Hangverseny

Szerző: Malina jJános, Szitha Tünde, Katona Márta, Péteri Lóránt, Csengery Kristóf
Lapszám: 2009 február
  

Remek hangversennyel örvendeztették meg a Nemzeti Hangversenyterem közönségét az MR SZIMFONIKUSOK KESSELYÁK GERGELY vezényletével. „Boszorkányos romantika" fantázianevű hangversenyük az orosz romantika és posztromantika világába nyújtott bepillantást, és mindenben megfelelt annak, amit a cím sugallt. Muszorgszkij Éj a kopár hegyen című szimfonikus költeményében maga a Sátán is megjelenik; Csajkovszkij Rokokó variációi boszorkányosan, ha nem ördögien nehezek a szólista számára; és Rahmanyinov 1., d-moll szimfóniájának különösen az utolsó tétele valóban boszorkánytánccá fokozódik, nem beszélve arról, hogy az egész mű nagyon romantikus.

De nincs okunk az élcelődésre. Ezt a roppant nehéz hangversenyműsort a zenekar lényegében hibátlanul, rendkívül imponáló hangzáskultúrával és koncentrációval játszotta, Kesselyák Gergely hihetetlen lendülettel és szuggesztivitással, egyszersmind differenciáltan és kidolgozottan vezényelt, a szólócsellista, VARGA TAMÁS pedig megtestesítette a bájos Csajkovszkij-variációk virtuózideálját.

Muszorgszkij őserejű szimfonikus költeménye hatásos Konzertstück minden valamirevaló szimfonikus zenekar számára. De az a szenvedély és robbanékonyság, az a zenekari kultúra, precizitás és a vonós középszólamokra is kiterjedő hangszépség, amellyel ezúttal megszólalt, a legkevésbé sem mindennapos. És akkor még egy szót sem szóltam a kristálytiszta, fényes rézfúvóktól, a fafúvók telt színeiről. Kesselyák mindvégig fenn tudta tartani a zenészeknek és a hallgatóknak azt a feszült figyelmét, melyet első beintésének lendületével váltott ki. A harangütésekkel kezdődő hajnali szcéna pedig színtiszta költészet volt -példázva azt is, hogy a vendégkarmester mennyire intim zenei kapcsolatot tudott kialakítani az együttessel. Az egész együtt -monumentális festészet volt, a javából.

Varga Tamást egész alkata predesztinálja Csajkovszkij Rokokó varációinak eljátszására. Finom és előkelő jelenség, gordonkahangja gyöngyházfényű és karcsú, finom és előkelő. Technikája is ragyogó, mintegy mosolyogva abszolválja a pacsirtaként magasba csapó üveghangokat (intonációban igazán csak egy vagy két szinte-ultrahangon meginogva), lazán játszva a staccatókban pergő kromatikus skálameneteket, szinte érzéki izgalmat keltve a szenvedélyes trillaláncokkal. De nem csak a tökéletes technikáról van szó: Varga a lényegét érzi ennek a nem annyira mély, mint inkább varázslatos kompozíciónak: azt a könnyed, libbenő, tündéri-tünékeny hangulatot, amit kevesen tudtak olyan mesterien hangokba önteni, mint Csajkovszkij. Cadenzája pedig nemesen zengő hangokat, óbor-ízeket hozott, messze sugárzó pengetett akkordokkal.

Varga Tamás és Kesselyák Gergely - Pető Zsuzsa felvétele 

A zenekar nem kísért, hanem párbeszédet folytatott a szólistával, körülvette a csellószólamot, hozzásimult vagy ellenpontozta. Az oly csajkovszkijos csobogó fuvolapár például ennél megejtőbben nem is hangozhatott volna. A karmesteri gondosság s a zenészek zenei nyitottsága és koncentrációja tette a Rádiózenekart Varga Tamás méltó partnerévé ebben a darabban.

Rahmanyinov 1. szimfóniáját -a lelkes hangú koncertismertetőtől eltérően -alapvetően problematikus darabnak érzem. Számos részletében nyilvánul meg fiatal szerzőjének nyilvánvaló tehetsége és fölényes kompozíciós tudása. Ennek a tehetségnek azonban mintha nem volna igazi iránya, mintha nem volna igazán eredeti. Az utóélet persze ezt a félelmet igazolja, de számomra a darab maga is minduntalan erre figyelmeztet. Nem volna baj például a nyilvánvaló Csajkovszkij-hatásokkal, a Rimszkij-Korszakov és Stravinsky közé beékelődő hangszerelési, harmóniai elemekkel - ha Csajkovszkij, Rimszkij-Korszakov és főleg Stravinsky nem lenne sokkal jobb, ha Rachmanyinov tudna valamit kezdeni ígéretesebbnél ígéretesebb ötleteivel, ha igazán eredeti, emlékezetes gondolatokat, stílusjegyeket vésne emlékezetünkbe, ha nem vonzaná annyira a bombasztikusság, a filmzeneszerű formátlanság (pedig hol volt még 1895-ben a filmzene). Itt van mindjárt az I. tétel: van benne egy ifjonti erővel berobbanó kezdet, van benne egy kis kitárulkozás, egy villámcsapás, kis fugato, egy kis természetpoézis, egy kis bombasztikus pufogás, és még mi nem. Én nem tudom igazán szeretni, de még ezt a zenét is szívesen hallgatom, ha olyan jól játsszák, mint ezen az estén - a karmester és a zenekar erényeinek megmutatására ugyanis valóban alkalmas. A karmester tempói és agogikái szuggesztívek és meggyőzőek, színek és effektusok sokasága kápráztatja a hallgatót. Tökéletesen együtt játszó vonós szólamokat hallunk, a fúvósok hajszálpontosak és tiszták, a dallamok élnek, s az érzelmileg felizzó részekben Kesselyák soha nem veszíti el ízlését és mértéktartását - s ez legalább olyan fontos érdeme, mint a zenei szövet gondos karbantartása. Különösen szép volt a III. tétel, a Larghetto fojtott befejező szakasza, a darabnak talán az egyetlen részlete, amely igazán elhitető erejű. Itt a két klarinét játszott lélegzetelállítóan szépen az elhaló utolsó ütemekben.

A negyedik tételben azután ismét van nagydob, cintányér és gong bőven, sóvárgó lontano hangulat és paroxizmusig tartó fokozás. Ismét segítségünkre siet azonban a karmester arányérzéke, s végül is úgy érezzük: érdekes kirándulást tettünk egy különös szerző különös művének birodalmában. Az egész koncerttel kapcsolatban pedig csak elismerésünknek adhatunk hangot. (2008. december 1. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Magyar Rádió)

MALINA JÁNOS

Az UMZE KAMARAEGYÜTTES zeneakadémiai hangversenyét VAJDA GERGELY vezényelte. A műsoron két amerikai zeneszerző: john adams és a december 11-én századik születésnapját ünneplő elliott carter, valamint Kurtág györgy és VAJDA GERGELY művei szerepeltek. Carter Asko Concertója 2000 januárjában keletkezett a holland Asko Együttes felkérésére; a 16 játékosra komponált, barokk concertóra emlékeztető darab azóta is gyakran hangzik el, egyik lemezfelvételét (a Holland Rádió Kamarazenekarával) éppen Eötvös Péter készítette. A mintegy 12 perces mű hat concertino-csoport „szólójából" és az őket elválasztó, illetve keretező tuttikból épül fel; a szólószakaszok közül egy valóban szóló, kettő duó, kettő trió és egy kvintett. A darab hangzásvilága első pillanatban töredezettnek, száraznak tűnik, de idővel kidomborodik a játékos elem, illetve a kaleidoszkópszerű sokszínűség, az események érdekfeszítő gazdagsága. Az együttes játéka, miként a teljes műsor során, rendkívül precíz és kidolgozott volt, Vajda vezénylése pedig lendületes és informatív.

Vajda Gergely, Király Csaba, Molnár Piroska

A következő darab, egy Chamber Symphony szerzője a Carternál mintegy négy évtizeddel fiatalabb John Adams. Őt a minimalizmus, sőt a posztminimalizmus iskolájához szokás sorolni; s míg Carter számára Ives, neki John Cage jelentett meghatározó impulzust saját stílusának kialakításában. Mint a minimalizmus klasszikusait követő nemzedék tagja, a repetitív zenei folyamattal ugyanúgy szabadabban bánik, ahogy a szerializmus nagy nemzedékét követő zeneszerzők megpróbálták a tizenkéthangú komponálást saját képükre formálni. Carter átveszi a rehabilitált tonalitást és a repetitív technikát, viszont a forma alakulásába erőteljesen belenyúl, s mechanikus folyamatok helyett „kézi vezérléssel" alakítja ki a forma körvonalait, szerkezetét, tetőpontjait, fény-árnyék játékait.

