Négy fej, nyolc kéz, egy lélegzet

Ötvenéves a Bartók Vonósnégyes

Szerző: Petrányi Judit
Lapszám: 2007 november

A legnemesebb mûfaj legjobb évjáratú együttesének nevezte õket szórólapján egy szellemes koncertszervezõ. A vonósnégyes mûfajának valóban kevés jobb évjárata van, mint 1957, amikor négy zeneakadémista növendék kvartettet alapított, és ezzel megszületett a legkiválóbb és a világban legismertebb magyar együttesek egyike, az elsõ hat évben Komlós Kvartettként mûködõ Bartók Vonósnégyes.

A mûfaj korelnökei. Létezik ugyan olyan vonósnégyes, amelyik, akárcsak õk, megélt ötven évet, de azok tagjai közben teljesen kicserélõdtek. A régebben alapított Juilliard Kvartettben például már egyetlen alapító tag sem játszik. A Borogyin Kvartettben is csak a csellista eredeti. A Bartók Vonósnégyes a régiek közül a világon az egyetlen, amelynek három alapító tagja ma is aktív.

Közülük Komlós Pétert kérdezte meg fél évszázaddal ezelõtt tanára, Weiner Leó, nem volna-e kedve kvartettet alapítani, mert a tanár úr úgy érezte, az menne neki. Erre nem lehetett nemet mondani. Annál is inkább, mert a felszólítás nagy kitüntetésnek számított, hiszen Weiner évente csak két vonósnégyessel foglalkozott. Komlós szólt két évfolyamtársának, Németh Gézának és Devich Sándornak, majd együtt megkeresték Mezõ Lászlót, akinek jó híre volt a növendékek között. Két hegedû, brácsa, gordonka: íme a kvartett, amely az élettõl azonnal hatalmas ajándékot kapott. Weinert ugyanis abban az évben nyugdíjazták, és felszabadult idejének, energiájának jó részét az õ tanításukra áldozta. Felbecsülhetetlen volt ez a szakmai útravaló.

Komlós Péter hegedû-, Németh Géza brácsa- és Mezõ László gordonkamûvész ma is együtt muzsikál.

Devich Sándor huszonöt évig volt a kvartett második hegedûse. Amikor ezt mondom, a primárius kijavít. A huszonöt év stimmel, mondja, de az, hogy második hegedûs, az nem. Egy valamirevaló kvartettben két hegedû van. Teljesen egyenrangúak, nincs számozás. Akkor különösen érvényes a kérdés: mennyire volt meghatározó az együttesben Devich Sándor jelenléte? Egybehangzóan állítják, mindannyian nagyon sokat tanultak tõle. Õ ugyanis sokkal korábban kezdett kamarazenével foglalkozni, mint a többiek. Õ értette meg például velük a partitúra használatának fontosságát.

"Mindig partitúrával jelent meg a próbán, ami nekem gyakran nem is volt - meséli Komlós. - Õ tudatosította bennem, hogy tökéletesen kell ismerni a partitúrát ahhoz, hogy fel tudjam mérni a saját szerepemet a vonósnégyesben. Ezt a felismerést neki köszönhetem. Egyébként nem volt virtuóz hegedûs, nem is akart az lenni. Viszont nagyon nagy gondot fordított arra, hogy egy hangot hogyan illesszen be egy akkordba. Hogy annak a hangnak milyen színe legyen, mekkora legyen az ereje. Azt hiszem, õ már nem volt velünk, amikor elkezdtünk bizonyos akkordokat áthangszerelni. Nemcsak modern darabokban, Beethoven-mûvekben is. Beethoven ugyanis zongorán gondolkodott, és amikor szüksége volt egy akkordra, sok helyen leírt olyan kettõsfogásokat, például az elsõ hegedûben, amitõl a szoprán nem szól. Ilyenkor én megkérem Gézát, vegye át valamelyik hangot, õ megkéri a másik Gézát, vegyen át egy másikat, és így elérjük, hogy az akkord a lehetõ legvilágosabban szóljon. Meggyõzõdésem szerint ez a mû megsegítése, nem meghamisítása, de Sanyi, azt hiszem, ezt nehezen fogadta volna el, annyira ragaszkodott a partitúrához. Mindenesetre én nagyon szerettem vele muzsikálni, és tudom -az általa írt könyvbõl is kiderül -, hogy õ is velünk. Huszonöt év után azonban elege lett abból az életformából, amit mi éltünk. Több idõt szeretett volna a tanításra szánni, amit nagyon szeretett, és ez már nem fért össze a vonósnégyessel, és nem fért bele a mi világjáró életünk. A legnagyobb barátsággal és szeretettel váltunk el egymástól."

