Komposition als Vogel

Új magyar művek a Fészekben

Szerző: Molnár Szabolcs
Lapszám: 2009 február
 

Négy szerda estén immár tizenegyedik alkalommal kínált kortárs zenei zsákbamacskát a Fészek Művészklub közönségének az Új magyar művek hangversenyciklusa. A Lázár Eszter szerkesztette sorozat -sajátos válogatási elvei miatt -elsősorban az új művek elhangzását biztosítja, a művek minőségét viszont vállaltan nem. Úgy is fogalmazhatok, hogy a Fészek-beli hangversenyeknek ez a szexepilje.

Az elmúlt években néhány jelentősnek hallott darab vagy a tehetség evidens  megnyilvánulásának köszönhetően a sorozat igen pozitív benyomást tett rám. Bizonyos, hogy néhány év múlva a 2008-as Hangversenyciklusról nekem a harmatos jelző fog az eszembe jutni, s ha valamiféle meglepetésről (meglepetésekről) kellene majd beszélnem, akkor elsőként (ilyen gonosz az emlékezet) a csekély számú kellemetlen meglepetésre fogok visszaemlékezni. A könnyebb felejtés érdekében a csapnivaló, a gyermekdeden naiv vagy egyenesen értékelhetetlen művek részletező leírásától megkímélem magam, a recenzióban nem is esik több szó róluk. Az igazán kíváncsi, nyomozásra kész olvasó kérdésére -miről hallgat tapintatosan a kritikus? -tájékoztatásul közlöm, hogy egyetlen, előre meghirdetett műsorszám sem maradt el.

Ezúttal az átlagosnál valamivel több mű  hangzott el szólóhangszeren. Elsőként cimbalomdarabokkal ismerkedhettünk meg. A három, igen eltérő karakterű mű egyaránt a koncerten is fellépő fiatal cimbalomművészt, Móri Beátát nevezi meg címzettként. Korábban nem hallottam őt. Mostani produkciója alapján kicsit csodálkoztam azon, hogy egyszerre három alkotót is cimbalomszóló komponálására inspirált. MESKÓ ILONA (Mill Songs) darabjában sokféle karaktert, intonációt szólaltathatott volna meg, ám úgy tűnt, hogy az odamondogató, felszínes társalgási tónus neki nem sajátja -a darabnak igen. Móri cimbalmozni szeret, s erre a legjobb lehetőséget KERÉKFY MÁRTON Rapszódiája kínálta, ám előadása a kompozíció számos értékét homályban tartotta. Például a mű „lassújának" felső szólamából kihallatszó bartóki siratódallamot, hogy az asz-tól asz-ig feszített nagy ívről ne is beszéljünk. A folytatást illetően tájékozódási problémákkal küzdött, így megbízhatatlan kalauznak bizonyult. A második, Presto szakaszra részemről el is fogyott a bizalom. ZOMBOLA PÉTER Institution című műve különösen nehéz helyzetbe hozta az előadót. A darab nem a játéktechnikát, hanem az újraalkotó kreativitást teszi próbára. Zombola némileg meg is tévesztette az ifjú művésznőt, mert ugyan az ő felkérésre komponálta darabját, de nem biztos, hogy cimbalomra. A művet nem is a hangszer jellegzetes hangjával kell feléleszteni, hanem e hang ellenére. (A hangszerválasztást egyedül a kompozíció hangkészlete határozza meg.) A darab izgalmára -az élénken megmozgatott homlokzat egy lassú tempójú második réteget takar - ebben az előadásban nem figyelhettünk fel, így unalmas maradt.

A sorozatban két zongoraművet hallottam. MARÓTI EMESE Etűdjeit Kákonyi Árpád a tőle már megszokott „beleállással" adta elő. Első hallásra az Etűdök nélkülözték mindazt a technikai rafinériát és kísérletező-intellektuális attitűdöt, amely a művet a magánközlemények vilá- gából akár az előadási darab, akár a technikai gyakorlat szférájába emelte volna át. TIHANYI LÁSZLÓ kompozícióját (Prophet als Vogel -Schumann Vogel als Prophet című zongoradarabjának motívumára) Eckhardt Gábor nagy koncentrációval szólaltatta meg, egy pillanatra sem hagyott kétséget afelől, hogy a darab fontos számára. Interpretációját elsősorban a mű faktúrájának és érzelmi-indulati felépítésének 19. századi gyökérzetére fókuszálta, de számomra nem maradt megoldatlan a kompozíció „hangszerelése", Tihanyi ensemble- és zenekari darabjaiból megismert árnyékolási technikája sem.

