"Nem kell nagyítóüveggel hallgatni"

Kodály és a zenei interpretáció

Szerző: Breuer János
Lapszám: 1997 szeptember

Különös bejegyzéseket tartalmaz Kodály Zoltán op. 2-es jelzésû 1. vonósnégyesének kispartitúrája, amelynek meglehetõsen szétolvasott példányához majd' 50 éve, a kottaboltok államosítása elõtt jutottam hozzá. Nem Rózsavölgyi 1910-bõl való elsõ kiadása ez, hanem a bécsi Universal Editioné (UE 7175, a megjelenés dátuma a hátsó borító alján 1924 V., azaz május). Rózsavölgyi kottagrafikájának-nyomólemezeinek felhasználásával készült, az UE nem tüntette fel saját copyrightjának dátumát, a 2. kiadás tényét sem, az elsõ hangjegyes oldalon rajta hagyta a "Copyright 1910 by Rózsavölgyi & Co", s a "Pesti könyvnyomda r.t. metszése és nyomása" jelölést, minden kottalap alján Rózsavölgyi lemezszáma szerepel, a bécsi cégé csakis a borítón.

Elõzõ birtokosa értelemszerûen 1924 májusa után vásárolta Hollandiában, valószínûleg 1940, az ország náci lerohanása elõtt. A forrást gumibélyegzõ jelzi a belsõ címlapon: "VAN ESSO & Co / Muziekhandel / Oppert 114 / ROTTERDAM". Az illetõ magyar volt és muzsikus: számos ceruzás bejegyzés mutatja, hogy a partitúrát betanulásra-betanításra használták, az idevágó megjegyzések magyarul olvashatók. Más kéztõl származik a finálé két ceruzás jegyzete: a 13-17., majd 21-25. próbaszám közötti részek elhagyását jelöli a "Vi - de" egyezményes nemzetközi módszerével. Az ismeretlen elõadó feltünteti a forrást is: "Waldbauer-Sprung" (Waldbauer-ugrás) - írja a megfelelõ helyekre. Nyilván bennfentes szakmabélitõl való, aki tudta, hogy a kissé papírízû fugato és a tételt záró stretta egy része a mû elsõ elõadóinak, nem pedig szerzõjének törlési javaslata, melyhez a Kodály iránt oly hûséges kamarazene-társaság bizonyosan elnyerte az alkotó áldását.

Molnár Antal, a kamarazene-társaság alapító brácsása emlékezett vissza rá, hogy a bemutatóra hozzávetõleg 90 (!) próbával készült az együttes, melynek valamennyi tagja fejbõl tudta szólamát. A két "húzás" bizonyosan jóval késõbbi keletû, mivel a "Vi - de" jelzést sem az 1910-bõl való 1., sem az 1924-es 2. kiadás nem tartalmazza, a Zenemûkiadó által gondozott partitúra azonban már igen. Tátrai Vilmos szíves közlése, hogy az õ másolt szólamában a rövidítési jelek elfogadott gyakorlatként, Waldbauerre való hivatkozás nélkül szerepelnek. Van vagy 20 éve annak, hogy feltûnt nekem: a Bartók Vonósnégyes jelentõs részt elhagy az I. kvartett lassú tételébõl is. Komlós Péter baráti információja: Kodállyal próbáltak 1967 januárjában, s õ kérte, ne játsszák a 6-12. próbaszám közötti teljes középrészt, a tétel egyharmadát. Gondolom, a ritkán hallható kompozíció elõadási tapasztalatai késztették e húzásra-tömörítésre Kodályt.

A Kodály-centenárium évében hallottam Starker Jánostól az op. 8-as cselló-szólószonátát. Õ elhagyott a harmadik tételbõl egy teljes kottaoldalnyit, a nyomtatott kotta (UE 6650) 14. lapját. Megkérdeztem utóbb, volt-e erre szerzõi felhatalmazása. Kodály hozzájárult - hangzott a válasz. Talán nem éppen boldogan, hisz a Vargyas Lajos által összegereblyézett Kodály-cetlik egyikén ez áll: "Starker! circumcisio" (Közélet, Vallomások, Zeneélet. Szépirodalmi 1989. 205.) - vagyis Starker János a szonátát körülmetélte. Azt azonban nem hihetem, hogy a cadenzaszerû rész elhagyásához nem kapott volna engedélyt.