Devich Sándor helyére lépett 1982-ben Bánfalvi Béla, majd két év után Hargitai Géza. Az összeszokott csapatba beilleszkedni és a világhírû együttessel szemben támasztott igényeknek megfelelni bizony nem volt könnyû. A legnagyobb kihívást azonban a hatalmas repertoár megtanulása jelentette, ráadásul turnék közepette. Az elsõ közös koncertjük valamikor márciusban volt, Debrecenben, rögtön utána indultak Franciaországba. Õ meg nap mint nap járt fel Komlós Péterhez, hogy átvegyék a darabokat. Mozartot és Bartókot és Beethovent. "Eljutott az ember odáig, hogy Úristen, mit vállaltam, én ezt nem fogom tudni! Dehogynem, nyugtatgattak a kollégák, fõleg Mezõ Laci, aki, emlékszem, csitította a többieket, amikor néha elfogyott a türelmük. Azt mondta, ez is olyan, mint a nyelvtanulás, csak gyakorolni kell. És tényleg. Végül csak megtanultam -nemcsak a repertoárt, de a Bartók Kvartett módjára élni és létezni is."

A negyedik alapító tag, Mezõ László gordonkamûvész 1960-tól 1977-ig átadta a helyét Botvay Károlynak. Választania kellett ugyanis: vagy szólistaként koncertezik, és versenyekre készül, vagy a vonósnégyessel járja a világot. A kettõ együtt nem ment. Nem tudott volna úgy felkészülni például a Budapesti Pablo Casals Nemzetközi Gordonkaversenyre, amelynek elsõ díjasa lett, hogy közben turnézik és kvartettrepertoárt tanul. Egy idõ után azonban, a szólósikerek ellenére, elege lett az egyedüllétbõl, a társtalanságból, ráadásul, mint a mágnes, vonzotta vissza a kamarazene és a vonósnégyes-repertoár szeretete. "Emlékszem az alakuló Komlós Vonósnégyes egy bemutatkozására az Operaklubban. Debussy Vonósnégyesét játszottuk, amibe én, mint fiatal muzsikus, úgy csöppentem bele, hogy azt sem tudtam, mi az a kamarazene. Emlékszem, vonaton utaztam, és egyszerûen nem tudtam szabadulni a legszebb Debussy-melódiáktól. Az ilyesmi egy életre rabul ejti az embert."

Így volt ezzel a többi ifjú szólista-reménység is. Persze minden tehetséges fiatalember szólistának készül, és õk e tekintetben biztatásokat is kaptak. Németh Géza nemzetközi versenyt nyert Genfben, Komlós Péter a Filharmónia szólistája, illetve az Operaház zenekarának koncertmestere volt, eszükbe sem jutott, hogy egy vonósnégyesnek fogják szentelni az életüket. Szép volt, érdekes volt, Weiner tanár úrtól sokat lehetett tanulni, hát belefogtak. Aztán elindultak versenyeken. Budapesten, Berlinben, a Schumann-versenyen, de valahogy az elsõ díjat sehonnan sem sikerült hazahozni. Aztán beneveztek Liège-be, a Nemzetközi Vonósnégyes Versenyre. Ez volt a legfontosabb, olyan esemény, amelyre mindenki odafigyel. "Szóval - mondja Komlós Péter -azt kellett megnyerni. És kijött a lépés, megnyertük, de nem is álmodtuk, hogy ez olyan momentum lesz az életünkben, ami után évtizedekig, most már, azt hiszem, minden nagyképûség nélkül mondhatom, oda mentünk, ahova mi akartunk. Minden kapu kinyílt elõttünk."