Csellódarabból is kettő akadt. CSÍKY BOLDIZSÁR nagyigényű hangszerszólója (Missa instrumentalis) figyelemre méltó részletekben gazdag, de érzésem szerint a mű meg-megroggyan a teher alatt, s ennek fényében talán nem meglepő, hogy maga a csellista (Csíky Borka Boglárka) sem tudott masszív állványzatot építeni a kompozíció köré. LENDVAY KAMILLÓ szép darabja (Szólószonáta gordonkára) kevesebbet vállal, de messzebbre jut. A szerdai koncertelőadás után egy nappal véletlenül csíptem el a kompozíció rádiós premierjét, s a szerzői kommentár megerősített az alkotói vállalással kapcsolatos érzésemben. Onczay Csaba előadása arra irányította a figyelmemet, hogy Lendvay minden leírt hangját igazi döntések hitelesítik, de ami ennél is fontosabbnak tűnt fel számomra, hogy e döntések valódi kíváncsisággal és izgalommal lettek telítve: a mű így körülrajzolt egy személyiséget.

SELMECZI GYÖRGY is szólóhangszeres művel jelentkezett. Szólószonátáját Selmeczi János (hegedű) adta elő. A szerző rövid leírásából is kiderült, hogy a darab témája maga a hegedűs, ihletője a figura ikonografikus gazdagsága. Az eljátszandó hangok a hegedűs magatartását, a hegedülés fiziológiáját -egy sajátos muzsikusi létformát absztrahálnak és közvetítenek. Ezt a programot nagyon színvonalasan valósította meg Selmeczi György; érdekes, hogy -talán az ősbemutató nyomása miatt - Selmeczi János, a hegedűs nem lubickolt a remek helyzetben, a zenét megszólaltatta, de a hegedűs felmutatásával adós maradt. Biztos vagyok benne, hogy néhány előadás tapasztalatával gazdagodva Selmeczi János maximálisan azonosulni tud majd önmagával. A darab nagyszerű jutalomjáték, nem lennék meglepve, ha többen is lecsapnának rá.

ITTZÉS GERGELY saját szólókompozícióját szólaltatta meg. A fuvolára írt Balladában Ittzés könnyen áttekinthető (bizonyos szempontból érdektelen) anyaggal dolgozott, így figyelmünket veszteség elkönyvelése nélkül koncentrálhattuk játéktechnikai megoldásokra.

Ittzés Gergely

 

A „kíséretes szonáta" zsákban idén   egyetlen művet találtunk, VAJDA JÁNOS klarinétra és zongorára komponált Szonátáját. Kiss Gy. László (klarinét) és Eckhardt Gábor (zongora) lendületes, látványos és hatásos kűrt futott a mű felszínén. Az első két tételt hallgatva még hittem abban, hogy csak első hallásra nem érzékelem a felszín alatti természetes mélységet, a szokásos music hall-finálé vajdai rutinja viszont egyértelművé tette, hogy az előadók műjégen kénytelenek siklani. Ettől még nem volt könnyebb a dolguk, és persze kűrjük sem volt kevésbé látványos.

Kiss. Gy. László és Eckhardt Gábor

 

Különböző összeállítású duóból több is akadt. HOLLÓS MÁTÉ Musica Gentile című darabjának (Klenyán Csaba, Rozmán Lajos -klarinét) szakmai igényessége felől nem volt kétségem, de érdeklődésemet nem keltette fel. Nem így SÁRI JÓZSEF Négy invokációja (Derecskei András és Rabovay Júlia előadásában most két hegedűn szólalt meg), melyben a szerző a zenei emlékezet természetét izgalmas fénytörésben láttatta. RÓZSA PÁL kétfuvolás műve (Haiku-kommentárok Fésüs Éva szavaival, op. 455; előadók: Matuz Gergely és Matuz István) viszonylag könnyedén emelkedett a kilenc kiválasztott haikuféleség színvonala fölé. Nem tartom különösebben nagy teljesítménynek, hiszen mindez még úgy is sikerülhetett, hogy a kilenc zenei tétel közül több maga is csak kompozícióféleség volt.

