kínom egyszer merre visz. hogy érte összeég szivem!

(Báthori Csaba fordítása)

A Mozartot apjához fûzõ viszonyban meghatározó elem az apa személye iránti roppant tisztelet. Ez abból is látható, hogy Wolfgang feltétel nélkül alávetette magát az atyai tekintélynek. Döntõ jelentõségû azonban nem az atyai szigor volt, hanem a tudat, hogy milyen sokat köszönhet apjának, hogy az mi mindent megtett az õ fejlõdéséért. Leopold Mozart nem csupán szeretõ és nagyvonalú apa volt, Mozart neki köszönhette azt a mûvészi öntudatot is, amely nélkül minden nagy életmû elképzelhetetlen. Már csodagyerekléte alapját sem a szigorú zenei drill jelentette, a kérlelhetetlenül bevasalt ujjgyakorlatok - ahogy az már lenni szokott -, hanem a gyermeki kreativitás játékos fejlesztése. Leopold Mozart fia zenei gyámjából zenei partnerévé vált, kritikus észrevételeivel segítette fiát, teljesen elismerve õt akkor is, amikor Mozart egyre inkább a maga útjait kezdte járni, nemritkán szokatlan és járatlan utakat. A zenén kívüli területeken Mozart feltétel nélkül elismerte apja messze tekintõ bölcsességét, éles eszét, meggondoltságát, igényelte is tanácsát és véleményét. Most azonban már felnõtt férfi volt, huszonöt éves, autonómiára vágyott, egyenjogúvá akart válni, el akart szakadni a szülõi háztól, és meg akarta alapozni önálló életét. Mármost ez a régóta halogatott lépés az apára is nagy súllyal nehezedett, õt is nyomasztotta, hiszen ezzel élete nagy feladata ért véget. Õ mindent megadott, ami ahhoz kellett, hogy e rendkívüli tehetséget elindítsa sikeres életpályáján. Leopold Mozart alighanem egyszerûen úgy érezte, hogy magára hagyták. Megöregedett, és egyre inkább megkeseredett; ezért a fia közelében felbukkanó nõknek úgyszólván semmi esélyük sem lehetett nála.

Amikor pedig Leopold Mozart megtudta, hogy fia Cäcilia Weber lakásában talált albérletre, hallása roppantmód élessé vált. Alighanem magánál Mozartnál is világosabban meglátta az összefüggést a hercegérseknél betöltött állás felmondása és a Weber családdal felújított kapcsolat között. Az érseki audienciáról beszámoló levélben szereplõ mondatot, miszerint "meg fogja látni, atyám, szerencsémet jelenti és az önét is, hogy itt vagyok", nyilvánvalóan kettõs értelmûnek értette. Korábban nem tulajdonított különösebb jelentõséget annak, hogy fia nem látszik érteni a nyomatékos atyai tanácsot, és tekintete elsiklott egy sor utalás fölött ("Úgy érzem, mintha szerencse várna itten, mintha itt kellene maradnom. - És ez az érzésem megvolt már akkor, amikor Münchenbõl elindultam"), most azonban veszélyt orrontott, úgy érezte, hogy valakik befolyásuk alá vonják a fiát; és tartott fia spontán döntéseitõl is. Követelte, hogy Wolfgang haladéktalanul vonja vissza felmondását, mindenekelõtt pedig nyomban költözzön el Weberéktõl. Ám minden szemrehányás hiábavalóak bizonyult. Mozart még hetekig epeömlés diktálta leveleket küldözgetett Salzburgba, és minden haragját a hercegérsekre zúdította. Végül pedig megesett az a bizonyos história Arco gróffal, amely egyszer s mindenkorra valóban visszavonhatatlanná tette a szakítást. A Bécsben kínálkozó anyagi lehetõségeket minden egyes alkalommal a legrózsásabb színekben ábrázolta, bár leírásai nem voltak híján az összefüggéstelen részleteknek és az ellentmondásoknak. A Weber családról pedig olyan mit sem sejtõ naivitással írt, mintha egész Bécsben az õ otthonuk lett volna számára az egyetlen praktikus megoldás, ahová minden egyéb meggondolás nélkül be lehet költözni. A Salzburgból érkezõ, mind erõteljesebbé váló figyelmeztetésekre és felszólításokra Mozart is mind ingerültebb válaszokat adott. Megelégelte, hogy lépéseit apja számítsa ki és rendelje el elõre, meggyõzõdése volt, hogy jobban tudja, mit kell tennie, mi a helyes. Amikor támogatását kérte, apja hallgatott, úgyhogy Mozart most úgy érezte, képes a maga útját járni.

