Szerző: kovács Ilona, Kusz Veronika, Molnár Szabolcs, Kállay Katalin
Lapszám: 2009 január
 

A Budapesti Filharmóniai Tásaság Zenekará-nak műsorszerkesztői sokszínű,  Közönségcsalogató programot állítottak össze az együttes két, egymást követő, november eleji hangversenyére, melyben egyaránt jelen volt a még felfedezésre váró és a gyakorta játszott kompozíció. A hagyományos tagolású műsorban először a mostanság reneszánszát élő Jean-Philippe Rameau utolsó operájából, az errefelé szinte ismeretlen Les Boréades táncbetéteiből összeállított nyolctételes szvit hangzott el, mellyel -szép gesztusként -a 325 éve született francia mesterre emlékezett az együttes.

A hosszú életű Rameau pályafutása igazolást adhat a későn érő ember típusának: kompozíciói és elméleti munkái jelentős részét ötvenéves kora után írta meg. A halála előtt egy évvel, nyolcvanévesen komponált Les Boréades bemutatóját azonban már nem hallhatta: a teljes opera első előadásának több mint kétszáz év elteltével jött el az ideje, John Eliot Gardinernek köszönhetően. Magam is Gardiner interpretálásában ismerkedtem meg a mű részleteivel Londonban, a 2007-es Promenád-koncertek egyikén. Sportszerűtlenség volna összehasonlítani azt az előadást a mostanival. Nem azért, mert az Angol Barokk Szólisták a világ egyik első számú barokk együttese, elsőrangú, korhű hangszerparkkal, melynek köszönhetően például a Gavotte tétel hangzása azóta is bennem él. (A tételt uraló barokk fagott és fuvola párbeszéde a Gavotte pour les Heures et les Zéphirs cím utalásának megfelelően valóban mintha az óra ketyegését és a szellő sugallatát idézte volna fel.) És nemcsak azért, mert az említett előadás -francia balett-táncosokat és Gardiner ifjú dél-afrikai pártfogoltjait felvonultatva -a szó legnemesebb értelmében vett show elemeit sem nélkülözte, hanem azért, mert a Filharmóniai Társaság az általam hallott hétfő esti koncerten mélyen tudása alatt teljesített a nyitószámban. Összevetni pedig csak egyenrangú produkciókat érdemes. Itt és most nem volt se só, se cukor, ami ízt adott volna az előadásnak. Félreértés ne essék: nem a táncosokat és a historikus hangszereket hiányolom, hiszen már rég nem arról szól a korhű előadás, hogy milyen instrumentumokon játszanak a zenészek. Azt fájlalom, hogy a jobb sorsra érdemes barokk táncok ezúttal mennyire vigasztalanul és lélektelenül követték egymást. Pedig Rameau tánctételeiben egyszerre van jelen az erő és a báj, a lassabb érzéki zene és a tánc pusztán fizikai megjelenése. A merész harmóniák, elbűvölő dallamok, szellemes ritmusjátékok jobbára rejtve maradtak a Vashegyi György vezette Filharmóniai Társaság előadásában. A szólamok pontatlan, „névsor szerinti" belépései a nagy sportesemények látványos közönséghullámzásaira emlékeztettek, az intonáció gyakran lebegett, a ritmus pedig nélkülözte a feszességet. A zenekar az 5. (Rondeau vif) tételre rázódott össze, ezután az Entrée szép dallamívei és a Gavotte mutattak mintát a zenekar valódi tudásából. Az utolsó (az operát is befejező) Contredanse tétel végre életre kelt, megszólalt, hús-vér táncként hangzott el. Kár, hogy csak a végén kapott hiteles profilt a Rameau-szvit interpretációja.

Frankl Péter és Vashegyi György

Mozart Esz-dúr zongoraversenyének (K. 482) szólóját a Londonban élő Frankl Péter játszotta. Zongorázásának legnyilvánvalóbb jellegzetessége a választékos, kifinomult billentés és a belőle fakadó színgazdagság. Mindhárom tételben szép és érzékeny hangon játszott, bár olykor (különösen az első két tételben) bántóan hatott a túlságosan vastag pedál. A nyitótétel megformálására kezdetben a művész indiszponáltsága nyomta rá bélyegét: ennek tudható be, hogy többször is „kilyukadtak" futamok. A 2. tételben már meggyőző volt a c-moll tonalitású variációk szigorúan komoly hangulata. A 3. tétel virtuóz, elegáns előadása a lelki terhektől megszabadult művészt mutatta, aki valósággal lubickolt a sokszínű zongorahangzás közegében, és plasztikusan rajzolta meg a zongoraverseny Figaro közelségét nem tagadó opera buffa-karaktereit. (Lehet, hogy a helyszín inspirálta, de szinte vártam a Grófné, Susanna vagy Figaro felbukkanását.)

A szünet után Brahms 3. szimfóniája hangzott el. A zenekar játékát hallgatva nem kétséges, hogy a késő romantika igen közel áll szívükhöz. A közös lelkesedés különösen szép, puha hangzásokat csalt elő az együttesből -elsősorban a mélyvonósokat és a Mozart-versenyben még gyengélkedő kürtöket illeti ezért dicséret -, a negyedik tételben pedig kiemelkedően jók voltak a rézfúvók. Legjobban azonban a második tétel idillzenéje fogott meg, szépek voltak az elcsöndesülő természet neszeinek megfogalmazásai. Vashegyi -aki elsősorban a régi zene előadója, tehát a Brahms-szimfóniával egy általa ritkábban interpretált korszakba lépett - határozott elgondolással vezette a zenekart. Mozdulatai természetesek és közérthetőek voltak, elképzeléseit következetesen megvalósította, dinamizmust, lendületet, karakterizálást vitt az előadásba. Talán a másnapi Rameau-előadásra is maradt belőle. (November 10. - Magyar Állami Operaház. Rendező: Budapesti Filharmóniai Társaság)

KOVÁCS ILONA

A 2008/2009-es koncertévadra három  különböző témájú bérletet hirdetett felnőtt közönségének a MAGYAR TELEKOM SZIMFONIKUS ZENEKAR. A Haydn- és Mozart-művekből összeállított Fischer Annie-sorozat annak a vezetői koncepciónak a folytatásáról tanúskodik, amely mellett a tavaly zeneigazgatóvá választott KELLER ANDRÁS a zenekar játékának csiszolása érdekében kötelezte el magát. A Dvo√ák-központú romantikus ciklus -számos ismert 19. századi művel, s ezekhez társulva olykor egy-egy Bartók-darabbal - elsősorban a szélesebb körű hallgatóság meghódítását tűzte ki célul, s egészen másféle jelenlétet és felkészülést követel a zenekartól. Ezekhez harmadikként egy „összes" típusú koncertsorozat csatlakozik, amelynek keretében Beethoven valamennyi zongoraversenye és négy szimfóniája szólal meg, s amely kiváló lehetőséget teremt arra, hogy az együttes egyszerre hasznosítsa a klasszikus és a romantikus repertoárban szerzett tapasztalatait. A Telekom Zenekar tehát most úgyszólván műhelye belső helyiségeibe tessékeli közönségét, s a hűséges hallgatóság koncertről koncertre, testközelből követheti a fejlődés részeredményeit. A betekintés lehetősége annál örömtelibb, mivel az elmúlt időszakban igazán gyümölcsözőnek bizonyult a munka: Keller szemlátomást állandóan a célra összpontosít, egyre magasabb színvonalra törekszik.

