Erkel vígoperájának bukása

Szerző: Legány Dezsõ
Lapszám: 1997 február

Sokáig úgy tûnt, hogy Erkel egyre ragyogóbb sikerû operaszerzõként járja be életútját. Legalábbis így látszott jó húsz éven át, elsõ operájának 1840-es bemutatója óta. A szenvedélyes zenei önmagunkra-eszmélés, még inkább önmagunk keresése, amely a Sátori Mária nyomában érlelõdött és a Hunyadi László bemutatóját viharos tetszésnyilvánítással kísérte, valósággal gátját tépett áradatként sodort magával mindenkit a Bánk bán bemutatóján.

Utána hirtelen tört meg a varázslat. A sikerek heves forgataga elapadt, csak a Hunyadit és a Bánk bánt vitte tovább magával, s Erkelnek éppen egy vígoperával kellett átlépnie a csalódások küszöbét. Ettõl kezdve mindig a mezsgyén túlra szorult, a keserûség földjére, ahonnan egy-egy késõbbi operája bemutatásakor idõnként láthatta ugyan a siker felvillanásait, de új mûvének soha többé nem biztosíthatott tartós életet a színpadon.

Rajta múlott-e egyedül, hogy új operáival mindinkább az árnyékos oldalra sodródott? Abban vétkezett, hogy nevettetni akart, holott a hétköznapi életében is mosolytalan ember volt?

Erkel vígopera-tervei régi keletûek. Õ tehát hosszú idõn át úgy érezhette, van mondanivalója ebben a mûfajban. Már 1844-ben híre járt, hogy víg dalmûvön dolgozik (Pesti Divatlap. 1844 szeptemberének 4. hete). A tudósítással ellentétben akkor még valószínûleg nem munkálkodott ennek zenéjén, hacsak nem szöveg nélküli ötletek, vázlatok formájában. Néhány hónappal késõbb ugyanis a Honderû (1845. III. 4.) felkéri a színpadi írókat, segítsenek Erkelen.

Tervei jóval késõbb valósultak meg. De kérdés, valóban nem voltak-e zenéjéhez régebbi feljegyzések: saját ötletek, amelyek esetleg a Huberrel közös korábbi Székely leány Pesten címû népszínmûvére nyúltak vissza - vagy más, fiától, Gyulától származó részletek. Az utóbbira utal a Delejtûnek egyik híre (1859. XI. 29.), amely szerint a Bánkon dolgozó Erkel Ferenc fia, Gyula is daljátékot ír, azon szövegek egyikére, amelyeket édesapjának megzenésítés végett régebben benyújtottak. Gyula addigra már jó nevet szerzett magának Szigligeti Álmosához komponált zenéjével (1859). Késõbb buzgó színpadi szerzõ lett belõle. 1860. október 24-én Szigligeti Adósok börtöne címû színmûvét az õ zenéjével mutatták be a Nemzeti Színházban. 1860. november 5-én ugyanott Alfonz Karr A normandiai Penelope címû darabját is az õ zenéjével adták elõ. 1861. május 20-án Balázs Frigyes népszínmûvének, A honvédnek bemutatója a Budai Színkörben további alkalom volt zeneszerzõi készségeinek megcsillantására.

Somfai László értékes kutatásai (Az Erkel-kéziratok problémái. 1961) óta köztudott, hogy a Bánk bántól kezdve Erkel Ferenc operáinak munkálataiba kezdte fiait is bevonni - mennél jobban múlott felette az idõ, annál nagyobb mértékben. Amikor 186l-ben vígopera-elgondolásai konkrétabb alakot öltenek, két munkatársa is van: legidõsebb fia, Gyula, és egy névtelen.

Abban az évben tudósít elõször a sajtó részletesebben Erkel új terveirõl. "Egy víg operát szándékozik írni - közli a Sürgöny (1861. IV. 20.). - A szöveget Czanyuga írta és»Sarolta«czímet visel - ha nem csalódunk, az már rég készen van, s hogy ha az, melyre mi emlékezünk, úgy az, kivált ha a nyelv átjavíttatik, igen jó sikerrel lesz zenére tehetõ."