Döntésében elsõ bécsi tapasztalatai csak megerõsítették, sõt tovább táplálták reményeit. Bécsben ugyanis virágzott a zenei élet, amely óriási felvevõpiacot jelentett, a zene mindenütt lelkes közönségre számíthatott. A nemesi palotákban adott hangversenyein ünnepelték, sikerült felújítania régi ismeretségeit, sõt maga a császár is könnyen megközelíthetõnek tûnt - bár a személyes találkozás egyelõre még váratott magára. Mozart pontosan tudta a helyét a zene világában, virtuóz elõadóként és zeneszerzõként egyaránt tisztában volt önnön értékével. Mindenekelõtt azonban operakomponistaként szeretett volna bizonyítani, olyan területen tehát, amelyen Bécsben nemigen ismerték - ám amelyhez ott a lehetõ legkedvezõbb feltételeket lelte. Salzburgban nem volt operaház, és Mozart Colloredo kegyére volt utalva, aki - jó esetben - külsõ felkérései idejére szabadságot engedélyezett neki. Bécsben azonban az olasz nyelvû udvari operaház mellett német dalszínház is volt - önálló társulattal -, amely a prózai színházzal együtt afféle nemzeti színházként mûködött. Ennek a színháznak írni rendkívül vonzó feladat lehetett. Mozart megrendelésekre számított, és várta, hogy a legelismertebb operaszerzõkével mérhesse össze tudását. Úgy képzelte, már csak átmeneti ideig kell megélhetését koncertezésbõl és tanításból fedeznie, ez pedig a bécsi körülmények ismeretében nem tûnhetett különösebben nehéznek. Azzal számolt, hogy a császár révén elõbb-utóbb állandó, biztos állást is kap majd.

Ami meg a Weber családot illeti, róluk így írt apjának:

"Itt most csinos szobám van, szolgálatkész embereknél lakom, akik mindenben kezemre járnak, amire hirtelenjében szükségem van, és amit az ember, ha egyedül áll, nem tud beszerezni." (1781. május 9.)

Az elõnyök valóságos elõnyök voltak. A tizennyolcadik századi agglegényélet nem lehetett különösebben kényelmes. A társasági érintkezéshez az agglegénynek elengedhetetlenül szüksége volt például szolgálóra, hiszen még a nyakravalóját sem tudta minden további nélkül egymaga megkötni, és még ennél is bonyolultabb feladat volt a frizura formában tartása. Tiszta fehérnemûrõl is gondoskodni kellett, akkortájt nem lehetett csak úgy beadni a pucerájba. Étkezni pedig vendéglõbe járt a magányos férfiú, ami túl azon, hogy roppant drága, még kényelmetlen is volt.

"Új lakásomon sok kommoditásról le kell mondanom, kivált ami az étkezéseket illeti. Ha nagyon belemerültem az írásba, itt vártak az ebéddel, ameddig csak akartam, átöltözködés nélkül írhattam, és csak egy szobaajtón kellett belépnem az étkezéshez, akár délben, akár este. Most, hacsak nem akarok erre is költeni és a szobámba hozatni az ebédet, legalább egy órát kell majd töltenem a felöltözködéssel, ami eddig délutáni foglalkozásom volt, és úgy kell elmennem hazulról. Különösen este, hiszen ismer, hogy rendszeresen éhesre dolgozom magam. Jó barátok, akiknél vacsorázhatnék, 8 órakor, de legkésõbb fél 9-kor esznek. Itt 10 óra elõtt nem kerülünk asztalhoz." (1781. augusztus 1.)

