Egy fészekalja tehetség

Új magyar mûvek 10. hangversenyciklusa

Szerző: Molnár Szabolcs
Lapszám: 2008 január

 

    

Harmincnál több kortárs magyar mű hangzott el a Lázár Eszter által  szerkesztett jubileumi hangversenycikluson. A Fészek Művészklubban négy szerda estén jó hangversenyeket hallhatott a terem befogadóképességéhez mérten népes hallgatóság. Az előadások technikai/művészi minőségére aligha lehetett panasz: minden este azzal az érzéssel mehettem haza, hogy kellemes koncerten voltam.

A magasabb színvonalat bizonyosan a szerkesztői elvekben történt módosulásnak köszönhettük, s az sem mellékes, hogy a most kipróbált módszer szigorúbb válogatást tesz lehetővé a beérkezett művek között.Az egyes koncertek műsora jórészt egy-egy előadói csoport körül kristályosodott ki, a zeneművekre részben maguk a muzsikusok tettek javaslatot, garantálva a kiválasztott darabok színvonalas megszólaltatását. A koncertek összképe is kedvezően módosult, mert miközben a sorozatra jellemző változatosságot sikerült megőrizni, a fárasztó műfaji heterogeneitás mérséklődött. Utóbbi egyébként gyakorlati előnyökkel is járt: elmaradtak a hosszadalmas színpad-átrendezési szünetek, és a fellépő előadók száma sem haladta meg a nézőkét. Az azonos hangszerre, hangszerapparátusra írt (vagy azonos műfajú) műveket ebben a struktúrában könnyebb volt összehasonlítani, s maguk a koncertek is egységesebb képet mutattak az ilyenkor szokásosnál. Mindez hozzájárult a négy este kellemes hangulatához.

Az első hangverseny (október 31.) a harsona köré szerveződött: a Corpus Harsonakvartett jóvoltából három, ilyen együttesre írt mű is elhangzott. A második alkalom (november 7.) elsősorban a fuvoláról, illetve a fuvolásokról (Matuz István, Matuz Gergely) szólt. Ez a koncert talán nem hatott olyan üdítően, mint egy hónappal korábban a Korunk Zenéje sorozatban hallott Matuz-est. Lehet valami abban a többektől is hallott összegző megjegyzésben, hogy a fuvola hangja - különösen szólóban vagy duóban - egy teljes estére sok (pontosabban fogalmazva: kevés). A harmadik szerda (november 14.) összképét a második részben hallott Trio Lignum-koncert határozta meg: négy -a szokásosnál szorosabban összekapcsolódó -művet hallhattunk, s nem is mindegyiket két klarinétra és fagottra. A műsorról részletesebben később lesz szó. A zárónapon (november 21.) a Selmeczi Vonósnégyes és Selmeczi György közreműködése vált meghatározóvá.

Tavaly a közönség a legtöbb elhangzott darabhoz kapott valamilyen szerzői kommentárt, idén (két kivételtől eltekintve) nem, így alapvető információk nélkül kellett a műveket követni. Csak találgathattam, ha valamelyik darabot többtételesnek hallottam, vagy nem értettem a felhangzó szöveget. Zavaró, ha egy műben felbukkanó ismerős anyag feleslegesen vonja el a figyelmet a lényeges mozzanatokról; praktikus, ha előre tudjuk, idézetről, feldolgozásról, korábbi kompozíció átdolgozásáról, vagy -az információ hiánya is lehet informatív -véletlen egybeesésről van szó. Valószínű, hogy a hallgatók tájékoztatásának elégtelensége is az új szisztéma következménye. A mű ugyanis most legtöbbször nem kizárólag az alkotó kezdeményezésére került közönség elé, az előadó viszont gyakran elfelejti megkérdezni, hogy a szerzőnek (illetve a darabnak) mi fontos, mi nem. Tanulságként megfogalmazhatjuk: a művekkel szembeni figyelmetlenség a hallgatóság iránti tapintatlanság formáját ölti.

A Corpus Harsonakvartett (Sütő András,  Pálinkás Péter, Káip Róbert, Veér Mátyás) előadásában megismert három harsonanégyes minden különbözősége ellenére abban hasonlított egymásra, hogy egyik sem lépett túl a hangszerek természetes játéklehetőségein. Pozitív előjellel fogalmazva: a harsona gazdag játéklehetőségeire csodálkozhattunk rá.