Ettõl kezdve sûrûsödnek a hírek a készülõben lévõ új munkáról. Az operáihoz képest szokatlanul gyors komponálásának némely okára a sajtó is rámutat. "Erkel Ferencz, a »Bánk bán«- szerzõje is meghódolt a kor kívánalmainak s operettet ír, a honvédéletbõl vett szöveggel" - mondja ugyancsak a Sürgöny (1861. VI. 22.) és jóval késõbb (1861. XII. 5.) hozzáteszi, hogy Erkel a Bánk bán "sikere által buzdíttatva megkettõztetett erõvel siet Sarolta czímû víg daljátékát befejezni: egyébiránt serkenti az a körülmény is, hogy operáját még Hollósi L. Kornéliával szeretné színrehozni." Nem sokkal ez után az I. felvonás már elkészült, sõt a szólamok kiírása és másoltatása is megtörtént, s remélik, hogy talán még a tavasz elõtt közönség elé kerülhet az új Erkel-opera (Zenészeti Lapok. 1862. I. 9.).

Részben e sürgetõ körülmények is okozhatták, hogy Erkel munkatársakat keresett új operájához.

1862. március 23-án, a Nemzeti Múzeumban, a joghallgatókat segélyezõ egylet javára rendezett hangversenyen mutatta be Erkel a Nemzeti Színház zenekarának élén a Sarolta nyitányát. "Lelkesült tapsokkal fogadta a közönség… E dalmû a hallott kis részbõl következtetve, úgy látszik, egyike lesz a magyar zene gyöngyeinek." (Hölgyfutár. 1862. III. 27.) Ugyanezt március 30-án is elõadta, a második filharmóniai hangversenyen. De vajon ez-e a nyitány végleges formája? "Mint halljuk - írja a Hölgyfutár (1862. IV. 3.) - Erkel kissé nagyon szökdécselõ s itt-ott magamagát ismétlõ Sarolta bevezetését még szigorú revisio alá veszi. Miért is ne? A mester nem ront a mesteren semmit."

A kéziratban a II. felvonás hangszerelésének a befejezését február 19-i dátum jelzi, a III. felvonását március 15-i. Errõl hamarosan a sajtó is értesül. A Pesti Napló (1862. IV. 1.) siet közölni olvasóival, hogy az opera március végére teljesen elkészült, sõt már tanulásának is nekiláttak, s 5-6 hét múlva tervezik bemutatóját.

Az idõpont azonban egy hónapnyit kitolódott Desirée Artot. világhírû francia énekesnõ májusi-júniusi vendégszereplései miatt. Utoljára június 15-én és 17-én a Hunyadi Gara Mária szerepében lépett fel. Magyarul énekelt, s fõleg a börtönjelenetben magával ragadó mûvészettel. A közönség viharos lelkesedése nem ismert határt. Önfeledten, megmámorosodva, koszorúk özönével árasztották el.

Kilenc nap múlva, június 26-én került sor a Sarolta bemutatójára. A Nemzeti Színházat színültig megtöltõ közönség felcsigázottan várta az új Erkel-operát, valami nagyszerû cselekményt a 48-as harcok idejébõl. Oly közel volt még hozzá a Hunyadi László elõadása, e mindig felkorbácsoló történet, a nagyság és hõsiesség nosztalgiája, e legkedvesebb magyar operának mindenki vérébe beszívódott dallamai! S a hallgatóság fülében még benne csengett Artot éneke, szemük elõtt lebegett nagyszerû játéka.

Mindez nem használt a Sarolta bemutatójának.

"Azt szokták mondani, hogy operát elsõ hallásra nem lehet megítélni, kapaszkodunk ez állításba, s nem szólunk róla ez úttal részletesen - kezdi bírálatát a Hölgyfutár. - Per apecis egyelõre elég lesz annyit tudni, hogy Erkel talentumának legifjabb gyermeke igen tetszett. Tömérdek taps és kihívás. Van benne sok szép verbungos, csárdás, népdalok kincses háza, eredeti és reminiscentia magyar dalaink bõségkoszorújából: sõt a második és 3-ik felvonásban sikerült operai részekkel is találkoznunk. Az opera túlnyomó jellege a tömeges hatás és a zaj. Kardalok, ensemblék, táncok és indulók: mi míg egyrészt a valódi énekzenének kárára van, másrészt Erkel szerzõi tehetségét merészebb zenecombinatiók terén mutatja be.