Azóta bejárták az öt kontinenst. A legnagyobb nemzetközi fesztiválokon vettek részt. Játszottak a sydney-i Operaház nyitóünnepségén és az ENSZ Közgyûlés Nagytermében, az Emberi Jogok Napján. Ötven év alatt több mint négyezer koncertet adtak a világ legrangosabb hangversenytermeiben, csak névadójuk hat kvartettjét mintegy hétszázszor játszották el darabonként. Rádió- és lemezfelvételeik legendásak, kitüntetéseiket felsorolni is hosszú lenne. Vajon mi volt a legnagyobb dicséret, amit ötven év alatt kaptak?

Komlós Péter azt mondja, írtak róluk néha olyasmiket is, amire õk azt mondták: hát, istenem, lelkes volt a kritikus. És persze megkapták az ellenkezõjét is. De nagyon nem mindegy, kitõl. Körülbelül az ezredik koncert óta õk maguk is elég pontosan tudják, hogy egy-egy estén hogy játszottak, miközben a kritika néha éppen az ellenkezõjét írja. Nem kell vele törõdni. Pályafutásuk legemlékezetesebb dicsérete azonban váratlanul, váratlan helyrõl érkezett. 1968-ban, a spoletói fesztiválon egy Beethoven-kvartettet játszottak. "Befejeztük, nagy siker, taps, amikor egy ordító hang harsant: bravó! Hûha, mondom, ki szabadult ide? Aztán a koncert után, a gratulálók között odajön hozzám a fesztivál alapítója, Menotti, és azt mondja, van maguknak arról fogalmuk, ki kiabált? Nem, fogalmunk sincs. Szvjatoszlav Richter! Ja, az más. Az nagyon nagy dicséret. Lehet, hogy eltúlozta a reagálást, de az biztos, hogy nagyon õszinte volt. És tõle ez nekünk mindennél többet ért."

Tulajdonképpen mit jelent Bartók Kvartett módjára élni? Alapvetõen azt, hogy meg kellett szokni, az ember minden este pódiumon van, és minden egyes koncerten meg kell harcolnia a következõért. Komlós Péter Jascha Heifetzet idézi, aki azt mondta, egyszerû dolog ez: minden koncert fõpróba a következõre. Nem könnyû élet, de éppen a folyamatossága segít. Aki a pódiumon él, abban fel sem merül a gondolat, hogy valami baj lehet. Kimegy, és örül, hogy megmutathatja a közönségnek, mit tud. De azért ez nagy hazárdjáték is. "Megesik - mondja Komlós Péter -, hogy az ember fáradtan, egész napos utazás után bezuhan a koncertterembe, és remekül játszik, de elõfordul, hogy már ott vagyunk elõzõ nap, felkészülünk, fõpróbát tartunk, délután jól alszunk, és mégsem úgy megy, ahogy szeretnénk. Biztosra menni soha nem lehet. Személy szerint én, ha arra gondolok, hogy valamiért ma össze kell szedni magam, az ritkán sikerül."

A vonósnégyes tagjai úgy látják, hullámhegyek és -völgyek nemigen szabdalták ezt az ötven évet. Volt egy bizonyos szint, ami fölött lehettek ingadozások, de alá nem kerülhettek soha. A cél persze az volt, hogy mindig egy kicsit feljebb tornásszák ezt a képzeletbeli vonalat. És egymástól elkülöníthetõ korszakok voltak-e? Németh Géza Henryk Szerynget idézi, aki egy hasonló kérdésre válaszolva azt mondta: amikor fiatal volt, mindent gyorsan akart játszani. A következõ periódusban nagyon értelmesen szeretett volna muzsikálni, most pedig, mondta, már úgy játszik, ahogy éppen érez. Sok igazság van ebben. Bár, teszi hozzá a brácsamûvész, az a bizonyos érzés a korábbinál sokkal nagyobb tudatossággal párosul. "Nagyon fontosnak tartom ugyanis, hogy mind a négyen tanítunk. Ehhez meg kellett tanulnunk mindent szavakban is jól megfogalmazni, ami viszont a saját fejlõdésünk szempontjából is meghatározó." Mezõ László a legteljesebb mértékben egyetért. Sõt közös pályafutásuknak õ három jól elkülöníthetõ korszakát különbözteti meg.