HORVÁTH BALÁZS kompozíciójának (Etude F-E-B-semitone. „Hommage à G.F.H.") címe alapján felfedezni véltem a mű pillérhangjait. A nyitószakasz hosszan tartott
akkordjaiban az F-E nagy-, illetve a G-F kisszeptimet, a befejező -diatonikus fordulatokat hozó -részben a kvart/kvint hangközökben mozgó fanfármotívumokat. Utóbbiak Horváth korábbi darabja, a Gabrieli-kommentárok világát is megidézték. A középső (szordínós) rész „tonalitása" és szövésmódja is ellenpólust alkotott a kezdő hangütéshez képest. A formát hatásos diminuendo kerekítette le. A zenei folyamat strukturáltsága azonban - legalábbis első hallásra - nem keltette az ökonomikus szervezettség érzését, a három formaegység közötti kohézió mélysége nem tárult fel. DURKÓ PÉTER korábban megismert műveihez képest a Harsonakvartett meglepetéssel szolgált. Durkó is háromszakaszos formát hozott létre, melyben a szélső „tételek" tercelvű akkordjai a késő romantika hangzásvilágát idézik. A komponistát megérintette a rézfúvós kar pompás hangzásának lehetősége: a művet indító tercrokon fordulatok éppúgy eszünkbe juttatták Bruckner vagy Richard Strauss, mint - talán meglepő - Kocsár Miklós néhány művének világát.

 

 Horváth Balázs - Felvégi Andrea felvétele

 

Durkó Péter -  Felvégi Andrea felvétele


A korábbi munkákhoz képest az egyszerűbb (vagy egyszerűbb írásmódú) ritmika, a zenei események nyugodtabb tempója valamiféle tisztulási folyamatról árulkodik. Felmerült bennem, hogy a mű talán egy korábbi darab (radikális) átkomponálása, ebben a szerző utólag meg is erősített (hogy pontosan mikor íródott az eredeti kompozíció, azt nem sikerült megtudnom).

FEKETE GYULA Harsonakvartettjében mindenféle előzetes ismertető nélkül is jól lehet tájékozódni. A klasszikus felépítésű ciklust hatásos Allegro nyitja. Második tétel gyanánt polkát hallunk, a tartózkodó líraisággal fogalmazott lassú tételt pedig kurta-furcsa burleszkfinálé követi. Az első tételben Fekete is enged hangszerreflexeinek: fanfáros témát ír, de még a fanfártematikában is ott munkál alapvetően vokális indíttatású melódiaérzékenysége. Ha a mostani munkát szintén egy hangszercsaládra komponált korábbi művével, a Klarinétkvartett-tel hasonlítom össze, a frissebb darab kamarazenei írásmódja kevésbé tűnik választékosnak. A zenei szövetet Fekete többnyire egy főszólamból és a hozzákapcsolódó kíséretből alakítja ki, s a kísérőfigurák változatosságával -ez a polkában különösen üdítő -tereli el a figyelmet a koncentráltabb kamarazenei stílus hiányáról. Úgy érzem, a második tételben kár volt ragaszkodni a hagyomány által diktált triós formához: a főrész teljes visszatérése helyett elegendő lett volna egy sűrített, emlékeztető szakasz beiktatása. Fekete eredetileg talán tartalmasabb, komolyabb befejezést képzelt el, ugyanis a megoldatlanság érzetét keltő finálé felől nézve különösen feltűnő a második tétel arányproblémája.