Az opera kiállítása gonddal és fénnyel történt.

Az elõadás elég jó. A fõszerepek Hollósy L.-né, Bignio, Ellinger és Benza kezeiben, sõt a három elsõnek torkában is. Hollósy trillái, s még mindig erõs magas hangjai megtették szokott hatásukat. Hiába, a magyar kóták közt õ a - királyné.

A színház egészen tele volt." (Hölgyfutár. 1862. VI. 28.).

A Nefelejts (1862. VI. 29.) szûkszavúbb bírálója szerint "habár az egésznek nem is volt valami gyujtó hatása, az egészen magyaros zamatú opera egyes szép helyei mégis nagy tetszéssel fogadtattak s õsz mesterünk minden felvonás után háromszor kihívatott. A kiállítás fényes. A fõ szereplõk: Hollósy L.-né, Benza, Bignio és Ellinger dicséretesen megfeleltek nem könnyû feladatuknak."

Ezek kezdetnek nem rossz kritikák. De milyenek az új Erkel-opera kilátásai?

A Pesti Napló (1862. VI. 28.) úgy találja, hogy mindvégig magyar stílusú, tetszéssel fogadták, s ha a szerzõ némi ajánlatos változtatásokat végez rajta, akkor a Bánk bán és a Hunyadi koszorús zeneköltõjének nevéhez méltóan fenn fogja magát tartani a színpadon.

Nem így történt.

Bár június 28-án, a második elõadásakor a színház csak félig telt meg, július l-jén, amikor harmadszor adták, a ház sokkal látogatottabb volt.

A lapok elmondták véleményüket mellette és ellene. Ellene - mindenekelõtt a Hölgyfutár. A második elõadás után hosszú, lesújtó kritikát közölt nemcsak az operáról, hanem Erkelrõl is, s még inkább Lonovicsné Hollósy Kornéliáról (1862. VII. 1.). Némely kifogását utána mondogatta a Vasárnapi Újság is (1862. VII. 6.), de hozzátette: "nem lehet e dalmû nagyon is komoly részleteinek érdemét elvitatni, van sok igen szép része, melyeket a közönség érdemlett tetszésnyilvánításokkal kísért."

A Hölgyfutár csak támadt, nyíltan is, burkoltan is. A harmadik elõadásra újból lényegesen megnövekedett közönségrõl azt mondta: "az ingyenjegyeket nem számláltuk meg." (1862. VII. 5.) Pár nappal késõbb, a Teli Vilmos elõadása és a kiváló Beck János vendégfellépte kapcsán - félreérthetetlenül a Saroltára és Erkelre célozva - elhitetni igyekezett, hogy a Teli Vilmost nálunk azért kurtítják meg, mert különben "meglehet nagyon tetszene, s háttérbe szoríthatna olyan mûveket, a melyeknek legutolsó hangjegyét is kénytelenek vagyunk eltûrni, ha az szintén az éjfél elsõ ütésével jön is érintkezésbe. De ok nélkül való minden beszéd, a hol a mûvészet emelése s a közönség ízlés-javítása személyes érdekekkel jön összeütközésbe…"(1862. VII. 8.).

Mennyire lehet tárgyilagos egy ilyen lap véleménye?

Furcsa változások történtek a Hölgyfutárnál, legalábbis mióta Bulyovszky Gyula vette át szerkesztését. Nagyon császárhû és kormányhû lett. Erkelt, Hollósyt, Reményit, általában a magyar zenei törekvéseket nagyon lekezeli, leplezetlen rokonszenvvel ír viszont a német származású mûvészekrõl. Ezzel kívánta Bulyovszky viszonozni, hogy az elõzõ évben nejét, a nagyszerû Bulyovszky Lillát kinevezték a drezdai udvari színházhoz? Erkel a Saroltát elsõsorban Hollósy Kornéliának írta (Nefelejts. 1862. 207.) - ez maga is elég ok lehetett a támadásra. Legjobban akkor mutatta ki a Hölgyfutár a foga fehérjét (1862. VII. 31.; VIII. 2.), amikor a nagy mûvésznõ a közönség és a mûvészvilág osztatlan szeretetétõl kísérve pályájától megvált.