Mindeközben a hallgatóság mércéje is módosul, s a Beethoven-bérlet második koncertjének megítélésére feltehetőleg éppen a változó (azaz dinamikusan javuló) teljesítménnyel együtt változó (azaz egyre szigorodó) elvárások nyomták rá bélyegüket. Hogy ezen az estén a zenekar produkciója kissé elhalványult, azért részben persze a bérlet állandó szólistája, Ránki Dezső is „okolható". Ő ugyanis a c-moll zongoraversenyben kiemelkedő teljesítményt nyújtott, s ez a valóságosnál kedvezőtlenebb fényben tüntette fel a zenekart. Mindjárt a koncert első taktusaiban feltűnő volt a különbség: a zenekar magvas, mégis kissé feszélyezett, s a vonós szólamokban olykor érdes hangzására Ránki olyan precizitással és mélységgel felelt, hogy az szinte hiteltelenné tette az együttes -egyébként korrekt -megszólalását. Ránki  atmoszférateremtő erejével a Telekom zenészei nem tudtak versenyre kelni, jóllehet folyamatosan igyekeztek hozzásimulni a szólista játékához, akinek figyelméből viszont arra is futotta, hogy részt vállaljon az irányításból is. A zenekar tehát kissé bizonytalanul volt jelen az interpretációban, ám a gondos és küzdeni kész „kettős vezetés" szinte rájuk kényszerítette a helytállást. S lehet-e vagy szükséges-e egyáltalán bírálóan szólni egy produkcióról, amelynek nyitótételében ilyen lélegzetelállító a cadenza, ilyen katartikus a lassú tétel, s ilyen megrázó erejűek a gyors részek? Alighanem a hallgatóság is egyetértett ebben velem, hiszen kikövetelte a zongoristától a ráadást, az op. 28-as Beethoven-szonáta Scherzóját.

A koncert második részében Beethoven 4. szimfóniája csendült fel -s a zenekar e produkciója sokkal inkább illeszkedett a közönség által elvárt fejlődés vonalába. Különösen megragadó volt a nyitótétel kényes lassú bevezetése: éterien, körvonalazottan és valamiféle megfoghatatlan, borzongató titokzatossággal szólt. Általában is a nyitótételt éreztem a legkiemelkedőbbnek: rendkívüli dinamizmusa, sodrása, nagy ívei szinte finálészerűen könnyű és oldott anyagnak mutatták. A lelkesítő kezdet után kevésbé inspirált folytatás következett, s különösen a lassú tételt éreztem kissé kimértnek. Mindvégig jellemző volt azonban a zenekar koncentrált, de határozottan a közönség felé forduló játékmódja, lélegző crescendo- diminuendo ívei, s már egyre többször gyönyörködtetően pontos fúvósállásai. (November 17.-Zeneakadémia. Rendező: Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar)

KUSZ VERONIKA

Van kockázata, mégsem példa nélküli, hogy egy koncert műsorát Mozart utolsó három szimfóniájából állítják össze. Nem tudom megítélni, hogy a közönségnek mennyire megterhelő a három komplex művet egymás után meghallgatni. Arra viszont emlékszem, hogy legutóbb (2006. május 20., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, Orchestre des Champs-Élysées, vezényelt: Philippe Herreweghe) nem kellett arra gondolnom, vajon milyen fizikai és mentális terheléssel jár a művek eljátszása. Ezúttal azonban az ifjú akadémisták eszembe juttatták, mivel az ALMA MATER SZIMFONIKUS ZENEKARÁ-nak ereje a koncert második felére hallhatóan megcsappant. Mindezt tetézte, hogy néhány muzsikus menet közben kiszállni kényszerült. Az egyik kürtös (ráadásul professzionális kisegítő) rosszulléte miatt a szünet után már nem jött vissza, a második hegedűsök létszáma pedig húrszakadás miatt csökkent eggyel a Jupiter-szimfónia első tétele után.

A hangversenyen -a pedagógiai praktikum szempontjainak is eleget téve -VASHEGYI GYÖRGY vezényelt. A zenekar megértette, elfogadta, és részben el is sajátította a dirigens interpretációs nézeteit. A karmester pedig, ha nem is mindig, de baráti rugalmassággal alkalmazkodott a hirtelen jött problémákhoz, felmérte, mit kérhet ezen az estén, s mit nem.

Az est igen biztatóan indult. Az Esz-dúr szimfóniát (K. 543) hallgatva még úgy tűnt, nemcsak három jó előadásnak leszünk tanúi, hanem a három szimfónia kapcsolataira, belső összefüggéseire is felfigyelhetünk majd. Az első tétel gondolatgazdag tolmácsolása engem a Jupiter fináléjára készített fel, azt a vérmes reményt táplálta, hogy ezúttal egy nagyvonalúan megrajzolt szimfóniaciklus nyitányát hallgatom. A lassú tételben a sokat hivatkozott schuberti tónus plasztikusan jutott érvényre, engem azonban nem ez, hanem a Così fan tutte atmoszférájának megidézése izgatott fel. Annak idején Fischer Annie Mozart-zongoraversenyekből összeállított nagy műsorainak állandó kritikusi fordulata lett, hogy a művésznő már nem is koncerteket, hanem Mozart-operákat ad elő, s hogy most ez eszembe jutott, az Vashegyiék előadását dicséri. A folytatás szintúgy szívderítő volt, hiszen a karmester a Menuettót kifejezetten scherzósan, trióját ländleresen játszatta. A fináléban nagyszerűen sikerültek az erőteljes dinamikai váltások, meggyőző volt a vaskos poentírozás. Nem tűnt (egyelőre) fontosnak, hogy épp az első hegedűk pontatlanságai és kissé nyers frazeálása válthat ki rosszallást. A taps megköszönésekor magam is indokoltnak éreztem a szólóklarinétos kiemelését.

A g-moll szimfónia (K. 550) első tételének élénk tempója ma már talán nem tűnik szentségtörésnek. Az együttes viszonylag jól bírta, s érdekes volt e sodró előadásban szembesülni azzal, hogy a tétel ebben a felfogásban inkább dúr zene: valóságosan és átvitt értelemben is.

