"Érted haragszom..."

Tátrai Vilmos születésnapjára

Szerző: Breuer János
Lapszám: 1997 október

Ugyan csupán négy évtizede ismerem, s annak is alig több mint 50 esztendeje, hogy játékát elõször hallottam, úgy érzem mégis, Tátrai Vilmos folyamatosan mérgelõdik. Idestova 85 éve. Fûtötte régebben roppant indulat, csitítja manapság bölcs rezignáció. Indulat nélkül persze egyáltalán nem lehet muzsikálni. Hanem a Tátrai vonóját mintha nem is izmok, inak, ízületek mozgatták volna, csakis vibráló idegpályák. Alkotó felháborodás az övé - ismerünk romboló haragot is! -, hisz' személye elleni súlyos inzultusnak tart akár egyetlen henye ritmust, tisztátalan hangot, meg nem gondolt vonásnemet is. Ennyibõl gyanítható már: ha háborgott, nem ok nélkül tette, s roppant mûvészi tapasztalat jogosította fel rá. Tudásának-tapasztalatainak forrásait nyomozza e vázlat.

Az utolsó pulttól az elsõig

1933-ban a Nemzeti Zenede növendékét hellyel kínálja a Budapesti Hangversenyzenekar, az ország fiatal, de máris legjobb szimfonikus együttese. Ez a hely - természetesen - az 1. hegedûsök szólamának utolsó pultjánál található. Zenekari múltja volt már Tátrainak - vagy még Reisznek hívták a honi ipart felvirágoztató német-osztrák õsök után? Volt múltja, mert a külsõ-józsefvárosi MAVAG-kolónia lakosának nemcsak megfizetnie kellett a tanulópénzt - meg is kellett keresnie. 15 évesen Fricsay Richárdnak, a nagy karmester édesapjának honvédzenekarában játszik, eltölt ott valami négy esztendõt, majd színházi zenekarokban teljesít szolgálatot.

Utolsó pult - tanulásra nem rossz hely az. Kivált, hogy Tátrai varázslatos karmesterektõl leshette el a szakmai titkokat, Hannover Györgytõl (1907-1935), a legendás koncertmestertõl pedig ezen tevékenység fortélyait. A BHZ-t ötcsillagos vendégkarmesterei tették naggyá: Bruno Walter és Weingartner, Kleiber és Klemperer, Monteux, Münch és de Sabata, a magyar vendégek között Ormándy és Reiner. Furtwängler és Toscanini kivételével a zenekar minden jelentékeny karmestert vendégül látott. De minõségi volt az alapozása is: Weiner Leóé a Zeneakadémia 25-ös tantermében.

Tátrai "elõmenetelét" - vagyis vándorlását elegánsabb pultokhoz - apróra nem követhetem. Annyi bizonyos, hogy a BHZ prímszólama nem kente be csirizzel a leghátsó kottatartóhoz kitett széket. 1940-ben, amikor a Fõváros egyesítette félamatõr együttesének márkanevét és a BHZ márkás muzsikusállományát, s létrehozta a hivatásos, tisztességesen megfizetett Székesfõvárosi Zenekart, Tátrai Vilmos már a II. hangversenymester posztját töltötte be Szervánszky Péter vezetõ koncertmester mellett.

A háborús években persze korlátozott volt a vendégjárás, a világszínvonalat Ansermet, Schuricht, gyakrabban Mengelberg képviselte. Az irányító poszt új tapasztalatokat kínált, a koncertmesternek számtalanszor kellett karmesterpótlóként mûködnie. A Székesfõvárosi Zenekar vezetõ karnagyául ugyanis Csilléry Bélát, ezt a vezénylés ellen beoltott, de a dolgot fölöttébb ambicionáló, középszerû hegedûst neveztette ki apja, Csilléry András, Budapest törvényhatósági bizottsága kormánypárti többségének vezetõje (ma a testületet közgyûlésnek, a személyt frakcióvezetõnek hívjuk). Nos, ha Csilléry, a fils de papa vezényelt - és ezt pozíciójával élve gyakran cselekedte meg -, nagyon észnél kellett lennie a Székesfõvárosiak minden muzsikusának, kiváltképp pedig a hangversenymesternek.