Szintén a centenárium évében vezényelte Doráti Antal Budapesten a Szimfóniát. O néhány helyütt belehangszerelt a partitúrába: a nyitótétel formai határvonalait például üstdobütésekkel nyomatékosította. Tõle is megkérdeztem, volt-e erre felhatalmazása, s Doráti, a mindhalálig oly hûséges Kodály-tanítvány biztosított afelõl, hogy hangszerelési retusait a zeneszerzõvel megbeszélte, jóváhagyását elnyerte.

Csenki Imre emlékezete õrzött meg egy 1951-bõl való jelenetet. A Kállai kettõs bemutatójára készülõ Állami Népi Együttes Kodály jelenlétében megtartott fõpróbáján felállt Bódi József klarinétos, és bejelentette: szólama egy helyütt játszhatatlan, nincs helye a levegõvételnek, egy szuszra pedig nem lehet megszólaltatni az ominózus részt. Kodály ezt azon nyomban elfogadta, szünetjelet iktatván be a klarinétos által javasolt ütembe. (Szerk. Bónis Ferenc: Így láttuk Kodályt. Püski 31994, 339.) Megjegyzem: Kodály 69. évében járt, s a reklamációnak vagy 60-70 ének- és zenekari tag volt tanúja.

A hangjegyek amputálásánál vagy - ellenkezõleg - kiegészítésénél drasztikusabb elõadói beavatkozás aligha képzelhetõ el. Mindazonáltal nem vonom kétségbe sem Starker, sem Doráti közlését - jóllehet azokat a rég halott zeneszerzõ nem igazolhatta vissza -: ki kételkedhetne e két jeles muzsikus szavahihetõségében? Starker eljárását mintegy hitelesíti a két említett "Waldbauer-Sprung", Dorátiét pedig - közvetve - egy Ferencsik-emlék. A Concerto elõadásakor Ferencsik János kompozitorikus "hibát" fedezett fel a darab visszatérésében. Miután emlékeztette Kodályt a tévedésre, a zeneszerzõ maga korrigálta a szóban forgó ütemeket. "[...] a javíthatók javításával" dedikálta a 60 éves fõzeneigazgató születésnapjára, két és fél hónappal halála elõtt a Concerto partitúráját, egyértelmûvé téve, hogy a javítás kinek a sugallatára történt.

Megszámlálhatatlanul sok kisebb-nagyobb jele van annak, hogy a Kodály és elõadómûvészei közötti viszony merõben különbözött a századunk zeneszerzõire jellemzõ magatartástól. Alighanem Gustav Mahlertõl eredeztethetõ a muzsikus iránti bizalmatlanság: Mahler a széthulló romantika korában abból indult ki, hogy zeneszerzõ és elõadója többé nem beszél azonos nyelven. Ezért, hogy szándékait megvalósítva hallja, annyi aprólékos elõadói utasítással látott el egyetlen szimfóniát, amennyit talán egy teljes életmû sem tartalmazott fél évszázaddal korábban. Stravinsky fennen hangoztatta, hogy mûvei megszólaltatásához semmi másra nincs szükség, csakis az általa leírtak abszolút pontos visszaadására. Nincs szükség tehát arra a többletre, amit a mûvész tehet hozzá a sajátjából (igaz, erre alaposan rácáfolt feledhetetlen budapesti hangversenye 1963 tavaszán). A tételeinek részidejét másodpercekre lebontó Bartók alighanem kétségbe sodorta elõadóit a próbán, szüntelen ellenõrizvén ingametronómjával az általa elgondolt tempók helyességét. "Ha tizenöt percnél tovább tartott, akkor rossz volt" mondotta volt a fiatal Ferencsiknek, aki beszámolt Táncszvit-vezénylésérõl. Pedig a partitúrában is körülbelül 18 percnyi játékidõ van feltüntetve, és a mai napig sincs karmester, sem zenekar, amely képes lenne a Táncszvitet 15 percen belül "ledarálni".