"Az elsõ, amikor mint kezdõknek, nekünk voltak nagynevû és szeretett tanáraink. Weiner, Mihály András, Sándor Frigyes. A második korszakban a pódium dominált, aztán pedig megérkeztünk a harmadikba, amikor már mi adjuk át a következõ nemzedéknek mindazt, amit a tanárainktól kaptunk, illetve amit a pódiumon megtapasztaltunk. Mint valami szép szivárvány, úgy folyik át az egyik a másikba, de ma már a pódiumszerepléssel legalábbis azonos fontosságú a tanítás."

Azért a pódiumszereplés sem veszített jelentõségébõl. Miközben, mondja Komlós Péter, nem olyan könnyû ötvenéves vonósnégyesnek lenni. "Sok tapasztalat, sok szép és sikeres koncert van a hátunk mögött, de tudomásul kell venni, hogy akármilyen jól és szépen játszunk, azért ez már leszálló ág. Nem feltétlenül azért, mert mi magunk már nem vagyunk olyan jók. Hanem mert sokan úgy gondolják, hogy mi már elértünk mindent, amit lehetett. Kitüntetéseket, négyezer koncertet, fesztiválokat. Azt mondják, mi a csudát akarnak ezek még? És nagyon nehezen tudjuk akár mondani, akár bizonyítani, hogy mi azért szeretnénk még tovább dolgozni, ha a jóisten engedi, ameddig lehet. De nem mindenki tekinti úgy, hogy ahol most tartunk, az egy töretlen fejlõdési folyamat utolsó szakasza. Azok a menedzserek és impresszáriók, akikkel sokat és eredményesen együtt dolgoztunk, vagy meghaltak, vagy már nincsenek a pályán. Jönnek az újak, és ha nekik öregek vagyunk, az ellen nagyon nehéz felvenni a harcot.

Ráadásul ha egy szólista vagy együttes elér egy magas mûvészi szintet, azt egy idõ után már csak alig észrevehetõen lehet emelni, tehát itt nincs látványos fejlõdés. Mint a sportolóknál. Ha csak ugyanolyan jó vagy, mint tegnap voltál, az kevés. De menynyi munka kell ahhoz, hogy ugyanolyan jó légy? Sok. Nagyon sok.

Gondolná-e például valaki, hogy egy ilyen, a mûfaj teljes repertoárjának nagy részét játszó vonósnégyes munkájának nyolcvan százalékát az intonáció teszi ki? Néha negyedórát is eljátszanak azzal, hogy megtalálják, miként lesz teljesen tiszta egy akkord. Nem jó, még mindig nem jó, hamis. Errõl a zenehallgatónak fogalma sincs. Igaz, ehhez azt is tudni kell, hogy annak idején, az elsõ öt évben, teljesen más szempontok uralkodtak. Ez a társaság sokat versenyzett. És a versenyzés azt hozta magával, hogy tudtak mintegy húsz, technikailag jól kidolgozott mûvet. Aztán amikor megnyerték a versenyek versenyét Liège-ben, sorra jöttek a meghívások. Szívesen látjuk önöket, de azt szeretnénk, hogy ezt meg azt játsszák. Erre nem lehetett nemet mondani, mert akkor mást hívtak volna. Tehát nagyon sok mindent kellett hirtelen megtanulniuk. Néha hihetetlenül rövid idõ alatt. Sokszor elõfordult, hogy egész nap azt próbálták, amit aznap este koncerten kellett játszani. Ott nem volt idõ harmóniák tisztaságát keresni. Örültek, hogy úgy-ahogy végigmegy, jól szól, és sok év után jöttek rá, hogy bizony, voltak beidegzõdések, amelyeket aztán nagyon nehéz elfelejteni. A nyomokat néha még most is tisztogatjuk, mondják. A közönség mindebbõl nem sokat sejt. A hallgató csak azt tudja, hogy egy darab tetszett neki vagy nem, elhitte a mûvésznek vagy nem.