Az Andante kiüresedése az előzmények tükrében meglepő volt. Nem tudom megmondani, hogy a mérhető alaptempó élénk vagy inkább lassú volt-e; a hatás kifejezetten vontatottnak hatott. Szentségtörő (?) módon ekkor jutott először eszembe, hogy vajon el kell-e játszani minden ismétlést. A nekem oly kedves Menüett masszívra, izmosra sikeredett -mint mindig, most is tetszett. De bevallom őszintén, hogy el-elgondolkodtam azon, miért épp ez a tétel lett az egyik kedvenc menüettem. A finálé kontrapunktikus bonyodalmainak nem éppen nagyvonalú kivitelezése a C-dúr szimfónia (K. 551) előtt némi aggodalommal töltött el.

Az egyik kürtös kiesése eleve azt jelentette, hogy a Jupiter partitúrájából nem fog minden megszólalni. Dicséret illeti a zenekarban maradt egyetlen kürtöst, hogy a véletlenül ráeső nagyobb figyelem (és teher) súlya alatt nem ingott meg. Az Allegro vivace előadása minden jóindulat ellenére mégiscsak az első hegedű szólamának folyamatos gyengélkedéséről, valamint arról szólt, hogy a szünetben nem sikerült a fiataloknak regenerálódni. A lassú tétel (Andante cantabile) már-már kibírhatatlanul körülményessé vált, a Menuetto viszont üdítően javított az utolsó hangversenynegyed színvonalán. A fináléban Vashegyi szélsebes tempót forszírozott, az expozíció megismétlése viszont arról tudósított, hogy felismerte: e késő esti órában lehetetlent követelt. Látványosan visszafogottabbá vált az alaplüktetés. A második rész megismétlését ezek után könyörtelen gesztusnak gondoltam. (Más kérdés, hogy e rész ismétlését általában is problematikusnak érzem.)

Sok tapasztalattal lettek gazdagabbak a zeneakadémista muzsikusok. Nem tudom, hogy egy képzeletbeli vitában a „pálmakertésznek" vagy a könnyebb program mellett érvelőnek adnék-e igazat. Egy dolog azonban biztosnak látszik: komolyan kell venni a főiskolai testnevelés-oktatást! (November 22. - Zeneakadémia. Rendező: Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem)

MOLNÁR SZABOLCS 

A 30 éves TOMKINS ÉNEKEGYÜTTES  jubileumi hangversenysorozatának utolsó estjére került sor az Óbudai Társaskörben, s az ünnepi esemény ezúttal nemcsak a múltidézésről szólt. A tagok bemutatták jelenlegi kórusaikat -BUDAPESTI ÉNEKES ISKOLA, MAGYAR ÁLLAMI OPERAHÁZ GYERMEKKARA -, vezetőjük, DOBRA JÁNOS pedig az elkövetkezendő időszak terveiről is beszélt, tanúságot téve az együttes jövőbe vetett hitéről, s arról az erőről és lelkesedésről, mely az elmúlt évtizedek nehézségei ellenére -itt főként anyagi nehézségekre gondolok - ma is folytatásra, megújulásra (fiatalításra), valamint a repertoár szélesítésére készteti őket.

Dobra János és Mácsai János

Az oldott hangulatú koncert műsorvezetőjeként Mácsai János bírta szóra a muzsikusokat, így a rendkívül színes és változatos program mellett a gazdag pályafutás legfontosabb állomásai is felelevenedtek. A Zeneakadémia végzős hallgatóiból hivatalosan 1978 tavaszán alakult meg a Tomkins, de az alapító tagok már az 1970-es évek közepétől együtt énekeltek. Az eleinte amatőr körülmények között működő formáció 1982-ben mutatkozhatott be a Vigadóban, s a művészi és erkölcsi siker ettől kezdve egyértelmű; a kritika egyre melegebb elismeréssel beszél róluk. Dobra János, aki igényességében, zenéhez való hozzáállásában legfontosabb mesterét, Simon Albertet igyekezett követni, egy interjúban így nyilatkozott a kezdeti célkitűzésekről: „Amikor nem sokkal a főiskola befejezése után lelkes fiatalként elindultunk a pályán, kétségkívül magasra tettük a mércét, de hiszünk abban, hogy végül mégiscsak a minőség dönt. (...) Nem üzleti szempontokból indultunk ki, hanem magunkból: mit tudunk, mit szeretünk, mit tartunk fontosnak. Máig fontosnak tartjuk például, hogy a kevéssé ismert szigetországi zeneszerzők, mint névadónk, Thomas Tomkins és 16-17. századi angol, német, olasz kortársainak kórusműveivel megismertessük a hazai közönséget. Valamint, hogy -e nálunk félig elfeledett -alkotóknak műveit az általunk elérhető legmagasabb szakmai színvonalon keltsük életre." Az együttes egy Magyarországon addig csak alig ismert művekből álló, egyedülállóan széles repertoárt sajátított el, s míg kezdetben - a hazai régizene-mozgalom kibontakozásának időszakában - főként a reneszánsz művekre helyezte a hangsúlyt, működési területét később a gregoriántól egészen a kortárs zenéig terjesztette ki. Számos oratórium és opera magyarországi bemutatása is nevükhöz kapcsolódik, valamint nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy mindig is kiemelten fontos feladatuknak tekintették a különböző vallások liturgikus zenéjének, azon belül is Rahmanyinov kórusművészetének megismertetését az itthoni közönséggel. A hazai elismerés után a külföldi fellépésekre sem kellett sokat várniuk: Európa számos országában, Japánban, valamint Indiában is nagysikerű koncerteket adtak, de az anyagi siker mégis elmaradt.Az énekegyüttes az elmúlt 30 évben folyamatosan financiális gondokkal küzdött, ez vezetett a tagok egy részének lemorzsolódásához, és ez nehezíti a fiatalítást is, hiszen mint Dobra elmondta, manapság még kilátástalanabb ez a pálya, és még kevesebb a lehetőség, mint mikor ők indultak. Nem sok fiatal engedheti meg magának, hogy ilyen bizonytalan egzisztenciát építsen. Mindenesetre bizakodóak, hangverseny- és lemeztervekben nincs hiány, s a kórus ezen az estén ebben a szellemben, az együtt eltöltött idő szép pillanataira emlékezve, felszabadultan és örömmel énekelt, a különböző stílusú kompozíciókkal a 30 év repertoárjának hangsúlyeltolódásait reprezentálva. Míg az együttes a koncert első felében reneszánsz darabokat adott elő (Gastoldi, Morley, Tomkins), valamint Purcell Dido és Aeneasából idézett fel részleteket, addig az est második felében Rossini-, Johann Strauss- és Rahmanyinov-művek hangzottak el, majd spirituálék zárták a hangversenyt. Persze, ha szigorú akarnék lenni, felróhatnám, hogy a szólamok már nem mindig szólnak elég erőteljesen és egységesen - főként a szoprán szólamon belül hallhatók külön az egyes énekesek -, és időnként nem is elég mozgékonyak, ahogyan azt annak idején a kritika a társulat fő erényeként kiemelte, de egy jókedvű születésnapi rendezvényen, úgy hiszem, nem ez a lényeg. A szétszóló szoprán és a kissé rendezetlen hangzás igazán csak a kisebb apparátusú reneszánsz kompozíciókban zavart, a későbbi zenék nagyobb létszámú együttesének intenzívebb megszólalása, a dúsabb tónus és a tömör basszusállások élményszerűsége jelentéktelenné tette a kezdeti tisztátalanságokat és pontatlanságokat. A lényeg természetesen a teljesítmény, az a munka, melyet a Tomkins Énekegyüttes tagjai az elmúlt harminc évben elvégeztek: hogy mindvégig hűek tudtak maradni kezdeti célkitűzéseikhez, hogy ennyi év után még mindig együtt vannak, és hogy a nyilván bőségesen szerzett keserű tapasztalatok ellenére még mindig szeretik azt, amit csinálnak. És hogy mi lesz az utánpótlással? Amíg olyan színvonalasan és lelkesen éneklő fiataljaink vannak, mint a Bubnó Tamás és Mezei János irányításával működő Énekes Iskola és a Magyar Állami Operaház Gupcsó Gyöngyvér vezette Gyermekkarának növendékei, nincs mitől félnünk. E muzsikusok mindent megtesznek a kóruséneklés jövőjéért, a többi már nem rajtuk múlik. (November 24. - Óbudai Társaskör. Rendező: Óbudai Társaskör)

