Magas mérce – csendes siker

Új Magyar Zenei Fórum 2009

Szerző: Szitha Tünde
Lapszám: 2009 március
 

DARGAY MARCELL An[a]them[a] című darabjának harmadik szakaszában az előző ütemek alig hallható gyors zörejhangjai hosszú, de állandóan változó hangfelületekké alakulnak. A vonósok üveghangjai, glissandói és trillái furcsán elszínezik a tág regisztereket kijelölő tartott fúvósszólamokat, a zongora és az ütők szélsőséges dinamikájú gesztusai valószínűtlen dimenzióba emelik az eseményeket. S a folytatás is figyelemre méltó: lefelé hajló skálamenetek indulnak újra és újra, kánonszerűen az egyes szólamokban, de nem a mozgásuk, hanem a színük (a basszusklarinét, a fagott és a zongora egybeolvadó hangja) adja varázsukat. Aztán újra zörejek jönnek, sul ponticellók, üveghangok, repetíciók, fölöttük a fuvola tétova  dallamgesztusaival, a mű végén pedig a nagybőgő groteszk hörgésnek is beillő e-a kettősfogásával. 72 ütemnyi eredeti fantáziára valló, szép zene, melynek létrejötte és nyilvános megszólalása már önmagában is megérte, hogy megrendezzék az utóbbi évtizedek legnagyobb szabású zeneszerzőversenyét. Ezen a tényen valószínűleg az sem változtat, hogy Dargay műve volt az egyetlen a döntőbe jutott nyolc kompozíció között, amely semmilyen díjat sem kapott.

Többé-kevésbé magam is egyetértettem a zsűri döntésével, mert az An[a]them[a] összképe (legalább is első hallásra, a kotta ismerete nélkül) valóban halványabbnak tűnt a döntőbe jutott másik hét műnél. Mindez a versenyhelyzetek szinte törvényszerű visszásságát is jelzi, melyben ilyenkor a nézőtéren ülők -akarják vagy sem -egymáshoz mérve hallgatják a felhangzó alkotásokat. A zeneszerzőversenyek résztvevői között mindig vannak olyan pályázók (Dargay Marcell bizonyosan közéjük tartozik), akik nem latolgatják, milyennek kell lennie egy ideális versenymunkának, hanem egyszerűen csak komponálnak. Zenetörténeti távlat nélkül nehéz megítélni, hogy az ilyen mű egy következetesen járt egyéni út egyik állomása-e, melyből végül jelentős életmű bontakozik ki, vagy csupán egy kevésbé sikerült darab. zsákutca, mely után jelentős irányváltás következik, vagy egy tehetségesen induló pálya, melynek nem lesz későbbi kiteljesedése. Mások nemcsak érzik, hogy pontosan milyen zenéken keresztül tudják zeneszerzői tudásuk legjavát megmutatni, hanem megvannak hozzá az eszközeik is, melyeket virtuózan alkalmaznak. Utóbbiakból lesznek többnyire a győztesek, de hogy későbbi alkotói kibontakozásukban ezek a sikerek jelentenek-e valós előrelépést, az korántsem biztos. Akadnak persze olyan alkotások is, melyekről Schumann Eusebiusa (Keszi Imre fordításában) azt mondja, „Le a kalappal, urak, lángész van jelen", de nem hiszem, hogy a mostani döntő (egyben gálakoncert) után ezt a megállapítást bárki, bármelyik darabbal kapcsolatban meg merte volna kockáztatni. Talán nem is ez volt a cél. A zeneszerzőversenyek általában másról szólnak, mint a hangszeres művészek számára hirdetett hasonló rendezvények. A karrierépítés lehetőségénél és a sztárok felfedezésénél fontosabb itt annak az esélye, hogy a sikeresen szereplő művek elhangzanak -ideális esetben kiváló előadásban -, s szerzőik hangzó tapasztalatot szerezhetnek munkájukról. Különösen igaz ez a zenekari művekre, amelyekből az utóbbi években egyre kevesebb készül, annál a nagyon is prózai oknál fogva, hogy egy-egy zenekari bemutató csak kevesek szerencséje, s a szóló- és kamaraműveket könnyebben elbírja az asztalfiók (előbb vagy utóbb nagyobb is az esély a megszólalásukra), mint a nagyobb apparátusú műfajokat. Jellemző, hogy a beérkezett 38 pályamunkából 24:14 volt az arány a zenekari darabok javára, de nem valószínű, hogy az utóbbiakért kitűzött díjak (egyébként érhetetlen okból) kétszeres összege lehetett a fő ösztönzés, hanem sokkal inkább a megszólalás lehetősége. Amikor a díjkiosztás során a zsűri elnöke, Jeney Zoltán megköszönte a Budapest Music Center és a Művészetek Palotája szervezőmunkáját, külön hangsúlyozta annak a szolgálatnak a jelentőségét, melyet a két intézmény a mai magyar zeneszerzésnek tett. Jeney szerint a versenynél fontosabb csak az lehet, hogy „a darabok továbbra is előadásra kerüljenek és életben maradjanak", s ez a gondolat legalább annyi figyelmet érdemel, mint az ilyenkor szinte kötelező köszönetnyilvánítás. Elgondolkodtató persze, hogy ezzel a szolgálattal mit kezd, tud-e egyáltalán valamit kezdeni a közeljövő hangversenyélete. A döntőben elhangzott négy zenekari, illetve négy kamaraegyüttesre komponált műről egyértelműen bebizonyosodott, érdemes arra, hogy a későbbiekben is pódiumon maradjon, de lesznek-e olyan zenekarok és karmesterek, amelyek és akik hangversenybérleteikben is játszani fogják őket? És vajon lesz-e közönség, amely kíváncsi rájuk? A szervezők és a Bartók Rádió erőfeszítései ellenére alig több mint fél ház a bartók Teremben - aggodalomra ad okot, különösen a Filmszemlét övező hatalmas érdeklődés tükrében. Pedig a fiatal magyar zeneszerző-nemzedék számára (egyébként a nemzetközi irányoknak is megfelelően) az újat akarás és a zeneszerzés még bejáratlan területeinek felfedezése mellett újra fontossá vált a tetszés és az érthetőség igénye. Talán azt sem túlzás állítani, hogy a nem zenész hangversenylátogató számára Bella Máté, Dargay Marcell, Dinyés Dániel, Horváth Balázs, Sáry Bánk, Varga Judit és Zombola Péter művei sem követhetőek nehezebben, mint Mahler, Debussy, Stravinsky vagy Sosztakovics zenéje.