A hangversenyciklus két elektroakusztikus műve is duó volt. SUGÁR MIKLÓS Marionettjátékát Gulyás Nagy György a brácsa, Horváth István az elektronika kezelésével adta elő. A szintetikus alap hangszerelési értelemben a kontrollálatlanság benyomását keltette, s mintha a helyszínt sem mérték volna fel kellő körültekintéssel -vagy én ültem túl közel az egyik hangszóróhoz. Sugár szintetizátorra komponált műveinek már a hangszínét is átugorhatatlan akadálynak látom (hallom), nem először érzem azt, hogy nem tudok „normális" viszonyt kialakítani darabjaival. Ezzel szemben VIDOVSZKY LÁSZLÓ kompozícióival mindig viszonyba kerülök. Most hallott darabja (Újabb részletek a 2. hegedű-rádió-szonátából) bár nem fogott meg, ettől azonban „kapcsolatunk" normális volt. Krulik Eszter (hegedű) és a szerző (elektronika) előadását némi félszegség jellemezte. Ez az érzésem abból is adódhatott, hogy az első hangtól az utolsóig a produkció muzikalitására figyeltem (mintha csak egy Mozart-szonátát hallgatna az ember), a technika teljességgel érdektelennek mutatkozott (még nagyjából sem tudom megmondani, hogy elektroakusztikusan mi történt a színpadon), kizárólag abban nyilvánult meg, hogy szokatlan zenélési szituációt teremtett. A szituáció azonban -érzésem szerint - most nem emelte a produkció pozitív feszültségét.

A vokális művek sorát PERTIS JENŐ kóruskompozíciója, az 1976-ban szerzett Csak azt mondd meg, rózsám nyitotta. A rövid műismertető szerzője megemlíti, hogy a „68 évesen váratlanul távozó szerző hagyatékából egyre több mű kerül elő, amelynek hangversenytermi előadása még nem volt, legfeljebb rádiófelvétel készült belőle". A Mindszenty Zsuzsánna vezette Musica Nostra Énekkar felsejleni engedte az expresszív kóruskompozíció körvonalait. Mint Pertis kompozícióinál majd' mindig, most is érzékelhetővé vált a szerző minőségi munka iránti elkötelezettsége. Úgy tapasztaltam, hogy a míves szakmaiság nívója önmagában is képes garantálni Pertis régebbi darabjainak egyedi arculatát és önálló tónusát, melyet a „kor hangja" csak diszkréten ellenpontoz. Nem állítom, hogy időtlen művek kerülnek ki Pertis hagyatékából, de azt igen, hogy irigylésre méltóan keveset árulnak el születésük idejéről.

Nagyképűség volna MEGYERI KRISZTINA stílusáról általános megállapításokat tenni, de határozottan az a benyomásom, hogy a képlékenység zeneszerzői nyelvének egyik sajátossága. Egy tanulóéveit „szenvedő" komponistáról habozás nélkül kijelenteném, hogy -a legnagyobb természetességgel -hetente lép új stíluskorszakba. Nála, azt hiszem, erről már nincs szó, inkább valamiféle próteuszi hajlamról. A Három kánon - Joseph von Eichendorff- és saját szövegre feliratot viselő kompozíció esetében persze nem az az elsődlegesen érdekes, hogy milyen alakot ölt benne a komponista, hanem az, hogy a megteremtett világ mennyire koherens és egyéni. Én koherensnek és egyéninek hallottam. Érzésem szerint az előadók (Kővári Eszter Sára - ének, Matuz Gergely - fuvola, Oppitz Berthold - hegedű) megbízható első olvasatra törekedtek. MÉRÉSZ IGNÁC a Számvető dalokban a Lied hagyományhoz kapcsolódott. Mérész igazi örömzeneszerző, igazán hiteles hangot műveinek napsugaras lapjain üt meg. Nem komolytalan, de a komoly hang nem igazán áll jól neki. Az előadók, Kollár Zsuzsa (zongora) és különösen Ambrus Ákos (ének) ezzel nem értenének egyet. PINTÉR GYULA figyelemre méltó kompozícióját (Epigrammák) a vokális művek közé soroltam, de ugyanilyen jogon szerepelhetne recenzióm utolsó, ensemble-darabokat szemléző bekezdésében is.

A Componensemble élén SEREI ZSOLT  saját művét, Albumlapok című zongoraciklusának öt, meghangszerelt tételét vezényelte. (Az eredeti mű kottája és lemezfelvétele is elérhető.) Az Öt hommage (a címzettek: John Cage, Dukay Barnabás, Kurtág György, Jeney Zoltán, Sári József) számomra újdonsággal is szolgált. Az „aforisztikus tömörségű zongoradarabok alkalmi kompozíciók: barátok, pályatársak születésnapjára komponált ajándékok, melyek olykor dallamvilágukkal vagy hangzásukkal is utalnak a megajándékozott műveire", vagy a megszólított személyekhez köthető zenei élményekre -olvashatjuk Szitha Tünde lemezismertetőjében. Ezúttal -ha nem is mindegyik hommage esetében - magam a finom, szeretetteljes (nemes) paródia gesztusait is hallani véltem, a hangszerelés ezúttal markáns karakterizálással is járt.

