Egy ismeretlen életmû

Száz éve született Kósa György

Szerző: Dalos Anna
Lapszám: 1997 május

Sokak emlékeiben él még a Zeneakadémia Kistermében Bachot zongorázó Kósa György, házihangversenyeirõl legendák keringenek. Mégis, a zeneszeretõ közönség ma már alig ismer valamit Kósa mûveibõl. Tiszteletteljes kötelességünk, hogy legalább most, születése évfordulójának alkalmából megemlékezzünk az elõadómûvész-zeneszerzõrõl.

Kósa György 1897. április 24-én született Budapesten. Apja, Kósa Vilmos ügyvéd volt, s a gyermek így meglehetõsen jó anyagi körülmények között nõtt fel. Édesanyja, Windt Olga fontosnak tartotta, hogy zenei nevelésben is részesüljön: hegedûre és zongorára taníttatta. 1907-ben Bartók korábbi magántanítványa, Freund Etelka hívta fel a zeneszerzõ figyelmét a tehetséges kisfiúra. Ettõl kezdve Bartók hetente kétszer órákat adott neki, és az õ tanácsára iratkozott be Kósa 1908 szeptemberében a Zeneakadémiára.

Kezdetben hegedülni és zongorázni is tanult, hegedû szakon Szerémi Gusztáv volt a tanára. Másfél év után azonban felhagyott a hegedüléssel, mert a két hangszer egyidejû tanulása túl sok idejét vette igénybe. Zongorára elõször Reschofsky Sándor, majd 1909 és 1912 között Székely Arnold oktatta, az 1912/13-as tanévtõl kezdve hivatalosan is Bartók tanítványa lett. Az 1910/11-es tanévtõl felvette a zeneszerzés szakot is. Az elsõ évben Kodály osztályába járt, majd 1911 és 1915 között Herzfeld Viktor növendékeként folytatta tanulmányait. Elsõ, kéziratban fennmaradt kompozíciói is ekkor keletkeztek: 1913-ból a Miért?! és a Boszorkánytánc címû zenekari darabok, valamint 1915-bõl a zenekari Suite. Az 1915/16-os tanévben szerezte meg zeneszerzõi és zongora diplomáját. Bartók tanácsára a következõ tanévben Dohnányi növendéke lett.

Ekkoriban már kísérõként is ismert volt: mint az Operaház korrepetitora 1917-ben - Bartók személyes kívánságára - részt vett A fából faragott királyfi betanításában. Õ lett dr. Dienes Valéria 1917-ben alapított Orkesztrikai Iskolájának állandó kísérõje, sõt táncjátékokat, kísérõzenéket is komponált számukra. A táncpróbák alatt rögtönzött kompozíciókból született 1918-ban a 13 bagatell (zongorára), valamint 1918/19-ben három táncjáték: Pán és Kóré, Phaedra, és Mese a királykisasszonyról, aki nem nevetett. A 13 bagatellt újabb bagatellek egészítették ki, és 1919-ben készült el a Bagatellekhez hasonló Hat zongoradarab, amit Kósa még ugyanabban az évben meghangszerelt: a mû Hat zenekari darab címen vált ismertté. 1922-ben a Filharmóniai Társaság Zenekara mutatta be Dohnányi Ernõ vezényletével, majd 1925 márciusában Erich Kleiber Berlinben, a Berlini Filharmonikusok hangversenyén. 1925. május 17-én pedig a Prágai Zeneünnepélyen hangzott el a Hat zenekari darab, Václav Talich dirigálásával, aki két nappal késõbb sikerre vitte Bartók Táncszvitjét.

