Két régi-új hanglemez

Közös kompozíciók az Új Zenei Stúdió hõskorából - Simon Albert Schubertje

Szerző: Szitha Tünde
Lapszám: 2006 július

ÚJ ZENEI STÚDIÓ -
MAGYAR ZENESZERZÕK KÖZÖS KOMPOZÍCIÓI AZ 1970-ES ÉVEKBÕL
Jeney Zoltán-Sáry László-Vidovszky László:
Undisturbed - kamaraegyüttesre
Dukay Barnabás: A változó Holdhoz -nyolc egynemû hangszerre
Eötvös Péter-Jeney Zoltán-Kocsis Zoltán-Sáry László-Vidovszky
László:Hommage à Kurtág - kamaraegyüttesre
Auer Vonósnégyes, Somogyi Vonósnégyes
Az Új Zenei Stúdió Kamaraegyüttese
Vezényel: Wilheim András
BMC CD 116

A lemezkísérõ füzet erre az alkalomra készített címlapfotóján egymás mellett áll a felhangzó mûvek hat szerzõje, Dukay Barnabás, Jeney Zoltán, Vidovszky László, Sáry László, Kocsis Zoltán és Eötvös Péter. Ketten közülük ötvenes, a többiek hatvanas éveikben járnak. Egykor szinte naponta találkoztak az Új Zenei Stúdió székhelyén, a Rottenbiller utcai próbateremben. Összehasonlítva a fotót a harminc évvel ezelõtti portrékkal, a változás nem túl nagy. Tekintetük ugyanolyan élénk, külsejük ma sem mondható túlságosan megállapodottnak. Meglehet, azóta sok mindenben továbbléptek, áthelyezõdtek zeneszerzõi vagy elõadómûvészi érdeklõdésük súlypontjai, már más-más fajta zenét is komponálnak, szellemi gyökereik mégis közösek, s ez nemcsak azokból a mûvekbõl derül ki, melyeket ma írnak (játszanak, vezényelnek), hanem leginkább egykori munkájuk hangzó dokumentumaiból, közös alkotásaikból és felvételeikbõl.

Az Új Zenei Stúdió történetének 1970-nel kezdõdõ húsz éve alatt hét olyan mû született, melyet az úgynevezett közös kompozíciók között tartanak számon. Nagyobb részük a csoport mûködésének legradikálisabb idõszakához, a '70-es évek közepéhez kapcsolódik, s a visszaemlékezések szerint ezek az alkotások bolygatták meg leginkább a korabeli zenei közéletet. A Budapest Music Center, a Magyar Rádió és a Hungaroton együttmûködésébõl létrejött új lemezen most két mû éledt föl közülük. A ma már talán zenetörténeti jelentõségûnek is nevezhetõ felvételek egyike Jeney Zoltán, Sáry László és Vidovszky László Undisturbed címû darabjának 1974. október 14-i, 6-os stúdióbeli õsbemutatója, a másik Eötvös Péter, Jeney Zoltán, Kocsis Zoltán, Sáry László és Vidovszky László Hommage à Kurtágja, mely 1975-ben készült Kurtág György közelgõ ötvenedik születésnapja tiszteletére. Ezt a mûvet a Hungaroton rögzítette tíz évvel késõbb a hatvanadik születésnap alkalmából, de a tervezett lemez félbemaradt, s felelevenítése, úgy tûnik, csak az idei nyolcvanadik születésnap ürügyén válhatott aktuálissá. A két archív produkció között Dukay Barnabás A változó Holdhoz címû darabja szólal meg, új felvételrõl, arra az 1975-ös zeneakadémiai hangversenyre utalva, melyen korábbi változata a Kurtág-hommage elõtt felhangzott.