Ha ez a három kompozíció a harsona sokoldalúságára, kifejezésbeli gazdagságára irányította a figyelmet, akkor LENDVAY KAMILLÓ darabja (2X1 -harsonára, majd kürtre) után a harsonának kijár valamiféle különdíj. Persze nem biztos, hogy Lendvay ezzel a darabjával -a harsona által játszott zenei anyagot kürtre „specializálva" is meghallgathatjuk - azt akarta demonstrálni, hogy a rézfúvósok között a harsonát illeti a pálma. Ám a hatás mégiscsak ez volt. A harsonán (Káip Róbert) különböző karaktereket felvillantó monológot hallunk. Igen széles a spektrum, a panaszos hangvételtől az indulóig, a lírai ábrándtól a riadóig szinte minden előfordul. Ezt a monológot reprodukálja aztán a kürt (Varga Zoltán), sápadtabban. Vajon ez a sápadtság a hangszer tulajdonságaiból fakad (őszintén szólva nem hiszem), az előadásból (ez sem valószínű), vagy a kompozíció természetéből? Utóbbira gyanakszom. A kürtön felcsendülő reprodukció természetesen variált ismétlés (de nem double), és úgy hallottam, Lendvay másodjára a formaszakaszok sorrendjét is megváltoztatta. Egy jelentékenyebb lírai rész kürtön tömörebb formában hangzik el, a zárórész viszont hosszadalmasabbnak hat. Összbenyomásom az volt, hogy a kürtváltozat a kompozíció szintjén szűkebb világot fest, a darab profilja ebben a változatban kevésbé markáns.

A koncert felütése KOCSÁR MIKLÓS Ünnepi fanfárja volt (három harsonára), ám a szezőtől e hangulatos toronyzenénél fajsúlyosabb darabot is hallhattunk. A nagybőgőre komponált 1988-as Epitaffio Fejérvári Zsolt ihletett és makulátlan előadásában csendült fel. A körvonalaiban rapszódiára emlékeztető mű jól követhető eseménytörténetével nem maradt hatástalan. Az est további szerzőitől is szólóművek hangoztak el. BALASSA SÁNDOR cimbalomdarabját (Négy előadási darab cimbalomra) fiatal zeneszerző, szalay andrás szólaltatta meg. A négy tétel szorosabban kapcsolódik egymáshoz. Az első Bartók Medvetáncát juttatta eszembe, a második (lassú) tétel lokriszi hangzása archaizáló hangulatú volt, az anyag idézetként bukkan fel a harmadik darabban, melyről nem tudtam eldönteni, hogy népzenei forrásra vagy késő középkori hangszeres zenei emlékre hivatkozik. A rondó formájú negyedik télben visszaidéződik az első tétel karakteres (de nem eredeti) gondolata. SÁRI JÓZSEF szép kompozíciója (Novellette no. 6 -basszusklarinétra) -nem kis részben Rozmán Lajos csodálatos játékának köszönhetően - felidézte a szerző nemrégiben hallott másik szólódarabját, a csellóra írt Elégiát (másfél évvel ezelőtt, Perényi Miklós előadásában ismerkedtem meg ezzel a művel). A klarinétdarab dallamvonala, hangulata, karaktere valamivel képlékenyebb, változékonyabb, a mű végkicsengése azonban most is határozottan elégikus. SEREI ZSOLT klarinétműve (... hegy, szél, kék) a hegymagasi Rondino Fesztiválon készült, ott is hangzott el első ízben (a darabról Szitha Tünde számolt be a Muzsika 2007 októberi számában), s miként ott, itt is Klenyán Csaba vállalkozott a transzcendens kompozíció eljátszására. A darab élénken reflektál születési helyszínére, gondoljunk a természeti környezet távlataira vagy akár a dús templomi akusztikára. A valószínűtlenül hoszszú, tartott magas hangok, a már-már színházi méretű szünetek (mintha csak visszhangra vagy utózengésre várna az előadó) vagy a leheletnyi pianissimók mind-mind a tér tágasságának ízlelgetéséről árulkodnak.

A második hangversenyen MAROS  MIKLÓS Cinguettio című fuvoladuója „abszolút zeneként" nehezen megragadható, „csicsergésként", „csiripelésként" hallgatva viszont túlságosan is képszerű volt. Igaz, kellemes volt nézni ezt a képet. HOLLÓS MÁTÉ szólófuvolára komponált ciklusa (Fuvollat) tizennégy rövid tételből (stációk?) állt, a címeket Matuz István mondta be. A tételek többsége egyszerű dallamképletekből építkező, szabályos periódusokból áll, ilyen mennyiségben azonban ez a zsánerminiatürizmus monotonná és fárasztóvá válik. SUGÁR MIKLÓS műveivel kapcsolatban nem először tapasztalom, hogy a figyelemfelkeltő kezdet után hamar kifullad a szerzői invenció: a most hallott darab (Fuvoladuók -„a Matuzoknak ajánlom") esetében is ezt éreztem.