Kodály viszont a legkevésbé sem kötötte meg elõadóinak újraalkotó fantáziáját, sõt azt mondanám, éppenséggel épített ezekre az energiákra. Igazolják ezt mind az Így láttuk Kodályt kötet nyilatkozó pódiummûvészei, kik nem beszélhettek össze emlékeik felidézésekor. Gondolom, Kodály tudta: még a legaprólékosabb notáció is tökéletlen - hogy mennyire tudta, arra még visszatérek -, de azt is: a holt kottafejekbe a muzsikus lehel életet. Elõadói iránt oly liberális volt, mint zeneszerzõ kortársai közül talán senki.

E bizalom fõ forrása szerintem az, hogy õ maga nem volt par excellence elõadómûvész. A gimnazista tanult ugyan hegedülni, zongorázni, autodidakta módon csellózni is (hol hegedült, hol csellózott a diákkvartettben), de hangszeresként pódiumbabérokra nem vágyott soha. Hogy Szabados Béla - utóbb acsarkodó ellensége - hogyan tanította zongorázni a Zeneakadémián, nem tudjuk.

E hangszeren mindenesetre el kellett jutnia bizonyos szintre. Ifjú éveinek legjobb barátja, Balázs Béla 1904. november 26-án ezeket jegyezte fel a naplójában: "Zoltán hirtelen, minden felszólítás nélkül zongorához ült. [...] És Zoltán játszott [...] a Tristan elõjátékát játszotta. Mintha egy rejtett helyen gyûltünk volna össze, hogy imádkozzunk, lássuk a mi Istenünket és egyesüljünk vele. Zoltán volt az elõimádkozó."1907 õszén, a Lukács-uszoda "kurszalon"-jában Molnár Antalnak kívülrõl játszotta el. "Egyedül voltunk. Kodály elejétõl végig elzongorázta a Trisztán és Izolda elõjátékát. Olyan szépen, hogy máig életem egyik legmegragadóbb élményének tekintem." Ugyanõ emlékezett vissza rá, hogy 1923 októberében, a bemutató elõtt egy hónappal Kodály elzongorázta neki a Psalmus hungaricust. "Liszt Ferenc föltétlenül jobban tolmácsolta volna a mestermûvet, de így is kiderült, hogy Kodály egészen tisztességesen tud zongorázni, ha éppen akar." Csakhogy õ nem akart. Elõadásait ugyan illusztrálta olykor a billentyûkön, hanem koncertpianista-ként - jelen ismereteim szerint - mindössze egyszer szerepelt, Nyíregyházán, 1926. november 6-án. Miután megtartotta elõadását a magyar népzenérõl, maga kísérte a Magyar Népzene-ciklus 11 feldolgozását éneklõ Basilides Máriát. Az 1., 2., 3- és 5. füzetbõl hangzott el válogatás, s Kodály nehéz zongoraszólamok eljátszására is vállalkozott (A rossz feleség; Kit kéne elvenni; Kitrákotty mese; Asszony, asszony, ki a házból).

Aligha kell sok szót vesztegetnem annak bizonygatására, mily szerves egységet képezett alkotói és elõadói "munkakör" a múlt század végéig. A zenei élet iparszerû kiterjedése munkamegosztáshoz vezetett e téren is. De Kodály korában még élt az az igény, hogy a zeneszerzõ legalább a saját mûveinek tolmácsolójaként pódiumon mutatkozzék, ha nem hangszerrel, hát karmesterként. Koessler tanított némi dirigálást az osztályának, s e tudással felvértezve Kodály 1905-ben, a Zeneakadémia Ifjúsági Olvasókörének hangversenyén elvezényelte Bach 106., Actus tragicus kantátáját. A dolgot azonban tovább nyilvánvalóan nem ambicionálta, karmesteri babérokra nem vágyott. Talán ki is tartott volna emellett, ha 1927-ben, a Psalmus hungaricus világhódító útjának elsõ esztendejében nem kopogtat ajtaján a végzet Alfréd Tierie, az amszterdami Oratórium Egyesület karigazgatója személyében. Tierie felkérte a Zsoltár vezénylésére: Kodály megpróbálta elhárítani a szíves invitációt, közölvén: nem tud dirigálni. A hollandus azonban bátorította: jöjjön csak, ha valóban nem megy a dolog, átveszi a hangverseny irányítását õ maga. (Kodály nyilatkozott errõl Váradi Miklósnak az Irodalom és Mûvészet 1930. február 2-i számában. Közli Forrai Miklós: Kodály Zoltán vezényel. Hanglemez 1972. IV. évf. 1. szám, 1-4.)

