Egy leértékelõdött szakmáról

Magyar operamûvészet - múlt és jelen

Szerző: Breuer János
Lapszám: 1997 június

1993-ban a Televízió hosszú interjút sugárzott Osváth Júliával - az énekesnõ akkor volt 85 éves. Elmondotta volt a beszélgetés alanya, hogy havi 600 pengõ fizetéssel szerzõdtette a Dalszínház 1936-ban, amikor ösztöndíjas tagból magánénekessé léptették elõ, s hozzáfûzte: rengeteg pénz volt az akkortájt. Az volt valóban, hiszen az örökzöld nóta a polgári jólét szimbólumává emelte a "havi 200 pengõ fix"-et. És ez egy ígéretes kezdõ gázsija volt, aki ugyan a Hunyadi László Gara Mária szerepében debütált, ösztöndíjasként lehetett Németh Mária társa a Norma felújításakor, a Figaro Grófnéja, a Mesterdalnokok Évája második magánénekesi évadjában - de persze még nem volt az OSVÁTH (csupa nagybetûvel).

Rikító kontraszttal szolgált az Osváth-interjúhoz közeli idõpontban Érdi Sándor Stúdiója. Az Operaház abszolút vezetõ, Kossuth-díjas mûvészeinek egyike beszélte el benne: sztárgázsija húsz évnél hosszabb színpadi szolgálat után havi 100.000 forint (bruttó). Ez pedig - teszem hozzá magam - egy család polgári jólétének távolról sem volt biztos alapja.

Egyebekben, a fiatal Osváth Júlia "borítékja" vastagságban meg sem közelítette az igazi nagyokét: õk 1938-ban havonta 2000 pengõ munkabérben részesültek1, ez pedig a kisember nagy vágyálmainak éppen a tízszerese volt. Ennyi pénzen - mondjuk - Palló Imre havonta vásárolhatott volna gyári új személyautót (a régi kocsi beszámítása nélkül, s nem Trabant-kategóriában), vagy százezer tojást, nyáridõn tíz vagon szilvát, esetleg görögdinnyét.

A már Bécsbe szerzõdött Pataky Kálmánt az 1927/28-as évadra hazahívó Radnai Miklós operaházi direktor, ki 30 elõadásra várta európai hírû tenorunkat, 100 dollárt vagy a bevétel 20%-át ajánlotta fel gázsiként2. "Tudom, édes Kálmán, hogy ennél fényesebb ajánlatokat kapsz külföldrõl (...)" - írta Radnai. Egy dollár árfolyama 5 pengõ volt (plusz devizapótlék), a bevételt megbecsülni sem tudom. Azt sem, hány estén lépett fel a jelzett évadban Budapesten Pataky. De jött, árun alul, a hazaiakhoz képest persze áron felül.

Merõben más tartalma volt hajdan a néhány éve feltámasztott Örökös Tag címnek, mely ma a legbecsesebb pályák, életmûvek erkölcsi megbecsülésére szolgál. Csakis az állami színházak (Nemzeti, Operaház) tagjainak adományozták egykor, s viselõi a teljes fizetésüket élvezhették nyugdíj gyanánt. E titulust nem zsákból osztogatták, 1945-ig összesen 21 magánénekes büszkélkedhetett vele, jellemzõen több évtizedes repertoárteremtõ mûködés után. A Ház sztárjai voltak, sztárgázsijukat vitték magukkal nyugdíjas éveikre. Így például Medek Anna (1885-1960), a társulat tüneményes jugendlich-dramatisch szopránja, ki szeme világának rohamos romlása következtében karrierje csúcsán, 47 évesen kényszerült nyugdíjba - utolsó évadjaiban már a kollégái vezették a színpadon, a karmesterbõl pedig mit sem látott -, bizton számíthatott rá, hogy a tragédia elviselésében anyagi gondoktól mentes élet segíti majd. Aligha véletlen, hogy a kitüntetettek túlnyomó többsége a múlt században született, hisz idõre volt szükség egy felívelõ pálya kiteljesítéséhez. (Az már történelmi groteszk, hogy Relle Gabriella, Farkas Sándor, Kálmán Oszkár, a M. Kir. Operaház örökös tagja csupán az OMIKE elõadásain léphetett fel a diszkriminatív "törvények" meghozatala után, 1940-44 között.)