Műfaját tekintve SZŐNYI ERZSÉBET kórusműve -Két vegyeskar Ratkó József verseire -idegen testként illeszkedett az est műsorába, és a Gemma Énekegyüttes óvatos előadása sem ért fel a korábban hallott interpretációk színvonalához. Sajnáltam ezt, mert Szőnyi utóbbi időben hallott (s feltételezem, újabb keletű) kompozíciói kifejezetten lelkesítettek. ZOMBOLA PÉTER Prelúdium feliratú tételét a legutóbbi Mini Fesztiválon hallottam.

Zombola Péter - Felvégi Andrea felvétele

A fiatal szerző korábbi (a minimalizmus és Arvo Pärt hatására kialakult) stílusának jellegzetes darabja ez a háromszakaszos, egyszerűségében megkapó fuvola-zongora-duó (előadók: Matuz István, Szakács István). Ezt a stílust azóta részben felülírta a természetes fejlődés. KERÉKFY MÁRTON kompozíciós stílusa is igen látványosan változik - különösen zeneakadémiai tanulmányai befejeztével. Fénytörések című darabja arról tanúskodott, hogy a szerző műhelyében kialakulóban van egy jellegzetes, háromszakaszos tételdramaturgia, mely nagy vonalakban a harmónia kiküzdését festi le. Diplomahangversenyén hallott kamaraművében gregorián anyag feldolgozásával érte el ezt a hatást, ezúttal vendéganyag (ideértve az örökölt konszonanciát is) segítsége nélkül. Ez a „harmonikus" zárótétel ráadásul technikájában újszerűbb, kísérletezőbb volt a megelőző tételeknél. Azt hiszem, a kompozíció ereje abban rejlik, hogy Kerékfy a konfliktusos tételeket sem az elutasítás, inkább az érdeklődés gesztusával és a míves megmunkálás igényével építi fel - az elsőt például Ligeti-hommage-ként, sűrű kánonban, meccanico karakterrel -, olyan hitellel, hogy a hallgatók egy részében ezek a tételek váltják ki az intenzívebb lelkesedést. Őket a befejezés talán kevésbé győzi meg. Bizonyos, hogy Kerékfy sokat kísérletezik még ezzel a formával, erősebb kohézióval fogja majd össze a részeket, s talán a feldolgozásra kerülő anyagok közti feszültséget sem bízza ilyen mértékben a kompozíciós technikák különneműségére. A Fénytörések azonban - mindezek ellenére - jóval több, mint biztató kísérlet. A művet Gayer György klarinéton, Kállay Ágnes gordonkán, Szakács István zongorán adta elő. A fuvolást cimbalmos (Vékony Ildikó) kísérte KONDOR ÁDÁM kompozíciójában (Duo fragile - 2007/1995). A kíséret talán nem is a legjobb kifejezés: a mű kezdetén a cimbalom többnyire kiegészíti, elpattanó hangjaival paradox módon meghosszabbítja a fuvoláét. A két hangszer kapcsolata engem Kondor Őszi Fesztiválon hallott cselló-zongora Partitájának első szakaszára emlékeztetett. Ez a „törékeny" viszony a későbbiekben átalakul, hang hang elleni dialógussá változik, az erőteljes gesztusok inkább szembenállást, s nem kooperációt tükröznek. A darab legvégén helyreáll a két hangszer kezdeti viszonya, s a mű bölcseleti szelleméhez híven mostantól ezt a viszonyt kell normálisnak tartanunk. SZALAI KATALIN pointillista kezdetű ensemble-kompozíciója (Pont, pont, pont; előadói: Oppitz Bertold -hegedű, Matuz István -fuvola, Kállay Ágnes - gordonka, Gayer György - klarinét, Szakács István - zongora) eleinte szervetlennek hatott. A hangok később vonalakká, majd felületté rendeződtek. Ám nem éreztem, hogy Szalai ezekből az összetettebb alakzatokból végül kompozíciót hozott volna létre: a mű akkor fejeződött be váratlanul, amikor végre elkezdődhetett volna. MESKÓ ILONA négyrészes műve (Dans le passé) oboán, hegedűn, gordonkán és csembalón szólalt meg. A triószonáta letét a szólamok szövésmódját nem érintette, ám a mű -talán erre utal a cím is -bőséggel él archaizmusokkal. Barokkos díszek, figuratív elemek, motorikus ritmusfelületek, franciás dallamépítkezés, tonális és tonalitás előtti harmóniafordulatok tarkítják a kompozíciót, többnyire valóban csak tarkítják. Érzésem szerint még egy ilyen vállaltan eklektikus stílusú mű sem visel el ennyi „ötletet".