Bármilyen nagy jelentõségûek is a közös mûvek a Stúdió történetében, meglehetõsen hamar perifériára szorultak. A legegyszerûbb ok technikai jellegû: szinte mindegyik darab nagy, pontosabban: az együttes koncertjeit felvállaló intézmények számára túlságosan költséges, elektronikát is igénylõ apparátusra készült, sokszor olyan akusztikai elgondolásokkal, melyek megszólaltatására nehéz volt (ma is az lenne) megfelelõ helyszínt találni. A többi magyarázat inkább a Stúdió tevékenységének recepciótörténetéhez, illetve a mûködését övezõ egykori kételyekhez kapcsolódik. Ma már talán az is érthetõ, hogy a legnagyobb vitákat azért váltották ki éppen a közös kompozíciók, mert létrejöttük mögött nem pusztán új zeneszerzési eljárások, hanem a zenefelfogás lényegét megváltoztató elvek álltak, melyek jelentõsen különböztek a klasszikus-romantikus korok személyiség-, önkifejezés- és ábrázolás-középpontú szemléletétõl.

Az európai zeneszerzés - ha eltekintünk a 15-16. századi németalföldi mesterek úgynevezett paródiatechnikáitól - korábban nem ismerte a közös alkotás fogalmát. A második világháború után John Cage zenéjében és Darmstadt mûhelyeiben jelent meg a "nyitott mû" lehetõsége, illetve a véletlennel operáló mûveletek számos variációja. Az Új Zenei Stúdió közös alkotásai azonban nem pusztán írásban véglegesített együttes rögtönzések, hanem olyan nagy léptékben elgondolt zenei konstrukciók, melyek összképe nagyon is pontosan kidolgozott elvekbõl állt össze. Egyes - más-más szerzõ által létrehozott - elemei tulajdonképpen önálló mûvek, de hatásuk együtt lényegesen felerõsödik. Az új irányzatokra nyitott '70-es évekbeli közönség számára talán érdekesebb lehetett a különbözõ rétegek összetalálkozásának véletlenszerûsége, azaz a történések kiszámíthatatlansága, mai füllel hallgatva viszont ezek a zenék inkább állandóságukkal és egyenletességükkel hatnak. Az Undisturbed lassú vonósokon megszólaló harmóniasora (Sáry) és a négy billentyûs hangszer kánonszerûen kapcsolódó dallamai (Vidovszky) folyamatos háttérként mûködõ közeget hoznak létre, melyben váratlan vagy elõre kalkulálhatatlan elemekként az ütõs-billentyûs-elektronikus réteg eseményei (Jeney) jelennek meg. Az Hommage à Kurtág zenéje is hasonló dramaturgia szerint szervezõdik, de építménye bonyolultabb, s nemcsak azért, mert ez a mû nem három, hanem öt szerzõ alkotása, hanem mert itt az egymásra épülõ, illetve egymást kiegészítõ rétegek még markánsabb arculatúak. Talán nem véletlen, hogy ennek a darabnak két olyan zenei ötlete is van, melyet szerzõik késõbb önálló kompozíciókként is megfogalmaztak (Eötvös Péter: A szél szekvenciái; Sáry László: Egy akkordsor forgatókönyve). Az állandóság és mozgás sajátos egyidejûsége megkívánja, hogy a hallgató ráhangolódjon a történések ritmusára, s közben a sokfajta hangi esemény polifóniájában is tájékozódni tudjon. Következésképpen ezek a mûvek szándékosan olyan képzeletbeli pályát járnak be, melyhez körülbelül egy 18. századi négytételes szimfónia idõtartama szükséges. Saját tapasztalatom szerint ha valóban sikerül minden ritmikus, hangszínbeli és dallami történést követni, a félórányi vagy annál valamennyivel több idõ egyáltalán nem tûnik föl hosszúnak. Ebben talán az is közrejátszik, hogy az Új Zenei Stúdió egykori kamaraegyüttesében közremûködõk mindkét darabot nagy intenzitású, szigorú zeneként játsszák, s az archív felvételek Gyõri János és Wilheim András által végzett újjáélesztése is meggyõzõen sikerült.