Az 1945-ös újrakezdéskor Tátrait a szervezõdõ Rádiózenekarhoz csábítja Lajtha László zeneigazgató, egykori szeretett zenedei kamarazene-tanára. (A Dohnányi által 1943-ban alapított Rádiózenekar 38 tagjával, két szólamra osztott nyolc hegedûsével inkább csak csírája lehetett egy komplett szimfonikus nagyegyüttesnek.) Nem tudhatom, megóvta volna-e birtokosát a malenkij robottól az orosz-magyar körbélyegzõvel és Székely Endre aláírásával hitelesített kétnyelvû szakszervezeti igazolvány. Az "Egyéb munkára nem használandó fel" tiltás egyelõre pusztába kiállított szó maradt. Mert a hangversenymester, muzsikustársaival egyetemben, nagyrészt romeltakarítással foglalkozott, Tátrai még fûtõként is funkcionált az úgy-ahogy használhatóvá tett 2-es stúdióban. Szolgálata tartott bõ 12 hónapig, 1946 tavaszán "haza ment" elsõ koncertmesternek a Székesfõvárosiakhoz. Közrejátszhatott ebben, hogy a poszt birtokosa, Szervánszky Péter már emigrációba készült, de az is, hogy a Rádiózenekar - egy-két, inkább politikai, semmint mûvészi reprezentációnak tekinthetõ üzemi munkáshangversenyt nem számítva - stúdió elszigeteltségben mûködött. Elsõ nyilvános zeneakadémiai fellépésére 1946 szeptemberében került sor.

A hangversenymester "Isten után az elsõ". Tátrai tudatosan vállalta az ezzel járó felelõsséget: az együttes érdekében megannyi konfliktust a karmesterekkel, a zene érdekében megannyi ütközést muzsikustársaival, hiszen a génjeibe épült bele Kleiber, Mengelberg, de Sabata, Bruno Walter számtalan megoldása, s a saját egyre gyarapodó kamaramuzsikusi tapasztalata is. Mahler bon mot-ja szerint "a hagyomány slamposság" (Tradition ist Schlam pereí), Tátrai azon volt, hogy a slamposság ne váljék hagyománnyá. 1978-ban feladta.

Egy biankó csekk...

Stencilezett levelet intézett 1946. január 11-én Tátrai Vilmoshoz az Új Magyar Zene Egyesület:

Igen tisztelt Tagtársunk!

Örömmel értesítjük, hogy az UMZE legutóbbi vezetõségi ülésén Önt tagjai sorába választotta.

Az UMZE (Új Magyar Zene Egyesület) csak alig néhány hete éledt újjá, hogy a múltban végzett munkáját folytassa és kiteljesítse. Legfõbb célja, hogy az új magyar zenemûvészet és a külföldi zenei élet között minél élénkebb és szorosabb kapcsolatot szõjön. Emellett azonban az új zene magyarországi ápolására is nagy súlyt fektet.

Az UMZE célkitûzéseinek tisztaságát és helyességét elnökének, Kodály Zoltánnak neve fémjelzi. A vezetõség többi tagja. Balabán Imre (ügyvezetõ elnök), Jemnitz Sándor (alelnök), Kadosa Pál (titkár), Lajtha László, Molnár Antal, Veress Sándor, Waldbauer Imre, Böszörményi-Nagy Béla (választmányi tagok), Szelényi István (pénztáros), Szervánszky Endre és járdányi Pál (ellenõrök).

(...) Abban a reményben, hogy tagtársunk magáévá teszi az UMZE fontos és szép célkitûzéseit, õszinte tisztelettel köszöntjük

az UMZE vezetõsége nevében.