1992-ben komponált Kamaraszimfóniájának címválasztása utal a Schoenberg azonos című klasszikus alkotásával fennálló rokonságra a tonalitáshoz való viszony, illetve az előadó-apparátus tekintetében (bár Adams néhány hangszerrel megtoldja példaképe
instrumentáriumát). Ugyanakkor ez a Kamaraszimfónia frivol módon kacérkodik
a könnyűzenei hatásokkal is, a filmzene, Gershwin, a jazz, a musical, a cirkuszi zene, sőt Hacsaturjan reminiszcenciáit integrálva a maga egyébként mindvégig nemes zenei szövetébe. A háromtételes kompozíció első tétele igen eredeti fúvós- és szintetizátoreffektusokat tartalmaz, s egyenesen bámulatos volt, hogy komplex ritmikájának nyaktörő nehézségeit milyen könnyed eleganciával gyűrte le a koncert karmestere. A második, lassú tétel a basszuskíséretes air, illetve a korál problémakörét járta körül. A zárótétel pedig latin hatásokban bővelkedő, „vérpezsdítő" jellegű zene, pazar és pazarul előadott hegedűszólóval.

A szünet után Vajda Gergely saját műve, a Vákuum ősbemutatóját dirigálta. Az együttes összetétele ismét változott kissé, nőtt az ütősök száma, és szerephez jutottak a színpad két oldalán elhelyezett hangfalak. Ez a darab ugyanis narrációt tartalmaz; pontosabban, mint a szerző egy interjújában elmondja, az egész mű nem más, mint Schilling Árpád egyik szövegének mint ékkőnek ékszerbe foglalása, visszavonhatatlan megőrzése. A szöveg -Egy szabadulóművész feljegyzései -a mai magyar színház, illetve annak örvén az egész társadalom súlyos válságát és torzulásait elemzi. Az ideje nagy részét külföldön töltő szerző fontosnak, sőt megkerülhetetlennek érzi ezt a szöveget, tehát zeneműbe foglalva mintegy „tartósítja" - ha belegondolunk, ősi eljárás ez a javából. Mint ahogyan az a zenemű látszólagos részvétlensége is a szöveg konkrét tartalma iránt. Nincs szó a Schilling előadásában bejátszott szöveg kommentálásáról, még kevésbé a kemény vagy ironikus szavak madrigalisztikus „aláhúzásáról", a többtételes, emocionálisan nagyon is fűtött, sőt katartikusan végződő darab mintha teljesen függetlenítené magát a kiindulásként szolgáló szövegtől, sokszor úgy érezzük, a zenei szövet a narráció nélkül is teljes volna.
(A szöveg érthetősége egyébként időnként megsínylette a zene dinamikai tetőpontjait.) A kísérlet mindenesetre kérdéseket vet föl, s ezért érdekfeszítő.

Következett ismét Elliott Carter, ezúttal egy több mint fél évszázaddal ezelőtt, nagyrészt 1950-ben komponált sorozatával. Illetve annak egy részével: a műsorban felhangzó Négy darab timpanira válogatás volt a Nyolc darab négy timpanira című gyűjteményből -a szerző szándékának megfelelően, aki nem ciklusnak, hanem inkább gyűjteménynek tekinti a Nyolc darabot, és egy adott előadásra négy „tétel" kiválasztását javasolja. A nyolc tétel nyolc különböző karakterű darab, amelyekben különböző ritmikai és harmóniai szervezőelveket próbál ki a szerző. A hallgató ebből azonban inkább csak annyit érzékel, hogy szuggesztív és rendkívül virtuóz darabokról van szó, amelyek egyszersmind az üstdobos technikai repertoárját (például különféle glissandókat, vagy a verők mindkét végének sűrűn váltogatott használatát) is látványosan bemutatják. RÁCZ ZOLTÁN előadásában azonban a virtuozitás is másodlagossá vált, őt hallgatva inkább varázslatnak érzékeltük a Carter-opuszt, remek, változatos és szép zenének, amely véletlenségből éppen négy üstdobon szólalt meg, meggyőzve a hallgatót arról, hogy bármi máshoz hasonló, teljes értékű szólóhangszerekről van szó.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az előadói gárda, az UMZE-együttes és Vajda Gergely mindvégig milyen hallatlan természetességgel, összecsiszoltan és biztonsággal nyilatkozott meg az este folyamán. Az utolsó szám, Kurtág György Beckett-szövegre írt megrázó, kivételes remekműve, a What Is the Word MOLNÁR PIROSKA recitációjával, KIRÁLY CSABA (zongora) és a TOMKINS ÉNEKEGYÜTTES tagjainak közreműködésével szólalt meg. A kommunikáció végső kérdéseit feszegető, 1990-es nagy opusz szorosan kapcsolódik Monyók Ildikó személyéhez, az újbóli megszólalásért folytatott heroikus és végül sikeres küzdelméhez. Az ő szerepét ebben az előadásban Molnár Piroska vette át, s ezt olyan döbbenetes kifejezőerővel, a művel való olyan mélységes azonosulással tette, amit előzetesen elképzelni sem tudtam volna. A színpad és a terem különböző pontjain szétszórt együttes által kifeszített teret teljesen betöltötte, sőt szétfeszítette a gyötrelem és kétségbeesés infernójának ez a gyönyörűségesen hiteles kifejezése. És nagy örömmel tapasztalhattuk azt, hogy az a könnyedség, amellyel együttes és karmester a koncert korábbi részében a rendkívüli ritmikai és technikai nehézségeket leküzdötte, nem könynyűség volt. Az est legmélyebbre, a lehető legmélyebbre hatoló zárószámában megmérettek és méltónak találtattak. (2008. december 2. -Zeneakadémia. Rendező: UMZE)

MALINA JÁNOS

A már klasszikusnak tekintett nagy ko társ alkotásoknak kijáró tisztelettel és kíváncsisággal vártam Karlheinz Stockhausen Mantrájának előadását. A több mint egyórás, kétzongorás műről szerzője egykor azt írta, azért adta a kiindulásul szolgáló 13 hangos dallamformulának (és végül a teljes kompozíciónak) a szanszkrit meditációs hagyománytól kölcsönzött címet, mert tudatosan nem akarta a bachi és beethoveni mintákkal kapcsolatba hozható „téma", „sor" (Reihe) vagy „szubjektum" elnevezést használni. 39 év elteltével azonban talán már van elegendő zenetörténeti távlatunk hozzá, hogy úgy véljük, Stockhausen elhatárolódása csak látszólagos, s főként a korszak neoavantgárd légkörével magyarázható. Mert ha a Goldberg- és a Diabelli-variációk mérföldkövek a billentyűs zene történetében, hasonló fontosságot tulajdoníthatunk a Mantrának is. S bár Stockhausen magát az elvet valóban nem a klasszikus minták szerint vezeti végig, mégis a variációs szerkesztés végtelen lehetőségeit járja be, ugyanúgy, mint az említett elődök, zenéje pedig -szigorú rendjét, nagyszabású formáját és művészi súlyát tekintve -méltán hasonlítható Bach és Beethoven műveihez. És van még valami, ami talán az előbbieknél is inkább indokolja az évszázadokon átívelő összehasonlítást, mégpedig az, hogy Stockhausen műve is összefoglalása és egyúttal merész megújítása mindannak, amit a kor a komponálás idején a billentyűs hangzásról adni tudott. Két zongoraszólamának hangjaiból további, ringmodulátorral létrehozott szólamok is kibontakoznak, s általuk a kétszer hét oktávnyi hangterjedelem egyrészt kiegészül a klasszikus zongorahangzástól eltérő gazdag színekkel, másrészt a hangmagasságok lehetőségei kibővülnek a mikrohangközök irányába. A két zongorista emellett egy-egy, 12 antik tányérból és egy-egy fadarabból álló ütőhangszer-csoportot is kezel, a Mantra mégsem ensemble- vagy elektronikus zene, hanem elsősorban emblematikus zongoramű, tele olyan jellegzetes fordulattal, mely tradicionálisan is kizárólag ennek a hangszernek a sajátja.