A 45 éves Kodály visszaült az iskolapadba, s 1927 márciusában, bõ egy héten át lázasan tanulta a Bartók által oly nagyra becsült Strasser Istvántól a taktírozás fortélyait. A Psalmus zenekarát, kórusát, szólistáját Szabolcsi Bence jelenítette meg egy szál zongorán. "Strasser azonban nem volt velem megelégedve, és bizony némi szkepszissel figyelte teljesítményeimet, azzal vigasztalva, hogy baj úgysem történhetik, mert hiszen kéznél lesz az amszterdami karnagy" (Kodály). Erre azonban nem volt szükség, Kodály helytállt a kórus és az Amszterdami Concertgebouw Zenekar élén. A sajtó "szuggesztív erejû vezénylését" magasztalta. Doráti Antal, az általa alapított Dallasi Szimfonikusok karmestere, aki 1946. december 4-én egy Háry János-szvit erejéig átadta mesterének a pálcát, úgy emlékezett utóbb: "Az ütemet jól mutatta, de karmesteri kezdeményezõképessége bizony kevés volt."

Vasárnapi karmester lehetett, bizonnyal (vasárnapi komponistának mondják azt a muzsikust, aki munkanapokon kenyérkeresõ foglalkozást ûz, és csupán vasárnap ül kottapapírhoz). Eõsze László életrajzi krónikája (Zenemûkiadó, 1977) szerint 63 ízben vezényelt 1927 és 1960 között. Teljes este, egész koncert ebbõl mindössze öt akad, közremûködése jellemzõen egy-két kompozíciójára terjedt ki csupán, s a "végösszeg" tartalmazza a másfél-két perces Magyarokhoz-kánon jó néhány irányítását is.

Megjegyzem, karmesteri ténykedésének számszerû megoszlása roppant egyenetlen: 1946/47-ben 22-szer emelte fel a dirigensi pálcát, amit a háborús bezártságot követõ elsõ nagy külföldi utak magyaráznak, de a jelzett idõhatárok között akad 13 olyan esztendõ, amikor egyszer sem vezényelt. Hozzáteszem még, hogy egy Bach-Beethoven estet leszámítva csakis saját mûveinek volt elõadója - ami nem érvényes Bartókra, Stravinskyra, Webernre, sem a brácsás-kamarazenész Hindemithre, a kvartettezõ-zongorázó-vezénylõ Milhaud-ra, utóbb Brittenre -, nyilvánvaló tehát, hogy speciális helyzete volt interpretátorként is.

Ahhoz képest, hogy dirigensként valóban nem volt professzionális, roppant összpontosítással hozta létre produkcióit már a kezdet kezdetén, amit két fennmaradt próbarend bizonyít. A lipcsei Gewandhaus ének- és zenekara élén 1927. november 24-én a Psalmus hungaricus helyi bemutatóját kormányozta. Kari Straube karigazgatóval osztozott a próbákon (Honegger Dávid király oratóriuma szerepelt még a mûsoron). Straube ígérte egy zenekari, két ének-zenekari próba felét. A hangversenyt megelõzõ nap nyilvános fõpróbája nyilvánvalóan nem számított munkaülésnek. Kodály levele (1927. november 5.): "A próbaidõ beosztása történjék egészen az Ön kívánsága szerint... egy szûk óra egyedül a zenekarral, és ha már a kórus és szólista biztosak a dolgukban, egy-kétszerí átjátszás az összpróbákon (vagyis mintegy 50-50 perc)." Kodály betanítói teljesítményének értékét növeli, hogy homo novus volt Lipcsében, zeneszerzõként jó szerivel ismeretlen (csupán dalai közül hangzott el néhány 1927 õszén). A Gewandhaus-kórust elõkészítõ Straubénak a Kodály-zene szellemérõl sok fogalma nem lehetett, de Furtwänglernek, a Gewandhaus-karmesternek és zenekarának sem. Mégis megszólalt a mû - jelzi a korabeli lipcsei sajtó -, három szûk órányi munka eredményeként.