Vajon ugyanannyit próbálnak, mint régen? Nem, hangzik a válasz. Akár próba nélkül is elmenne a dolog? A repertoár egy kis része igen. Mindaz, amire azt mondják, akár holnap eljátszható lenne. Az nem, amit egy hónap múlva kell elõadni. Az egyéni munka ma már szinte fontosabb, mint az, hogy minden nap együtt üljenek és próbáljanak, mondja Komlós Péter. "Azért, mert az izomzat nem fiatalodik. Sokan azt hiszik, ezek már olyan öregek, hogy mindent tudnak, ezeknek már nem is kell gyakorolni. Én, ha lenne elég idõm, ma legszívesebben többet gyakorolnék, mint tíz évvel ezelõtt. Hogy úgy tudjam magamat karbantartani, hogy olyan fölényesen tudjam a szólamomat, ahogy az a vonósnégyesnek is a legjobb. Hogy még kevesebbet kelljen próbálni. Mert sok újat bizonyos mûvekrõl már nem tudunk egymásnak mondani, és nem is kell. Ezt mi kialakítottuk, tudjuk, érezzük, hogy ezt vagy azt hogyan szeretnénk játszani. Ehhez már nem kell minden nap próba."

"Talán furcsának érzi, aki nem mûveli ezt a mûfajt -folytatja a gondolatot Németh Géza -, de a másiknak a lélegzetvételébõl tudom, hogy mikor fog játszani, és hogyan kell hozzá alkalmazkodnom. Márpedig egy vonósnégyesben az alkalmazkodás a legfontosabb."

"Hadd világítsam meg ezt egy másik oldalról - veszi át a szót Mezõ László. - Vannak, ugye, hivatásos és amatõr kvartettek. Na mármost, ha négy amatõr, vagy akár nagyzenekari zenész összeül, mert nagyon szeretnének vonósnégyest játszani, és mindegyik játssza a maga szólamát, akkor biztos, hogy elsikkad az, ami ebben a mûfajban talán a legszebb, vagyis hogy egy adott pillanatban melyik a fontos szólam, és hogy engedem ki a másikat. Ha úgy játsszák, ahogy egy zenekarban megszokták, vagy amatõr módra, akkor a mû finomságai nem derülnek ki. Eljátsszák, és borzasztó boldogok. Ez rendben is van. De a hivatásos még ötven év után is rádöbben idõnként, hogy itt valami más van, mint amit eddig gondoltam. Itt talán a másik is fontos lehet. És az ember elkezdi keresni azt az egészen finom arányt, amelyet ha betartunk, attól megszólal a darab."

"Mint amikor egy zongorista játszik - folytatja Németh Géza -, csak ott egyetlen embernek van két keze. A nagyon jó zongorista arról ismerszik meg, hogy tíz ujja közül néhány erõsebben játszik, ez ad a játékának értelmet, ettõl kell rögtön odafigyelni rá. A jó vonósnégyes is ilyen, csak itt nyolc kéz van és ahhoz négy fej tartozik." Ez a négy együtt lélegzõ fej vajon egy húron pendül? Vagy elõfordulnak szakmai viták? És ha igen, mirõl? Dinamika, tempó, bizonyos megállások, lélegzetvétel, vonás, húrsíkok, vonóbeosztás, ilyesmikrõl folynak, ha vannak, a viták. Vagyis csupa konkrétum, másodperc, milliméter, technika. Ötven év után már errõl szól a muzsikálás, vagy azért megmaradt a zenélés gyönyörûsége?