 Jennifer Hymer és Bernhard Fograscher - Felvégi Andrea felvételei

A tizedik Making New Waves Fesztivál keretében rendezett hangversenyt jelentős szakmai érdeklődés övezte, melynek csak egyik oka lehetett, hogy Stockhausen zenéje -legalábbis rangjához képest -ritkán szólal meg nálunk. Az élő előadás varázsát az elektronikát is tartalmazó művekben a legjobb hanglemezfelvétel sem tudja visszaadni, a Mantrában pedig sok olyan mozdulatszerű zenei gesztus van, mely nem követel feltétlenül színpadot, mégis plasztikusabban érvényesül a hangversenypódiumon. A mostani alkalom emellett korszerű technikai hátteret is ígért, melyben a '70-es évek analóg berendezései helyett számítógép vezérelte a mű valamennyi elektronikus történését. Csalódásomat mégsem akarom leplezni: amit hallottam, olyan élményhez hasonlított, mint amikor egy korábban csak reprodukció alapján ismert híres festményt végre alkalmunk van megnézni, de a galériában áramszünet van, s a képet csak a kívülről beszűrődő esetleges fényekben látjuk. A partitúra és korábbi hanglemezélményeim alapján izgalmas, széles skálájú hanghatásokra, feszültségteli, dinamikus előadásra számítottam, melyben a stockhauseni absztrakt zeneszínház minden meghökkentő és szélsőséges eleme megjelenik. Ehelyett jól fésült, kicsit unalmas légkör uralkodott a Trafó színpadán. Persze önmagában az is figyelemre méltó teljesítmény, hogy Jennifer Hymer és Bernhard Fograscher biztonságosan végigjátszotta a két, pianisztikus szempontból is igencsak nehéz szólamot, és korrekt gondossággal kezelte az ütőhangszereket. Néhány jól sikerült pillanat kivételével (ilyen volt a 212. ütemtől kezdődő nagy hangközök párbeszéde, vagy a 692. ütemben induló etűdszerű stretta) a lényegből - a bravúrból és a humorból - kevés maradt, s úgy tűnt, a kivitelezés gondja a két német művész minden figyelmét és fantáziáját felmorzsolta. Furcsa módon a zene elektronikus szólamai sem érvényesültek hatásosan, mintha a számítógépnél/keverőasztalnál ülő hamburgi zeneszerző, Georg Hajdu attól félt volna, hogy fékezhetetlen erőket kezel, melyek elszabadulva kárt okoznak, ezért mindvégig takaréklángon tartotta őket. (2008. december 4., X. Making New Waves Kortárs zenei és Multimédia Fesztivál - Trafó Kortárs Művészetek Háza. Rendező: Trafó)

SZITHA TÜNDE

Philippe Herreweghe és Martin Helmchen - Pethő Zsuzsa felvétele

PHILIPPE HERREWEGHE nem először járt Magyarországon. Vezényelt már h-moll misét a Zeneakadémián, és Mozart-szimfóniákat a Művészetek Palotájában. Mindkét alkalommal más-más együttest hozott magával: a régi zenére specializálódott genti Collegium Vokale zenekarát és kórusát, illetve a szintén korhű hangszereken játszó Orchestre des Champs Élysées-t. Most harmadik együttese, a FLAMAND KIRÁLYI FILHARMONIKUS ZENEKAR élén vezényelte Schumann és Beethoven egy-egy művét.

Míg mások saját együttesük repertoárját bővítgetik, addig Herreweghe a repertoárhoz alapít vagy keres újabb zenekart. És mindegyikkel csodákat művel, annak ellenére, hogy -legalábbis ami a mozdulatait illeti -nem mintaszerű karmester. Ütései nem mindig egyértelműek, s ez, főképp egy nagy létszámú szimfonikus zenekar esetében, időnként némi pontatlanságot eredményez. Herreweghe mégis olyan előadásokat tud létrehozni, amelyek felülmúlhatatlanok - mostani koncertjén is olyan karakterekre, tempókra, motívumokra és arányokra hívta fel a hallgatók figyelmét Beethoven 3. szimfóniájában, amelyek eddig nemhogy rejtve voltak előttünk, hanem teljesen új fénybe állítják a művet.

Ki hitte volna, hogy a zenetörténet egyik slágerdarabja nem is a hősiesség bronz-szobra? Hiszen a történet szerint Beethoven Napóleon tiszteletére kezdte el komponálni Esz-dúr szimfóniáját. Amikor azonban meghallotta a hírt, hogy példaképe császárrá koronáztatta magát, dühösen széttépte a kotta címlapját. Kiadója javasolta azután az Eroica címet. Általában ennek megfelelően szokták játszani azóta is ezt a művet: az első tételt félelmetes kontrasztokkal és harapós disszonanciákkal, a c-moll lassú tétel pedig a legtöbb felvételen és előadásban a gyászindulók legvigasztalhatatlanabbika. Herreweghe dirigálásával azonban egészen más képek tárultak elénk: nem léptek színre dagadó mellkasú hősök, és a látványos gyászmenet is elmaradt. Ilyen patetikus érzelmekkel talán nem is tudnánk ma már mit kezdeni. Ahogy az Operaházban Kovalik Balázs Fidelio-rendezésében sem élhettük át a megszabadulás felhőtlen érzését, úgy a Flamand Királyi Zenekar hangversenyén sem az eszelős tekintetű, eszmékért harcoló Beethoven volt az úr.

És be kell látnom, nagyon jól esett ez a tiszta és üde felfogás. Végre megértettem, miért áll az első tétel a hősi indulóknál szokásos 4/4 helyett 3/4-ben. Vagy azt, milyen a külsőségektől mentes, térfogatnövelők nélküli gyász. Igaza lehet a pszichiáterből lett karmesternek, hogy mérgezett tejporral és dioxinnal szennyezett májkrémmel teli napjainkban a látványhősöknél nagyobb szükségünk van a természetességre.

Az első tételből azért Herreweghe előadásában sem hiányzott a küzdés, a fennköltség, de mégis mindig elő-előbukkant a könynyed, táncos lejtés. Az előttem ülő hölgy fejét a zene ritmusára ingatva boldogan oda is súgta párjának: „Nahát, ebben keringő is van?"

Herreweghe erőssége, hogy egy jól ismert partitúrában is képes rábukkanni az efféle dolgokra. El tud szakadni az évszázados hagyománytól, amely szerint ebben a szimfóniában a hősi toposz mellett nem fér el a táncos lüktetés. Herreweghénél ilyesmi nem fordulhat elő: nem bújhat el egyetlen szólam vagy karakter sem. Játszott a kürtökkel is -egyszer simogató, máskor groteszkül recsegő hangokat csikart ki belőlük, ahogy a vonósokat is rávette arra, hogy ne vibráljanak folyamatosan. Maradjon a vibrátó a hangszínnel való játék, a kiemelés eszköze. Az antwerpeni székhelyű Flamand Királyi Filharmonikusok pedig kitűnő partnernek bizonyultak ebben: főképp a fúvóskart illeti dicséret.

Sorolhatnám még a boldog felfedezéseket, amelyeket Herreweghe Beethoven-előadása alatt tehettünk. De szót kell még ejteni a hangverseny első felében megszólalt Schumann-zongoraversenyről is, bár ennek emlékét némiképp elhomályosította az Eroica. A fiatal német szólista, MARTIN HELMCHEN tökéletes biztonsággal uralta a hangszert, ráadásul minden póztól mentesen, mégis finoman és ihlettel játszott. A ráadásban, Mendelssohn etűdjében pedig az is kiderült, milyen hihetetlen könnyed virtuóz. Helmchen mégsem volt magamutogató vagy gépies. Nála csak eszköz az ujjak fürgesége -erre szokták azt mondani, hogy ígéretes tehetség. (2008. december 6. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

KATONA MÁRTA

A MESSIAEN születésének 100. évfordulójára emlékező hangverseny műsorfüzetében Batta András hangsúlyozza, sok-sok „véletlen és örvendetes epizód" együttjátszására volt szükség ahhoz, hogy ez a koncert ezzel a műsorral és ezekkel az előadókkal létrejöhetett: a nagyszerű eredményben benne volt az umze együttes és a ránki-klukon házaspár elkötelezettsége, a Francia Intézet odaadó segítsége, a francia szervezésű Európai Kulturális Évad által nyújtott lehetőség, a Művészetek Palotája munkája és a Zeneakadémia által nyújtott háttér, s végül, nem utolsósorban, némi szerencse. Mindennek az eredménye egy egészen egyedülálló kulturális esemény lett: olyan évfordulós megemlékezés, amely valódi ünnepnek bizonyult, olyan megemlékezés, amely nem egyszerűen egy kerek számról szólt, hanem mindenfajta megalkuvás nélkül, méltó módon és bizonyára sokak számára egy életre felejthetetlen módon idézte fel -mostanában kezd ez kézenfekvővé válni -minden idők egyik legnagyobb, legeredetibb zenészének alakját.