Távolról sem gondolom, hogy egyfajta újonnan felfedezett neoklasszicizmus uralja a fiatal magyar zeneszerzők ízlését, a döntő műsorában mégis feltűnő volt, milyen fontos szerepet kap manapság a komponálás folyamán a reflexió és önreflexió, a „kölcsönzés", azaz saját és idegen zenei ötletek (újra)felhasználása, dallami és szerkezeti értelemben egyaránt. A Chuang Tzu's Dream (BELLA MÁTÉ) történései Pierre Boulez Dérive című darabjának hathangos akkordjaiból indulnak ki, a L'aria si rinnova alapötlete -amellett, hogy Dinyés Dániel egy korábbi zongoradarabjában is megjelenik -lényegében Bach C-dúr prelúdiumának (Wohltemperiertes Klavier I.) újraírása/továbbgondolása. HORVÁTH BALÁZS-t Borrowed Ideas című trombitaversenyében Miles Davis játékának hangszíne és jellemző dallamfordulatai ihlették, SÁRY BÁNK Mégis című kamaraművének alapötletei kamaszkori vers-kísérőzenéiből származnak. VARGA JUDIT egy korábbi, meg nem valósult Proust-tervének (Az eltűnt idő nyomában feldolgozása) vázlatait vette alapul Le Temps retrouvé című zenekari darabjához, emellett zenéjében nagyon erős - a 20. századi klasszikusok mintáiból kibontakozó - eklektikus hatások is érvényesülnek, ZOMBOLA PÉTER szimfóniája (Symphony No. 1/b) pedig lényegében a romantikus/késő romantikus szimfonikus ideálok jellegzetes fordulataiból építkezik. Mindez egyáltalán nem baj, s nemcsak azért, mert a kölcsönzés-továbbgondolás alkotói magatartásának a zenetörténetben nagyon erős hagyományai vannak, hanem azért is, mert a hallgató számára csak akkor vehető észre, ha a zeneszerző úgy akarja, emellett nem korlátozza sem az alkotó egyéniség szabadságát, sem az egyéni hang érvényesítését.