Hanem utóbb szertefoszlott az örökös tagság gazdasági tartalma. Jártam 1955-ben Sándor Erzsinél, 1958-ban, A kékszakállú herceg vára bemutatójának félévszázados fordulóján Haselbeck Olga és Kálmán Oszkár - a premier két énekes hõse - otthonában. Egykor volt jólét kopottas nyomait láttam ott. De Palló Imre is kénytelen volt lemondani tágas lakásának kényelmérõl élete alkonyán.

Közbevetés. Az eddigiek az Operaházra és tagjaira érvényesek - kivéve az anno is gyatrán honorált balettet -, nem pedig a magyar zenekultúrára vagy elõadómûvészetre. Hozzáteszem, az Operára is 1925-tõl, a Radnai-, majd Márkus-érában. Az I. világháborút követõ pusztító infláció - elég beleolvasni az egykori napisajtóba - botrányok halmazát eredményezte, egészen az úgynevezett csoportos személyzet (ének-zenekar) sztrájkkészültségéig. Pakots József, egyike a kevés liberális képviselõnek, 1924 õszén a Nemzetgyûlés elé vitte a dalszínház szanálásának dolgát3.

Miután az állam rendezte az Opera helyzetét, Kéthly Anna, a szociáldemokrácia kiemelkedõ tekintélyû képviselõje helytelenítette a Parlamentben, hogy népiskolák építése, a munkáskultúra támogatása helyett az elitkultúrára fordítanak oly sok pénzt4.

Sebestyén Géza, a Városi (ma: Erkel) Színházban mûködtetett, sok operettet is játszó vállalkozói opera igazgatója 1930 nyarától - a nagy gazdasági világválság tetõzésekor - nem tudta társulatát fizetni. Utolsó produkciója a Don Pasquale volt az év végén - zongorakísérettel, mert a zenekar sztrájkba lépett. Utódai 1931-ben konzorciális alapon kívántak operát játszani, vagyis a társulat a bevétel arányában kapta volna fizetését, azonban a mûvészek nem vállalták "a kutya vacsorája" létbiztonságát.

Legjobb szimfonikus együttesünk, a bevételeibõl gazdálkodó Budapesti Hangversenyzenekar szerencsés esetben havi 130 pengõt fizetett tagjainak (ehhez nyolc, különbözõ mûsorú koncertet kellett tartaniok), ami a felét sem érte el az operazenekar kezdõfizetésének, és messze volt a legendás havi 200 pengõtõl. A BHZ tagjai mindenesetre nagy becsben tarthatták e több mint szerény - és nem garantált - jövedelmet, mivel a 20-as évek végén, a hangosfilm elterjedésével százszámra váltak munkanélkülivé az addig mozizenekarokban foglalkoztatott, némafilm-kísérõzenét játszó muzsikusok.

Amikor a papírronggyá értéktelenedett pénzt 1946. augusztus l-jén a forint váltotta fel, vásárlóerejét a még inflációmentes utolsó békeévhez, 1938-hoz mérték 1:10 arányban -vagyis egy békebeli pengõ 10 forinttal volt egyenlõ. Eszerint a magánénekesi sztárgázsi 20 ezer forintnak felelt volna meg, lévén 1938-ban 2000 pengõ. Ilyen magas fizetések azonban nem léteztek az Operaházban. Az 1948-ban alapított Kossuth-díj I. fokozatához mellékeltek 20 ezer forintot (a II. fokozathoz 10 ezret), s a babérkoszorú honorálása ennyi is maradt évekre. Az I. fokozat "borítékja" tehát egyhavi operaházi csúcsfizetést tartalmazott, 1938-as áron. (Zárójelben említem: 1997-ben a Kossuth-díj 1.800.000 adómentes forinttal járt - ennyiért a legjobban fizetett operaházi énekes tíz hónapig mûködik, természetesen adózási kötelezettséggel.)