KADOSA" (aláírás tintával)

"Abban a reményben..." - udvarias levelezési záróformula ez, a tagfelvételrõl tájékoztató körlevél szövegezõi nem tudhatták, mennyire megvalósul ez a kívánság az UMZE 46. tagjának, Tátrai Vilmosnak elõadói életmûvében. (Ez az UMZE, zenetörténetünkben a harmadik, az Új Zene Nemzetközi Társasága magyar szekciója, 1949-ben kényszerûen megszûnt ugyan, vezetõségének nagy része is valóságos vagy belsõ emigrációba kényszerült, hanem Tátrai a meghívó levél szellemében munkált vagy negyven éven át).

Az elõzmény nem valami sok. 1944 januárjában Tátrai közremûködött magyar szerzõk kombinált fúvós-vonós kamarazenei alkotásainak bemutató estjén, 1945 júniusában, a Waldbauer Kvartett második hegedûseként Bartók 6. vonósnégyesének elsõ hazai elõadásán. Elõreszaladva az idõben, vonósnégyese és kamarazenekara magyar zeneszerzõk 74 kompozíciójának õsbemutatóját, külföldi mesterek 55 darabjának hazai premierjét teljesítette, egész 20. századi repertoárjuk pedig több száz zenemû Schoenbergtõl Bozay Attiláig és Durkó Zsoltig. Ez pedig alighanem elõadómûvészeti világcsúcs!

Weiner Leó jelentõségét nem csökkenti, hogy fõiskolai osztályával párhuzamosan hasonló színvonalú kamarazenei mûhelyt mûködtetett a Nemzeti Zenedében Lajtha László. Az intézeti évkönyv mondja, Lajtha betanításában Reisz (Tátrai) Vilmos 1933. december 15-én Brahms zongoratriói egyikét, 1934. január 26-án César Franck zongoratrióját játszotta. Céduláim e napokra rögzítik kamara muzsikusi bemutatkozását (voltak, lehettek fellépései korábban is, magam a Semmelweis utcai tanintézet parányi hangversenytermét jegyzem legkorábban).

Lajtha nem a (zenei) életre, a jövendõre készítette fel tanítványait. A jószerével ismeretlen Corelli, Telemann, Fasch kamarazenéjét, Händel triószonátáit, Haydn, Mozart pódiumpraxisból rég kikopott alkotásait játszották növendékei intézeti hangversenyeken (egyebekben Debussyt is, jóllehet nem volt bevett tananyag akkoriban). A zenedei hangversenyek mûsora persze inkább csak sejteti Lajtha kamarazene-óráinak nem euklidészi tartalmát. Bizonnyal foglalkozott Lajtha azzal a vonósnégyessel is, amelyet növendéktársaival alakított Tátrai a Nemzeti Zenedében. Csellistája a szintén Lajtha nevelte Magyar Gábor volt, ki utóbb Székely Zoltán Hungarian Quartetjének tagjaként vált világhírûvé. Hegedûtanárainak, a Zeneakadémián Szerémi Gusztávnak, utóbb a Zenedében Kladivkó Vilmosnak, szintén volt vonósnégyes-múltja a századelõn. A 30-as évek elején született növendék-kvartett nyilvános mûködésének nem leltem nyomára.

Hosszúra nyúlt generálpauza után Waldbauer Imre - nála posztgraduális tanulmányokat folytatott Tátrai Vilmos - 1945 tavaszán Szervánszky Péter helyére hívta másodhegedûsnek, vonósnégyese 35-ik évadjában. A nevezetes kamarazene-társaság, igaz, leszálló ágban volt már, Waldbauer és Kerpely Jenõ egészsége is hanyatlott, mindazonáltal nem tagadható annak jelentõsége, hogy Tátrai közvetlenül vehette át a stafétabotot a magyar kamarazene-játékot nemzetközi rangra elsõként emelõ muzsikusoktól.

Lajtha ösztönzésére szervezett, mint primárius, vonósnégyest a Rádiózenekar tagjaiból. 1946. május 12-én stúdiókoncerten mutatták be Prokofjev 1941-ben írt 2. kvartettjét. "Kellemes meglepetés volt az elsõ hegedû szólamát elõadó Tátrai Vilmos vérbeli kamarazenészt eláruló játéka. Remélhetõen ezen szereplése nem véletlen kirándulás volt csak a kamarazene területére. "(Szabó Ferenc kritikájából, Új Szó, 1946. május 15.) A remény teljesült, igazolja sokezernyi hangverseny.