KÁLLAY KATALIN 

A Liszt Ferenc Kamarazenekar   Rolla János irányításával immár 45 éve örvendezteti koncertjeivel a közönséget. Még kimondani is sok, nemhogy végigpróbálni, -hangversenyezni, -turnézni. Vitalitásuk ma is tiszteletet parancsoló. Számos hazai és külföldi fellépésük mellett jut idejük és energiájuk arra, hogy jótékonysági koncerteket adjanak, mi több, az idei tanévtől a Zeneakadémia hallgatóinak diplomahangversenyein is közreműködnek, és új  kezdeményezésként ingyenes, nyilvános főpróbát tartottak zeneakadémiai koncertjük előtti napon, mely remélhetően nem önmagában álló esemény marad az együttes életében. Hogy erre mekkora igény van, arról magam is meggyőződhettem: az Óbudai Társaskör hangversenyterme zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel. A zenekari próba izgalmas, szinte intim betekintést adott az együttes műhelymunkájába, abba, hogy ennyi év tapasztalatával és rutinjával a kezükben és fejükben egy nappal a fellépés előtt mi az, amiről a muzsikusok úgy gondolják, „ezt még csiszolni, finomítani kell", azért, hogy a darabok a másnapi előadásra a lehető legjobb formájukat mutassák.

Műsorukban a bécsi klasszika korai szakaszának reprezentatív terméséből szólalt meg három kompozíció. A válogatás rendkívül alkalmasnak bizonyult arra, hogy az előadói apparátus kibővítésével-variálásával és a különböző műfajú zeneművek okán is a korszak tipikus, egyazon zenei nyelvének egymástól rendkívül különböző megszólalási módját mutassa be. A hangverseny első felében elhangzott két Haydn-mű, a 49-es Hoboken-számú f-moll szimfónia és a C-dúr hegedűverseny szinte egy időben -1768-ban, illetve 1765-ben -keletkezett, s bár ez az időszak már jócskán a bécsi klasszika kora, még mind a két mű magán hordozza a barokk elődök nyomait. A visszatekintés különösen a Hegedűverseny 2. tételében szembetűnő, ahol a csembaló-continuo és a vonósok pizzicatói - bizonyára a novemberi hózápor hatására is - a rőt hajú pap népszerű ciklusából a Tél 2. tételének hangulatát idézték fel.

A hangversenyt nyitó La Passione alcímet viselő szimfónia tételeiben a két oboával, egy fagottal és két kürttel megerősített kamarazenekar lebilincselően mutatott rá a tételek közt feszülő érzelmi viharokra. Előadásukban érzékletesen tárult fel a maga korában meglepetést keltő, lassú első és a gyors, feszes ritmusú második tétel közti éles kontraszt, a menüett szokatlan sötétsége és elfojtott fájdalma, a zárótétel pedig a hirtelen dinamikai váltások virtuóz kivitelezésével és a homogén vonóshangzással szerzett élményteli perceket.

A szünet előtt felhangzó Haydn-versenymű szólistája Augustin Hadelich, a 2006-os Indianapolisi Nemzetközi Hegedűverseny 1. helyezettje volt. A német származású, Olaszországban nevelkedett és tanulmányait a New York-i Julliard Schoolban abszolváló 24 éves fiatalember nemcsak megnyerte a hegedűsök egyik legrangosabb megmérettetését, hanem a különdíjak nagy részét is besöpörte, s emellett négy évig egy 1683-ban készült Stradivarin játszhat. Hogy a hangszer jó kezekbe került, már az első percekben kiderült. Ez a kompozíció nem véletlenül kevéssé játszott darabja a hegedűirodalomnak: nem olyan mutatós, mint a nagy romantikus koncertek vagy akár a Mozart-versenyek, ugyanakkor nemcsak hangszeresen, de zeneileg is magas színvonalon kell annak állnia, aki a technikai kihívások mellett a darab mély belső tartalmát is tolmácsolni akarja. Hadelich szerénységével, a mű iránti feltétlen alázatával lopta be magát a közönség szívébe. A korabeli gyakorlat szerint a tuttikat is együtt játszotta a zenekarral, a szólókban pedig a gondos kivitelezés érzékeny hangképzéssel, elegáns, ám mégsem hivalkodó, végtelenül letisztult játékkal társult. Hangja minden regiszterben érett: a mélyben dús és zengő, a magasban fényesen csengő. A második tétel felfelé lépegető, majd lehanyatló nyitómotívumának megformálásával pedig azt is bebizonyította, hogy nem a művészképzés egyik tucatrobotja áll a pódiumon, hanem olyan muzsikus, aki érzékeny kapcsolatban van a kompozícióval, friss megközelítésben tárja fel annak lényegét, és mindez azért sikerülhet neki, mert fiatal kora ellenére is egyéniség. S aki a versenygyőztestől mégis „bravúrt" akart hallani ezen az estén, megkapta azt is a ráadásokban: először Paganini 9., „La Chasse" (Vadászat) caprice-ának valószínűtlen könnyedségű előadásával, majd Bach C-dúr szólószonátája Andante tételének varázslatos megszólaltatásával.

