Farkas Ferenc (1905-2000)

Szerző: Petrovics Emil
Lapszám: 2000 december

Nem siratni akartam, hanem dicsérni. Készültem a 95. születésnapra, felidéztem emlékeimet, mindazokat, amelyek közel fél évszázad alatt gyûltek össze. Immár legendás történeteket, helyzeteket, mondatokat, megjegyzés-foszlányokat - olyanokat, amelyek belém ivódtak, amelyek nap mint nap kísértenek, figyelmeztetnek, irányítanak szigorral, szeretettel, iróniával.
Dicsérni akartam és nem siratni.
Méltatni szerettem volna õt, és nem elszoruló szívvel búcsúzni attól az embertõl, akihez mérhetõ Mestert sohasem ismertem, akit apának járó érzelemmel szerettem. Szüleimtõl kaptam az életemet - õ adta fundamentumát zeneszerzõi, mûvészi, tanári létemnek.
Sírok keservesen, de nem siratom Farkas Ferencet, mert itt marad velünk, nemcsak remekbe szabott mûveinek pompázatos és felmérhetetlenül változatos sokaságával, hanem teljes valójával, viselkedésével, hasonlíthatatlan ízlésével, tudásával, életszeretetével - és a halál, az elmúlás gondolatával békésen, egyszerûen, színpadiasságtól mentesen együtt élõ, tiszta lelkével.
Életmûve lezárult, szellemének termékenyítõ tüze azonban nyugodtan és méltóságteljesen figyelmeztet bennünket a következõ évezredben való tájékozódás roppant nehézségeire: szemérmesen világítja meg azt a magányos ösvényt, amelyen a zene, a mûvészet tisztességgel, szeretettel haladhat az emberi élet szebbé tételének csapdákkal teletûzdelt útján. Szelíden, de határozottan utasította el a handabandázást, a hordószónoklatot, a demagógiát, a tudálékosságot, s ezek helyett - kétkedõ, mosolyogtató, s ugyanakkor férfias fejcsóválások közepette - a kifejezés és fogalmazás pontosságát, a közlés felelõsségét, a szépség mindenekfelettiségét, a mûfaji elfogulatlanságot, a tökéletes anyagismeretet, a másként gondolkodók tiszteletben tartását, szívében rejtõzõ tiszta magyarságát, s más népek, korok irodalmának, zenéjének, viselkedésének, tulajdonságainak mélységesen átélt megértését választotta.
Nem méltatni akarom, hanem köszönetet mondani azért a ma még felmérhetetlen örökségért, amelyet ránk hagyott. Aligha van zeneszeretõ ember, aki ne találna kedvére való gyöngyszemet, élményt adó gyönyörûséget ebben a barokk mestereket is pironkodásra késztetõ, hatalmas életmûben. Aligha van elõadómûvész, együttes, zenekar, amely nélkülözné alkotásainak örömteli hangját, pompás anyagszerûségét, tökéletes formálását, bûvös dallamosságát, kristálytiszta harmóniáit, ravasz ritmikáját és biztos sikert ígérõ hatásosságát. Latin szellemisége nem rokonszenvezett a spekulatív újításokkal, de radikális elutasításban sem részesítette az ilyen kísérleteket. Sõt. Ha kedve tartotta, felhasználta ezeket a szerkesztési elveket is: olyanokat, amelyekkel felfrissítette, megfûszerezte szilárdan kicsiszolt stílusát, nyelvezetét, közlési modorát. Megfigyelhettem és megállapíthattam, hogy nála tökéletes egységben mûködött az alkotás és a gondolkodás, az élet és a komponálás, a képzelõerõ és a szigorú, de sohasem doktrinér fegyelmezettség. A magyar zenetudomány megbocsáthatatlan mulasztása, hogy még vázlatosan sem tett kísérletet e nagyszerû életmû feldolgozására.
A sors különös kegyének érzem, hogy a Zeneakadémián tõle tanulhattam; hogy késõbb tanársegédként mellette dolgozhattam; hogy átélhettem azt a légkört, amely inkább hasonlított egy görög filozófiai iskola szellemi világához, mintsem valamiféle feladatot számonkérõ, nyögvenyelõs, kellemetlenkedõ, tanteremszagú atmoszférához. Utóda lehettem, és mint tanszékvezetõ igyekeztem megõrizni mindazt, amit teremtett: a szakmai komolyságot; a szabadság és a tolerancia sérthetetlenségét; a tehetségek kibontakoztatásának kötelességét és felelõsségét; a tanári kar és a diákság harmonikus együttmûködésének egyedül célravezetõ esélyeit.
A Liszt Ferenc Zenemûvészeti Fõiskola, amely immár Zenemûvészeti Egyetem, egyik legcsodálatosabb tanárát, a magyar szellemi élet és a 20. század nagyvonalúan és bölcsen gondolkodó, nagyformátumú és hihetetlenül mûvelt muzsikusát, zseniális zeneszerzõjét vesztette el. Amit megteremtett és ránk hagyományozott, immár a magyar és egyetemes zenetörténet szerves és örökbecsû részévé vált.
Nem búcsúzni jöttem, hanem örvendezni azon, hogy Farkas Ferenc Tanár Úr, a Mesterek Mestere közel egy évszázadot töltött el velünk, s hogy két kézzel szórta szellemének varázslatos termését bõkezûen - szegénynek és gazdagnak, magyarnak és nem magyarnak.
Fejet hajtani jöttem elszomorodva, és nem siratni, hanem sírni. Megköszönni mindazt, amit kaptunk, és mindazt, amit élete utolsó percéig adott nekünk.
Isten veled, Tanár Úr! Ne felejts el bennünket, mint ahogyan mi sem feledünk el sohasem. Nyugodjál békességben!

(Elhangzott 2000. október 25-én, a zeneszerzõ temetésén.)

19941994

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.