Amikor az ember a játéknak már nem tud úgy örülni, mint régen, amikor nem röpíti õt is ugyanúgy a magasba a muzsika szépsége, mint a hallgatót, akkor szépen vissza kell vonulni, mondja Komlós. De hála istennek, errõl szó sincs. "Ami pedig az ujjazatokat és a vonásokat illeti, ez teljesen befejezhetetlen dolog. Az ember egy mûvet eljátszik a pódiumon ötször, hatszor egymás után, és van két-három hely, ahol valahogy nem érzi jól magát. Miért? Hazamegy és elkezd kutatni: biztos, hogy van egy rossz vonás, kell lennie egy rossz ujjazatnak, amit onnan ki kell venni. Hargitai Géza szokta nekem mondani, hogy engem nem lehet egyedül hagyni a kottával, mert mindig változtatni akarok azokon a helyeken, amelyek nekem nem tetszenek. De közlöm: õ is így van vele."

Mind a két Géza és László is így van vele. Néha, mondják, már lyukas a kotta, annyiszor átírták, kiradírozták. Komlós Péter sok darabot már a harmadik kottából játszik. A régibe beleírja az új elképzelését, azt átírja az újba, és eldobja a régit. Hogy ki ne lyukadjon a kotta a sok radírozástól. "Amikor ez az érdeklõdés megszûnik, akkor vége. Akkor be kell fejezni."

Úgy mondják, a Bartók Kvartett szinte a teljes vonósnégyes-irodalmat játssza. Ennek ellenére még ma is bõvül ez a repertoár. Most például Lendvay Kamilló írt nekik új darabot, amelyet december 3-án fognak bemutatni. És még mindig akadnak adósságok a klasszikus repertoárban is. Bármilyen különös, Schubert híres G-dúr kvartettjét például soha nem játszották. De a jelenkori szerzõkbe sem merültek bele igazán. Talán azért, mert Bartók - érdekes módon Magyarországon inkább, mint például Londonban - még mindig nagyon modern zenének számít. Mellé még egy modern már nem fér be a programba, ha azt akarják, hogy bejöjjön a közönség. De Komlós Péter azt is bevallja, õ bizony egy kicsit konzervatív. Nem szereti az olyan megoldásokat, amikor, mondjuk, a hegedût a vonóval kell ütni. Márpedig ha nincs valamirõl meggyõzõdve, azt hogyan interpretálja? "Én azt mondom, akkor inkább harmadszor feldolgozom a Beethoven cisz-moll kvartettet, mert azon még annyi mindent lehet javítani! Nem biztos, hogy ez jó, de így alakult."

Vajon mennyire próbálják gazdaságosan beosztani az idõt, csökkentik-e a külföldi fellépések számát, jobban válogatnak-e a meghívások között? Nehéz kérdés. Azt mondják, róluk elterjedt, hogy õket eltartja a külföld, nincs velük gond. Ez sokáig igaz is volt, de ma már nincs így. A fõ oka ennek, hogy egy-két ország -elsõsorban Japán -kivételével szinte mindenütt csökkent az érdeklõdés a komolyzene és ezen belül a kamarazene iránt. Azelõtt, mondják, el sem tudták képzelni, hogy egy jó nevû vonósnégyes koncertjére ne teljék meg a Zeneakadémia nagyterme. Komlós Péter jól emlékszik, amikor elõször felmerült, hogy eljátsszák egy ciklusban a hat Bartók-vonósnégyest. "Lakatos Éva, az Országos Filharmónia akkori igazgatója rám nézett, és azt kérdezte, igen, és hol lesz közönség? Mondtam, én garantálom, hogy a csilláron fognak lógni. Próbáljuk meg, mondta, erõsen kétkedve. Lógtak. Ez ma már elképzelhetetlen. Évekkel ezelõtt gyakran játszottunk nagyon nagy termekben: a müncheni Herkulessaaltól a nürnbergi Meistersingerhalléig, és a termek megteltek. Tavaly, amikor a szezon vége felé eljátszottuk az összes Bartók-kvartettet a Mûvészetek Palotájában, nem mertem javasolni, hogy a Fesztivál Színház helyett nyugodtan hirdessék meg a nagyteremben. Nem mertem állítani, hogy biztosan megtelik."