A rádióbéli együttes még nem a Tátrai Vonósnégyes. 1946-ban alakult meg, a Székesfõvárosi Zenekar vonós szólamvezetõibõl. Az alapítók közül a névadó él csupán, Rényi, Iványi, Dénes Vera - mind eltávozott rég. Meghitt játszóhelyük volt az egykori Wenckheim-palota, vagyis a Fõvárosi (ma: Szabó Ervin) Könyvtár díszterme.

Attól fogva, hogy a Waldbauer Vonósnégyes 1911-ben német és holland városokban, Bécsben járt - leszámítva az I. világháború "kényszerszünetét" -, domináns szerepet játszott a magyar kamarazene a világban. A Léner, a Budapest, a Róth, a Gertler, majd a Végh Sándor alapította Új Magyar Vonósnégyes, utóbb a Végh Kvartett, meg a Székely Zoltáné. Jellemzõ, hogy mind "külföldre szakadt", csupán vendégeskedni tért haza. Kivétel a Waldbauer-Kerpely együttes, majd Tátraiék. Összehasonlításul megjegyzem, a roppant zenei potenciált képviselõ német zenekultúrának két nemzetközileg jegyzett kvartettje volt, a Drezdai, meg az Amar-Hindemith Kvartett, Ausztriának mindössze egy, a Rosé, utóbb a Kolisch vezette Wiener Quartett.

Waldbauer 1946-ban kivándorolt Amerikába, Kerpely követte hamarost. A szellemi örökösüknek tekintett Végh Kvartett az az évi Genfi Verseny I. díjával nem tért haza többé. Hiátus keletkezett kamarazene-kultúránk folyamatosságában, s ezt az ûrt töltötte be a lehetõ legjobb pillanatban bemutatkozott Tátrai Vonósnégyes. Már saját bérleti ciklusa volt 1947-ben, amikor a nagy öregek közül még egyszer hazatértek Lénerék, egy teljes Beethoven-sorozatra.

Honnét tudhatták volna a roppant ambiciózus fiatal muzsikusok, akik nem voltak jelen Churchill és Sztálin Európát fel- és megosztó tárgyalásain, hogy a lehetõ legrosszabb pillanatban látnak munkához, mert mire erõfeszítéseik beérnek, bezárul elõttük a világ. A Székesfõvárosi Zenekart igazgató Bartha Dénes bölcs elõrelátására vall, hogy 1948 nyarán, a határok bezárulásának idején elérte a Tátrai Vonósnégyes községesítését, magyarán keresztülvitte, hogy tagjai a fõvárostól havi fix fizetést kapjanak. Ennek szükségességérõl Bartha gyõzte meg a Városháza kulturális tanácsosát, Goda Gábor írót, jóllehet távolról sem volt felhõtlen a viszonya elöljárójával -, megvetvén ezzel a kamarazene-társaság fennmaradásának alapját. Tátraiék ugyanis roppant fáziskéséssel (Bécs, 1956) válhattak konvertibilis "exportcikké". Végh Sándor vonósnégyese még átválthatta világhírre genfi gyõzelmét, hiába nyerték meg azonban Tátraiék 1948 õszén Nemzetközi Bartók-versenyünket, s vele a Rádió által felajánlott 12 000 forintot (annyit!), nemzetközi karrierjük szempontjából ennek nem lehetett semmi következménye. Pedig az idõ tájt nagy ritkaságértéke volt a kvartettversenyeknek. S nem tompította volna az I. díj fényét, hogy a négy kategóriában megrendezett nemzetközi verseny vonósnégyes-mezõnyét kizárólag hazai együttesek alkották, mivel a nemzetközi emlékezetben elevenen élt még: Magyarország kamarazenében nagyhatalom.