1933- május 26-án a BBC-ben vezényelte Kodály a Székely fonó koncertszerû, angol nyelvû elõadását. Mindössze hat - egyenként háromórás - próba állt rendelkezésére, ebbõl egy a szólisták "paukolására". Bár már az idõ tájt is legendás volt a brit ének- és zenekarok lapról olvasási készsége, gyors reagálása, Cyril Dalmaine karigazgató is bizonyára elõkészítette a BBC Chorus (Section B) tagjait a számukra újszerû feladatra, s számíthatott a BBC Orchestra (Section D) hangversenymestere, Laurence Turner támogatására is, mindazonáltal roppant feszes próbaidõn belül kellett a produkciót kidolgoznia (egy zenekari és egy fõpróbával máig nem készülnének el a Székely fonóval a kodályi nyelvet ismerõ hazai dalosok, szimfonikusok). Válogatott énekesgárdát, köztük három Covent Garden-tagot kapott a BBC-tõl Kodály. A Leányt például Ina Souezre osztották, Fritz Busch glynde-boume-i fesztiválszopránjára, Busch klasszikus Don Giovanni- és Cosi fan tutte-lemezének Donna Annájára, Fiordiligijére, míg a Nagyorrú bolha Roy Henderson hangján szólalt meg, ki utóbb Masetto lesz Busch Don Giovannijában. De valamennyi kedvezõ körülmény ismeretében is tiszteletre méltó tempóban hozta létre a karmester-szerzõ a koncertet. Kivált, mivel a Székely fonóval nem volt dirigensi tapasztalata, Londonban vezényelte elõször, egyszersmind utoljára is. (Készült-e 1933-ban hangfelvétel a BBC élõben sugárzott hangfelvételeirõl? Ha igen, unikum mivoltában roppant becses hangzó dokumentuma lenne Kodály elképzeléseinek).

Akárhogyan is, ennyi próba elegendõ lehetett a mûvek szellemének megidézéséhez, a tökéletes mûszaki kidolgozáshoz aligha! Kodály nyilván a próbákat sem nagyítóüvegen át hallgatta.

Magam vezényelni mindössze kétszer hallottam. Az alkalom különleges volta azonban elfedte a primer zenei emlékeket. A Psalmus hungaricus negyedszázados "születésnapjára" 1948 nyarán rendezett Károlyi kerti ünnepségnek oly felemelõ volt az atmoszférája és oly lebilincselõ a hatása is, hogy a zeneszerzõ karmesteri teljesítménye egyáltalán nem képezte mérlegelés tárgyát, kivált, hogy akkor hallottam a remekmûvet elõször. 1949 tavaszán a Székesfõvárosi Zenekar élén a Páva-variációkat vezényelte a Református Gimnázium évadzáró ifjúsági hangversenyén. Hanem annyira izgultam, mint a ciklus egyik diákrendezõje, hogy legfeljebb arra emlékezem: az elõadás távolról sem volt oly feszes, mint Doráti Páva-röptetése (Zeneakadémia, 1946 szeptember). Igaz, Doráti nem sokkal késõbb készült elsõ Páva-lemezét Kodály ekként nyugtázta: …a gyászinduló olyan gyors volt, hogy a halott kiesett a koporsójából".

A partitúrák interpretációs finommegmunkálására bizony jelentõs hatással volt Kodály karmesteri tevékenysége. A legnagyobb mesterek - Toscanini, Furtwängler, Mengelberg -Kodály-értelmezéseivel ugyanis ritkán-kivételesen találkozhatott (Toscaninival a Psalmust és a Nyári estét, Furtwänglerrel a Pávavariációkat, Mengelberggel a Galántai és a Marosszéki táncokat hallotta). Bizonyíték híján feltételezem csupán: a mûveit vezénylõ Kodálynak a pulpituson való hajlongásnál fontosabb lehetett a részletek árnyalásának elõadói tevékenységgel megszerezhetõ tapasztalata.