A keletkezéstörténeti kapcsolattól függetlenül is szerencsés ötlet, hogy a két közös kompozíciót Dukay Barnabás szabadon választható, de egynemû hangszerekre elgondolt A változó Holdhoz címû tétele köti össze. A különös mûfaji meghatározás ("áldozati zene") a hangok szakrális értelmezésének õsi hagyományaira utal. Dukay, aki aktívan 1974 körül csatlakozott az Új Zenei Stúdió köréhez, többek között e mû komponálásának idején ébredt rá arra, hogy a barokk elõtti, funkciós viszonyoktól még független polifon zenei rendszerek (nevezetesen: a németalföldi zeneszerzõk bonyolult kánonszerkesztési technikái) mennyire fontos lehetõségeket rejtenek számára. Egyvégtében végighallgatva a lemezt, a két sûrû történésû, nagyszabású zene közegében a nyolcszólamú vonós együttesen megszólaló mû egyfajta nyugvópontként és hangulati ellenpontként mûködik. Az Auer Kvartett és a Somogyi Kvartett Wilheim András vezényelte elõadása plasztikusan, nemes egyszerûséggel bontja ki a szólamok lassú mozgásaiból létrejövõ harmóniák finom játékát.

FRANZ SCHUBERT:
7. (9.) "NAGY" C-DÚR
SZIMFÓNIA, D 944
A Liszt Ferenc Zenemûvészeti Fõiskola
Zenekara
vezényel: Simon Albert
BMC CD 109

Mint sokan azok közül, akik a '70-es és '80-as években jártak a Zeneakadémiára, túlzás nélkül állítom, hogy régóta, szinte hangról hangra ismerem azt a 1979. március 4-én készült koncertfelvételt, melyen Simon Albert a Liszt Ferenc Zenemûvészeti Fõiskola Zenekara élén Schubert "Nagy" C-dúr szimfóniáját vezényli. Máig sajnálom, hogy a hangversenyt (melynek mûsorán egyébként a másik C-dúr szimfónia, a Hatodik is megszólalt) nem hallottam. Amikor másfél évvel utána Budapestre kerültem, ezt az estét már úgy emlegették, mint a Zeneakadémia történetének egyik aranybetûs eseményét. A zenekarban és a közönség soraiban ülõ zenészek valahogyan úgy emlékeztek az ott történtekre, ahogyan annak idején azok tehették, akik még hallották Bartókot vagy Dohnányit zongorázni. Szerencsére a Magyar Rádió rögzítette a hangversenyt (hangmérnök: Schlotthauer Péter, zenei rendezõ: Balassa Sándor), melynek másolatai - hála Simon Albert rádióbeli tisztelõinek - hamarosan keringeni kezdtek a zeneakadémisták és idõsebb kollégáik között. A régi kazetta most is megvan, bár már meglehetõsen elnyûtt állapotban. Többekhez hasonlóan nagyon sokszor meghallgattam, gyakran tanítás közben is lejátszottam egy-egy részletét. Ha egy-egy nem-zenész barátomról kiderült, hogy még nem ismerte Schubert Hetedikjét (melyet a legelsõ Schubert-összkiadás nyomán emlegetnek így, ma azonban az angol nyelvû zenetudomány új számozása szerint már inkább Kilencedikként tartanak számon), elõször ezt a felvételt mutattam meg, hiszen a laikus számára legtöbbször az elsõ élmény a meghatározó, s Simon Albert Schubertjébõl akkora erõ árad, mely elsõ hallásra szíven üthet bárkit, aki érzékeny lélekkel hallgatja.