Mûvészi értelemben feltétlenül volt hozama az elszigeteltségnek. A Tátrai Vonósnégyes hatalmas repertoárt épített fel, elsajátította, tökéletesre csiszolta gyakorlatilag a teljes kvartett-irodalmat Haydntól napjainkig. Csak századunkból 91 zeneszerzõ mûveit játszotta. Mennyire jellemzõ volt kimeríthetetlen erõtartalékaikra kalandjuk Bernsteinnel. 1948 májusában átviharzott Pesten a 28 éves karmestercsoda. Tartott 19-én három próbát a Székesfõvárosi Zenekarral, természetesen a kvartett tagjainak mint szólamvezetõknek közremûködésével, másnap fõpróba és koncert, utána - holtfáradtan - Brahms Zongoraötösét játszották lapról a még mindig muzsikálni vágyó Bernsteinnel a Fészek-Klubban.

Tátrai új szemléletet honosított meg elõadómûvészetünkben. Bartók szorgalmazta ugyan, hogy a nagy mestereket Urtext-kottából játsszák, a kottahû fakszimile-kiadások elterjesztését is, de elõadót rajta kívül ez nemigen érdekelt. Tátrai Vilmos Mozart hat Haydn-kvartettjét a létezõ legpontosabb, Alfred Einstein által sajtó alá rendezett kottából szólaltatta meg, amelybõl egy-két példány ha volt az országban. (Lajtha Lászlótól vásárolta az 50-es évek elején, amikor az éhhalálra ítélt zeneszerzõ értékesebb darabjainak pénzzé tételébõl élt. Az "üzlet" egyebekben nehezen jött létre, mivel Lajtha ajándékba kívánta adni kedves tanítványának a becses hangjegyeket. Keserû fintora a sorsnak, egyszersmind közös gyalázatunk, hogy négy évtized múltán a mindendíjas primárius is kénytelen volt áruba bocsátani, szerény nyugdíját kiegészítendõ, kottagyûjteményének számtalan darabját!) A nevéhez fûzõdõ Haydn-reneszánszba "belejátszottak" Somfai László stiláris—interpretációs ismeretei. Tátrai volt az elsõ magyar muzsikus, aki igénybe vette, s hasznosította a zenetudomány legfrissebb kutatásait (Somfainál egyébiránt - tisztelet néhány igen rangos kivételnek - azóta sem állnak sorban a hangszeresek). Nem átallott tájékozódni õszülõ fejû, neves mûvészként sem. Aligha véletlen, hogy a Tátrai Vonósnégyes Haydn-lemezsorozata évtizedek óta etalon az Egyesült Államokban, mint a párizsi platina méterrúd, vagy a greenwichi idõ.

Több ezer hangverseny, száznál több hanglemez aprólékosan nem ismertethetõ. Csupán egy történelmi cselekedetre emlékeztetek most. 1955 õszén, Bartók halálának 10. évfordulóján Magyarországon elõször hangzott el ciklikusan a Hat vonósnégyes. Tátraiék törölték le végképp a formalizmus szégyenbélyegét a 3., 4. és 5. kvartettrõl, s készítettek a hat remekmûrõl, Magyarországon szintén elõször - majd az összkiadásban másodszor is - hanglemezfelvételt.

Stégeiger-ülve

1957 tavaszán az ÁHZ krémjébõl Tátrai megalakította a Magyar Kamarazenekart, a karmester nélkül mûködõ, hasonló magyarországi társulatok közül az elsõt. Kísérletek folytak korábban is. 1925-ben nyolc vonós növendékének tanította be Lajtha Bach 5. brandenburgi versenyét, három év múltán Weiner - akadémiai tanítványainak - Mozart nagy A-dúr zongorakoncertjét. Azonban a produkciónak, melyen két szólista, Fischer Annie és Földes Andor osztozott, hiába volt hatalmas sikere, a folytatás elmaradt, mivel az akadémistáknak kenyérkeresõ foglalatosságaik közepette nem volt többé fél évnyi szabad idejük egyetlen mûsorszám megtanulására. A BH2 egy ízben koncertezett karmester nélkül (Mozart-Schubert est, 1935. március 6.). Néha megesett, hogy Dohnányi zongora mellõl irányította Filharmonikusait. Edwin Fischer rendszeresen vállalkozott erre, valahányszor Budapesten vendégszerepelt. 194l-ben a Székesfõvárosi Zenekart vezényelte zongorázva. Bach a-moll hármasversenyét játszotta, Tátrai Vilmossal és Brunovszky József fuvolással.