Kósa e hazai és nemzetközi sikereket megelõzõen, még 1919 legvégén Koncz János hegedûmûvész kísérõjeként Olaszországba utazott. Beutazta az egész félszigetet és elfogadta a líbiai Tripoli város színházának karmesteri állását is, csak 1921 õszén tért haza. 1922-ben feleségül vette a szobrász-grafikus Molnár Máriát, 1923-ban lányuk született, Kósa Judit. A magyar zenei életben is megtalálta helyét: már 1921. november 25-én a Zeneakadémián szerzõi estként hirdetett hangversenyt adott, melyen bemutatta néhány új kompozícióját, a Hat zongoradarabot valamint - Kármán Gizi közremûködésével - néhány új dalát Ady Endre és Richard Dehmel verseire, de eljátszotta Schumann Karneválját és Beethoven op. 31. no. 2-es d-moll szonátáját is. A siker ellenére lemondott a látványos szólista-karrierrõl, a következõ évtizedekben jelentõs magyar és külföldi elõadómûvészek kísérõje lett; többek között Basilides Mária, Medgyaszay Vilma, Hubay Jenõ, Szigeti József, George Enescu, Bronislaw Huberman, Helge Lindberg és Henri Marteau partnereként lépett fel.

A komponista-zongoramûvész a magyar közmûvelõdést is meggyõzõdéssel szolgálta. Részt vett a Vajda János Társaság irodalmi és zenei estjein, valamint a békéscsabai Auróra-kör hangversenyein. Már a húszas évek közepétõl kezdve jelentõs szerepet játszott Bach muzsikájának magyarországi terjesztésében, ám a kortárs zene támogatásának ügyét is magáénak érezte. Gyakran játszotta Bartók és Kodály mûveit, 1926. március 29-én hangversenyt adott fiatal zeneszerzõ társai zongoradarabjaiból. 1929 januárjában Kadosa Pállal, Kelen Hugóval, Szabó Ferenccel, Szelényi Istvánnal együtt létrehozta a Modern Magyar Muzsikusok elnevezésû, rövid életû társulást. Az 1927/28-as tanévben kezdett el tanítani a Zeneakadémia zongora-melléktanszakán.

A húszas-harmincas években egyre több Kósa-mû került a nyilvánosság elé. Dohnányi Ernõ vezényletével a Filharmóniai Társaság zenekara mutatta be 1926. április 12-én a Két zenekari Ady-dak, 1929. április 15-én a Kincses Ádám halála címû misztériumot, 1931. március 16-án a II. szimfóniát és 1934. január 29-én a nagyzenekarra komponált Mesesuite-et. Az Erich Kleibernek ajánlott Három ironikus portrét Komor Vilmos mutatta be 1926. január 26-án, a III. szimfónia pedig 1935. január 24-én hangzott fel elõször a Budapesti Szimfonikus Zenekar hangversenyén, Fleischer Antal irányításával. 1926. október 24-én a Vajda János Társaság Babits-estjén adták elõ elsõ alkalommal Kósa 1924/25-ben Babits Mihály költeményére komponált Laodameia címû kantátáját. Elsõ szerzõi estjét 1928. október 30-án, a másodikat 1938. október 27-én tartotta. Az Operaházban 1933-február 25-én mutatták be az Árva Józsi három csodája címû egyfelvonásos mesejátékot, majd 1936. április 3-án az Az két lovagok címû háromfelvonásos opera buffát.