A Psalmus hungaricus kézirata, elsõ kiadása (1924 UE 7524) elõadói utasítások tekintetében sokkal takarékosabb, mint a nagypartitúra második edíciója (1928), amelybe 87 új tempó-, karakter-, dinamikai és hangsúlyjel került. Mintegy áthidalásuknak tekinthetõ a Kodály-hagyaték kispartitúrája (1926, W. Ph. V. 233), benne Kodály ceruzás bejegyzéseivel. Nyilván ebbõl vezényelte a kompozíciót. A Galántai táncok 1939-ben Párizsba küldött szólamanyagáról megjegyzi: "Nem szoktam ezt a példányt kézbõl kiadni, mert saját javításaim vannak benne." S mivel azt évekig nem küldték neki vissza, újból írt 1943-ban: "A Gal. táncok anyagát sürgõsen kérem vissza, az másnak nem használható, mert a part.-tói eltérõ egyéni verziók vannak benne". (Kodály Zoltán levelei. Szerk.: Legány Dezsõ, Zenemûkiadó, 1982.145., 162.)

Különösen tanulságos a Concerto példája. A kéziratról készített kiadás (copyright 1942) és a Boosey and Hawkes által gondozott "revised edition" (1958) nem kevesebb mint 360 eltérést tartalmaz horizontálisan (ha például az 1. és 2. hegedû szólamában egyazon ütem azonos helyére kerülõ új dinamikai jelet egy korrekciónak számítom; vertikálisan, minden szólamot külön-külön számítva a változtatások száma meghaladja az 1500-at). Közbevetõleg említem meg itt: Kodály súlyos szemrehányásokkal illette 1939-ben a Páva-variációk amszterdami õsbemutatójának viharos sikerérõl beszámoló Willem Mengelberget, mert a Concertgebouw, bár megígérte, elfelejtette õt a rádióközvetítés idõpontjáról értesíteni. "A mûvet még mindig nem nyomtattam ki, mert elõbb hallani szeretném". (B. J.: Bartók és Kodály. Magvetõ, 1978. 242.)

Kodály, ki nem volt "határidõ-komponista", roppant sietséggel fejezte be a Chicagói Szimfonikusok félévszázados jubileumára írt Concertót, mert az utolsó posta, melyre a partitúrát nyugodt lélekkel rábízhatta, az október 12-én Amerikába induló Bartók-házaspár volt. A chicagói bemutatón természetesen nem lehetett jelen, a szerzõi kiadás pedig megelõzte a Concerto elsõ hazai elõadását (1943. február 6.), amelyet egyébként Kodály vezényelt. A partitúra revíziójába azután tizenegynéhány Concerto-vezénylésének megannyi tapasztalatát sûrítette. Talán meglepõ, hogy olyan páratlan belsõ hallással is, amilyen az övé volt, ily nagy jelentõséget tulajdonított az akusztikus benyomásoknak.

Alighanem elõadóinak (is) köszönhetõ, hogy a korai Kodály-opuszok többsége lényeges átalakulás után nyerte el végleges alakját. Az 1. vonósnégyesrõl szóltam már. Nagyobb mûtétet, tömérdek "kozmetikai'' beavatkozást eszközölt Kodály az op. 4-es cselló-zongora-szonátán. 1910-ben kipróbálta a két- és a háromtételes verziót egyaránt. Hogy nem döntött, jelzi: a március 12-én Párizsban rendezett Festival Hongrois mûsorlapja a Szonáta 2. és 3. tételét ígéri, vagyis Kodály még nem vetette el véglegesen a nyitó Allegrót. Budapesti szerzõi estjén (március 17.) mindhárom tételt prezentálja Kerpely és Bartók. Valószínûleg kitartott emellett a következõ évben is, amikor a hollandból magyarrá vált Harry Son csellista Zágon Géza Vilmossal adta elõ a mûvet (december 19.)- Az alaposnak és Kodály hívének ismert Csáth Géza ugyanis nem említi kritikájában a húzást. Azonban a német kritikákból bizonyosra vehetõ, hogy a Magyar Trió két tagja, Csuka Béla és Zsigmondy Gábor Berlinben, 1912. február 12-én, a kéttételes - nyomtatásban is ekként ismert - verziót adta elõ.