Mozart tehát teljes ellátást kapott Weberéknél, és mindennek tetejében a családi légkört sem kellett nélkülöznie. Az utóbbi tény alighanem különösen bõszítette apját, akinek ez nem jelentett egyebet, mint hogy fia rögtön családot is váltott. A Weberék nyújtotta feltételek azonban - más tekintetben is - elõnyösek voltak, hiszen e muzikális család otthonában mindjárt két (technikailag teljesen különbözõ) zongora is rendelkezésére állt; mindkettõ kapóra jött Mozart munkájához, "az egyik könnyû és gyors játékra, a másik mechanikus szerkezetû, amely végig az alacsonyabb oktávval egybe van kapcsolva, mint az, amelyiken Londonban játszottunk, szóval úgy, mint az orgona." (1781. június 27.) Õ maga még nem engedhette volna meg magának, hogy zongorát vásároljon, és - lévén az is drága mulatság - hangszerbérlésre sem gondolhatott. Hiszen egyelõre alig voltak bevételei. Így viszont legalább a bécsi életkezdés külsõ feltételei a lehetõ legjobban alakultak.

Május 9-i levelében ezt írja Mozart:

"Írja meg nekem titkos írással, örül, hogy így történt - és valóban örülhet is! Nyilvánosan azonban szidjon le alaposan, nehogy Önt okolják valamiért is."

E sorokban - amelyek természetesen a felmondásra vonatkoztak - a hercegérsek szokására is céloz, aki elõszeretettel fogta el és olvasta el alattvalói leveleit. Leopold Mozartnak nem fûlött a foga ennyi taktikázáshoz; végtére is fia ugyanebben a levélben adta meg új szállásának címét, Weberék lakáscímét. Ami a "leszidást" illeti, arra nem kellett biztatnia apját, a "leszidás" megmaradt, örömbõl viszont nem jutott ezekre a napokra. Leopold komor volt és nagyon haragos.

Cäcilia Weberrel ekkor még három leánya lakott együtt: Josepha, Konstanze és Sophie. Õket Mozart még Mannheimbõl ismerte. A legidõsebb, Josepha már huszonhárom éves volt, Konstanze tizenkilenc, Sophie pedig tizennyolc. (Aloysia, a második legidõsebb fél éve férjhez ment Joseph Lange festõhöz és színészhez, és már elköltözött hazulról.) Leopold Mozartot fõként az zavarta, hogy fia - mint valami kiskakas a baromfiudvarban - csupa nõ között, egyetlen férfiként él egy háztartásban, úgyhogy felszólította, haladéktalanul költözzön el Weberéktõl. Veszélyesnek ítélte a helyzetet, nyilvánvalóan azt feltételezte, hogy Cäcilia Weber semmitõl sem riad vissza, hogy lányait férjhez adja. (Apja figyelmét elkerülhette, hogy Mozart azért nem volt az a könnyen nõsülõs fajta.) Wolfgang elõször kitérõ választ adott, és az idõközben férjes asszonnyá lett Aloysia iránt még mindig érzett vonzalmáról mesélt:

"Nem titkolom, szerelmes voltam, és érzem, még ma sem közömbös számomra. Még szerencse, hogy a férje egy féltékeny hólyag, sehová sem engedi, tehát csak ritkán látom." (1781. május 16.)