A koncerten Messiaen két monumentális ciklusa hangzott fel: az 1943-ban, két zongorára komponált Visions de l'Amen Ránki Dezső és Klukon Edit interpretálásában, és az 1948-ban befejezett Turangalîla-Symphonie a RÁCZ ZOLTÁN által vezényelt UMZE Kamaraegyüttes és a LISZT FERENC ZENEMŰVÉSZETI EGYETEM SZIMFONIKUS ZENEKARA, továbbá JEAN-EFFLAM BAVOUZET (zongora) és BRUNO PERRAULT (ondes Martenot) előadásában. A Visions de l'Ament 1948-ban maga Messiaen játszotta Budapesten feleségével, Yvonne Loriod-val; a Turangalîla viszont magyar előadók tolmácsolásában még sohasem hangzott fel. Az, hogy a Messiaen-életmű kulcsdarabjai közé tartozó két grandiózus, hallatlanul igényes ciklikus kompozíciót kongeniális előadásban hallhatta a Művészetek Palotája közönsége, annyiban is ünneppé tette a napot, hogy megmutatta: a magyar előadóművészet ereje teljében van, sőt utánpótlása is biztos: ezeket a műveket ilyen színvonalon (mindössze két külföldi vendégművésszel) megszólaltatni csak jól működő hátországgal, konkrétan kitűnően működő zenészképzéssel lehetséges. Mindehhez természetesen elsősorban három kiemelkedő előadó-egyéniségre: Ránki Dezsőre, Klukon Editre és Rácz Zoltánra volt szükség. Ám elszigetelt tehetségek mindenütt akadnak, az a fajta kivételesen magas színvonalú zenekari teljesítmény azonban, melyet a zenekari darabban hallottunk, semmiképp sem véletlen, és semmiképp sem tudható be egyedül az adott darab mégoly hatékony próbamunkájának sem.

Nehéz helyzetben van a kritikus, ha a Visions-t előadó két zongorista játékát szeretné jellemezni. A darab skálája oly széles a legkeményebbtől a leglágyabbig, a fenségesen egyszerűtől a már-már emberfelettien bonyolultig, hogy ha két művész mindezzel képes azonosulni, és képes mindezt magától értetődő természetességgel meg is szólaltatni, akkor ugyan mit lehet abból kiemelni? Mindent? Akkor talán csak azt lehet elmondani, hogy a két művész poklot és mennyországot, a szerelmet, a tombolást és a megrendítő megtisztulást, és mindazt, amiről ez a szándéka szerint is kozmikus teljességű ciklus megidéz, mind-mind el tudta hozni nekünk a zsúfolásig megtelt Bartók Béla Hangversenyterembe. Ráadásként adva azt a harmóniát, amely túlvezet a zenén, s amely jelen kellett hogy legyen Messiaenék hatvan év előtti előadásában is: a harmóniát, amely abból jön létre, hogy az előadók nemcsak zenészként, hanem emberi mivoltukban is a legbensőségesebben, a legapróbb reakciókig és rezdülésekig ismerik egymást: hogy naponta együtt zenélő művészházaspárról van szó. Evidencia volt tehát ebben az előadásban minden: a technika tökéletes birtoklása, a kifejezés lehető legszélesebb skálája és a két előadó teljes összehangoltsága. Ideális, és, ismétlem, kongeniális előadás végét halmozta el Ránki a mennyei zárótételben oly sziporkázóan és feledhetetlenül -Messiaen szavaival -„az Apokalipszis drágaköveivel".

Alekszej Ljubimov és Paul McCreesh 

Magától értetődő és a végtelenbe vesző tágasságú volt a Turangalîla-Symphonie előadás is: az ideális cél, hogy a technikailag észvesztően nehéz zene fizikai valósága észrevétlenül háttérbe is húzódjon a hallgató tudatában, s maradjon a lényeg, a közvetlen -ha tetszik, „lelki", ha tetszik, emocionális -párbeszéd a zeneszerző és a mű hallgatója között, alapjában megvalósult. Azért egy ilyen, óriás zenekarra és szólistákra komponált zenemű megszólaltatása sok résztvevőn múlik, s ha a hallgató figyelme olykor a részletek felé fordul, az éppenséggel nem zárja ki a „lényeg" befogadását. Kezdjük az előadás centrális alakjával, a karmesterrel. Rácz Zoltán a legnagyobb karmestereknél sem mindennapos szuggesztivitással, energiával, a részletek és a kompozíció egésze összeegyeztetésének képességével, valóságos mindenhatóként vezényelte a hatalmas mű hatalmas együttesét, hozta napvilágra a partitúra titkait. Nem tudom, hogyan sajátította el ezt a képességet, egy biztos: Rácz nem hangszerszólista vagy kamarazenész, aki vezényel, hanem vérbeli és nagyszerű karmester. Hadd tegyem hozzá, már mozgásának puszta esztétikája is inspiráló és szuggesztív (aminek persze semmi köze az öncélú karmesteri „koreográfiához"). Vezénylése nyomán semmi nem sikkad el, a zenekar oly áttetszően szól, mint egy jó Haydn-előadásban; az utolsó cseppig kiélvezhettük példának okáért a III. tétel kimeríthetetlen karakter- és színgazdagságát, vagy megtapasztalhattuk, mint az V. tételben, hogy meddig fokozható egy zenekari crescendo. A szerelem kertjének édessége (VI. tétel) vagy a záró apoteózis azért lehet tökéletesen érvényes és meggyőző, vagy - miért ne mondanánk így - szívhez szóló, mert Rácz éppúgy pontosan tudja, mi az ízlés és mérték, mint maga Messiaen, és rajta kívül csak nagyon kevesen.

A másik csodálatos élményben az ondes Martenot művésze, Brunot Perrault részesített bennünket. A Messiaen által művek sorában foglalkoztatott, tisztán elektronikus, hol túlvilági, hol szirénaszerű, hol az emberi hanghoz hasonló hangszer skálahangonként, de szabadon glissandózva is megszólaltatható, s az benne a valószerűtlen, hogy mesteri fokon kezelve éneklő hangokat lehet belőle kicsalni anélkül, hogy a játékos valóságos mechanikai kapcsolatba kerülne a hangforrásként szolgáló áramkörökkel. Persze csak az olyan avatott játékos és vérbeli zenész, mint Perrault. Ráadásul Messiaen kimeríthetetlen fantáziával alkalmazza a hangszert szóló- és zenekari szerepben, glissandósan és diszkréten, magas és egészen mély regiszterben -mely utóbbi megint csak egészen szokatlan hangzásra vezet, hiszen a hangszer hangja felhangokban jóval szegényebb (innen ezüstös színe), mint akusztikus basszushangszereinké.

A mű másik szólóhangszere a zongora, melynek szólamát felesége számára komponálta a szerző. A hangszer több emlékezetes szólóhoz jut a darabban, és olyan nagyszerű zongoristát kíván, mint Jean-Efflam Bavouzet, akit -Perrault-val együtt -a közönség is lelkesen üdvözölt a hangverseny végén.

Végül pedig még egyszer szólnom kell a zenekarról -a fiatalokról elsősorban, hiszen mintegy húsz UMZE-tag mellett, akik az együttes gerincét alkották, hozzávetőleg hetven zeneakadémista ült a pódiumon. Rendkívül imponáló volt az a koncentráció, fegyelem és perfekció, amelylyel ez az együttes játszott; valóban olyan színvonalon, mint egy kiváló kortárs zenei kamaraegyüttes -csak éppen 90 fővel. Nélkülük nem hangozhatott volna el a mű olyan revelációszerűen, ahogy elhangzott. Ők viszont még hallgatóként részt vehettek egy olyan előadásban, ami egész pályájukon mércéül szolgálhat számukra. (2008. december 10. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: UMZE, Zeneakadémia, Művészetek Palotája, Francia Intézet)

MALINA JÁNOS

Kevés „slágerdarabbal", de annál izgalmasabb vendégművészekkel örvendeztette meg közönségét a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR december közepén. A vendégkarmester az a PAUL McCREESH volt, aki nemcsak előkelő név a régi hangszeres együtteseket vezető zenészek középnemzedékében, de a régi előadói gyakorlatnak tudós ismerője és az elméleti eredmények bátor gyakorlati alkalmazója is. Most mégis karmesteri pálcát vett a kezébe, hogy Csajkovszkijig merészkedő hangversenyprogramot dirigáljon el a Fesztiválzenekar élén. A hangverseny szólistája pedig ALEKSZEJ LJUBIMOV volt, aki szintén „kétlaki", és akkor kezdett el fortepianón játszani, amikor az a Szovjetunióban még úgyszólván illegális volt; renitens szellem és nagyszerű zenész.