A kritikusok nagy érdeklõdéssel követték nyomon Kósa zeneszerzõi kibontakozását, úgy tekintettek rá, mint Bartók és Kodály zeneszerzõi iskolájának legnagyobb reménységére. Mûveivel azonban a szakemberek körében csalódást okozott. Habár Kósa Bartókot tekintette mesterének, kompozícióiban tanárának hatása alig mutatható ki, zeneszerzõi alkatuk alapvetõen különbözött egymástól. Talán maga Kósa mutatott rá legélesebben erre a különbségre, amikor visszaemlékezéseiben* úgy fogalmazott, hogy õt - szemben Bartókkal - mindig érdekelte, mûve milyen hatást tesz a közönségre. A hatás valóban legfontosabb eleme Kósa kompozícióinak. Talán ezzel magyarázható, hogy legsajátabb területe a dal-, kantáta- és oratórium-komponálás volt; hogy legjelentõsebb alkotásait éppen a szöveges mûfajokban hozta létre. E mûveiben a zene a szöveg közvetítõje, segítségével a zeneszerzõ másik szférába emeli a költeményt, s így annak hatását is megsokszorozza. Éppen ezért gyakran úgy tûnik, mintha Kósa számára a komponálás csak ürügy volna: amikor zenét ír, valójában missziót teljesít. Ebbõl a küldetéstudatból születtek a harmincas-negyvenes évek oratóriumai, a Jónás (193D, a Húsvéti oratórium (1932), Jób (1933), a Saulus (1955), a József (1939), az Illés (1940) és a Krisztus (1943). És ebbõl fakadtak a II. világháború utáni években komponált vallásos mûvek, többek között a Küldetés (1948), a Katakomba ének - Perlekedõ prófécia (1953) és a Szól az Úr (1957) címû kantáták, amelyek már szövegválasztásuk miatt is csak az íróasztalfiók számára készülhettek. Kósát a "gyermeki tisztaság" iránti igénye, humanitása késztette ezeknek a mûveknek a megírására: hitt abban, hogy mûveivel felemeli szavát a világ borzalmai és kegyetlensége ellen.

1942-ben a zsidó származású közalkalmazottakat sújtó rendelkezések miatt Kósa is elvesztette állását a Zeneakadémián. 1944 õszén - családjától elszakítva - munkaszolgálatosként Fertõrákosra került. Amikor 1945 tavaszán hazatért, megtudta, hogy feleségét és leányát 1944 végén a nyilasok meggyilkolták. Rájuk emlékezve írta 1946-ban a Vonóstriót, leánya emlékére a Jutka-balladát. Kósa az 1944/45-ös tanév második felétõl újra tanított a Zeneakadémián, tagja lett a Magyar Zenemûvészek Szabad Szervezetének is. 1949-tõl a Magyar Zenemûvészek Szövetségében az Elõadómûvészi tagozatban mûködött, és zongorakísérõként 1952-tõl az Országos Filharmónia szólistája lett. Az 1949/50-es hangversenyévadban 14 koncertbõl álló sorozatot indított, amelyen Bach összes billentyûs hangszerre írott mûvét eljátszotta.

Közben magánélete is nyugalmasabb lett. 1946-ban feleségül vette korábbi tanítványát, Ferch Stellát, aki férje tanácsára az énekesnõi pályát választotta. Neki írta Kósa a Po Csü-Ji verseire készült Kínai dalok elsõ sorozatát (1954), valamint legjelentõsebb operájának, a Tartuffe-nek (1950) Dorina szerepét. 1947-es VI. szimfóniája a "Stella" alcímet viseli. Házasságukból két gyermek született: Márton és Gábor. 1955-ben Kósa-Ferch Stella meghalt. A zeneszerzõ két kompozícióban állított neki emléket, az 1955-ben Po Csü-Ji költeménye alapján komponált Ének az örök bánatról címû balettben és az 1956-ban készült Sirató címû három zenekari dalban, amely Károlyi Amy verseire készült.

Felesége halála után Kósa ismét a munkába menekült, sokat komponált, 1955 és 1966 között hat szerzõi esten szólaltak meg mûvei. 1955-ben Erkel-díjat kapott, 1963-ban Érdemes Mûvész, 1972-ben pedig Kiváló Mûvész lett. 1959-ben feleségül vette Képes Annát, s így élete újból rendezõdött. Az 1956 és 1970 között komponált mûvek többsége azonban válságjeleket mutat. A VII., a VIII. és a IX. szimfónia (1957, 1959, 1969) vagy a Villon-oratórium (1961) és a Cantata Humana (1967) a túlméretezés és a nehézkesség problémájával küzd. Mégis a hatvanas évek kompozícióiban kell keresnünk Kósa idõskori zeneszerzõi megújulásának gyökereit. Ha a "nagy", oratorikus-szimfonikus mûfajokat nem is, de a dalokat és kamaramûveket mindenképpen az új Kósa-stílus fõ kísérletezési területének tekinthetjük. Kósa újra felfedezi a különleges hangszerösszeállításokat, például az énekeskvartettre és gitárra komponált Három Petrarca-szonettben (1957), a szólóhegedûre és fúvószenekarra írt Ballada és Rondóban (1961), a szoprán és basszus hangra, fuvolára, gordonkára, hárfára, üstdobra készült A bárányka címû balladában (1964), vagy éppen a szabad hangszerösszeállítású Miniatûrökben (1964-65). Karakterdarabokat ír: Tizenhét aforizmát hegedûre és zongorára (1964), Hat intermezzót vonóstrióra (1969), Notturnót fuvolára és zongorára (1966). És mindemellett nagyszámú dal készül ebben az idõszakban. Ezekben Kósa a versek légkörének megteremtésére törekszik, számára tehát a szöveg nemcsak a darab formáját, hanem annak alap-affektusát is magában hordozza.