Az elterelõ hadmûvelet azonban nem tarthatott sokáig, ugyanis Bécsben hamarosan lábra kapott a szóbeszéd, és gyorsan eljutott Salzburgba is. Kezdetben még csak úgy általában pletykálták, hogy Mozart "csak a fehércselédek" miatt maradt Bécsben, nemsokára azonban már pontosabban is tudni vélték, hogy melyik fehércseléd Mozart választottja. A hallgatás nem volt Mozart kenyere, úgyhogy õ maga erõsítette meg a híresztelést - azzal, hogy cáfolni igyekezett. Persze nevek nélkül. Ám biztosra vehetjük, Mozartot nem hagyta közömbösen a szóbeszéd, ahogy bizonyosan érdekében állt azt is elkerülni, hogy hírbe hozzák.

"Még egyszer mondom, hogy már magam is gondoltam másik lakásra, de csakis az emberek fecsegése miatt. Sajnálom, hogy egy buta szóbeszéd miatt, amibõl egy szó sem igaz, rákényszerülök erre. Szeretném tudni, hogy mi öröme telik benne némely embernek, hogy így minden alap nélkül csak jártassa a száját. Náluk lakom, tehát már el is veszem a lányukat! Szerelemrõl szó sem esik, ezt átugorják csak: beköltözöm a házba, és már házasodom is! Bármikor inkább gondolhattam házasodásra, mint éppen most! Nem mondom, szívesen látnék egy gazdag feleséget, de ha most kellene egy házasság által szerencsémet megalapozni, nem is tudnék idõt szakítani az udvarlásra. Egész más dolgok vannak a fejemben. Nem azért adott az Isten tehetséget, hogy egy asszonyra akaszkodjak vele, és hogy egész ifjúságomat tétlenségben töltsem. Most kezdem az életet, és máris elkeserítsem magamnak? Hiszen nincs kifogásom a házasélet ellen, de most csak rossz lenne számomra. Nos, nincs más mód rá, bár nem igaz a dolog, de el kell kerülnöm a látszatát is, annak ellenére, hogy a látszat nem is áll másból, mint hogy ott lakom. Aki nem jár a házba, azt sem mondhatja, hogy többet találkoznék vele, mint Isten más teremtményével. A lányok ritkán járnak el hazulról, legfeljebb a színházba, ahová azonban sohasem kísérem õket, mert rendszerint színház idején nem is vagyok odahaza. Voltunk néhányszor együtt a Práterben, de a mama is velünk volt. Minthogy együtt lakom velük, nem utasíthattam vissza, amikor hívtak, és akkor még nem hallottam, hogy ilyen butaságokat beszélnek. De ilyenkor is csak a saját fogyasztásomat fizettem, ezt meg kell mondanom. Azóta a mama is hallott ilyenféle beszédeket, tõlem is értesült felõlük, és most már õ sem akarja, hogy együtt lássanak valahol, és õ maga tanácsolja, hogy a további bosszúságok elkerülése végett költözködjem el tõlük. Azt mondja, nem akarja, hogy ártatlanul is oka legyen balsorsomnak. Ez tehát az egyetlen ok, amiért amióta a pletyka járja, el akarok költözni. Valójában nincs okom rá, csak a szájukat jártatók miatt teszem." (1781. július 25.)

Cáfolatként ez nem tûnhetett túlságosan meggyõzõnek, biztosra vehetjük, hogy Leopoldot sem nyugtatta meg különösebben. Konstanze Weber persze nem volt gazdag nõ, de az "életet elkeserítõ" házasságról, a "tétlenségrõl" és más hasonlókról kifejtett általános nézetek sem voltak egyebek torzképnél. Mozart maga sem hitte, amit leírt. (Egy fél esztendõvel késõbb, amikor közli apjával nõsülési szándékát, és elsõ ízben megemlíti Konstanze nevét, bevallja, hogy szándéka hónapokkal korábban megfogalmazódott, csak nem merte nyíltan megvallani.) Leopold továbbra is éles hangú, haragos leveleket ír, minden mérgét Weberékre zúdítva, mígnem aztán fia egyszer csak megelégeli, és ugyancsak félreérthetetlen válaszlevélben reagál az atyai vádakra:

Abból, ahogy legutóbbi levelemet fogadta, sajnos úgy látom, hogy - mintha csak valami elvetemült gazember, vagy hülye vagy mind a kettõ volnék - inkább hisz más emberek fecsegésének és irkafirkáinak, mint nekem, s így persze egyáltalán nem bízik bennem. De biztosíthatom Önt, nem csinálok belõle nagy ügyet, írják ki az emberek a szemüket a fejükbõl, és nyerjék el az Ön tetszését, ahogy akarják, én hajszálra sem fogok emiatt megváltozni, továbbra is éppoly becsületes fickó maradok, mint eddig. Arra pedig esküszöm, ha nem az Ön kívánsága lett volna, hogy más lakást vegyek, nem költöztem volna el. Úgy vagyok vele, mintha a saját kényelmes úti batáromból átültem volna a postakocsiba. De hagyjuk abba, úgyse használ semmi, hisz azok a szeszélyei, amiket Isten tudja, ki ültetett a fejébe, úgyis súlyosabban nyomnak a latban, mint az én indokaim. Még csak arra az egyre kérem, ha ír nekem, hogy valami kivetnivalót talál rajtam, vagy ha valamit véleménye szerint jobban csinálhatnék, amire persze megadom megint válaszomat, mindezt mindig úgy tekintsük, mint apa és fiú közötti dolgot, tehát titokként kezeljük, és ne úgy, hogy más is tudjon róla. Kérem tehát, ennél maradjunk, ne forduljon más emberekhez, mert, Istenemre, másoknak ujjnyi számadást sem adok tetteimrõl és szándékaimról, még ha a császár kérné is. Legyen bizalommal hozzám, mert megérdemlem. Elég gondom és bánatom van itt életfenntartásom miatt, semmi kedvem még bosszús leveleket is olvasni." (1781. szeptember 5.)

Ez már a második olyan levél, amelyben Mozart arra kéri apját, bánjon vele másképp, vegye komolyan és tekintse felnõttnek. Bár a levél aláírása nem különbözik a többiétõl: "maradok örökre engedelmes fia, W:A:Mzt", a hangvétele más. Leszögezi, hogy "amióta itt vagyok, saját keresetembõl tartom fenn magam, amit fáradságosan megszolgálok", és hogy apjának alighanem hamis elképzelései lehetnek arról, ahogy õ Bécsben él:

"Minden levelébõl azt olvasom ki, hogy Ön szerint mást sem csinálok, mint szórakozom. Hát nagyon csalódik. Mondhatom, egyáltalán nincs más élvezetem, mint az az egy, hogy nem vagyok Salzburgban. Télre remélem, minden rendbe jön, számíthat rám kedves jó atyám, hogy nem fogok megfeledkezni Önrõl. Ha látom, hogy rendben megy a dolog, itt maradok, ha nem, azt gondolom, meg sem állok Párizsig." (1781. szeptember 5.)

A levél hangja mindent együttvéve kissé ingerültnek tûnik, egyszersmind arról is árulkodik, hogy írója õszinte, és reálisan látja helyzetét. Mozart ugyanis bevallja, hogy Bécsben, "klavírországban" korántsem olyan egyszerû az élete, nem egykönnyen keresi meg a kenyérrevalót, a nemesi családok nyárra kirajzottak, vidéki birtokaikra költöztek. Nagyon is elképzelhetõ, hogy ismét Párizsban kell szerencsét próbálnia.

Ez volt az elsõ olyan levél, amelyet szállásáról írt: "Most már új szobámból írok a Grabenen, 1175. szám, 3. emelet."

Egy tétlen nyár?

Roppant forró nyár volt, a gyakori záporok sem hoztak enyhülést.A levegõ fülledt volt, a hõmérséklet éjszaka is csak alig süllyedt valamit. Mozart örült, hogy legalább néhány napot vidéken tölthetett: Johann Philipp Cobenzl gróf hívta meg reisenbergi birtokára. Ezenkívül azonban nem sok változatosság akadt.