Abban a formájában, ahogyan végül elhangzott, a műsor világos és áttekinthető volt: egy Mozart-szimfónia és egy Haydn-versenymű után a második félidőben egy Mendelssohn és egy Csajkovszkij. Az eredetileg meghirdetett műsorban Mendelssohn Capriccio brillantja helyén még egy második Mozart-mű, egy koncertrondó állt; a változásnak az oka nem az volt, hogy így a Csajkovszkij-darab így kissé elhagyatva árválkodott a műsorban (végül is „Mozartiana" a mellékneve), hanem, mint Ljubimovtól megtudtam, ő javasolta a változtatást, a Mozart-darabot nem érezve elég erősnek Haydn csupa izom D-dúr zongoraversenye után. (Igaz, kárpótlásképpen Mozart-szonátatételt adott ráadásként.)

Kezdjük azonban az elején. A koncert nyitószáma Mozart egy korai szimfóniája, a
K.133-as, 1772-ben írt D-dúr darab volt. A kortársai átlagánál gazdagabban hangszerelt kompozíciót McCreesh élettől duzzadóan, mégis lazán, úgyszólván joviálisan vezényelte. A nyitótételben a hegyesen játszott éles ritmusok határozták meg az alapkaraktert. Feltűnt ugyanakkor a vonóspianók puha, szép hangszíne. A lassú tételben plasztikusan szólaltak meg az olyan izgalmasan hangszerelt részek, mint amikor a cselló-pizzicato fölött a szordinált hegedűk és a fuvola unisonóban játszik -bár kisebb ritmikai aszinkronitások becsúsztak a szimfónia folyamán. A fináléban ismét élvezhettük a zenei temperamentumnak és a hangzás gömbölyűségének vonzó kombinációját.

A Hob. XVIII:11-es D-dúr Haydn-koncert ritkán hallható magas színvonalon szólalt meg, s ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a szólista, karmester és zenekar elképzelései, zenei megoldásai harmonizáltak egymással, azonos irányba mutattak. Az áttetszőség, a ritmusok feszessége, az akcentusok hangsúlyozása, a sziporkázó könnyedség határozta meg a darab előadását, még a lassú tételben is. Ljubimov arra is képes volt, hogy a Steinway-zongora hangzását a fortepianoszerű karcsúság irányába befolyásolja. Az első tétel végén stílusos és roppant mutatós cadenzát is hallottunk tőle. Az Andante élettel teli, menős tempója éppenséggel jót tett a tartózkodó haydni érzelmesség hiteles felidézésének; Ljubimov egyenletesen gyöngyöző staccato-menetei pedig úgyszólván érzéki többlettel járultak hozzá a zenei élvezethez. A zárótételben pedig elemi erővel vette át a szót a hamisítatlan zingarese és ongarese.

A szünet után Mendelssohn Capriccio brillant-ja libbentett minket át a korai romantika világába. Ljubimov kiválóságát bizonyítja, hogy a Mendelssohn-darabot mintha egy másik művész adta volna elő egy másik hangszeren. Mendelssohn minden előkelősége, választékossága, lekerekítettsége benne volt a művész játékában, nem beszélve arról, hogy a darab virtuozitása is szuggesztív módon, mégis hivalkodás nélkül -igazán Mendelssohnhoz illő természetességgel -érvényesült.

Csajkovszkij 4., Mozartiana melléknevű, G-dúr zenekari szvitje szövevényes előtörténetű, különös és egyenetlen darab. Mind a négy tétele Mozart-kompozíciók átirata, illetve egy esetben az átirat átirata. Az első két -aránytalanul rövid -tétel Mozart-tánctételek meghangszerelése, a harmadik a kései Ave verum Corpus motetta liszti átköltése nyomán készült, az utolsó, negyedik tétel pedig egy Gluck-ária nyomán írt variációk átirata. A szvit a harmadik tételben válik igazán érdekessé, ahol Csajkovszkij szép hangszerelési megoldásokkal (hárfaszóló, szordinált hegedűk) közvetíti a Mozart-motettá- ból sugárzó áhítatot, melybe belevegyül saját Mozart iránti rajongása. A himnikus kicsengésű tétel McCreesh és a Fesztiválzenekar komoly és nemes előadásában valóban megérintette a hallgatót. A variációs zárótétel Csajkovszkij hangszerelői bravúrjainak példatára, amely a zenekarnak és több tagjának is jó alkalmat adott virtuozitása csillogtatására. McCreesh szellemes, könynyed és energikus alapkaraktert adott a tételnek, amelynek során megcsodálhattuk a fúvós epizód kristálytiszta előadását, a remek klarinétkadenciát (Ács Ákos), és különösen az Iván Tímea által igen szépen és virtuóz módon játszott, jelentős hegedűszólót. A zenekar Prokofjev Klasszikus szimfóniájának első tételét játszotta ráadásként hálás közönségének. (December 13. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

MALINA JÁNOS

KELLER ANDRÁS nem csak keresi, de úgy látszik, meg is találja a MAGYAR TELEKOM SZIMFONIKUS ZENEKAR helyét a Nap alatt. A legutóbbi koncert, melyen az együttes zeneigazgatója vezényelt, mindenesetre arról tanúskodott: Kellernek működő ötletei vannak arra nézve, hogy a zenekart egyéni profillal jelenítse meg a budapesti hangversenyélet piacán. Ebben segítik azok a kapcsolatok, melyeket szólistaként és kvartettprimáriusként épített ki nagyszerű énekesekkel és hangszeresekkel; valamint az a tájékozottság, mely a zenekar repertoárjának fantáziadús -noha szám szerint egyelőre óvatos -bővítését teszi lehetővé. A koncert első felében egy 1999-ben született mű magyarországi bemutatójára került sor. Megismerése izgalmas és tanulságos élménynek bizonyult, s azt sejtem, hatása alól azok a hallgatók sem vonhatták ki magukat, akik általánosságban ódzkodnak a kortárs zenétől. Az 1995 óta Belgiumban élő, 73 éves grúz zeneszerző, Giya Kancheli zeneszerzői stílusából és kompozíciós technikáiból bőséges ízelítőt kaphattunk egy nagyzenekarra és kórusra, valamint brácsa- (illetve alternatív lehetőségként: hegedű-) szólóra írt, nagyszabású, héttételes művön keresztül. A Styx című darabot Kancheli a brácsavirtuóz Jurij Basmet felkérésére írta. Kancheli a korai hatvanas évek Szovjetuniójában nyerte el zenei képzését, középponti műfaja a hetvenes és nyolcvanas években a szimfónia volt; pályafutása során emellett színházi muzsikusként, illetve filmzenék szerzőjeként gyakorlatias tapasztalatokra tett szert, s mindig is érdeklődött a jazz, illetve a populáris tánczenék iránt.A róla szóló híradások szerint stílusa jelentősen átalakult a kilencvenes évek elején, amikor rendszeressé váltak nyugat-európai tartózkodásai. A Styxet hallgatva mégis felismerhettük benne a Sosztakovicsot követő szovjetunióbéli zeneszerző-nemzedék tehetséges és széleskörűen tájékozódó tagját, aki a nyugati avantgárdtól oly távoli zeneszerzői szocializációját a posztmodern fordulat nyomán egy szuverén és alkotója számára elismerést kivívó zenei világ felépítésébe fektethette be. Fontos jellemzője a Styxnek a stílusok és műfaji utalások eklektikája, melynek alkotóeleme többek között a keleti kereszténység liturgikus dallamvilága, az utóromantikus filmzenei effektuskincs, a hol harsány, hol fanyar orosz szimfonizmus és a hangrezdülések energiáit feltáró, „kurtágos" kompozíciós munka. A darab formájának kibontakozását meghatározza a monumentalitás és töredékesség dialektikája, valamint a meditációra késztető zeneiség és a közvetlen, érzelmi átélésre sarkalló kifejezés váltakozása. Ám a leglényegesebb talán mégis a felcsendülő hang és a csend, a hallgatásba merülés és a megszólalás pillanatainak intenzív, drámai megragadása. A darab grúz nyelvű szövege, mint a koncert ismertetőjéből megtudhattuk, voltaképpen elszigetelt szavakból áll (templomok, természeti jelenségek, tájak neve, frázisok népi és vallásos énekekből), míg legvégül Shakespeare Téli regéjéből hangzik fel egy részlet, eredeti nyelven. Kár, hogy e különös, nem utolsósorban hangzási, fonetikai szempontok szerint összeállított szöveg nem kerülhetett a hallgatók kezébe.