A november 14-i koncert -előadói  szempontból -két önálló részre oszlott. Az első részben „vegyes" programot hallhattunk, a második részben a Trio Lignum jól szerkesztett „önálló estje" következett. A hangverseny remek felütése volt SZATHMÁRY ZSIGMOND Discourse című hegedű-harsona-duója (Aniko Szathmáry és Frank Szathmáry előadásában hallhattuk). E különös hangszer-összeállítású kompozíció minden pillanatában rendkívüli természetességgel illeszkedik egymáshoz a hegedű és a harsona, a produkció pedig míves és magasrendű. A két muzsikus annyira ámulatba ejtőn muzsikált, hogy magára a kompozícióra nem is igen lehetett figyelni. A mű olyan játékot kínál előadóinak, melynek élvezetébe lelkifurdalás nélkül lehet belefeledkezni - mindez igen sokat elárul a darab kompozíciós értékéről. Szathmáry művét melegen ajánlom az első koncerten közreműködő harsonások figyelmébe. VIDOVSZKY LÁSZLÓ szólóbrácsára írt rövid tétele (Elegy) nem közelítette meg a szerző utóbbi években hallott műveinek mélységét, komplexitását és elementáris hatását, és számomra maga az előadás sem hatott meggyőzőn. JENEY ZOLTÁN darabját (a maunderin tongue in a pounderin jowl - óda zongorára, vagy antik tányérokra) a szerző interpretációjában (zongora) hallhattuk, a korábbi hasonló művek után ez a kompozíció számomra nem mondott újat. LÁNG ISTVÁN hegedűre és cimbalomra fogalmazott tétele (Hullámok IV.) gondosan fogalmazott kompozíció, a saját stílus magabiztos megnyilatkozása, ebben hasonlít a megelőző Vidovszky- és Jeney-művekhez. De hasonlít abban is, hogy egy jelentékeny opusz (ilyennek tartom Láng Orbán Ottó verseire írt kantátáját, a Gyémánt a föld porábant) fényében a mű sápadtabbnak mutatkozott. A Trio Lignum koncertjét Lakatos György konferálása (manapság stand-up comedynek nevezik az ilyesmit...) vezetette be, melyben szellemesen köszöntötte a műsorra tűzött darabok örökifjú komponistáit, első helyen a nyolcvanesztendős DECSÉNYI JÁNOS-t.
A későbbiekben Lakatos természetesen fagottozott, de játszott zongorán és ütőhangszeren is. Az elhangzó művek között közvetlen kapcsolatok is kialakultak, a kontrapunktikus (kánonszerű) textúra mellett konkrét Bach-utalásokkal is találkozhattunk. Nagyon szellemesnek tartottam ZARÁNDY ÁKOS Inventions című „etűdjét". Az E-dúr kétszólamú invenciót „egészítette ki" egy harmadik szólammal, és - talán a szólampermutációk miatt - alaposan ki is szélesítette (elnyújtotta) az eredeti darab formáját. A Bach-parafrázis elé egy atonális (Webern?) prelúdiumot illesztett, egyetlen meghallgatás után nem vennék rá mérget, de érzetre úgy tűnt, hogy ez a prelúdium nagyon is szoros kapcsolatban állt a rákövetkező tétellel.