"...olyannak, aki pénzt akar keresni, a mostani szezon a legrosszabb. A legelõkelõbb családok vidékre utaztak, és így nincs más hátra, mint elõkészülni a télre, amihez késõbb úgysem jut az ember." (1781. június 16.)

Vagyis azt tervezte, hogy komponálni fog, abban bízott, hogy télen majd koncertezhet, és e reménybeli hangversenyeken új szerzeményekkel szolgálhat közönségének. Csakhogy Mozart ezen a nyáron olyan keveset írt, amilyen keveset egyébként még sohasem. Semmi sem állt távolabb tõle, mint hogy "raktárra" írjon. Neki a komponáláshoz konkrét alkalomra volt szüksége: megrendelésre, fellépési lehetõségre, akár valamely barátjának hangversenyén, magánakadémiákon, zenebarátok elõtt, akár önálló koncerten. Ilyen alkalmakkor mindig saját új mûveibõl is játszott. Ám mindez ekkor még a távoli jövõ. Mozartot egy adventi kantáta gondolata foglalkoztatta, ám nem talált még megfelelõ szöveget, amely az opera-fõfelügyelõ jóváhagyására is számíthatna.

"...mert ha már kezemben lenne is valamilyen könyv, nem kezdenék hozzá, amíg Rosenberg gróf vissza nem érkezik. Ha tudniillik a könyv nem nyerné el tetszését, akkor szerencsém volna hiába írhatni, ehhez meg semmi kedvem sincs." (1781. június 16.)

Bár Mozart újra és újra arról ír, hogy az a mozgatórugó, amely õt az alkotói folyamat során a leginkább ösztönzi, a kompozícióiért kapott fizetség, mégis úgy tetszik, hogy mûvészi képességeit igazából a közelgõ határidõ szorítása szabadította fel. Mozartnak nyugtalanságra, izgalomra volt szüksége, idõzavarra, hogy aztán az elõadás elõtti utolsó pillanatban összeszedje és az összpontosítás legmagasabb fokára sûrítse minden alkotóerejét.

Mozart a Riesenbergen töltött néhány napot leszámítva Bécsben maradt és tanítványok után járt, ami korántsem volt olyan egyszerû; s ezenközben apját - és talán önmagát is - nagyszájú-magabiztos, már-már felvágós állításokkal vigasztalta. Mindenesetre e levelek nem sokat segíthettek e kezdeti nehéz helyzetben:

"Pillanatnyilag csak egy tanítványom van: Rumbeck grófnõ, Cobenzl unokahúga. Persze több is lehetne, ha lemennék az árral, de ha ezt teszem, veszítek hitelembõl. 12 leckéért 6 dukátot számítok, és még azt is tudtukra adom, hogy csak szívességbõl teszem. Inkább három tanítvánnyal jól megfizettetem magam, mint hattal rosszul! Már ebbõl az egy tanítványból is megélek úgy-ahogy, és ez egyelõre elég." (1781. június 16.)

Kérdés, hogy valóban csupán a tandíj összegétõl függött-e a tanítványok száma. Vajon tényleg lehetett volna azonnal több tanítványa is? Ami pedig az "úgy-ahogy megélek" kijelentést illeti, az egyszerûen nem volt igaz. Nemsokára ugyanis meg kellett tapasztalnia, milyen az, amikor Marie Karoline Thiennes de Rumbeke grófnõ is vidékre utazik néhány hétre, õ pedig a tanítvány vakációjának idejére egy krajcár bevétel nélkül marad. És csak decemberben értesülünk egy második fizetõ tanítványról, Maria Theresia von Trattnernrõl, Trattnern könyvkiadó és könyvkereskedõ feleségérõl. Mozart ugyan - tanulva saját kárán - a kiesõ órákat is megpróbálja felszámítani, ez azonban korántsem olyan egyszerû, Theresia von Trattnern például "túlságosan zsugori" ehhez (1781. december 22.). Hogy mi a helyzet a ragyogó tehetségû Josepha Auernnhammerrel, akit Mozart zongorázni tanított, és aki azon nyomban fülig bele is szeretett mesterébe, nem tudjuk. Õt már az õszi levelekben is említi Mozart, ám a tanításból származó bevételeknél nem esik szó róla. Lehetséges, hogy bizonyos esetekben ingyen tanított? A pénzhez fûzõdõ öntudatos viszonyának ismeretében nehezen elképzelhetõ...