Gidon Kremer - Felvégi Andrea felvételei

Hogy a mű intenzív hatást gyakorolt hallgatóságára, az persze nem utolsósorban a hegedűszólót fantasztikusan érzékenyen, különös, átszellemült hangon játszó GIDON KREMER-nek volt köszönhető. Ha a hegedűszóló valóban az alvilág révészét jeleníti meg -Kháront tehát, aki a holtakat átviszi a Styx folyón -, úgy meg kell állapítanunk, hogy e mitológiai alakkal kapcsolatban Giya Kancheli valóságos zenetörténeti perújrafelvételt kezdeményez. Az a Kháron, aki Kremer hegedűjének húrjain szólalt meg, aligha aludna el Orfeusz énekét hallgatva, ahogy azt Monteverdi operájában teszi: ehelyett inkább lassan, tűnődve nézne a messzeségbe, s az időtlenség emberi szóval kimondhatatlan titkaira gondolna. A Styx megszólaltatásában Keller pontos, árnyalt játékra késztette zenekarát. Világos rajzolatot teremtett a hallhatóság határán álló passzázsokban, nagy gonddal dolgozta ki a különleges effektusokat (például, amikor a zenészeknek „némán", susogást keltve kell fújni-súrolni hangszerüket), és átláthatóvá, rétegzetté tette az elementáris tutti kitöréseket. Nem hagyta gyengülni a nagyforma feszültségét, s így a szándékoltan töredezett zenei szerkezet hasadékainál sem lankadhatott figyelmünk. Az MR ÉNEKKAR korrekt, bár nem mindig teljes biztonságot sugárzó résztvevője volt a produkciónak.

A koncert második felében egy 1937-ben készült átirat hangzott el: Brahms g-moll zongoranégyesének Arnold Schönberg által komponált zenekari változata. E sajátos képződmény épp oly bizsergető és bizarr, mint Bach Esz-dúr prelúdium és fúgájának a bécsi mester által készített hangszerelése. A zenekari letét nem egyszerűen színes, de lubickol a bombasztikus hatásokban; s ez különösen szórakoztató, ha az ember arra az egyszerre büszkélkedő és szabadkozó hangra gondol, mellyel Brahms az Akadémiai ünnepi nyitány voltaképpen igen visszafogott „janicsárzenéjét" emlegette. Egy hangszert mindesetre joggal hiányolhatunk a számos extrával felszerelt zenekarból: az alla zingarese finálé valósággal kiált a cimbalomért -ám e kiáltást, úgy látszik, Schönberg -osztrák-magyar monarchiás múlttal, de az Egyesült Államok zenekaraira gondolva - nem hallotta, vagy nem akarta meghallani.

Az egészében véve lendületes produkció invenciózus karmesteri kezdeményezések híján kissé egysíkúvá vált, nélkülözte a jól megfogott pillanatok varázsát; különösképp bántott a finálé ledarálása. A zenekari hangzás sem volt mindig igazán részletező -a különös fürgeséget igénylő futamok olykor elmosódottá váltak. Schönberg munkájának legjobban sikerült része, azt hiszem, a scherzoid második tétel valóban szellemes hangszerelése: ebben tűnt a zenekar is a legmeggyőzőbbnek. (December 17. -Zeneakadémia. Rendező: Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar)

PÉTERI LÓRÁNT

Decemberben folytatódott, mégpedig tizedik kiadásával, a húszéves Óbudai Társaskör házikoncert-sorozata Kósa György műveiből. A sorozat motorja KÓSA GÁBOR, jelentős 20. századi zeneszerzőnk komponista-ütőhangszeres fia, állandó résztvevője, régi szövetségese pedig KORONDI ANNA, aki az első, 1995 tavaszán megrendezett házikoncert óta sohasem hiányzott a műsorból. Ez egyszersmind jelzi, hogy a sorozat gerincét Kósa dalai képezik, s ez szerencsés döntés, hiszen az igen sokoldalú -koncertező zongoraművészként is aktív -komponista szerteágazó életművének legmaradandóbb, legjelentékenyebb része minden bizonnyal dal-œuvre-je.

A mostani hangverseny mottója „ősbemutatókat" ígért, abban az értelemben, hogy a koncerten elhangzott dalok többsége ősbemutató volt. A különösen a dal műfajában roppant termékeny Kósa -a zsidóellenes szankciók éveitől eltekintve -sohasem számított mellőzött szerzőnek, de belső kényszerből egyszerűen mindig többet komponált, mint amennyit a zenei piac fel tudott szívni. Talán meglepő, de ezen a házikoncerten nem csupán Rilke- és Hajnal Anna-dalok, hanem Petőfi Sándor-megzenésítések is elhangzottak ősbemutatóként.

Rilke hét költeményének eredeti német szövegére 1960-ban komponált dalciklust a zeneszerző; ezek közül az első, az Ernste Stunde nyomtatásban is megjelent, sőt fúvósokkal kísért átiratát is bemutatták; a további hat dal viszont sohasem hangzott még el nyilvánosan. Most a teljes ciklust adta elő JEKL LÁSZLÓ Kósa Gábor zongorakíséretével. A versek magyar fordítását pedig -nagyon szépen, szuggesztív eszköztelenséggel -MERÉNYI JUDIT mondta el a dalok előtt, a Társaskörben ezúttal először nem a házigazda, hanem a közreműködő szerepében.

Jekl László hanganyaga nemes, ám technikája mintha fakulóban lenne, mindenesetre hajlik a hangzók sötétítésére, dinamikája nem mindig kontrollált, s német kiejtésén is vannak kisebb javítanivalók. Ám a lényeg: a dalok lélegzése, a karakterek megformálása, általában a zenei érzékenység tekintetében kitűnő teljesítményt nyújtott. Kósa éppen azért nagyszerű dalkomponista, mert tekintetbe veszi a szöveg, illetve az általa kifejezett érzelmek komplexitását és rezdüléseit; Jekl pedig olyan híven követi a dalt, ahogy a komponista a zenét. Példa volt erre a Pietà című dal gyönyörűen megformált titokzatos aurája, vagy a Lied vom Meer impresszionista tablója. A zongorakísérő szerepében Kósa Gábor, mint az egész hangverseny folyamán, kitűnően működött közre egy sajnos hozzá és a hangversenyhez méltatlan állapotú zongorán.

A házikoncertek hagyományaihoz tartozik, hogy a dalfüzérek között Kósa hangszeres kompozíciói is felhangzanak. Ezúttal 1931-ben hegedűre és zongorára komponált Három Andersen-meséje szerepelt a műsoron MÉSZÖLY DÁNIEL és Kósa Gábor előadásában. (A darab zenekari változatát Mese-suite címmel Dohnányi Ernő vezényletével mutatták be 1934-ben.) A kompozíció Dienes Valéria orkesztikai -ma így mondanánk: -táncműhelyének felkérésére készült, és rendkívül üde, kedves, szellemes zene, amely tánc- vagy pantomim-verzió után kiált. A hegedűszólamot Mészöly Dániel gyönyörű hangon, sok humorral, remek karakterizáló készséggel játszotta.

Szünet után az 1978-ban komponált Hajnal Anna-ciklus, a Homályban 1984-ben kiadott és hanglemezre is vett négy dalát adta elő Korondi Anna. Közülük kiemelkedett a címadó dal megrendítő szorongáshangja és az Esti idill különös, hangszerkíséret nélküli monológja. Korondi külföldön élve is a legnagyobb élő magyar dalénekesek egyike, csodálatos technikai, hangi és művészi tisztasággal tolmácsolta Kósa kései dalstílusának ugyancsak letisztult remekeit. Majd ismét Korondi és ismét Hajnal Anna következett: az újabb három dal viszont ősbemutatóként hangzott el. Ez esetben hadd írjam ki az egyes címeket, mert az este legnagyobb zenei élményét ez a három dal: az Ökörnyál, A jaguár készülődik és a Nyírfák jelentette. Mindhárom dal a halál gondolatát ízlelgeti. Az első tűnődve, rezignáltan: Korondi Anna művészetének egyik csodája, ahogyan alapvetően könnyű és hajlékony, de rendkívül modulációképes hangja egy ilyen dal kedvéért tömörebbé és súlyosabbá válik. A második dal, A jaguár készülődik, vészjósló és félelmetes, talán a legsúlyosabb zene és a legjelentékenyebb előadói pillanat az este folyamán, míg a Nyírfák című harmadik dal a megnyugvás felé vezet.