E stílusjegyek jellemzik a hetvenes években született Kósa-kantátákat is, amelyekkel az idõs zeneszerzõ újra felhívta magára a zenésztársadalom figyelmét. Elsõ "új stílusú" kantátája a Rainer Maria Rilke költeményére készült Orpheus, Eurydike, Hermes (1967). Ezt követi a Balázsolás (1967, Babits Mihály), a Johannes (1972, Christian Morgenstern), a Szálkák (1972, Pilinszky János), a Karinthy-kantáta (1974, Karinthy Frigyes), a Bikasirató (1974/75, Devecseri Gábor), a Kakasszó (1975, Vas István) és a Szólítlak, hattyú (1978, Nagy László). Stílusa alapján ezekhez a kantátákhoz kapcsolhatjuk Kósa 1971-ben készült Kocsonya Mihály házassága címû kamaraoperáját is. Az idõs Kósa legjelentõsebb alkotása, az 1976-ban Paul Celan versére komponált Halálfúga is ebbe a mûcsoportba tartozik.

A nyolcvanadik életévéhez közeledõ Kósa kompozícióiban újra és újra felbukkan a halál gondolata. Az Orpheus, Eurydike, Hermes-tõl kezdõdõen e motívumra elsõsorban a szövegválasztásban figyelhetünk fel. Hol humorral (mint a Kocsonya Mihály házasságában,, hol tragikus hangvétellel (mint a Halálfúgában, vagy a Bikasiratóban) beszél az elkerülhetetlen végrõl. S nincs is feltétlenül szüksége szövegre ahhoz, hogy mûve a halálról szóljon. Az 1977-ben szólóbrácsára készült In memoriamban egy fiatal barátjának állít emléket, a Homályban címû, csellóra és zenekarra készült 1977-es kompozícióban pedig egy korábbi, Hajnal Anna verseire komponált dalciklusából alakítja ki a mûvet, úgy, hogy az ember halálhoz fûzõdõ viszonyát különbözõ aspektusokból vizsgáló versek egymásutánja adja a zenei folyamatot.

Kósa György nyolcvanhét éves korában, 1984. augusztus 16-án hunyt el. Hosszú pályafutása során közel háromszáz mûvet komponált, amelyeknek mintegy harmada még sohasem hangzott fel közönség elõtt. Zenéjét, zongorajátékát néhány lemez- és rádiófelvétel õrzi, dalainak, kamaramûveinek egy része hozzáférhetõ kottakiadványokban. Századik születésnapját hangversenyekkel, portréfilmmel és egy készülõ tanulmánykötettel ünnepli a magyar zeneélet.

* Kósa Anna, a zeneszerzõ harmadik felesége Szabolcsi Bence javaslatára, 1960-tól Kósa haláláig számos dokumentumot gyûjtött össze férje életérérõl, pályájáról, valamint beszélgetéseik alapján kisebb memoárt állított össze. A dokumentumgyûjtemény a Kósa-család birtokában van.

 Forgács Károly felvétele Forgács Károly felvételePortré a 30-as évekbõlPortré a 30-as évekbõl

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.