Augustin Hadelich

A koncert második felét Mozart eredetileg vonósnégyesre és két kürtre komponált 334-es jegyzékszámú D-dúr divertimentója töltötte ki. Az utolsó salzburgi divertimentónak kifejezetten előnyére vált a vonóskvartettnél valamivel vastagabb hangzás. Könnyedségét a zenekar virtuóz előadásának köszönhetően nem veszítette el, ugyanakkor a kürtökkel is megtámasztott dúsabb hang jótékonyan töltötte be a termet. A tételek értelmezése -különösen a variációs tétel tépelődő, komor hangulatfestése, a két kecses menüett bája és az utolsó tétel egyre díszesebb köntösben megjelenő rondótémája -egy letűnt kor esztétikai ideálját közvetítette. A ráadásként adott harmadik (Menüett) tétel táncra hívogató, pazar előadása pedig azt is sejtetni engedte, hogy hol érdemes keresni a néhány évtizeddel későbbi, egész Európát átható keringőőrület gyökereit. (November 24. -Zeneakadémia. Rendező: Liszt Ferenc Kamarazenekar)

KOVÁCS ILONA

A Zeneakadémia Alma Mater Delicate sorozatának legutóbbi koncertje igazi ínyencséget kínált az érdeklődőknek: egymással bensőséges viszonyban álló előadókat (ahogy az alcím is hirdette: VÁRJON DÉNES és barátai léptek a pódiumra); másfelől koncepciózus és érzékeny programot. A műsor magjául Beethoven An die ferne Geliebte című dalciklusa és schumanni társdarabja, a C-dúr fantázia szolgált, s e kompozíciópár mellett a két alkotó egy-egy további műve állt. A négy műsorszám négyféle előadói összeállításban csendült fel, s ez az üdítő változatosság, illetve a művészek póztalan megjelenése valóban olyan benyomást keltett, mintha egy baráti társaság fesztelen hangulatú összejövetelén vennénk részt.

A koncertet Schumann Hat kanonikus etűd pedálzongorára című sorozata nyitotta -a ragyogó kis darabokat Debussy átiratában két zongorán szólaltatta meg SIMON IZABELLA és Várjon Dénes. Keveset fejez ki, ha azt mondjuk: finoman és összhangban játszottak. Talán többet mond, ha az élményt úgy közelítjük meg: a művészek nem vettek tudomást a tényről, mely szerint Debussy két előadóra dolgozta át a bűbájos etűdsorozatot -ők ketten ugyanis ott és akkor eggyé váltak. Minden imitációban megjelenő dallam indítása, tónusa, frazeálása úgy szólalt meg, mintha egyetlen monumentális hangszer csengene-bongana egyetlen kiváló előadó kezei nyomán.

Cser Krisztián, Simon Izabella, Várjon Dénes és Keller András

Felvégi Andrea felvételei

Korábbi benyomások alapján joggal feltételezhettük, hogy a Várjon Dénes-KELLER ANDRÁS duó egészen más karakterű társulásnak bizonyul majd: ezúttal azonban köztük sem rivalizáló-harcoló, hanem kisimultabb zenei viszony alakult ki. Az összhangteremtés a Kreutzer-szonátában mindazonáltal nem volt olyan sikeres, mint a megelőző Schumann-darabban, s az interpretáció ezúttal nem mindig bizonyult eléggé gördülékenynek. Ugyanakkor igaz, hogy mindhárom tétel előrehaladtával egyre jobban magukra találtak az előadók. A nyitótétel hajlékony expozíció-ismétlésében például ki tudták tölteni azokat a réseket, amelyeket az első, kissé szakadozott elhangzáskor az egyes nagyobb frázisok, formaszakaszok között felfedezni véltem. (A produkció szenvedélyességére jellemző, hogy a közönség a tétel végén önkéntelen tapsba kezdett.) Az Andantéban is hasonló játszódott le: míg a variációs téma megszólalását kissé mattnak éreztem, a variációk során, az aprózó ritmusértékek megjelenésével egyensúlyba került a hangzás, fényesebb lett a hangszín, tágabbak lettek az ívek. A harmadik tételben egyre inkább a zongorista került előtérbe, akinek energikus billentése és fáradhatatlan kezdeményezőkészsége igen kedvezően hatott a produkció intenzitására.

A program középpontját, Beethoven dalciklusát éreztem az est legkevésbé meggyőző produkciójának: a Simon Izabella árnyalt kíséretével éneklő CSER KRISZTIÁN előadását ugyanis kissé merevnek találtam. Bár Várjon szólószámát leszámítva a hangverseny összes szereplője kottából játszott, a dalciklust hallgatva zavart, hogy a basszista olykor ösztönös kifejező gesztusokkal nyit a közönség felé, máskor viszont alig pillant fel a kottából. Cser tiszta és gazdag orgánuma, valamint intelligens muzikalitása ellenben rokonszenves volt, s arra utalt, hogy az énekes ennél sokkal kiemelkedőbb produkciókra hivatott.

Tetőpontnak a koncert zárószáma bizonyult. Várjon Dénes korábbi két pódiumra-lépése alkalmával is aktív és inspiráló házigazdaként volt jelen, tolmácsolása a C-dúr fantáziában azonban minden mást felülmúlt. A nyitótétel kapcsán elsősorban okos dramaturgiai érzékét dicsérhetjük, melynek köszönhetően a heterogén anyagokból felépülő, s az utolsó ütemek Beethoven-idézetére koncentráló forma kiválóan érvényesült. (A dal felidézése a tétel végén egyébként szinte a Pedálzongora-etűdök éteriségét idézte.) A második tételben Várjon kevésbé ismert oldaláról mutatkozott be, s dübörgő, szinte eksztatikus vágtává fokozta a darabot. Harsányságnak, exhibicionizmusnak azonban nyoma sem volt az előadásban: a szenvedélytől lobogó zongorajáték megindítónak, mélynek, hitelesnek tűnt. (November 25. -Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia)

KUSZ VERONIKA

Három kortárs, az 1860-as években született Jan Sibelius, Claude Debussy és Richard Strauss egy-egy -különböző alkotói korszakot reprezentáló -művét szólaltatta meg a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Sakari Oramo finn vendégkarmesterrel. A szokványostól eltérő, érdekes műsorú hangversenyt két szimfonikus költemény keretezte: a műsor nyitányaként Oramo hazája nemzeti zeneszerzőjének En saga (op. 9) című kompozícióját, a szünet után pedig a zeneirodalom egyik alapművét, Strauss Imígyen szóla Zarathustra (op. 30) szimfonikus költeményét vezényelte. A kettő között a karmester hangszerelésében Debussy Chansons de Jeunesse dalgyűjteményéből hangzott el nyolc dal (Pantomime, Coquetterie posthume, Au clair de lune, Pierrot, Romance, Musique, La romance d'Ariel, Apparition) a szintén finn ANU KOMSI előadásában.

A Debussy-dalok szerzőjük általam kevéssé ismert korszakába adtak betekintést. Izgalmas szellemi utazást kínáltak e korai miniatűrök, mivel az érett művek számos olyan jellegzetessége kihallható e darabokból, melyek a pálya későbbi korszakaiban lesznek majd meghatározók. Az Au clair de la Lune hangulata óhatatlanul a Suite bergamasque legnépszerűbb darabját idézi fel (a koncerten elhangzott többi dal szövege is a hold, Pierrot és a halál háromszögében mozgott), ugyanakkor az egyszerű dallam kíséret nélküli előadása csírájában már ott hordozza Mélisande harmadik felvonásbeli jelenetének ötletét.