Zarándy Ákos - Felvégi Andrea felvétele

Nagyon tetszett SOÓS ANDRÁS Bach-reminiszcenciája (Per tonos), mely a Musikalisches Opfer kontrapunktikus szerkezetét tapogatta ki, néha Sári József Elidegenített idézeteit juttatva eszembe. Ha Sári zongoradarabjának elkészíthető lenne egy Trio Lignumra adaptált változata, akkor Zarándy, Soós és Sári műve izgalmas koncertfélidővé állhatna össze a jövőben. SÁRY LÁSZLÓ Új játékok címmel négy tételt fűzött össze ciklussá. Az első (Kánon) a Négerek című színházi munkából ismerős, hangszeres előadása azt igazolta, hogy remek koncertdarabbá alakítható. A Mérleg című tétel üde, szellemes muzsika. A Duettben Lakatos ütőhangszerre váltott, a John Cage-nek dedikált Variációk 14 hangra című zárótételben pedig zongorára. A sorozat Sáry leginvenciózusabb, legélvezetesebb művei közé tartozik. Eltöprengtem azon, hogy Sáry hasonló technikával, hasonló szellemben megírt darabjai között néha akadnak vontatott, erőtlen kompozíciók is, máskor pedig ezek a kis „ártatlan játékok" majd szétrobbannak a vitalitástól. DECSÉNYI JÁNOS Divertimentója a bibliai három királyok megidézésére vállalkozott, mindhárom tételét változatoknak nevezte a szerző. Az elsőt egy Indulóra, a másodikat egy Bölcsődalra, a harmadikat egy Karácsonyi dalra komponálta. Hangulatos, mértéktartó darab, örömmel játszható és örömmel hallgatható.

Az utolsó koncert DINYÉS DÁNIEL   Libertà, libertà című dalciklusával kezdődött. Kolonits Klára éneke ideális volt, kíséretét hegedűn Selmeczi János, klarinéton Marschall Tamás, zongorán Selmeczi György látta el. A különböző versek (Ahmatova, Jeszenyin, Szép Ernő) részleteiből összeállított ciklus pontos, célratörő hangjai, a remek érzékkel adagolt és dramaturgiai hangsúlyokat adó harmóniafordulatok, a nagyformát egyszerre lazító és megteremtő hangszeres közjátékok frissessége jelentős meglepetést okozott. Hasonló meglepetést keltett a darab folyamatosságát megteremtő és a hallgató érdeklődését fenntartó, „fordulatos" kompozíciós nyelv. Dinyés keresetlen záró fordulatán pedig -a hangszeres közjátékból szöveg nélküli dúdolás lett -csak álmélkodni lehetett.

Dinyés Dániel - Felvégi Andrea felvétele

GYÖNGYÖSI LEVENTE kora romantikus balladai modorban komponált dalainak (Két Csokonai-dal) szövegéből eleinte alig valamit, később semmit sem lehetett érteni. Ezt kisebb részben az intenzív zongorázást követelő kíséretnek, nagyobbrészt Herczenik Anna operás hevületének köszönhettük. A szöveget csak utólag, a Csokonai-kötet otthoni átlapozása után ismertem meg. Igazolódott az a sejtésem, hogy Gyöngyösi -miként a tavalyi Mahler-ünnepen hallott Elhagy című szólókantátájában -most is olyasmit vetít rá a versre, ami vagy nincs, vagy csak alig van meg benne. SELMECZI GYÖRGY Margó mozija című darabjában izgalmasnak ígérkező dramaturgiai helyzetet teremtett, de a helyzetből számomra egyformának tetsző szituációkat hozott létre. A szaxofonból (illetve klarinétból), csembalóból és harmonikából álló trió mozihangulatot idéző filmzene-allúziókat játszott. A csoporttól távol elhelyezkedő zongorista (Kincses Margit) pedig ehhez a zenéhez fűzte kommentárjait, többnyire a nosztalgikus emlékezés, az elrévedés, jobb pillanataiban a szabad asszociáció pszichodinamikáját imitálva. A darab logikájának kiismerésével párhuzamosan csökkent a kompozíció érdekessége, ezzel magyarázató, hogy a Selmeczire jellemző fanyar hangvétel és társalgási tónus ellenére a mű hoszszadalmasnak tűnt.