Ezt tartalmazza a Szonáta korai, másolók készítette példánya is az Országos Széchényi Könyvtár Zenemûtárában (Ms.Mus. 4650). A két tétel más-más kéz írása, elkészíttetése sürgõs lehetett. Elõadásra használták, a lapozás nyoma meglátszik a kottapapír alsó sarkain, s a tintás kopistamunkán Kodály ceruzás interpretációs kérései olvashatók.

E másolat és az 1922-ben megjelent nyomtatott kotta (UE 7130) között azonban igen jelentõs számú eltérés található. A sajtó alá rendezés elõtt Kodály a mûvet négy csellista (Tkalics, Kerpely, Son, Csuka) és ugyanennyi pianista (idõrendben: Bartók, Zágon, Zsigmondy, Dohnányi) tolmácsolásában összesen ötször hallhatta. Bizonyára a hallási tapasztalatoknak köszönhetõ elõadói kezdeményezés a kiadvány több száz új jele (staccato, tenuto stb.), az alaptempók pontosítása. 1. tétel Andante, majd Andante di molto (nyolcad = 88), 2. tétel, az 1910-es szerzõi est mûsorlapján Allegro, a másolaton Allegro commodo, nyomtatva Allegro con spirito (negyed = 138). Mindkét tétel formai metszeteihez új tempókaraktereket ír elõ a zeneszerzõ, figyelmet fordít a matéria belsõ mozgásának érzékeltetésére (lokális érvényû lassítás-gyorsítás). Több helyütt átosztja az eredeti metrumot-ütembeosztást, korrigál a hangszeres effektusokon, a ritmikán is. Gondolom, e sok korrektúra annak hozama, hogy a fiatal Kodály egyetlen mûvét sem hallotta oly sok alkalommal és oly sok elõadó közremûködésével, mint éppen a Szonátát.

Az op. 3-as Zongoramuzsikát teljes egészében egyszer (1910), szemelvényesen is egy ízben (1917) hallhatta, de olyan pianistáktól, mint Bartók, illetve Dohnányi. Rózsavölgyi még a bemutató évében, 1910-ben kinyomtatta a tízrészes ciklust. Kilenc zongoradarab címen, "Édition revue" felirattal 1922-ben bocsátotta ki a bécsi Universal (UE 7174). A revízió legfeltûnõbb, bár legkevésbé lényeges eleme, hogy Kodály elhagyta a mû eredeti nyitótételét, a többi darabnál korábban keletkezett Valsette-et. Szintén elhagyta az elsõ kiadás "révisé par Frédérick Delius" feliratát, mivel az csupán arra szolgált, hogy szerzõi jogi védettséget adjon a mûnek az Egyesült Államokban is. (Delius, Bartók levelezõpartnere, a hangjegyeken semmiféle munkát nem végzett, valószínûleg látatlanban adta e jogtechnikai manõverhez a nevét).

A kompozíciót újraolvasó Kodály pótolta az 1. kiadásból jószerivel teljesen hiányzó pedáljelzéseket, a zongorajáték eme lényeges hatáselemét. Számtalan új tempó- és karakterutasítást, új elõadói jelzést (staccato-, tenuto-jelek, dinamikák stb.) alkalmazott. Gondolom, mindez a zongorán anyanyelven "beszélõ" Bartók és Dohnányi játékában benne rejlett. S anélkül, hogy a hangokon változtatott volna, formálta át, kivált az egyes tételek csúcspontjain, a zongorafaktúrát, a pianiszti-kus hatást fokozva ezáltal.

Illusztrációként álljon itt a 3- darab (Lento) 45-51. ütemének két változata (lásd a két kottapéldát).

A csúcspont-hatást növeli az eredetileg tercekben vezetett dallam oktávval való megerõsítése (45-48. ütem), az Agitato regiszterének megváltoztatása, a 49. ütem utánütéseinek, az 50-51. váltott kézzel játszott tremolóinak átformálása triola-duola ütközéssé, melynek feszültségét fokozza, hogy a bal kéz duolái hangsúlyeltolással szólnak, ilyenformán kétszeresen is nekifeszülnek a jobb kéz játszani-valójának. (Hasonló pianisztikus korrekciók a Szonáta zongoraszólamában is megtalálhatók).