Rövid internetes tájékozódásom szerint a mû manapság körülbelül negyvenféle elõadásban kapható, de könnyen meglehet, hogy egy hosszabb böngészés jóval nagyobb számot adna. Alig volt olyan nagy karmester, aki ne készített volna belõle felvételt,s alig van magára valamit is adó zenekar, mely ne játszotta volna lemezre akár többször is. Lehet tehát válogatni bõségesen a régi és mai nagyok tolmácsolásai, az archív és a legújabb felvételek közül. A kínálatból legalább tizet etalonként tartanak számon, ezeket szívesen ajánlom bárkinek, a másik tizenötre nagyon kíváncsi lennék, de biztosan készült és készülni fog még több olyan lemez, mely tud valami újat és különlegeset mondani errõl a mûrõl, mely Schubert egyik legtöbbet játszott s legszebb alkotása. Mégsem tekintem értelmetlen vállalkozásnak, hogy a Budapest Music Center átvette a Magyar Rádió egykori felvételét, és a hatalmas kínálatot ezzel a dokumentumértékû lemezzel bõvítette. Simon Albert a háború utáni magyar zenetörténet talán legnagyobb hatású zenészegyénisége volt. Amíg a '80-as évek végén vissza nem vonult a tanítástól, nemigen tanult a Zeneakadémián olyan zenész, aki valamilyen módon ne került volna a bûvkörébe. A keze alatt játszó növendékzenekar - mi más tudná ezt jobban megmutatni, mint egy koncertfelvétel - hangzását, muzikalitását és technikai felkészültségét tekintve ebben az idõszakban a legkiválóbb európai együttesek színvonalán játszott. (Ugyanerrõl tanúskodik a Bach-versenymûvekbõl készített hanglemezsorozat is, mely a Hungaroton gondozásában jelent meg a '70-es években.) Az 1979. márciusi hangversenyt nemcsak a karmester, hanem a tanár tevékenységének is egyik csúcspontjaként õrizte meg a kollektív emlékezet, s ennek bizonyítékát mostantól végre bárki meghallgathatja.

A koncertfelvétel mûfajához hozzátartozik, hogy ritkán makulátlan. Ebben az elõadásban is hallható néhány esetlegesség, de ha felsorolnék néhány híres példát arra, hogy mennyire nincs jelentõségük az apró tévesztéseknek akkor, amikor a "nagy egész" rendben van, ez a felvétel bizonyosan köztük lenne. A hallgatót szinte elsõ pillanattól torkon ragadja az ötvenöt perces elõadás formai tisztasága és hangzásarányainak megdöbbentõen pontos kidolgozottsága. Minden dinamikusan halad benne, mindennek iránya és értelme van, s Simon Albert tempói olyan átfogó lépték szerint rendezik el a négy tétel belsõ összefüggéseit és egymáshoz viszonyított súlyait, hogy méltán érezhetjük igazolva azt a pozitív megállapítást, ami Schumann "isteni hoszszúság"-ként elhíresült jellemzésében rejlik. Ez a felvétel a szélsõségek egyensúlyát tanítja Schubertrõl, melyben egyformán helye van a hatalmas feszültségnek és a nyugalomnak, a fájdalomnak és a derûnek, a lendületnek és a megtorpanásnak. Felemelõ élmény hallani, ahogyan az elsõ tétel lassú bevezetésében (Andante) a kürtszóló után belépõ zenekari szólamokat valósággal a "hátukon viszik" a basszusok gyönyörû pizzicatói, majd ahogyan e szakasz záró ütemei - anélkül, hogy a tempó gyorsulna - pusztán a dinamikai fokozás pontos kibontásával ráfutnak a fõtémára, vagy ahogyan a fõtéma triolás-repetíciós motívumai a markáns artikulációnak és kidolgozott hangerõviszonyoknak köszönhetõen hatalmas energiákat hordozó motorként tartják lendületben a tételt. Katartikus pillanat a kóda utolsó elõtti szakaszának hatalmas kadenciája, illetve a 649. ütem nagy megérkezése, s rögtön utána a pianóról induló crescendo, mely a fõtéma utolsó visszatérését készíti elõ. Kivételes szépségûek a hangszerek, hangszercsoportok szólói. A fafúvósok és a kürtök remekelnek a lassú tételben: az oboa már-már hangszeren túli cantilénákat játszik, a fuvolák, klarinétok és fagottok minden megszólalása a finomság és az érzékenység magasiskoláját képviseli. Emlékezetes a zenekari irodalom egyik legnehezebb tételkezdeteként számon tartott finálé indítása, ahogyan a tempó már a felütés kényes pontozott ritmusában létrejön és egyetlen pillanatra sem inog meg a tétel folyamán. Hosszan sorolhatnám azokat a részleteket, melyeket az általam ismert felvételek egyikén sem hallottam ilyen meggyõzõ erõvel, mert ezen a hangversenyen mindenki úgy játszott, hogy negyedszázad elteltével is nyilvánvaló: aki irányította õket, mindent tudott a hangszerekrõl és a zenekarról. Pedig Simon Albert sohasem karaktereket, hangulatokat vagy indulatokat dirigált. Próbáin sohasem hangzott el a sokak által gyakran használt "játszd úgy, mintha …" kezdetû mondat. Instrukciói mindig a hangképzésre, a dallamok vonalvezetésére, a hangindításokra és hangelvételekre, a súlyokra, az intenzitásra és a pontosságra vonatkoztak. Szigorú füllel hallgatott és hallott mindent, s ez az elõadás a valószínûleg a C-dúr szimfónia egyik legtökéletesebb olvasata. A felvétel digitális változatának készítõje, Gyõri János és Wilheim András sikeresen megõrizte az eredeti hangszínek minden árnyalatát és a zenekari szólamok áttetszõ összképét. Emellett jót tett a produkciónak, hogy a modern technika lehetõségeit felhasználva eltávolították az összes oda nem illõ zajt (köhögés, székcsikorgás stb.), melyek a rádiófelvételen feleslegesen terhelték a hangzást.