BÁNKÖVI GYULA évekkel ezelőtti munkáit kevéssé értékeltem, a közelmúlt termését viszont érdeklődéssel figyelem. Elhagyott őrangyalok suttogása című, harmonikával kiegészített vonós triója (hegedűn Line Ildikó, brácsán Máté Győző, gordonkán Nagymiklósi Judit, harmonikán Ernyei László játszott) atmoszférateremtő erejével tűnt fel. Elsősorban a színezet izgatja Bánkövit. Azt nem tudhatjuk, hogy ez a szín mikor változik majd kompozíciós elemmé, illetve a vitathatatlanul erős érzelmi telítettség hogyan jelenik majd meg más médiumon, más technikával. Most ez mindegy is, a darab Bánkövi változóban lévő zeneszerzői stílusának fontos nyomjelzője.

 

Bánkövi  Gyula - Felvégi Andrea felvételeI

LLÉS MÁRTON műveivel korábban is a Lázár Eszter által szerkesztett különböző sorozatokban találkoztam. Vitathatatlan tehetségű komponista. Most, hogy már több darabját is hallottam, ezt kiegészíthetem azzal, hogy Illés látomásos zeneszerző. Kompozíciói valamiféle belső hangélményből, belső „jelenésből" táplálkoznak. Ezzel magyarázható, hogy darabjai igen erős vizuális asszociációkat ébresztenek, miközben ez a zene egyáltalán nem festői, nem akar ábrázolni, nem épít könnyen azonosítható hangkulisszákat. Persze mindenki álmodik hangzásokkal, de úgy tűnik, hogy Illés Márton ezekre reggel is vissza tud emlékezni, és meglehetősen pontosan le is tudja őket jegyezni. A most hallott Torso polidimensionale -vonósnégyesre és zongorára a sűrítő emlékezet példája, ennyiben nevezhető torzónak. A Selmeczi Vonósnégyes (Selmeczi János, Bíró Ágnes, Filip Levente, Rózsa Richárd) és Selmeczi György kétszer is eljátszotta a művet, mivel úgy érezték, először nem jól sikerült. Másodjára valóban feszesebb tartásúnak, vasaltabbnak érződött, s mivel tényleg jó a darab, élni tudott a másodszori eljátszás minden előnyével.

 

Illés Márton - Felvégi Andrea felvételel 

ORBÁN GYÖRGY Három latin énekét a Selmeczi Vonósnégyes és Herczenik Anna adta elő. Az éneket most sokkal jobban érthették a latinos műveltségű hallgatók, a társalgási latinban járatlanok viszont örültek volna annak, ha a szöveget, ha nem is fordításban, de legalább leírva megkapják. Így csak találgatni tudom, hogy Orbán latin nyelvű kompozícióinak gyakran témaidegen hangulatai (a misékre vagy a Stabat Materre gondolok) ezúttal is megjelentek-e. A felhangzó zene alapján a három dal a világi költészetből (vágáns dalok, szerelmi témákat feldolgozó énekek) merített, de -ismétlem -nem lepődnék meg azon, ha tévednék. Nagy sikert aratott a koncert és egyben a sorozat utolsó darabja, CSEMICZKY MIKLÓS II. vonósnégyese. E siker elsősorban a pedánsan kivitelezett és a hallgatóban az ismerősség érzetét keltő formálásban rejlett, másodsorban a könnyen appercipiálható motívumkészletben. Hollós Máté 2007 októberében, a Muzsika Művek bontakozóban rovatában interjút készített a szerzővel - ebből tudom, hogy a kompozíciót öttételesnek és hídformájúnak tervezte a szerző. A beszélgetés idején már csak egy tétel megírása volt hátra. Úgy hallottam, ezúttal négy tétel hangzott el. A négyből az első három a klasszikus, visszatéréses formát valósította meg, s még a scherzo karakterű, triós formájú tétel is inkább szonátának hatott. Megfigyelésem szerint a tételek melléktémái (ideértve a trió anyagát is) kevésbé karakteres alakzatok, valamiféle naiv líraiság jellemzi őket, s funkciójuk csupán annyi, hogy legyenek. Az első hegedű által intonált főszólamot rendre megismétli a cselló, másképp fogalmazva: a szerző kvartettstílusa nem különösebben szigorú. A zárótétel lazábbra és valamelyest szétesőre sikeredett.

2006 Fészek-beli eseményeiről Saját válogatott címmel számoltam be. A mostani sorozat élményét egy reménykeltő utánpótlás-válogatottnak köszönhettem

 

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.