Molnár Antal elbeszélésébõl tudom, hogy Kerpely Jenõ soha, már az 1918-as bemutatón sem gyõzte technikával az op. 8-as csellószólószonátát. Nála virtuózabb elõadót bízvást találhatott volna Kodály, például Harry Sönt, az operai zenekar szólócsellistáját. Azonban számára valószínûleg fontosabb volt a tolmácsolás technikájánál annak szellemisége. Kerpely tudta és érezte a mû éthoszát, ha hibátlanul realizálni nem tudta is. Egy kései feljegyzésében Kodály rosszallólag emlékezik ugyan vissza, hogy Berlinben csupán a szonáta két tételét adta elõ (Kodály-Vargyas id. mû 205.), de hát ami kamarazenét Kodály írt, annak bemutatásában mind részt vett Kerpely Jenõ, s csak a Waldbauer-Kerpely kvartett 277-szer játszott Kodályt itthon s külföldön, fennállásának elsõ negyedszázada alatt. Az írásom címében idézett Kodály-mondásnak ugyan Ferencsik volt a címzettje 1957-ben, de bizonyára általánosabb érvényûnek tartotta: "Nem kell nagyító-üveggel hallgatni".

Bizonyság erre a Psalmus hungaricus 1957 nyarán készült, Kodály vezényelte hazai lemezfelvétele. Rösler Endre tépelõdött, vállalhatja-e a Zsoltárost messze túl pályája delelõjén. Kodály õt választotta, s azt a szellemet, amelyet Rösler képviselt. Pedig igencsak "keserû" volt a "halál" magas a-hangja a felvételen, a "felfuvalkodtanak" még magasabb h-járól nem is szólva. De ugyanígy ragaszkodott Palló Imréhez is, ki 66 évesen énekelte 1957-ben lemezre Ferencsikkel a Székely fonót, majd a Háryt is. De hogy mennyire tágasán értelmezte az elõadói szabadságot, jelzi: éppúgy elfogadta Simándy Psalmus-szólójának hajlékony lágyságát, az énekében megtestesülõ italianitát, mint Rösler sokkal karcosabb-acélosabb felfogását, amit vokális korlátai csupán utolsó éveiben befolyásoltak.

Végül, bár csak röviden, utalni kívánok Kodály és az elõadómûvészet kapcsolatának még egy aspektusára. A zenefolklorista mintegy 5100 népdalt gyûjtött, vagyis ugyanennyi népi elõadómûvészeti produkcióval találkozott közvetlenül, személyes formában. Kodály lejegyzései távolról sem oly részletezõk, mint voltak Bartókéi a 30-as években, vagy pláne a Lajtha fantasztikus notációi. Ez természetesen nem hallás kérdése. Kodály a dallamok lényegét emelte ki: azt, amit fontosnak tartott bennük. Bartók röntgenfelvételeket készített, Lajtha meg szinte már a komputertomográfot elõlegezte hangszeres népzenei lejegyzéseiben. Kodálynál, azt hiszem, elvi kérdés volt, hogy a népzenét sem nagyítóüveggel hallgatta. Tehette volna pedig: Kelemen kõmives balladája címû, 1918-ban készült, a Zenei Szemle 1926-os évjáratában közreadott dolgozata a ballada 36 versszakának variációit a legpontosabban rögzíti.

Mindezt pedig Fodor Géza juttatta eszembe: elcsodálkozik "a szigorú Kodály" elõadói liberalizmusán, s idézi Ferencsiknek adresszált "nagyítóüveges" mondását (Holmi, IX. évf. 5. szám, 1997. május, 729.). Ez késztetett Kodály és az elõadómûvészet kapcsolatának eme vázlatos újragondolására - köszönet érte.

Székely Aladár legendás fényképe: Bartók és Kodály a Waldbauer-Kerpely Vonósnégyessel (a vonósnégyes tagjai balról: Temesváry János, Molnár Antal, Waldbauer Imre, Kerpely Jenõ)Székely Aladár legendás fényképe: Bartók és Kodály a Waldbauer-Kerpely Vonósnégyessel (a vonósnégyes tagjai balról: Temesváry János, Molnár Antal, Waldbauer Imre, Kerpely Jenõ)Kodály 1960 nyarán, Concertója lemezfelvételén  Friedmann Endre felvételeKodály 1960 nyarán, Concertója lemezfelvételén Friedmann Endre felvétele

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.