Anu Komsi és Sakari Oramo - Pető Zsuzsa felvétele

Az 1881 és 1884 között keletkezett dalok egy amatőr énekesnőnek, Marie-Blanche  Vasnier-nak köszönhetik létrejöttüket, akit Debussy zongorakísérőként ismert meg. A hölgynek komponált 27 dalból Debussy végül tizenhármat tartott arra érdemesnek, hogy átadja imádata tárgyának, az alábbi ajánlással: „Mme Vasnier-nak: E dalok, melyek csak általa élnek, és amelyek elvesztik minden bájukat, ha nem az ő dallamos tündérszájából jönnek elő. Az örökké hálás szerző, ACD." A koncert előtt, a műsorfüzetben olvasva az idézetet az utókor énekesnőinek nevében is erős késztetést éreztem, hogy megcáfoljam a szerelmes Debussy előzetes ítéletét, ám Anu Komsi teljesítménye nem jogosít fel arra, hogy ezt megtegyem. Úgy tűnt, az énekesnő nem érezte jól magát a Nemzeti Hangversenyterem hatalmas terében. Pianói néha annyira halkra sikeredtek, hogy szinte nem lehetett hallani őket, pedig a zenekar mindvégig figyelmesen és tapintatosan kísért, nem nyomta el az énekszólamot. Fortékat viszont szinte csak a magas hangokon hallhattunk, így az éneklés túlságosan élesnek, olykor kellemetlennek hatott. Csalódást okozott a szövegmondás is: nemcsak a mássalhangzók sikkadtak el, hanem a magánhangzók is. Úgy vélem, egy francia kiejtést oktató Higgins professzor sokat segíthetne Komsinak előadása tökéletesítésében. A szép pillanatok közé tartozott viszont a Romance és a Musique megformálása, és az utolsó dalban végre azt éreztem, hogy kinyílt az énekesnő hangja.

A nyitányként szolgáló Sibelius-mű oly módon előlegezte meg a Debussy-dalokat, hogy ebben is felfedezhetők a későbbi művek jellegzetes vonásai. Ezek azonban már nem csíraként jelennek meg, hanem a fiatal zeneszerző sajátos stílusának kiérlelt eszközeiként. Némi malíciával és kis túlzással azt is mondhatnánk, ha ismerjük a Hegedűversenyt vagy A tuonelai hattyút, akkor nagy biztonsággal megtippelhető a szinte ismeretlen En saga zeneszerzője is. A Hegedűverseny harmadik tételének alapritmusa például ugyanaz a pontozott ritmuskombináció, amely az op. 9-ben többször is végigvonul (leghangsúlyosabban a befejezés csellóosztinátójában), de már itt is jelen van a sötét hangszínek túlsúlya, és megjelennek a zeneszerző által gyakorta használt hosszú orgonapontok, valamint a súlyeltolódások is. Az előadás során látványosan rajzolódott ki a tömör hangzás és az egzakt ritmika keveredéséből adódó egyéni hang, amit a zenekar minden részletében plasztikusan megformálva nyújtott át a közönségnek.

A hangverseny második felében megszólaló Strauss-kompozíció már nem útkereső alkotás, ellenkezőleg, megszületése óta sokak számára mutatott alkotói válságból kivezető utat. A Nemzeti Filharmonikusok előadása az első perctől az utolsóig felemelő élményt nyújtott. A vendégkarmester igényesen kidolgozott, magával ragadó produkciót vezényelt: pálcája alatt érzékletesen bomlott ki a Zarathusztra életét szimbolizáló témák füzérének gondolati gazdagsága. Elemi erővel hatott a megzengetett fenséges őserő megnyilvánulása a művet nyitó C-dúr felhangokban, a belső történések mélységének és magasságának tolmácsolása, a darabot tagoló cezúrák kijelölése és a mű végi nyitott kérdés interpretálása, mely az érzelmek, a szenvedés, az áhítat, a lázadás ábrázolásának hömpölygő kavalkádja után végül is megválaszolatlan maradt. Az átgondolt koncepció a tökéleteshez közelítő kivitelezéssel társult, melyért a zenekar minden tagja elismerést érdemel. (November 27. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok) 

KOVÁCS ILONA

Hans Koessler fontos személyisége volt a 20. századi magyar zenetörténetnek: Bartók, Kodály, Dohnányi, Weiner mind nála tanult a Zeneakadémián. Munkája már életében is elsősorban a növendékek műveiben méretett meg. A Régi Zeneakadémia e témához különösen illő környezetében megrendezett, bensőséges hangulatú emlékhangverseny szervezői azonban nem a szokásos módon közelítettek Koessler „életművéhez": Csáth Géza szavaival élve egy este idejére kivételt tettek, s nem az „ő páratlan kertészkedésének gyümölcseit szolgálták fel". Ehelyett a zeneszerzés-professzor két saját kamaradarabját tűzték műsorra, amelyeket egy Brahms- és egy fiatalkori Dohnányi-mű felidézésével helyeztek adekvát stílusközegbe. Ezt a koncepciót hangsúlyozta, hogy az utóbbi kompozíciónak sem volt köze Koessler tanári tevékenységéhez, hiszen keletkezése idején ifjú szerzője még javában a pozsonyi gimnázium padjait koptatta. A négy műsorszám négy különféle apparátust foglalkoztatott a magyar, illetve német nyelvterületről érkező művészek:DAVID FRÜHWIRTH (hegedű), GUIDO GÄRTNER (hegedű), JOHANNES ZAHLTEN (brácsa), SZABÓ PÉTER (gordonka) és KOLLÁR ZSUZSA (zongora) fellépésével. Kétségtelen, hogy mindnyájan tisztelettel adóztak Koessler emlékének, s intenzív szellemi jelenlétük, rokonszenves alázatuk hozzájárult ahhoz, hogy e zenetörténeti kuriozitások életre keljenek az ünnepi hangversenyen. A koncert nyitószáma, Koessler Trió-szvitje azonban alapvető kételyeket ébresztett bennem azzal kapcsolatban, hogy méltó-e saját -ráadásul távolról sem makulátlan tolmácsolásban megszólaló - műveivel ünnepelni Koesslert. Az öt, igencsak szószátyárnak tűnő tétel töredezetten, nehézkesen szólalt meg, s intonációs zavarokban is bővelkedett. Legfőképpen azonban fárasztóan üresnek tűnt (s ezen Frühwirth intenzív, a zene mély tartalmát sejtető mimikája sem tudott segíteni, sőt) - nem tudtam eldönteni, ez mennyiben írható az interpretáció, s mennyiben a darab adottságainak számlájára. Növekvő aggodalommal vártam tehát Dohnányi fisz-moll zongoranégyesét, amely bár szintén kissé feszélyezettnek és feszélyezőnek bizonyult, összességében harmonikusabb, s némileg egységesebb benyomást keltett. A szünet után Brahms c-moll triója következett, s talán a jelentékenyebb zenei anyagnak köszönhetően végre megszületett a kamaraegyüttes egészen addig nélkülözött, szerves és élvezhető egysége. először itt nem éreztem, hogy a zenei szövet horizontális és vertikális értelemben egyaránt szétesik, hogy a hangképzés harsány és merev, s hogy az érzelemkifejezés túlzott, mégis felületes. (A bírálat egyébként legkevésbé Johannes Zahltenre és Szabó Péterre vonatkozik, akik érzésem szerint társaiknál jóval biztosabb és kiegyenlítettebb teljesítményt nyújtottak.)