Ábrányi és Bartalus is talált sok kifogásolni valót, de szavuknak több a hitele. Ábrányi arról írt, hogy Erkelt a Bánk bán elõtt sokan kimerültnek tartották, a röviddel utána elkészült Saroltát ellenben éppen gyors megszületése miatt fogadták kétkedõen. Sok lap a harmadik elõadás után sem bírálta meg az operát. E közönyt a mû nem érdemelte meg - folytatja Ábrányi -, még ha nem is fogja soha a Hunyadi vagy a Bánk bán hatását elérni. A feszült várakozásnak a Sarolta csak azért részben felelt meg, mert a drámai zenére termett Erkel a komikum keresésével olyan területre tévedt, amelyen nem tökéletesen otthonos. A fõ hiba a hozzá méltatlan, zagyva szöveg. Ennek tulajdonítható, hogy a Sarolta összefüggéstelen részletkidolgozásokból áll. Ami azonban zenéjét illeti: "Erkel legújabb dalmûve annyi nagy becsû s szépséges részeket mutat fel, mennyit csak tõle… joggal megvárhatni" (Zenészeti Lapok. 1862. VII. 3.). Cikke végén Ábrányi ígéri, hogy késõbb részletes méltatást közöl. Miért nem állta ígéretét? Talán õ is attól tartott, hogy a részletezésében, még a zenénél is, az árnyak eltakarnák a fényeket?

Erkel hitt a Sarolta zenéjében. Fél éven belül a Rózsavölgyi-cég kiadta az opera zongorakivonatát (Zenészeti Lapok. 1862. XII. 4.). Utoljára történt, hogy szerzõje legújabb operájáról ilyen részletességû zongorakivonatot állított össze.

Hittek a Saroltában mások is. A Rózsavölgyi-cégnél számos kiadás jelent meg zenéjének felhasználásával: a nyitány különkiadása két kézre; annak négykezes zongoraletétje Doppler Károlytól; Siposs Antal szabad átiratban hangversenyelõadásra dolgozta fel késõbb; különféle ábrándok, egyvelegek, feldolgozások is napvilágot láttak két kézre Ellenbogen Adolf (Sarolta négyes 1863-), Kéler Béla, Kováltsik; négy kézre Amadéé, Doppler Károly tollából.

Bartalus is bízott az új opera zenéjében. Csak a zenéjében. A "Sarolta alapeszméje jó ugyan, de rossz [!] a kivitele - írja. - A személyek - a nélkül hogy az egyik a másik felett valami elõnnyel bírna - dróton járó bábok erély és akarat nélkül… A sok látványosság, kardszentelés, fegyvertánc, harczi készületek, harczi zaj, csata az egésznek inkább drámai színt ad, s annyira elõtérbe nyomul, hogy a fõszemélyekrõl csaknem megfeledkezünk, holott Sarolta mindezek nélkül is Sarolta lenne. Szóval: a fõcselekvény nem teszi szükségessé a mellékcselekvényeket." A nyelv és versezet nem humoros és nem is magyar: inkább cseh vagy sváb polgártársainkhoz illõ. De a "Sarolta zenéje egy hajszállal sem áll alább Erkel többi mûveinél" - legalábbis Bartalus így érzi -, s a Bánk bán és a Sarolta oly zenei momentumokat hoz szintre, melyek a Hunyadiban hiányzanak. Erkelnél különösen dicsérendõ, hogy dallamait nem cifrázza ki [mint ahogy az a korabeli magyar mûvekben általános elfajzás volt], s ha sok benne a gyöngytrilla és némely dallamát magasan írja, azért kénytelen így tenni, mert nem kerülhet ellentétbe a rendelkezésére álló énekesek egyéniségével. Hibája, hogy néhol terjengõs az ismétlések vagy a hosszú kidolgozás miatt. (Ország Tükre. 1862. VII. 20.)