DINYÉS DÁNIEL műve például új tulajdonságokkal ruházza fel a Bach-prelúdium nyugodtan hullámzó hármas- és négyeshangzat-felbontásait. Míg Bachnál a C-dúr tonalitás tökéletes és arányos körülírása történik meg minden funkciós és hangnemi irányból, addig ebben a műben az alaphangnem állandóságát hangsúlyozó alapmozgás mellett különböző irányokból létrejövő elszíneződések, elsatírozások vezetik a figyelmünket. (De vajon miért D-ben? -kérdezhetnénk együtt Schumann másik alteregójával, Florestannal.) Az elszínezés folyamata a zongora időérzéken kívüli, rögtönzésszerű középső monológjában teljesedik ki (a d-a-d hangok a kísérőszólamok hangjaiban itt is mögötte vannak), s a leghatásosabb ötlet az a pillanat, amikor ez az eredeti mozgás a zenekar teljes csengés-bongásában újra megjelenik. Ennek a zenének a különlegességét az előbbieken kívül hangzása adja, mely egyértelműen a zeneszerző egyéni hangjához tartozik. Ugyanis a kamarakategóriában bemutatott öttételes Játékok haladóknak -9-99 is arról győzött meg, hogy Dinyés zenei világában az olykor rejtett, máskor nyilvánvaló ellenpont, a sok komplementer szólam és természetes dallamosság együttvéve nagyon is jellegzetes hangzást eredményez. Ez a hangzás - vizuális párhuzamot kölcsönvéve - olyan (hang)képre emlékeztet, melynek mozgalmassága markáns, de szándékosan elmosott vagy töredezett kontúrú vonalakból jön létre.

Bella Máté kamaraegyüttesre és gordonkaszólóra komponált szenvedélyes darabjában jótékonyan ellensúlyozta a szélsőséges dinamikai és hangszínhatásokat a formaívek logikájával. (Ugyanezt tapasztaltam más, korábban hallott műveiben is.) A több mint 2300 évvel ezelőtt élt kínai filozófus különös álmának taoista programját -éppúgy, mint általában a távol-keleti filozófiát -idegennek érzem ettől a zenétől, talán azért, mert alapvető gesztusai nagyon is európai módon dinamikusak és idegesek, a partitúra írásmódja ráadásul (bizonyos helyeken) túlságosan körülményesnek tűnik, ami az előadókat felesleges nehézségek elé állítja.
A Chuang Tzu álma a fokozatos megnyugvás-elsimulás dramaturgiája szerint épül fel, a hangzás reális (dallam) és irreális (zörej) rétegeinek állandó ütköztetésén keresztül.

Bár két nagyon különböző vérmérsékletű alkotóról van szó, Bella Máté zenéjét ugyanaz teszi rokonszenvessé, mint Sáry Bánkét: a felvetett zenei ötleteket mindketten a bennük rejlő lehetőségek teljes és következetes végigjárásával (és nagyon jó arányérzékkel) dolgozzák fel. Sáry Bánk azonban alapvetően lírikus alkat, műveiben -mint a mostani kompozícióban is -a formai szimmetriák iránti igény mellett sok a nosztalgikus, merengő játékosság. Ligeti György emlékének ajánlott darabja jótékony szigetként hatott a műsorban: ez volt az egyik „szelíd" zene (Dinyés Dániel zenekari műve volt talán a másik), melyből nem bombázták a hallgatót expresszív gesztusok és indulatok.