Bár a Brahms-interpretációban már bőven megmutatkoztak a fellépő művészek erényei, a hangverseny zárószáma, Koessler F-dúr zongoraötöse mindenképpen meglepetést hozott. A program újfent egy bőbeszédű, de keveset mondó Koessler-művet ígért tökéletlen előadásban -ehelyett egy sok szépséget tartogató, jólesően formás, s óvatos humort sem nélkülöző kompozícióban volt részünk, melyet elragadó, tiszta, inspirált tolmácsolásban tárt elénk az öt fellépő művész. A lassú tétel valóban megindító éneklése mellett számomra a szelíd életörömmel teli Menüett nyújtotta a legnagyobb élményt, amely bizonyosan az előadókhoz is közel állt, hiszen a közönség követelésére meg is ismételték -immár ünnepi hangulatban. (November 27. - Régi Zeneakadémia. Rendező: Goethe Intézet, Zeneakadémia)

KUSZ VERONIKA

Hat kiváló énekes, a Budapesti  Fesztiválzenekar és a Budapesti Stúdió Kórus (karigazgató: Strausz Kálmán) előadásában három alkalommal hallhatta a Művészetek Palotája közönsége Mozart utolsó vígoperáját, a Così fan tuttét (K. 588). A mű ebben a rendezésben először 2006-ban, a Glyndebourne-i Operafesztiválon hangzott el. Akkor is, és a mostani hangversenytermi adaptáció alkalmával is (melyet Samantha Potter jegyez) Fischer Iván vezényelt.

A férfi-nő viszonyt boncolgató alkotások gyakran felteszik a kérdést, vajon a szeretett lény viszontszeret-e, s hűségét megőrzi-e az állhatatosságát próbára tevő helyzetekben is. A toposznak széles történeti távlatai vannak, korai példái már az ókori szerzőknél felbukkannak. Homérosz „leleményes Odüsszeusza" majd' két évtizednyi bolyongás után hazatérve sem fedi fel kilétét feleségének: először álruhában győződik meg Pénelopé tisztaságáról. Ovidius hasonló központi motívumot dolgoz fel Cephalus és Procris tragikus történetében. A szüzsé közkedveltségére utal a példák hosszú sora Boccacciótól Shakespeare-en keresztül napjainkig. Ebbe a vonulatba illik Lorenzo da Ponte librettója is, mely Mozartnak írott három szövegkönyve közül a legegyenesebb vonalú, ugyanakkor a befejezés többféle értelmezési lehetősége miatt talán a legösszetettebb is.

A reálistól elrugaszkodó szituációk, az álöltözetek valószínűtlen következményeként olykor bohózatba illő jelenetek könnyen azt a képzetet kelthetik, hogy az opera nem több egyszerű, frivol szórakozásnál. Ezzel szemben Nicholas Hytner rendezése érzékenyen egyensúlyoz a vígopera és a komoly opera között. Felfogásában -gondosan adagolva -jelen van a humor, olykor az irónia is, de egyiket sem alkalmazza oly bőkezűen, mint például honfitársa, Jonathan Miller (a londoni Királyi Operaházban évek óta sikerrel futó Così rendezője), aki minden lehetőséget megragad az operában rejlő komikum ábrázolására (ez persze nem azt mutatja, hogy ő is csupán vígoperát lát a műben). Míg Miller a mai korba helyezi a történetet (a hölgyek mobiltelefonjukban tárolják vőlegényük fényképét, akik a CNN kameráinak kereszttüzében ENSZ-katonaként vonulnak be; az áljegyző laptopon írja a házassági szerződést), addig Hytner hagyományőrzőbb, ha úgy tetszik, egy konzervatívabb olvasat mellett teszi le a voksát. Nála a 18. században játszódik a történet, a nővérek szív alakú medalionban őrzik kedveseik arcképét, az ifjak Mozart-korabeli gárdaruhában búcsúznak, s a házassági szerződést is pergamenre írják a második felvonásban. A figyelmet igénylő külső ingerek és azok értelmezése helyett Hytner sokkal inkább a belső történésekre irányítja a néző figyelmét. Különösen Fiordiligi portréjának rendezői kiemelése - a „Come scoglio"-tól a „Per pietà, ben mio" megindító rondójáig ívelően - sejtet nagyobb érzelmi válságot, mint ami egy vígopera bármily tágan értelmezett kereteibe még belefér.

David Frühwirth, Kollár Zsuzsa, Johannes Zahlten és Szabó Péter

Felvégi Andrea felvétele

Az általam látott két előadáson Juliane Banse, illetve Gillian Ramm alakításában hitelesen és őszintén tárult fel Fiordiligi belső vívódása, az ellentétes érzelmek között vergődő fiatal lány lelkiállapota. Kettejük közül Banse tartózkodóbbnak, Ramm megnyílóbbnak mutatkozott, nemcsak a szólókban, hanem az együttesekben is. Mindketten könnyed virtuozitással, fölényesen vették szólamuk hanggyilkoló akadályait. Dorabella megformálója, Anke Vondung minden mozdulatában meggyőzően jelenítette meg a Nőt (még olyan apróságban is, hogy a jelmeztervező, Vicki Mortimer által megálmodott ruháját jelenetenként más módon viselte). Vokálisan is és színészi alakításában is érzékenyen bontotta ki a szenvedélyes, érzéki fiatal lány karakterében rejlő sokszínűséget, aki jóval könnyedebben veszi az életet, mint bonyolultabb lelkületű nővére. A Ferrando szerepében fellépő Topi Lehtipuu szép hangú, muzikális tenor, akinek a második előadáson nyújtott színészi alakítása ért fel magas színvonalú vokális teljesítményéhez. Tassis Christoyannis (Guglielmo) a történet legnagyobb csalódását, leglátványosabb érzelmi zuhanását ábrázolta szuggesztíven. Az „egy nő se lenne hűtlen hozzám" magabiztosnak hitt pozíciójából zuhant alá és vált rövid idő alatt érzelmileg kisemmizett, megcsalt udvarlóvá. Érett baritonja, hiteles szerepformálása méltán érdemelte ki a közönség többszöri, lelkes tetszésnyilvánítását.