Bulyovszky volt az egyik véglet, Bartalus a másik. Nem, a Sarolta zenéje egészében nem állt elõdei szintjén, mégis jobb sorsot érdemelt volna annál, mint ami kijutott neki.

A kiváló Bignio Lajos - a Sarolta egyik fõszereplõje - elment Bécsbe vendégfellépésekre, hogy oda szerzõdhessék. Itthon nem tudták értéke szerint megfizetni. Emiatt a Sarolta negyedik elõadásán, VII. 27-én szerepét a tehetséges, de még nagyon elfogódott Institoris Kálmán énekelte. Ezen és a VII. 29-i Bánk bán-elõadáson vett búcsút a Nemzeti Színház közönségétõl a fényes operai pályáról visszavonuló Hollósy Kornélia. Maradt még a Saroltához két bevált fõszereplõ: Ellinger József és Benza Károly. Közülük Ellinger az õsszel meglehetõsen botrányos módon otthagyta a Nemzeti Színházat, mert Bignióéhoz hasonlóan magas anyagi követeléseit a színház nem gyõzte teljesíteni.

Közben Bulyovszky frontális támadást indított a Nemzeti Színház egész operajátszása ellen (Hölgyfutár. 1862. VIII. 23.; VIII. 26.) éppen akkor, midõn a színház elérkezett 25 éves évfordulójához. Sürgette: szüntessék meg a színházban az operaelõadásokat, mert az idegen-majmolás. "A magyar opera már rég roskadozik - mondta másfél évvel a Bánk bán hallatlan sikerû bemutatója után -, ... a roskadástól semmi sem menti meg." Különös, hogy nem javasolta egyidejûleg az operajátszás megszüntetését a német színházban is. Pedig ha hallgatnak Bulyovszkyra, a drámát és operát egyaránt játszó, s a Thalia Színházat és a budai német színkört is magába olvasztott német színház elsöpörte volna a csak drámára koncentrált magyar színházat.

Bignio még visszatért. Õ csak szerzõdése leteltével, 1863 tavaszán kívánt elmenni. Erkel nekibuzdult, és 1863. január 10-én és 17-én, még utoljára elõadatta a Saroltát.

Bignio utóda 1863. IV 10-tõl a gyönge Bodorfi Henrik lett. Sikerült IV. 14-tõl primadonnának megnyerni a kitûnõ Anna Carinát. Az elsõ tenorista (az eltávozott Ellinger helyett) 1863 õszétõl Luigi Ceresa lett. Carina és Ceresa nem tudott magyarul. Erkel örülhetett, ha legalább két sikeres, nagy operáját mûsoron tudja tartatni. Dehogy is gondolt a Saroltára!

1863. VII. 23-án Dobsa Lajos és a nyughatatlan, s emiatt tragikus végre jutott Reviczky Szever több író és mûvész aláírásával folyamodványt nyújtott át az uralkodónak, melyben a Nemzeti Színház egész mûködésének a felülvizsgálását kérték. Ezt a békétlenkedõk közül muzsikus részrõl Ábrányi, Mosonyi, Reményi és Siposs írta alá. Több hazai lapra hivatkozva a Zenészeti Lapok már a tél végén javasolta, hívják meg Liszt Ferencet a Nemzeti Színházhoz karmesternek. Abban az esetben "nemsokára európai hírre emelkednék e feltûnõ hanyatlásnak indult mûintézetünk. A lelket a mûvészetet gyilkoló apathiának, trivializmusnak s egyoldalú egyedáruskodásnak vége szakadna akkor" (Zenészeti Lapok. 1863. II. 12.).

E külsõ támadásokkal egyidejûleg Erkel lelkébe egyéb megpróbáltatások miatt is gyász költözött. Az év elején Gyulán fiatalon meghalt sógornõje, és a nyáron elragadta a halál hétéves kisfiát, Ferencet (Szerdahelyi István: Erkel Ferenc 1960. 76.).

Hogyan is lett volna ereje most tovább küzdeni!

Ezekbe halt bele a Sarolta.

Az opera vidékre sohasem jutott el. Erkel életében többé nem adták.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.