A gyönyörű tetőpont után három Petőfi-dal ősbemutatójával zárult a házikoncert. A dalok 1974-ben keletkeztek, s egy „merengő" verset, egy zsánerképet és egy szerelmi költeményt foglaltak ciklusba. A dalok telitalálatok, Jekl László elemében van, csillan szövegben és zenében Petőfi iróniája. Mi pedig azzal a megélt élménnyel térünk haza, hogy Kósa György szelleme, talán tündérré válva, itt bujkál körülöttünk. (December 18. -Óbudai Társaskör. Rendező: Óbudai Társaskör)

MALINA JÁNOS

A magyar hangversenyközönség az elmúlt évtizedekben jó néhányszor találkozott olyan szimfonikus és kamaraegyüttesekkel, amelyek országok közötti összefogás eredményeként jöttek létre, és tagságuk is a nemzetköziség eszményét képviseli. Ilyen testület az Európai Közösség Ifjúsági Zenekara, az Európai Kamarazenekar, a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar, vagy a Solti György által életre hívott, s a közelmúltban éppen Soltiról megemlékezve Budapesten vendégszereplő Világzenekar a Békéért. Nemrég egy újabb hasonló társulat lépett budapesti pódiumra: a római székhelyű, mintegy száz tagot számláló ASSOCIAZIONE SYMPHONICA TOSCANINI, amely mindössze két esztendős múltat tud maga mögött: 2006-ban alapították. A tagság közfelkiáltással LORIN MAAZEL-t kérte, hogy álljon élére, az amerikai sztárkarmester pedig oly vonzónak találta a feladatot, hogy nem tudott nemet mondani. Azóta is rendszeresen turnézik a főként fiatalokból álló együttessel.

A koncertet általánosságban az elragadtatott hangulat jellemezte: a zenekar el volt ragadtatva Maazeltől, Maazel el volt ragadtatva a zenekartól, a közönség pedig el volt ragadtatva mindenkitől és mindentől. A kritikus magányos kétkedőként prüszkölt a szent elragadtatás ellentmondást nem tűrő hullámfürdőjében. Erősek voltak a hullámok, őt mégsem sodorták magukkal, úgy érezte ugyanis, hogy a lelkesedés nem minden szempontból indokolt. Az eredetileg meghirdetett program Beethoven 6. és 5. szimfóniáját ígérte, ebben a sorrendben -ehelyett először a 7.-et hallottuk, majd a szünet után Brahms 2. szimfóniáját. Ezen kár volna fennakadni: egy kitűnő műsor helyett egy másik kitűnő műsorral lepte meg a magyar közönséget zenekar és karmestere. Az is kétségtelen, és elismerésre méltó, hogy a hetvennyolc esztendős, de korát meghazudtolóan fiatalos Lorin Maazel a szakma legtapasztaltabb profijainak egyike: vezénylése célratörő, nem ismer felesleges mozdulatot. Igaz, hogy muzsikálását közvetlenség helyett inkább távolságtartás, érzelmek helyett inkább energia jellemzi -de aki ezt felrója, csak arról tesz bizonyságot, hogy nem ismeri Maazelt, akinek pályája során szinte védjegyévé vált a hűvösen perfekt előadásmód.

Alighanem itt a probléma gyökere: a perfekció környékén. Ha valamit, ezt joggal várhatta el a hallgató karmestertől és nemzetközi muzsikusválogatottjától: az átlagon felüli igényességet és nyomában a tökéletes kivitelezést. Ehelyett a 7. szimfónia nyitótételében a tolmácsolás a zenei tartalom felületén simított végig, a kirándulótempójú gyászindulóból hiányzott a tételtípushoz tartozó súly és erő -s már az első két tételben újra és újra érzékelnünk kellett, hogy a zenekar hangzása nem érlelődött egységessé. A scherzo gyors főrészének élményét lötyögő ritmus, pontatlan közös játék fokozta le hétköznapivá, a lágy triószakasz sóhajtémája első elhangzásakor elsietettnek hatott, második megjelenésekor pedig a rézfúvók feltűnően csúnya hangja vette el az igényes hallgató kedvét. Az i-re végül -negatív értelemben - a finálé tette fel a pontot: az irreálisan gyors darálás megakadályozta, hogy a muzsikusok tagoltan lejátsszák a dionüszoszi körtáncdallamot - a tétel artikulálatlanná vált, a hangok összekenődtek, a mű legvégén pedig Maazel mind tempó, mind hangerő dolgában a korábbi túlzásoknál is nagyobbakat engedett meg magának.

Mélységet nélkülöző, kidolgozatlan, de mutatósra felpörgetett, olykor kifejezetten hatásvadász olvasatban szólalt meg tehát Lorin Maazel és a Toscanini-zenekar együttműködésének eredményeképpen Beethoven 7. szimfóniája. Ezek után a szünetet követő Brahms-mű, a 2. szimfónia jóval több kellemes percet hozott. Igaz, a nyitótétel az első nagy tuttiig egyszerűen nem akart elkezdődni, összeállni: szétesően szólt, s később is vaskos hangzás és vonszolódó ritmus jellemezte. A Brahms-előadás legvonzóbb pillanatait a két középső tétel hozta meg: a H-dúr Adagio non troppóban végre énekeltek a hangszerek, és a hangzás is kiteljesedett, a scherzo pedig változatos-színes karakterekkel szerzett örömöt (bár az összjáték olykor ebben a tételben is túlságosan lazára sikeredett). A finálé legnagyobb részében arányos, érzékeny zenélés képviselte a mű kvalitásait, a kódához érve azonban Lorin Maazel sajnos ismét engedett a kísértésnek, és a vonóshangzás préselésével, falrepesztő fortissimókkal kérdőjelezte meg azt, ami a brahmsi diadal legfontosabb vonása: az örömmámorban is jelenlévő tartást. Egy Rossini- és egy Brahms-ráadást hallottunk, mindkettőt jó lesz mielőbb elfelejteni: A sevillai borbély nyitányát egy notórius társasági viccmesélőre jellemző, olcsó zenei poénok, az 1. magyar tánc megszólaltatását kávéházi zenészekhez illő, szájbarágós agogikák sorolták menthetetlenül a kommersz világába. (2008. december 19. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

CSENGERY KRISTÓF

A MAGYAR RÁDIÓ ZENEI EGYÜTTESEI karácsonyi hangversenyt adtak HELMUTH RILLING vezényletével; a műsoron Bach négy karácsonyi kantátája (BWV 110, 151, 40, 63) szerepelt. A négy mű közül három Lipcsében, egy jóval korábban, Weimarban keletkezett, és terjedelem, előadó-apparátus tekintetében is eltérnek egymástól; ez a hallgató számára kellemes változatosságot biztosított. Ugyanakkor a közreműködők teljesítménye is meglehetősen különböző volt, ami kevésbé kedvező körülmény.

Hadd kezdjem a legjobb, sőt egészen kitűnő közreműködővel, a Rádiózenekarral. Erről csak a legőszintébb elismerés hangján írhatok. Az együttes mindvégig koncentráltan, hibátlanul, remek szinkronban és minden részében egységes, szép hangon muzsikált. Öröm hallani, hogy a nagy múltú együttes évek óta tartja igen magas színvonalát. Ebből a biztos alapból azután még csúcsokként emelkedtek ki a hangszeres szólók: egy-egy cselló-, bőgő-, fagott- vagy trombita-megszólalás. Név szerint is meg kell említenem Varga Fruzsina nagyszerű fuvolázását a teljes koncert folyamán, és azt az egészen különleges zenei élményt, amelyet Rácz Ottó oboázása jelentett, mindenekelőtt a záró, 63-as kantáta szoprán-basszus-duettjében (Gott, du hast es wohl gefüget). Rácz gyönyörű hangja betöltötte a Zeneakadémia nagytermét, játéka szárnyalt, lélegzett, kommentált és érzékenyen rezdült. Ez a játék magában megért egy estét.