1951-ben 7000 forint volt az énekes szólisták fizetésének maximuma5, bár a pénz már távolról sem ért annyit, mint 1946-ban vagy '48-ban (az ötven évesnél fiatalabb olvasó nem emlékezhet a totális hadigazdálkodás 1951-es bevezetésére - "becenevén" a feszített ötéves tervre -, a vele járó brutális áremelésekre, sem az 1950-tõl kötelezõ államkötvény, tervkölcsön-, békekölcsön-jegyzésre, melynek minimuma a munkabér 10%-a, de illett, ajánlatos is volt túlteljesíteni). Autót, azt bizonyosan nem vásárolt operista havonta a sztárgázsijából, már csak azért sem, mert a jármûveknek nem volt piaca. Örülhetett, aki, mint Ferencsik János, egyáltalán megtarthatta-használhatta roncstelepre megérett, háború elõtti kocsiját.

Másfelõl az énekes sztárok gázsija közel a tízszerese volt az átlagbérnek 1951-ben6, ebbõl manifeszt levonás 10% SZTK-járulék (de facto az alacsony bérekbe eleve beépült, mint ki nem fizetett hányad, a személyi jövedelemadó, melynek ellensúlyául a "borítékon kívüli juttatás" szolgált - volna).

A bérlista csúcsán szereplõ összeg fix fizetés volt, nem pedig havi énekesi jövedelem. Házon belüli kiskapuként szolgált a "tuli" intézménye. Az énekes szólisták - nem úgy, mint a prózai színi társulatok mûvészei - évadonként meghatározott elõadásszámra szerzõdtek, s kvázi túlóraként honorálták nékik, ha többet léptek fel. Minél nevesebb volt a szólista, annál kevesebb fellépésre kötelezte a szerzõdés, Székely Mihályt például 30 szereplésre, amit természetesen mindig "túlteljesített". Házon kívül meg annyi hangverseny-esztrád produkcióban vettek részt az operisták, amennyit fõállásukkal össze tudtak egyeztetni - Sopron és Záhony között.

Ez a "privilegizált" helyzet azonban újmódi jobbágysorsnak volt a díja. Arról ne essék szó - annyira közhely - hogy a nyugatra vezetõ útvonalak befagytak, piaci felléptidíjakhoz operisták nem juthattak többé. Éktelen botrány kerekedett 1951-52 táján abból is, hogy vezetõ mûvészek olyan területen kívüliséget élvezõ "kémközpontban" szerepeltek, mint a budapesti török követség, s közremûködésük fejében apróbb ajándéktárgyakat is elfogadtak. Hullottak a fegyelmik, s keményebb intézkedésektõl alighanem az óvta meg a gyanútlan énekeseket, hogy az elõadások megtartását veszélyeztette volna, ha kivonják õket forgalomból. Az eljárás mindenesetre igazolta az Operaházat ért súlyos bírálatot: "Az Operánál sok ellenséges elem (fasiszták, dollárrajongók, Amerika-barátok, horthysta reakciósok, stb.) húzódik meg és tevékenykedik. A társulat szelleme sok egészségtelen jelet mutat, ami kifejezésre jut a fegyelem lazaságában, a munka elég nagy mértékû tervszerût-lenségében, a politikai közömbösségben, a különféle intrikákban." 7