Másfelõl viszont tetemes költségei voltak. Elvégre nem készült huzamos bécsi tartózkodásra. Ruhatárának nagy része Salzburgban maradt, és csak a nyár folyamán küldték utána. Nem volt mit tenni, új ruhákat kellett csináltatnia. Bécs ugyanis kimondottan elegáns város volt, lakói adtak a divatra. Ráadásul Mozartnak egy kis hiúságért soha nem kellett a szomszédba mennie. Az elsõ nagy párizsi és londoni utazáson az egész család tetõtõl talpig felruházkodott; apja olyan büszke volt az új ruhákra, hogy Salzburgba küldött leveleiben apró részletekbe menõen leírta azokat. Mozart is roppant súlyt helyezett ruhatárára. Ama társadalom tagjának tekintette magát, amely mûvészként megfizette, és életvitelét is ez határozta meg. Feltûnõ ruházatával bizonyára szokatlanul kis termetét akarta ellensúlyozni; ez vívta ki számára azt a figyelmet, amely apró alakjának amúgy valószínûleg nem jutott volna ki. Nemesi és polgári szalonokban forgott, megfordult az udvarban is, hangszervirtuózként koncertezett. Önképe szerint egyenrangú volt közönségével, és öltözékével is ezt akarta kifejezni. Muzio Clementi úgy írja le megjelenését, hogy azt nem lehet megkülönböztetni egy elõkelõ udvari tisztviselõétõl és kamarásétól.1 Mozart nem tekintette magát még olyan társadalmi konvencióktól mentes mûvésznek, mint késõbb Ludwig van Beethoven, aki következetesen és meglehetõs impertinenciával játszotta e szerepet. Ruháról, viseletrõl szólva Mozart nagyon precízen és félreérthetetlenül fogalmaz:

"...nem kószálhattam itt úgy, mint valami senkiházi, különösen ilyen körülmények között. A fehérnemû úgy nézett ki, hogy urambocsá' egy háziszolga nem hord itt olyan ordenáré vászonból inget, mint az enyimek voltak, és ez a legvisszataszítóbb egy férfinél. Tehát megint csak kiadások." (1781. szeptember 5.)

Úgy tûnik, Mozartot ezen a nyáron - a zongoraórákon kívül - ruhatára rendbehozatala foglalkoztatja leginkább, valamint a lakáskeresés, a zongorabérlés, a színházba járás és a Práterben tett séták. Más szóval szerelmes volt, ideje nagy részét Konstanze Weber társaságában töltötte, élvezte a nyarat és várt. Várta, hogy az elõkelõ társaság visszatérjen vidéki birtokáról, hogy végre megkapja azt az operalibrettót, amelyet Gottlieb Stephanie (az ifjabb) már áprilisban megígért; pénzkereseti lehetõségekre, felkérésekre és megrendelésekre várt. Leveleiben egyelõre szó sem esik Konstanzéról - eltekintve attól, hogy újra és újra cáfolja, hogy bármelyik Weber-lánnyal is közelebbi kapcsolatba került volna. Apja alighanem megérezte ezt a tétlenséget, ahogy fia Konstanze iránti vonzalmát is megsejtette, ami e tétlenséget oly örömtelivé és gondtalanná tehette. Mozartnak nem sikerül elhitetnie apjával, hogy nem csupán a szórakozásnak él. Zenérõl azonban nem sok szó esik ezen a nyáron.