Tátrai szerzett már gyakorlatot a karmester nélküli muzsikálásban bõven. Stégeiger volt Buenos Airesben a 30-as években, Ankarában 1940-ben. Az "álló hegedûs" (Stehgeiger) egy kihalt zeneszolgáltatás irányító személye, ki a szalonzenekar négy-öt, vagy akár nyolc-tíz tagjának játékát koordinálta, miközben hegedült. A mûfaj élt, amíg a vendéglátáshoz hozzátartozott az élõ zene. A szalonzenekar népszerû mûvek átiratait adta elõ, tánczenét is szolgáltatott, ha kellett. Koncertmûfajnak soha nem tekintették, terített asztal nélkül csakis a rádiókban volt polgárjoga. Jelentékeny improvizációs készség szükségeltetett az elõadásához, a "stégeigoláshoz" vezetõi rátermettség, koncentráló képesség és figyelemmegosztás a hegedülés és a közös produkció között.

Tátrainak már rég a kisujjában volt minden szükséges készség és ismeret, amikor az egykori stégeiger leült a Magyar Kamarazenekar elsõ pultjához, mielõtt még az I musici di Romával megismerkedtünk. És máig hatóan megváltoztatta a nagyzenekari hangversenyek mûsorstruktúráját. Úgy negyvenegynéhány éve még nyitány helyett szólalt meg Vivaldi-, Händel-concerto, vagy a Brandenburgi versenyek valamelyike, utána romantikus versenymû, majd nagy szimfónia. A Magyar Kamarazenekar kiemelte a barokk irodalmat a szimfonikusok "szövegkörnyezetébõl", s bebizonyította önálló létjogosultságát. A korábbiakban megszokottnál kisebb apparátussal, vagyis sokkal áttetszõbb-hajlékonyabb hangzással játszottak Haydnt és Mozartot. Felfedezték számunkra a soha nem hallható korai Haydn-szimfóniák szépségét. Közben elõre is tekintettek, egészen Bartók Divertimentójáig, Szervánszkyig, Sugárig. Pedig a Bartók-opusz karmester nélkül valósággal istenkísértésnek számított akkortájt. Tanult dirigens sem indított pontosabban tételt, realizált meggyõzõbben tempóváltást, bontott ki karaktert, mint Tátrai egy fejmozdulatával. A Magyar Kamarazenekar máig élõ modellt teremtett, s bizonyos értelemben átmenetet képviselt a nagyzenekar és a régizenélés között. Nem véletlenül volt vendége a Salzburgi Fesztiválnak és más, jelentõs külföldi zeneünnepeknek.

A hegedûs

Kis híján megfeledkezem arról, hogy mindez egy hegedûmûvész életmûvének szerves része. Egy különös hegedûsé, aki, meglehet, soha nem játszott koncerten Paganinit, Brahms- vagy Csajkovszkij-versenyt, annál gyakrabban Vivaldit, Bachot. Intenzív, sûrû muzikalitása többet ért minden technikai mutatványnál, akár szonátázott, akár kvartettezett, vagy éppen kamarazenekarával mûködött. Játékát magasrendû formai kultúra és a kifejezés végtelen pontossága jellemezte.

A Tátrai Vonósnégyes még megünnepelte 40. születésnapját, a Magyar Kamarazenekart fennállásának 30. évében sikerült eltanácsolni a pódiumról. Tátrai Vilmos tanított a Lajtha igazgatta Nemzeti Zenedében, majd a Bartók Szakközépiskolában, 1965-tõl a Zenemûvészeti Fõiskolán, utoljára - ez év tavaszáig -Törökbálint alsófokú zeneiskolájában. Október 7-én 85 éves - Isten éltesse bis Hundert und Zwanzig, ahogy mondani és kívánni szokás.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.