Az már kevésbé ismert, hogy "szigorúan ellenõrzött vonatok" jártak az amúgy barátinak, testvérinek titulált országokba is: mûvészdelegációk magyar kulturális hetekre. Összeállításuk komoly politikai döntés tárgya volt, ebben a személyes siker vajmi csekély szerepet játszott.A mûvészt nem hívhatták vissza, hanem küldték ide vagy oda. Jellemzõ példa, hogy az MDP Zenei Bizottsága az 1949 tavaszán a Szovjetúnióban elsõ ízben megrendezett magyar zenei hét programjának tárgyalásakor írásba adta: "Osváth Júliát nem tartjuk megfelelõnem, mert Szófiában hisztérikusan viselkedett […], és egész egyénisége alkalmatlan arra, hogy a magyar mûvészetet a Szovjetúnióban képviselje"8

(A hisztéria bûncselekményét Osváth 1948 tavaszán, a szófiai magyar fesztiválon valósította meg. Esetében egy felsõbb grémium felülbírálta a Zenei Bizottság javaslatát, s delegálta Osváth Júliát Moszkvába a rossz kádervélemény ellenére is.)

Azt sem õrzi – szerencsére – az emlékezet (magam Dr. Karczag Györgytõl, a Magyar Zenemûvészek Szövetsége egykori gazdasági igazgatójától tudom), hogy a Magyarországon barátilag vendégszereplõ muzsikusok személyi tolmácsa - kit nyelvtudással sem lehetett megúszni - naponta tartozott részletes jelentéssel szolgálni az ÁVH-nak arról, hogy akár Ojsztrah, Reizen vagy Richter kivel és fõleg mirõl beszélt. A mélységes bizalom jegyében nyilván ugyanilyen kötelezettség hárult Székely Mihály moszkvai, Osváth Júlia prágai tolmácsára is.

Az Operaház Örökös Tagja címet 1945 után adományozták még. Hogy meddig, azt nem tudom, miként azt sem, hogy elhalt-e, vagy rendelet számolta-e fel9. Szinte bizonyos, hogy az 1950-ben bevezetett Érdemes és Kiváló Mûvész kitüntetés hibernálta, évtizedekre. Ez utóbbiak nyugdíjkiegészítéssel jártak, arról nem volt szó többé, hogy viselõi - miként korábban az örökös tagok - a teljes fizetésüket élvezhessék nyugdíj gyanánt, életük végéig.

1926 nyarán az Olaszországban nyaraló Palló Imre, nem tudván, hogy reá vár a Háry János címszerepe az évad elsõ premierjén, szabadsága meghosszabbítását kérte Radnai Miklós igazgatótól, írván: néhány anyagilag igen elõnyös fellépésre kapott ajánlatot. A direktor azonban könyörtelenül hazarendelte Pallót a szeptember elsõ napjaiban megkezdett próbákra (a levélváltás dátuma augusztus 13. és 18.), a mûvész pedig ehhez tartotta magát.

Radnai Miklós megtehette, hogy a Ház érdekeit fölébe helyezze legnagyobb énekesei személyes érdekeinek, mivel több mint tisztes fizetéssel honorálta sztárjait. Hanem húszegynéhány éve már nem lehette meg ugyanezt az Operaház vezetése. Mikó András panaszolta nekem: egy fõszerepek sorát éneklõ, nélkülözhetetlen szólista nem tartható vissza attól hogy hat hétig Olaszországban mûködjék jelentéktelen apró operatársulatnál, mellékszerep alakítójaként, mert az illetõ itthoni gázsija sokszorosát kapja a rangosnak éppen nem nevezhetõ feladatért.

Valahányszor az ensemble-kultúrának, egyáltalán az operajátszás hajdan megvolt kultúrájának romlásáról s a koncepciótlan vezetésnek benyújtott számlákról olvasok, felötlik bennem, hogy a legnemesebb mûvészi szándék is megfeneklik, ha nem támasztja meg az elképzeléssel - és a nemzetközi viszonyokkal - arányos gazdasági háttér.