Az utánzás és stílusjáték abban az esetben válik csak vitathatóvá, amikor eltűnik mögüle az alkotó igazi arca, netán álcaként működik, mely a zeneszerző egyéniségének hiányát takarja. Bármennyire tetszettek is Varga Judit szimfonikus tablói, a gondosan kimunkált hangzásban elrejtett finom szólamarányok, a dinamikus formák és az eksztatikus pillanatok, úgy gondolom, mindez elsősorban egy nagyon jól képzett, a 20. századi zene jelentős pillanataira érzékeny fiatal mester mintamunkája, az igazi zeneszerzői feladatok még ezután következnek számára. Más kétségeket vet fel Horváth Balázs trombitaversenye, melyben a felhasznált zenei alapanyag „hozott" értéke nem alakul át meggyőző, új minőséggé. Vitathatatlanul érdekes az, ahogyan Miles Davis fojtott trombitahangjai, dallamainak jellegzetes fordulatai Horváth szűrőjén keresztül neutrálissá, szándékoltan „anyagtalan" zenei akciókká válnak. Figyelemre méltó az is, ahogyan a zenekart új médiumként, azaz egyrészt egy képzeletbeli elektronikus stúdió hangforrásaként, másrészt alapvetően ütőhangszeres együttesként kezeli. (Magát a trombitát is többször halljuk ütőhangszereket utánozni.) A figuratív elemek halmozása azonban egy idő után súlytalan, maníros folyamatokat hoz létre, s ezen a szólista hely- és irányváltoztatásai, a szcenikus történések („látványosan rázd ki a trombitából a vizet", „tárd szét a kezed, majd hajolj meg" stb.) valószínűleg csak rontanak, ráadásul a mostani előadásban ez utóbbiak kivitelezése sem tűnt meggyőzőnek. A jazz -főleg Miles Davisé -csak nagyon markáns stílusú zeneszerzőnek engedi magát megzabolázni (az utóbbi években ismereteim szerint ez csak Eötvös Péternek sikerült), máskülönben gag, vicc, lejárt lemez válik belőle.

A döntőbe jutott művek közül Zombola Péter szimfóniája kötődik legerősebben a zenetörténeti múlthoz. Kilenc tételében Bruckner, Mahler, Richard Strauss, Sosztakovics és mások szimfonikus toposzai jelennek meg: egyszerű, szignálszerű motívumok, természetfestő hangok, lendületes dikciójú vagy deklamációszerű dallamok, nagy tonális felületek, olykor groteszk indulók, szélsőséges fortissimók. Bár gyakran van déjà vu-érzésünk, s olykor egy láthatatlan filmvászon látványos jeleneteinek aláfestéseként hatnak a megszólaló hangok, nem stílusgyakorlatról van szó. Zombola ugyanis szívesen használja a néha szinte a repetitív stílusra jellemző osztinátókat, az ütőhangszerek kezelése pedig jelentősen eltér a késő romantika eszköztárától. Nehéz megítélni, mennyire őszinte ez a zene, mindenesetre fiatalos naivitás és idealizmus árad belőle, folytatása viszont aligha vezet messzire.

Gyakran hangoztatják, de mindenki tudja, hogy a kortárs bemutatókra nem igaz
a közhely, mely szerint az igazán jó zenét a rossz előadás sem tudja elrontani. Ezért volt nehéz a szimfonikus műveket megszólaltató Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar és a kamaraműveket előadó UMZE Kamaraegyüttes szerepe, hiszen a nyolc darab műfaji és stiláris változatossága a zenészeket is sokféle feladat elé állította. Mindkét együttes a zeneszerzők és műveik iránti teljes felelősséggel szerepelt, karmestereik, Keller András és Rácz Zoltán tiszteletre méltó szellemi és zenei átlátóképességüket, kortárs zenében szerzett gyakorlatukat állították a rájuk bízott művek szolgálatába. Nagyszerű szólistaprodukciókat is hallhattunk: Szabó Judit remek csellószólójának valószínűleg nem kevés szerepe volt Bella Máté sikerében, Bársony Péter (brácsa) és Mali Emese (zongora) Dinyés Dániel műveiben szereztek emlékezetes pillanatokat, Horváth Bence -bár a színészi alakítás nem erőssége -virtuózan oldotta meg Horváth Balázs trombitaszólóit.

