Magyar Állami Operaház

2009. május 4.

Verdi

Traviata

Gaston vikomt       Daróczi Tamás

Douphol báró        Gárday Gábor

d’Obigny márki   Ambrus Ákos

Karmester             Miguel Gomez-Martinez

Díszlet                   Fehér Miklós

Jelmez                   Schäffer Judit

2009. május 5.

Puccini–Alfano

Turandot

Turandot               Sylvie Valayre

Altoum                  Róka István

Kalaf                      Marcello Giordani

Ping                       Kálmán Péter

Pong                       Derecskei Zsolt

Karmester             Pier Giorgo Morandi

Jelmez                   Jánoskuti Márta

2009. május 9.

Puccini

Tosca

Cavaradossi          Gustavo Porta

Angelotti               Valter Ferenc

Spoletta                 Albert Tamás

Karmester             Kovács János

Jelmez                   Vágó Nelly

május 10.

Verdi

Rigoletto

Rigoletto               Alexandru Agache

Sparafucile           Rácz István

Monterone            Berczelly István

Borsa                     Kiss Péter

Cepranóné            Rácz Rita

Apród                     Markovics Erika

Karmester             Medveczky Ádám

Jelmez                   Velich Rita

Rendező                Szinetár Miklós
                               és Harangi Mária  

A Magyar Állami Operaház és az ötletgazda Fischer Ádám főzeneigazga   tó nem titkolt szándéka szerint az újonnan életre hívott Májusünnep operafesztivál célja a budapesti operakultúra nemzetközibbé tétele volt. A kezdeményezés –azt hiszem, egyetérhetünk Fischer Ádámmal –valóban előremutat, és érezhetően jót tesz az intézménynek. Ha tehát az alábbiakban kritikai észrevételeimnek adok hangot, az nem a vállalkozás kudarcát jelenti, sőt ellenkezőleg: úgy érzem, számos tekintetben valóban sikerült is elérni a kitűzött célt. Nem csak azért, mert hosszú évek óta először végre színre kerülhetett egy Händel-opera az Andrássy úton, méghozzá pazar zenei és szcenikai megvalósításban. Hanem azért is, mert – színreállításuk bizonyos szépséghibái ellenére – az általam látott Verdi- és Puccini-repertoárdarabok előadásainak is érezhetően jótt tett a külhoni magánénekesek és karmesterek vendégszereplése.

Persze, mint azt a Traviata, a Turandot, a Tosca és a Rigoletto előadásai tanúsítják, a Kovalik Balázs művészeti igazgató által e lap hasábjain szóvá tett Verdi- és Puccini-diktatúra nem szűnt meg egy csapásra a Xerxész bemutatásával. A jelek szerint nem is fog: a jövő évadbeli Májusünnep időközben meghirdetett műsorán Mozart Titusza, Strauss Elektrája és Rossini Sevillai borbélya mellett a Tosca, a Nabucco és a Don Carlos is szerepel. mindenesetre az idén útjára indított tavaszvégi-nyáreleji operafesztivál hagyománya a jelek szerint folytatódik majd, s ez már önmagában is örömre ad okot.

A Puccini- és Verdi-művek előadása esetében persze mindenekelőtt az énekesek vonatkozásában érezhettük a Májusünnepnek az Operaház vezetése által remélt jótékony hatását; alábbiakban ezért elsősorban rájuk koncentrálok. Áttekintésem persze némiképp igazságtalan, tekintve, hogy az előadott repertoárdarabok esetében magától értetődően elsősorban a vendégelőadók teljesítménye vonta magára a figyelemet. Elöljáróban mindenképpen szeretném megemlíteni azonban, hogy a Turandot május 5-i előadásán, melyet a négy általam hallott és látott produkció közül egyébként is a legkiegyensúlyozottabbnak éreztem, a Liù szerepét megformáló Létay Kiss Gabriella, valamint a Pinget játszó Kálmán Péter alakítását különösen hitelesnek és szépnek találtam.

Charles Castronovo és Elena Mosuc a Traviatában

A vendégelőadók közül elsősorban Stefano Secco és Charles Castronovo tenorját emelném ki; előbbi a Rigoletto mantuai hercegét, utóbbi a Traviata Alfredóját alakította. Valóban ünnep volt számomra ilyen hajlékony, egyszersmind szép és energikus hangokat hallani a budapesti dalszínház színpadán. Elena Mosuc egy árnyalattal kevésbé tudott meggyőzni arról, hogy a Traviata címszerepét az ő hangjára szabták. Koloratúrái olykor nélkülözték azt a könynyedséget és eleganciát, amely az első felvonást záró „Sempre libera degg’io” cabaletta hatásos és meggyőző előadásához szükséges. Mosuc esetében a nagyvilági (félvilági?) nőt ilyesformán nem annyira a vokális virtuozitás, mint inkább a rendező által kezébe adott pezsgőspohár reprezentálta. A cabaletta legvégén ugyan kivágott egy tetszetős háromvonalas eszt, de ennek minősége a jelek szerint őt magát is olyannyira váratlanul érte, hogy meglepetésében még a pezsgőspoharat is a háta mögé hajította. A nem teljesen szeplőtelen múlt a harmadik felvonás „Addio, del passato”-áriájában is tovább kísértett: az énekszólam előadása ezúttal is kissé darabosra sikeredett. Renato Bruson viszont nagy rutinnal lépett fel az öreg Germont szerepében. Alakítása olyan volt, mint Fehér Miklós 1980-as évekből előásott díszletei: minden a helyén volt, még ha kissé patinás állapotban is.