Egy szó mint száz, nemigen lehet válogatni. "Anyagi okokból néha kénytelenek vagyunk olyasmit is elvállalni, amit nem vállalnánk el, ha valamiféle bázisunk lenne. Mégpedig itthon, mert itt élünk. Nehéz ügy ez. Vagyont gyûjteni akkor sem tudtunk, amikor nagyon futott a szekér. Sokáig hazai napidíjért játszottunk külföldön, késõbb hazahoztuk a pénzt, kaptunk egy dollárért húsz forintot. Tisztességes, jó színvonalon megéltünk, de vagyonunk nem lett. Kaptunk állami hangszereket - nem örökbe, használatra -,ezért is hálásak voltunk, de nekünk magunknak igazán komoly saját hangszereink soha nem voltak, mert azokat meg kellett volna venni. És ma, hazai bázis híján, fogynak a tartalékok. Ezért aztán nem tudunk igazán szelektálni az amúgy is csökkenõ számú külföldi meghívás között. Egyszer csak kap az ember a svéd impresszáriójától egy levelet, amelyben értesít, hogy vett magának Stockholm mellett egy szigetet, levonul a pályáról, mindeddig nagy örömmel dolgozott velünk és mindent köszön. Hát, õ sem hív minket többet. A korábbi évi száz-százhúsz külföldi koncert száma ötvenre apadt. És az itthoni fellépések száma sem nõ. Ez megélhetésnek kevés."

Különben is sokkal szívesebben játszanának többet itthon. Ötven év világjárás után a muzsikus külföldön csak akkor boldog, amikor már ott ül a pódiumon, és játszani kell. De amíg odajut? A repülõtéren, a vámnál, kifelé, befelé, minden alkalommal: Mi ez? Hegedû. Biztos? Nyissa ki. "Legutóbb Párizsból jöttünk haza, egy vámtiszt szét akarta szedni a Stradivarit. Látni akarta, mi van benne. Tehát a teljes értetlenség. A hosszú-hosszú sorban állások a nehéz kézipoggyásszal. Mert az ember a bõröndjét ugyan feladja, de azért ott a hegedû, meg egy táska a kottákkal. A szálloda, az idegen szoba, az ilyen-olyan étterem, mindez már túlságosan sok energiát fogyaszt. Ott lenni jó, játszani jó, készülni rá jó, a pódiumon ülni gyönyörûség, de túlságosan sokat kell érte harcolni. Ezért lenne szép, ha meg tudnánk válogatni, hová megyünk, mit vállalunk, és mit nem."

Németh Géza kiszámolta, az ötven évbõl több mint húsz évet töltött távol a feleségétõl. Ez nagyon nagy idõ. "Negyvenhárom éve vagyunk házasok, abból én húsz évet a világ valamelyik más részén töltöttem -mondja. -Holnap viszont ide, a szomszédba megyek Onczay Csabával. Egy orvos barátunkhoz, aki amúgy csellista, és szenvedélyes kamaramuzsikus. Ezért él, úgyhogy Csabával elmegyünk, és eljátsszuk velük valamelyik kétcsellós Brahms-szextettet, meg Csajkovszkij Firenzei emlékét. A doktor úr és barátai hónapok óta lázasan készülnek erre az alkalomra. Õk még rendszeresen kamaráznak. Nem sokan maradtak ilyenek. Nagyrészt megszûntek az otthon kamarazenélõ, amatõr társaságok. Szerintem az õ hiányuk látszik meg a mi koncertjeink fogyatkozó közönségén is."

A világhírû, profi zenészeknek nem derogál, hogy amatõrökkel játsszanak? -"Dehogy, biztosan gyönyörû esténk lesz."

Hargitai Géza, Komlós Péter, Németh Géza, Mezõ László Felvégi Andrea felvételeHargitai Géza, Komlós Péter, Németh Géza, Mezõ László Felvégi Andrea felvétele

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.