Jeney Zoltán zárszavából kiderült, hogy az elődöntőben bíráló két testület szigorú rostáján át a második fordulóba csak szakmai-zeneszerzéstechnikai szempontból megkérdőjelezhetetlen alkotások jutottak, így a döntő zsűrije elsősorban az eredeti ötleteket és a kidolgozás egyediségét kereste a versenyben maradt darabokban. Joggal tehette ezt, hiszen a 23 éves Bella Máté kivételével a gálahangverseny szereplői húszas éveik második felében vagy harmincas éveik elején járó, tehát a pályakezdő koron már túljutott zeneszerzők voltak. A zsűri szerint a nyolc műben a hasonlóságoknál feltűnőbbek voltak a különbségek, mégsem lehetett könnyű a döntés, hiszen lényegében azonos generációba tartozó, zenekadémiai zeneszerzés-tanulmányaiknak köszönhetően hasonló képzettségű, azonos kultúrkörbe tartozó zenészek munkáit bírálták. A magas színvonal (nevezhetjük zeneszerzői profizmusnak is) nagyon keskeny döntési sávot jelölt ki. A gálakoncerten elhangzott alkotások rangsorolásakor a zsűri talán akkor sem tévedhetett volna látványosan, ha másként osztja ki
a díjakat. Nagy felfedezés nem született (a legtöbb versenyen ilyenkor nem adnak ki első díjat), ha azonban jól belegondolunk, a pályázat két kategóriája -kamarazene és szimfonikus zenekar -majdnem háromszáz éve a zenetörténet két legváltozatosabb, de legtöbb hagyománnyal terhes műfaja. Az igazán nagy változások többnyire új műfajok, új zenélési szokások, addig nem használt hangszerek (hanghordozók), radikális ízlésváltozásokat okozó társadalmi-szellemi mozgások eredői. Ha az Új Magyar Zenei Fórum 2009. január 12-i hangversenye nem szolgált meglepetésekkel, az talán nemcsak a verseny résztvevőin, hanem a feltételeken is múlott, távolabbról nézve: az ezredfordulós magyar kortárs zene egyre szűkebbre szabott lehetőségeiről, s talán takaréklángon égő energiáiról is árulkodik.

SZITHA TÜNDE

Dinyés Dániel, Dargay Marcell, Sáry Bánk, Bella Máté, Zombola Péter,
Varga Judit és Horváth Balázs

Munkában a döntő zsűrije.
Az asztal körül: Hamar Zsolt,
Batta András, Soproni József, Jeney Zoltán, Keller András és Rácz Zoltán

MüPa fotó / Pető Zsuzsa felvételei

 

 

Az Új Magyar Zenei Fórum 2009 zeneszerzőverseny eredménye

 

Kamaraegyüttesre készült művek

I. díj  Bella Máté: Chuang Tzu's Dream

II. díj Dinyés Dániel: Játékok haladóknak -9-99

III. díj           Sáry Bánk: Mégis

 

Nagyzenekari művek

I. díj     Varga Judit: Le Temps retrouvé

II. díj    Horváth Balázs: Borrowed Ideas

III. díj    Zombola Péter: Symphony No. 1/b

 

Zsűri

Elődöntő

Kamaraegyüttes kategória: Gémesi Géza, Pilz János, Serei Zsolt

Zenekari kategória: Kovács László, Tihanyi László, Vidovszky László

Döntő

Batta András, Hamar Zsolt, Jeney Zoltán (elnök), Keller András, Rácz Zoltán,
Soproni József

A fődíjakat az Oktatási és Kulturális Minisztérium, valamint az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület ajánlotta fel.

 

Különdíjak

  • A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem és a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnázium által felajánlott zeneakadémiai szerzői est: Bella Máté
  • A Magyar Zeneszerzők Egyesülete által felajánlott egy-egy CD-gyűjtemény kortárs magyar szerzők felvételeiből: Dinyés Dániel és Zombola Péter
  • Az Óbudai Danubia Zenekar Héja Domonkos vezényletével előadja az I. helyezett Varga Judit Le Temps retrouvé című zenekari művét a 2009/2010-es évadban a Művészetek Palotájában
  • A zenészek szavazatai alapján az UMZE Kamaraegyüttes Dinyés Dánieltől rendel új művet
  • A zenészek szavazatai alapján a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar Zombola Pétertől rendel új művet
  • Exkluzív meghívás a Pannon Filharmonikusok zeneszerzői versenyére:
  • Bella Máté •           A Budapest Music Center díja minden döntőben szereplő zeneszerző részére: 50 példány a döntő-gálakoncert hanganyagából készülő hanglemezből

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.