Simon Albert augusztusban lenne nyolcvan éves. Sohasem tartozott a hivatalos zenei élet dédelgetett sztárjai közé (személyiségétõl egyébként semmi sem állt távolabb), így azok, akik ma kezdik zenei pályájukat, lehet, hogy már a nevét sem hallották. Mûvészetét alig néhány dokumentum õrzi, köztük a Hungarotonnál megjelent Bach-, Vivaldi- és Istvánffy-lemezek, egy-két koncertfelvétel a Rádió archívumában, s néhány amatõr felvétel, melyekrõl csak szûk körben tudnak. Egykori zeneakadémiai zenekarában játszó tanítványai ma neves szólisták, vezetõ együttesek muzsikusai vagy nagy tekintélyû tanárok. Sok német és francia zenész lett tisztelõje az alatt a néhány év alatt is, melyet külföldön töltött. Akik mesterüknek mondhatták, vagy barátként, munkatársként, asszisztensként mellette lehettek, ma is emlékeznek a tõle tanultakra, s õrzik kivételes személyiségéhez kapcsolódó történeteiket. Úgy tartják, ha a '70-es, '80-as években két zenész véletlenül összetalálkozott egy repülõtéren, s legalább az egyikük magyar volt, néhány percen belül SimonAlbertrõl beszélgettek. Schubert C-dúr szimfóniájának e huszonhét éves felvételét hallgatva talán azok a fiatal muzsikusok is megértik, hogy miért, akik õt már nem ismerhették.

Az Új Zenei Stúdió egykor...Az Új Zenei Stúdió egykor......és ma: Dukay Barnabás, Jeney Zoltán, Vidovszky László, Sáry László, Kocsis Zoltán és Eötvös Péter Huszti István felvétele...és ma: Dukay Barnabás, Jeney Zoltán, Vidovszky László, Sáry László, Kocsis Zoltán és Eötvös Péter Huszti István felvétele

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.