Turandot és Kalaf: Sylvie Valayre és Marcello Giordani

Sylvie Valayre Turandotja sem annyira vokalitásával, mint inkább színészi játékával nyerte el tetszésemet. Különösen hatásos volt alakítása a Puccini-opera második felvonásában, amikor a kérdezz-felelek játék során, a Kalaf harmadik válaszát megelőző feszült várakozás alkalmával önelégült, rosszalló cöcögéssel fejezte ki diadalérzetét. Ismeretlen hercege, Marcello Giordani kiegyensúlyozott, ám összességében izgalmaktól mentes alakítást nyújtott. Kevéssé megnyerőnek éreztem ezzel szemben Gustavo Porta Cavaradossiját, aki a szabadgondolkodó festő szerepét ripacskodó operaénekessé értelmezte át. Kiváltképpen visszatet- sző volt ez a fajta interpretáció a harmadik felvonásbeli „E lucevan le stelle” alkalmával. Ezt annak ellenére így gondolom, hogy a közönség kevéssé válogatós többsége viharos tetszéssel jutalmazta Porta produkcióját. Tosca szerepében Michèle Crider ugyan lényegesen vonzóbb teljesítményt nyújtott, mindazonáltal a vokális megszólalás varázsáról az ő esetében sem beszélhetünk. Carlos Almaguer piknikus karaktere előnytelenül ellenpontozta előadásának akusztikai részét; sem külső megjelenése, sem színészi játéka nem az ördögien gonosz Scarpia rendőrfőnök szerepére predesztinálja. 

Gustavo Porta és Michèle Crider a Toscában

A Rigoletto esetében Secco bravúrosan magabiztos interpretációja mellett az első felvonásban még inkább szemet szúrt, hogy a Gildát alakító Miklósa Erika kezdetben mintha nem a legjobb diszpozícióban lett volna; ez különösen az első felvonásbeli „Caro nome che il mio cor” ária záró cadenzájában volt feltűnő. A második és harmadik felvonást azonban fölényes biztonsággal énekelte végig. Alexandru Agache remek Rigoletto; baritonját inkább karakterisztikusnak, mint szépnek mondanám; ám, mint tudjuk, a púpos udvari bolond irodalmi előképe, Hugo Triboulet-ja sem a szép, hanem a karakterisztikus esztétikájának jegyében fogant.

Ami a karmesterek és a zenekar teljesítményét illeti, a publikum végül csak két külföldi dirigens vendégszereplésének lehetett fültanúja. Dan Ettinger a Rigoletto vezénylését betegsége miatt lemondani kényszerült; a helyére beugró Medveczky Ádám keze alatt a dalszínház együttese figyelemre méltó pontossággal szólalt meg. Miguel Gomez-Martinez tisztességes, ám nem különösebben kacér Traviatát dirigált. A legtöbbet, úgy érzem, Pier Giorgo Morandi tudta kihozni az Operaház zenekarából, akinek Turandotját több helyütt grandiózusnak és katartikusnak találtam. Kovács János személyében az eredeti terveknek megfelelően hazai karmester dirigálta a Tosca előadását, amelynek zenekari kísérete pontos és összefogott volt, bár a hangzás olykor talán lehetett volna érzékibb és impresszionistább.A Májusünnep Verdi- és Puccini-előadásainak legkevésbé vonzó oldala kétségkívül a színpadi kiállítás volt. A problémát nem is annyira a díszletek, jelmezek és rendezői koncepciók ódon illata jelentette, bár kétségkívül nem vet jó fényt egy zenés színházra, ha takarékossági megfontolásokból több évtizedes kulisszákkal, kosztümökkel és szcenírozással próbálja megnyerni a közönség jóindulatát egy nemzetközi operafesztivál alkalmával. Ma is vállalhatónak érzem mindenesetre az olyan szcenikai ötleteket, mint Szendrényi Éva Turandot-díszlete esetében a hátteret kitöltő, a cselekmény menetével és a zenei történésekkel összhangban más-más színnel megvilágított és esetenként mozgásba hozott függöny, vagy éppen Csikós Attila stilizált díszterem-belsője a Rigoletto nyitójelenetében. Az olyan relikvia, mint Nagy Viktor Tosca-rendezése ezzel szemben teljes értetlenséget árul el a darab eretnek lelkek számára oly kedves, luciferi tendenciái iránt. (Luciferi tendenciák alatt a mű olyan mozzanatait értem, mint a bigott sekrestyés és a voltairiánus piktor üdítő ellenpontja). A Sant’Andrea della Valle templom giccses Mária Magdaléna-képét (Vayer Tamás díszlete) látva egy pillanat erejéig önkéntelenül is elfogott a kétely: ha a kép valóban Attavanti márkiné vonásait ábrázolja, akkor Floria művésznőnek mi oka a féltékenységre?Nyílt színi halálesetek terén is akad még tökéletesítenivaló az Operaház produkcióin: a kivégzőosztag ugyan csinos torkolattüzet produkált Cavaradossi tiszteletére a Tosca végén, a perzsa herceget helyettesítő bábu nyilvános dekapitációja a Turandot első felvonásában azonban kissé dezilluzionáló hatású volt. (Biztos, hogy e színfalak mögötti történést láthatóvá kell tenni?) 

BOZÓ PÉTER