Helmuth Rilling és Meláth Andrea - Felvégi Andrea felvétele

A Rádióénekkar ezzel szemben csak ritkán volt meggyőző ezen a hangversenyen. Az alapvető probléma a szólamok „vastag", csengést és hajlékonyságot nélkülöző hangzása, az a bizonyos fokig kásás szín, amely éles ellentétben áll a zenekari hangzás karcsúságával, és annál kevésbé tudja betölteni feladatát, minél polifonabbak, önállóbbak, expresszívebbek a szólamok az adott tételben. Ez a tömbbe sajtolt -és szövegérthetőség szempontjából sem a helyzet magaslatán álló -kórus tehát leginkább a korálokban funkcionál megfelelően zeneileg, s valóban, például a 40. kantáta egyik koráljában, hallottunk is tőlük egy figyelemre méltó, expresszív pianót.

Az énekszólisták közül MELÁTH ANDREA teljesítménye emelkedett ki. Az ő nemes hanganyaga jelentős volumennel párosul; de soha sincs olyan érzésünk, hogy túl nagy a hang egy Bach-kantátához, mert tökéletes kontrollt gyakorol hangja fölött, és mert nagyszerű muzsikus. Szövege él, vonalérzéke hibátlan, formálása egyszerre természetes és intellektuálisan átgondolt. KORONDI ANNA zenei tekintetben ugyanolyan kiválóan énekelt, ritka kivételként azonban hangilag ezúttal indiszponáltnak tűnt. MEGYESI ZOLTÁN ugyancsak intellektuális, érzékeny és expresszív énekes, könnyű és világos hanggal, egyszóval: evangélista-típus. További értékes tulajdonsága a partnerekhez való alkalmazkodás képessége, amit mindjárt az első szám, a 110. kantáta szoprán-tenor-duettjében (Ehre sei Gott in der Höhe) élvezhettünk (természetesen mindkét énekes részéről). Emellett kiválóan, precízen és könnyedén énekli a fioritúrákat. Magas regiszterekben viszont néhányszor az volt az érzésünk, hogy technikai küzdelmet folytat; ez azonban éneklésének tisztaságát nem befolyásolta, de egy kisebb elcsuklás becsúszott a 40. kantáta egyik recitativójában. CSER PÉTER magas regisztere kissé préseltnek tűnik, és itt zeneileg is merevebb. Ettől a problémától eltekintve viszont szépen énekelt, így a 40. kantáta merész és mozgalmas áriájában (Höllische Schlange).

HELMUTH RILLING jó fél évszázada van jelen a világ zenei életében, mégpedig elsősorban (kórus közreműködését igénylő) Bach-produkcióival: ezekből a művekből sok száz lemezt készített, és megszámlálhatatlanul sok hangversenyen vezényelte őket a világ minden táján. Meghívása egy reprezentatív Bach-hangversenyre mindenképpen indokolt volt. Mégis, csupán ennek a hangversenynek az alapján, nehéz megérteni Rilling hatalmas tekintélyének és keresettségének okait. A négy kantátát szinte mindvégig kissé előrehajolva, rendkívül precízen, vagy inkább pedánsan, de monoton módon, szinte minden érzelemnyilvánulástól eltekintve vezényelte. Bizonyos, hogy a rendkívül expresszív bachi zenét kevés (jól megválasztott) eszközzel is jól el lehet vezényelni. Ez a vezénylés azonban a szürkeség értelmében volt eszköztelen, s ezt elsősorban a kitűnő zenekar sínylette meg, hiszen ők nem játszhattak több tűzzel, mint amennyit a karmestertől kaptak. És ezért is voltak különösen fontosak a -vokális és hangszeres -szólóteljesítmények ezen az estén, hiszen általuk szólalhatott meg elsősorban a bachi zene gazdag - és gazdagító - lényege. (December 22. - Zeneakadémia. Rendező: Magyar Rádió)

MALINA JÁNOS

Sokan tartják: az a jó koncert, amely gyönyörködtet. Mások hozzáteszik: még jobb az olyan, amely gyönyörködtet, és eközben tanít. Utóbbit teheti észrevétlenül vagy a tudáshozam nyílt lajstromozásával, mindegy. A lényeg a többlet: az érzéki szépségben való megmerítkezés élménye mellé a gondolkodás élménye társuljon. VASHEGYI GYÖRGY a kutató hajlamú muzsikusok közül való, s mint ilyen, évek óta természetes gesztussal választja hangversenyei megtervezésekor a második utat. Két nappal karácsony előtt az ünnep felé mutató műsorral lépett közönség elé. Ilyenkor a Karácsonyi oratóriumot vagy a Messiást szokás előadni -az már ritkább, ha valaki Bach rövidebb karácsonyi kantátáiból állít össze egész estés műsort. A kantátáktól ugyanis hangversenyteremben hajlamosak vagyunk félni: attól tartunk, hogy eredeti aurájukból és funkciójukból, a templomi áhítatból és a szertartásból kiszakítva nem hatnak rangjukhoz-kvalitásukhoz méltón. Vashegyi mégis négy Bach-kantátát sorolt egymás mellé ezen az estén, muzsikustársai, a PURCELL KÓRUS és az ORFEO ZENEKAR élén. Megszólaltatta a Sehet, welch eine Liebe hat uns der Vater erzeiget (BWV 64), a Christen, ätzet diesen Tag (BWV 63), a Christum wir sollen loben schon (BWV 121) című műveket, végül a Magnificatot (BWV 243), ily módon alkalmat találva arra, hogy egyrészt az első három mű kisformáit ütköztesse a negyedik nagyobb lélegzetvételével és pompájával, másrészt illusztrálja, hogy Bach a kisformákon belül milyen hangzási, stiláris és műfaji sokféleséget felmutatva fejezte ki az ünnepkör gondolatait, kezdve a korálokban gazdag 64. kantátával, folytatva a még Weimarban komponált 63. kantáta korált mellőző megoldásával és szokatlanul fényes hangszerelésével (négy trombita és üstdob), majd a 121. mű archaizmusával.

Ami a megszólaltatás módját-minőségét illeti, a koncert részben igazolta a közegükből kiemelt kantátákkal kapcsolatos, imént vázolt aggodalmakat: a négy mű közül kétségkívül a leginkább reprezentatív tulajdonságokkal rendelkező, a koncertszerű megszólaltatásnak tehát legkevésbé (alkalmasint egyáltalán nem) ellenálló Magnificat hatott leginkább szuggesztívan; a három rövidebb mű bensőségesebb tartalma, meditációra felszólító vallásos lírája nem minden tételben tárta fel értékeit egyforma közvetlenséggel. De feltárta, ez nem vitatható.
A két együttes közül, mint mindig, most is kitűnően szerepelt a kórus, az ellenpontos tételekben fényes hangzással, erőteljesen énekelve, ugyanakkor plasztikus szólamszövetet vetítve a hallgató elé. Korábban gyakran tapasztaltam, hogy Vashegyi hangszeres csapata fáradékonyabb, mint az énekkar. Most nem éreztem ezt: az Orfeo Zenekar mind a kamarazenei létszámot igénylő tételekben, mind a bachi léptékkel szimfonikusnak nevezhető számokban mindvégig pontos összjátékkal, vezetőjére és az énekesekre érzékenyen reagálva járult hozzá a kedvező összhatáshoz.

Zádori Mária, Németh Judit és Raimund Nolte - Pethő Zsuzsa

 

A Vashegyi-koncertek négy kipróbált közreműködője, két magyar hölgy és két külföldi úr alkotta a szólista kvartettet. A szoprán ZÁDORI MÁRIA orgánuma a pálya jelenlegi szakaszában kétségkívül magán viseli a múló évek nyomát: a magasban éles, elvékonyodó, gyakran száraz, törékeny -de megfellebbezhetetlen a kultúra, mellyel a hang birtokosa szövegmondáshoz, hangsúlyokhoz, frazeáláshoz viszonyul, s mindez a romlékony eszköz esendősége fölé emeli az eredményt. NÉMETH JUDIT a 64. kantáta elején még nem nyújtott igazán ihletett teljesítményt, és technikailag sem volt meggyőző: bizonytalanul intonált. De már a záró korál előtti áriában magára talált, és ettől kezdve a koncert tájékozódási pontjává vált, a szolid középpontot jelölve ki. Ettől az origótól mindenképpen balra, a kevésbé vonzó produkciók kategóriájában helyezném el a német bariton, RAIMUND NOLTE megbízható, de többnyire formális énekét (kivétel a 121. kantáta basszusáriája, amelyben a Hallei Opera tagja erőteljesen ritmizált, örömtől kicsattanó előadással lepte meg a közönséget). JULIAN PODGER viszont egyértelműen jobbra helyezkedik el a képzeletbeli nívójeltől: az angol tenor, mint más budapesti fellépéseinek alkalmával, most is izgalmas muzsikusnak mutatkozott. Hangjának s

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.