Hommage-kompozíció JENEY ZOLTÁN Panegyricus című darabja is, a mű első változata 2004-ben, Somfai László 70. születésnapjára készült. Ezúttal kibővített formában hangzott el. A négy évvel ezelőtti előadást nem hallottam, így semmilyen alapja nincs az összehasonlításnak, de érzésem szerint a kibővítés jelentős aránymódosuláshoz -és aránytalansághoz -vezetett. Beszédesnek érzem, hogy Jeney a mű (meglesett) próbáján „beszédességet" kért a muzsikusoktól, s valóban: amint a feszességet sugalló kotta (a mű harmadik szakaszában) az előadásban fesztelenebbül, oldottabban, egyfajta konverzációs stílusban kelt hangzó életre,
a kompozíció valósággal megtelt levegővel. A Panegyricus cím által sugallt retorikai konstrukció szabad, kötetlen stílusú beszéd kereteit határozza meg, egy következő előadás célja és rendezőelve a közvetlenség és szabályozottság (látszólagos) ellentétének feloldása lehetne.

FEKETE GYULA nagyon meg akarta írni Divertimento Celebration -C-U-B-E című darabját. A fogcsikorgató akarat különösen hangos a darab első tételében. Ezzel sikeresen elfedi ugyan a rá jellemző könnyedséget, írásmódjának folyékonyságát, de vajon jó célt tűzött-e ki maga elé? Ahogy haladunk előre e sajátos brácsaconcertinóban (a szólót Fejérvári János játszotta), enyhül az akarat szorítása, de ezúttal mindez feladásnak, előkészítetlen koncepcióváltásnak hat. Csak hat (de a hatás a lényeg!), hiszen -mint megtudtam - a tételek sorrendje nem vág egybe a komponálás időrendjével. Jeney és Fekete művének elhangzását a Componensemble együttesnek köszönhettük.

Egy másik, a Rondino Együttes által fémjelezett koncerten további ensemble-darabok csendültek fel. A sort GÉMESI GÉZA Névjegyküldés című szkeccse indította el: kedves, ártatlan kompozíció. SZIGETI ISTVÁN komolykodó, tudálékos címmel látta el művét, de szerencsénkre a Terza prattica sok mindent megmentett a kiindulópont gyanánt szolgáló Weöres-vers (Az égő szótár) véletlenszerűségeiből, súlytalan játékaiból. SÁRY LÁSZLÓ műve (Invokáció) ugyanazon a koncerten hangzott el, mint Sári József korábban említett Négy invokációja. E véletlen rímjáték a két kompozíció távolságára hívta fel a figyelmemet. Sáry László műve ugyan szándékosan szűkebbre szabta saját világát, ám ebben is rendkívül otthonosan érezhette magát a hallgató. DARGAY MARCELL Tropusa igen találékonyan színez el egy olyan harmóniasort, melyet szívem szerint többször is meghallgatnék színezetlen formában. Maga a harmóniasor -talán tévesen gyanítom -talált tárgy, a kompozíció befejezése pedig nekem azt sugallta, hogy Dargay egy színházban találta, saját művei között. Kiaknázásra érdemesnek tartott zenei anyagot öltöztetett át (stilizált fel) koncertdarabbá. A mű linearitása a koncerten a nyitvahagyottság érzetét hagyta maga után, pedig pusztán a választott (de csak homályosan érzékelhető) formából, a variációs elvből fakadt.

Gémesi Géza - Felvégi Andrea felvételei

 

A TeTraVERSI Fuvolanégyes meggyőzően mutatta meg REMÉNYI ATTILA darabjának (Ascendit) sok árnyalatát és gazdag belső mozgásvilágát, GAZDA PÉTER ötletes Kánonok című művében Matuz Gergely vezényletével a Marcato Együttes tagjai (Simon Melinda -fuvola, Gayer György -klarinét, Oppitz Berthold - hegedű, Szakács István - zongora) nyújtottak élvezetes produkciót. (Fészek Művészklub, november 26.-december 17. Rendező: Fészek Művészklub)

MOLNÁR SZABOLCS

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.