Ha megnézzük a Mozart mûveit keletkezésük idõrendjében felsoroló Köchel-jegyzéket, láthatjuk, hogy az április közepe és október eleje közötti idõbõl mindössze három kisebb variációs mû és három hegedûszonáta maradt ránk.2 Ez még akkor is szokatlanul soványka termés egy hathónapos idõszakra, ha figyelembe vesszük, hogy Mozart augusztusban már a Szöktetés a szerájból elsõ felvonásával foglalkozott. A három hegedûszonáta - három korábbival együtt - novemberben "Opus II"-ként a bécsi Artaria kiadónál jelent meg nyomtatásban. Ez a sorozat volt Mozart belépõje a bécsi zenei életbe. Mozart az elõfizetés szempontjából kedvezõtlen nyári határidõ ellenére kénytelen volt kiadatni szonátáit, így kezdve meg mûködését a császárvárosban. Ám a szonátasorozat megjelentetését nem csupán a pénzkeresés szándéka motiválta: a darabok egyszersmind képességeinek bizonyítékául is szolgáltak. A Karl Friedrich Cramer lapjában, a Magazin der Musik 1783. április 4-i számában megjelent recenzió kellõképpen méltatja a hat szonáta eredetiségét:

"E szonáták a maguk nemében egyedülállóak. Új gondolatokban gazdagok, és bõségesen mutatják szerzõjük nagy zenei zsenijének nyomait. Ragyogóak és hangszerszerûek. A hegedûkíséret oly mûvészien kapcsolódik a clavier-szólamhoz, hogy mindkét hangszer szüntelen figyelmet igényel, úgyhogy a darabok eljátszásához egyformán ügyes hegedûs és clavier-játékos szükségeltetik. De szavakkal nem is lehet tökéletesen leírni e mûvek eredetiségét. A mûkedvelõnek és a hozzáértõnek egyaránt kéretik végigjátszani õket, hogy maga is meglássa, nem túloztunk."3

J. Gyõri László fordítása

JEGYZETEK

1 Idézi Hermann Abert: W. A. Mozart: Neubearbeitete und erweiterte Ausgabe von Otto Jahns Mozart, Lipcse, 1978. 1. rész, 727.

2 A szóban forgó mûvek a K. 374a = 359, a K. 374b = 360 és a K. 374c = 352 variációk, valamint a K. 374d = 376, a K. 374e = 377 és a 374f = 380 hegedû-zongora-szonáták. Az újabb Mozart-kutatás vitatja azt a korábban elfogadott állítást, hogy a Gran Partita néven ismertté vált szerenád (K. 370a = 361) is ezen a nyáron íródott. Lásd: Wolfgang Amadeus Mozart: Neue Ausgabe sämtlicher Werke, Internationale Stiftung Mozarteum, Serie VII. 17. mûcsoport, 2. kötet, XII.

3 Wolfgang Amadeus Mozart: Die Dokumente seines Lebens. Gesammelt und erläutert von Otto Erich Deutsch. Kassel 1961, 190.

Volkmar Braunbehrens német zenetörténész Mozart in Wien címû könyve (Piper, München 1986) Mozart és Bécs címmel májusban lát napvilágot magyarul az Osirisnál, J. Gyõri László fordításában. A Muzsikában megjelenõ elõzetes a kötet második fejezetének elsõ és második szakaszából származik.

Leopold Mozart. Ismeretlen festõ olajképeLeopold Mozart. Ismeretlen festõ olajképe1765 Konstanze Weber. Joseph Lange olajfestménye, 17821765 Konstanze Weber. Joseph Lange olajfestménye, 1782Mozart kéziratos szövegvázlata a Szöktetés elsõ felvonásához, 1. oldalMozart kéziratos szövegvázlata a Szöktetés elsõ felvonásához, 1. oldal

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.