A két szerelmes pár szimmetrikus alakzatának két szélén Don Alfonso és Despina áll, akik a 18. század erkölcsi rendjének ellentétes pólusait képviselik. William ShimeLl a rideg, olykor cinikus filozófus szerepében hihetően bizonyította, hogy néha még a legegyenesebb jelleműek is lehetnek gyarlók. A temperamentumos szolgálólány (továbbá az álruhás doktor és jegyző) szólamát Claire Ormshaw mindkét este parádésan énekelte és játszotta.

Fischer Iván zenekara az opera hetedik főszereplője volt. Elismerésre méltó állóképességük: a több mint három órás mű első percétől az utolsóig odaadó figyelemmel muzsikáltak. Az együttes nem egyszerűen kísért, hanem eggyé forrt az énekszólamokkal. A zenekar védjegyének tekinthető tiszta, homogén vonóshangzás, az eseményeket sokatmondóan kommentáló fafúvók, a virtuóz kürtszólók, és a kórus diszkrét jelenléte a színpadi látvánnyal együtt kivételes élménnyé tették az előadást. (November 30. és december 2. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

KOVÁCS ILONA

Az MVM zongoraestek keretében JANDÓ JENŐ adott hangversenyt a Zeneakadémián, s ez alkalommal került sor a Magyar Művészetért Díj átadására is, melyet Tarr Béla filmrendezővel együtt vehetett át a kiváló muzsikus.

Jandó Jenő egyike a legsokoldalúbb, a legtöbb lemezfelvétellel, valamint a legnagyobb repertoárral rendelkező zongoraművészeinknek. Azzal az elképesztő rutinnal, azzal a biztos és rugalmas technikával és stílusérzékkel, mellyel a zeneművekhez közelít, minden színt és karaktert képes megragadni. Rendkívül tudatos és precíz előadó, akinek játéka még akkor is szerénységet és visszafogottságot tükröz, amikor a leginkább erőteljes és szenvedélyes. Álljon itt egy idézet a művésztől: „A mesterművekhez kellő alázattal és tisztelettel közelítve próbálok egyéni hangvételt megütni. A szerzőkhöz való maximális hűséggel igyekszem a saját egyéniségemre formálni a műveket." Talán itt a magyarázat arra, hogy miért támad némi hiányérzetem Jandó koncertjei után. Produkcióiban érzem az alázatot, a tiszteletet, de számomra kevés az, ami az egyéniségből átüt, átsugárzik. Persze mi, hallgatók, különbözőek vagyunk. Van, aki főként a darabra kíváncsi, és kifogástalan tolmácsolásra vágyik, s van, aki szeretne többet kapni az előadótól, előadóból. Én ez utóbbi csoporthoz tartozom, s még az esetlegesebb technikai, vagy zenei megoldások sem zavarnak, ha a muzsikus képes kitörni a megszokott keretek közül, képes igazán megnyílni, s olyan mélyre ásni, olyan érzelmi megnyilvánulásokat -„kitöréseket" -produkálni, melyek felkavarják, megérintik és megrendítik a közönséget. Nem állítom, hogy Jandó koncertjein ezt az élményt hiányolnunk kellene - most is átélhettünk igazán bensőséges és meghitt, valamint feszültséggel kellően megtöltött pillanatokat -, csak előfordul, hogy úgy érzem, nem a zene belső történései, érzelmi hullámzása, hanem a zenei folyamatok felett tudatosan uralkodó zongorista külsődleges interpretációs eszközei válnak főszereplővé.

Jandó Jenő - Szkárossy Zsuzsa felvétele

Mindettől eltekintve, természetesen ezen az estén is a zongoraművésztől megszokott magas színvonalon, gazdag és tartalmas interpretációban szólalt meg a Beethoven-, Schubert-, és Muszorgszkij-művekből álló program. Lendületes és pezsgő volt a Beethoven-variációsorozat (32 variáció saját témára, WoO 80); Jandó bátran hangsúlyozta a chaconne típusú téma archaizáló jellegét, és az egyes változatok hol a harmonikus váz körülírásából, hol a tempóbeli, illetve ritmikai játékokból kibontott karakterbeli jellegzetességeit, egyéni arcélét. Tömör, zengő, szinte szimfonikus tónus, ugyanakkor a szólamok tiszta megrajzolása, erőteljes gesztusok és hangsúlyok határozták meg az előadást, s az egyre sűrűbb mozgású, egyre bonyolultabb zongoratechnikai feladatot jelentő tételekben a zongorista megmutathatta fogékonyságát a finomságok, ugyanakkor az erő és a feszültségteremtő virtuozitás iránt is, mellyel az utolsó variáció, a nagyszabású finálé tetőpontjáig vezette a hallgatót. Kevésnek éreztem viszont az igazán felszabadult humort, melyet a Beethoven által különösen kedvelt variáció műfaja szerintem sosem nélkülöz. Schubert Három zongoradarabjának (D. 946) első, esz-moll tétele (Allegro assai) sodró, szenvedélyes tolmácsolásban hangzott el, viharos triolái, izgatottan lüktető dallama tökéletes összhangra talált a mű sötét hangulatával. Míg a hangverseny talán legihletettebb pillanatait az Allegretto (Esz-dúr) eleganciát sugárzó előadásának köszönhettük, mely visszafogottsága, és a karcsúbb hangszín ellenére is hihetetlenül intenzív zenei élményt nyújtott, addig a záró Allegro (C-dúr) vehemenciáját, mely egy szonáta nagyszabású zárótételének is megfelelt volna, néha már túlzottnak éreztem. A koncert második felében Muszorgszkij Egy kiállítás képei című művének minden szélsőségtől mentes, mértéktartó interpretációját élvezhettük. A karakterben, színben, billentésben és dinamikában tökéletesen kidolgozott tételek hitelesen ábrázolták az egyes képek világát; a zongorista tökéletes arányérzékének köszönhetően minden a kellő helyen és időben történt, egy pillanatra sem sértve meg a ciklus belső folyamatait és egységességét. A Promenade súlyos, darabos egyszerűsége, erőteljes gesztikulálása e zongorastílus senki máséhoz sem hasonlítható eredetiségét hangsúlyozta; reménytelenség, nyomasztó hangulat társult
a gnóm torz alakjához, melankólia az Ódon kastélyhoz, s míg Jandó keze nyomán a mozgékony staccatók a Tuileriák kertjében játszó gyermekeket idézték meg, addig a Bydlo basszusának súlyos akkordjai a nehezen haladó szekér küzdelmes útját és a kietlen lengyel tájat, rendkívüli ízléssel építve fel a szekér közeledését és távolodását jelző crescendo-diminuendo ívet. A zongorista minden tételt életre keltett, tökéletesen eltalálva a hozzájuk illő hangulatot, s éppen annyi energiát és feszültséget tartalékolt, amennyi a monumentális zárókép, A kijevi nagykapu diadalmas hangjához, dinamikai fokozásához, és az élvezetes koncert hatásos lezárásához szükséges volt. (November 30. -Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft.)

KÁLLAY KATALIN

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.