A társulat összeomlását az Operaháznak mint épületnek az összeomlása csupán azért nem követte, mert szükség volt egy reprezentatív, bíborba-bársonyba csomagolt palotára, ahová elvihettek külföldi államfõt-miniszterelnököt, s méltó körülmények között lehetett megrendezni állami-politikai ünnepségeket. Fölöttébb méltatlanok voltak azonban a valóságos körülmények. A dollárövezet színpadtechnikát gyártó vállalatai szóba sem jöhettek a többször hét szûk esztendõben. A boldogult KGST egyetlen, az NDK-ban mûködött gyára dollárért aznap, transzferábilis rubelért tíz év alatt szállított szcenikai gépezeteket. Baráti alapon, de kemény valután értékesíthetõ áruért sikerült megszerezni egy prototípus-masinériát, melyet mûködõ színházban soha, sehol ki nem próbáltak. Az ára végül is megegyezett a nyugati ajánlatokéval, csak az értéke nem. Volt is vele baj, tömérdek. (Mindezt Kórodi András beszélte el nekem, felháborodva.)

Ettõl persze a mûvészgárda élhetne, mint Marci Hevesen. De él-e vajon? Fülöp Attila mûvészeti titkár szíves szóbeli közlése szerint ma a sztárgázsi havi 180 ezer forint, ezt három énekes élvezi, megfelelõ adózással csökkentve. A következõ kategória havi 140 ezer forint. 1997 márciusában a versenyszférában 52 ezer forint volt az átlagbér, a kevés kiválasztott tehát ennek az átlagnak a három és félszeresét éri. A versenyszféra átlagbére természetesen magába foglalja a portás, a kézbesítõ meg a vezérigazgató fizetését. A legjobb operisták - kik közül nincs duplikát az országban -, a vezér javadalmának közelében sem járnak.

Nem ragozom, mi különbség van a havi 2000 békebeli pengõ és a mai 180 ezer forint között (érzékeltetnem sikerült talán).

Csupán szabad variáció Csokonai Vitéz Mihályra: "Az is bolond, aki operaénekesnek áll Magyarországon".

JEGYZETEK

1. Iratok a magyar zeneélet történetéhez II. Összeállította és szerk. Berlász Melinda és Tallián Tibor. MTA Zenetudományi Intézet, Budapest 1986, 82.

2. Somogyi Vilmos-Dr. Molnár Imre: Pataky Kálmán. Zenemûkiadó, Budapest 1968, 27.

3. A Nemzetgyûlés jegyzõkönyve, 1924. október 7-30. Pakots interpellációja, Klebelsberg Kunó válasza, 184-212.

4. A Nemzetgyûlés jegyzõkönyve, 1925. november 10-25. Kéthly Anna felszólalása, Klebelsberg Kunó válasza 430. sköv., 436. sköv.

5. Ld. az 1. jegyzetet. Az Operaház bérszínvonalának romlására elsõnek Tallián Tibor hívta fel a figyelmet. Szerk.: Staud Géza: A budapesti Operaház 100 éve. Zenemûkiadó, Budapest 1984, 295.

6. Árak és bérek Magyarországon 1950-1982. História 1982, VI. évf. A központi Statisztikai Hivatal évkönyvei alapján összeállította Gyarmati György-Váradi László.

7. Losonczi Géza: Az Operaház legyen a népé. Szabad Nép, 1950. február 5.

8. A keltezetlen, értelemszerûen 1949 elején tartott ülés jegyzõkönyve birtokomban van - B. J.

9. A Szabolcsi-Tóth Zenei Lexikon Bartha Dénes fõszerkesztésében megjelent II. kiadása (Zenemûkiadó, 1965) közli: Székely Mihály 1946-ban lett az Operaház örökös tagja. Várnai Péter alapos Operalexikonjának (Zenemûkiadó, 1975) közlése szerint örökös tag volt Báthy Anna, Halmos János, Losonczy György, Rösler Endre is. Az Opera centenáriumi kiadványa (1.3. jegyzet) a társulat tagjait felsoroló fejezetében e hat énekes örökös tag státuszát nem említi. Arra következtetek ebbõl, hogy az Operaház nyilvántartásából e cím 1945 utáni viselõinek névsorát törölték.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.