Gyerek a csőben és a szabad térben

Beszélgetés Szabó Dénessel

Szerző: Hollós Máté
Lapszám: 2009 augusztus
 

  

Vezénylés közben - Szabó Ágnes felvétele

-Ha a Cantemus Gyermekkart és a Pro Musica Leánykart hallgatjuk, az a képzetünk támadhat, mindig Nyíregyházán teremnek a legjobb hangú és legmuzikálisabb kislányok. Ez nem állhatja meg a helyét, de miért halljuk így? -kérdezem e kórusok karnagyát, a dalosok iskolai tanárát, Szabó Dénest.

-Elsősorban az iskolarendszernek köszönhetően. 1958-59-ben megyénkben az első ének-zene tagozatot Nyíregyházán, a 4. számú Általános Iskolában indították. Az ötven évből immár negyvenet töltöttem ott, s ennek alapján csak arra a következtetésre juthatok, hogy éppen úgy van, amint annak idején kigondolták. Nem tudom, Kodály honnan tudta, hogy ez ennyire jó, hiszen nem álltak rendelkezésére ilyen tárgyú vizsgálatok. Ma már irodalma van annak a hatásnak, amelyet a zenei nevelés az agy működésére és fejlődésére gyakorol: Kokas Klárától Pléh Csabán át Freund Tamásig, s egyre csak jönnek az ezt megerősítő közlemények Angliából, Kanadából, sokfelől. Ezek a gyerekek másképpen állnak a világ dolgaihoz. S hogy kérdésedre feleljek: ott vannak-e a legszebb hangúak? -azzá válnak. Szeretnek énekelni, s amit valaki odaadással sokáig csinál, annak mesterévé válik. Kicsi koromban megfigyeltem: a szobafestők sokat énekeltek, fütyültek. Tűnődtem: vajon énekből fölvételiztetik őket a szakmunkásképzőben? A magyarázat: a bútoroktól kiürített szobában zengett a hang, ez inspirálta őket.

-Te azonban nem fürdőszoba-énekeseket nevelsz. S a gyerekeket komoly munka -mondhatjuk tán: dresszúra - várja. Ez ellene dolgozhatna a spontán élvezetnek. Mit kapnak cserébe, amitől a szobafestőnél jobban élvezhetik éneklésüket?

-A Kodály-módszer jól tudta, honnan indul el: a gyerekdaloktól. Ádám Jenő, aki ezt a gyakorlatban felépítette, úgy mondta: az énekóra nem dresszúra; a gyereket be kell csalogatni a csőbe, s amikor már benne van, lehet rajta csavarni. Ha a pedagógus ezt ügyesen műveli, a gyerek játékosan, élvezettel vesz részt a munkában. Hiszen meg kell tanulnia kottát olvasni, a hangmagasságot, egymás meghallását, s ráadásul szellemileg is föl kell készítenünk őket. Ha elfogadjuk a kodályi elveket, magától működni kezd a rendszer.

-Miként csalogatható be a gyerek a csőbe? S ma másként-e, mint évtizedekkel ezelőtt?

-Az énektanárnak viszonylag könnyű dolga van, ha olyan korban kapja meg a gyermeket, amikor az még nem vesztette el éneklő és játékos kedvét. Mondjuk hatévesen. Az, hogy a zenetagozatos iskolában a gyerekek több énekórát kapnak, a csőbehúzás első momentuma. Innen már csak nem kell kiengedni, s a művészet maga válik a csővé. Amikor a gyerek hallja, hogy amit -különösen már több szólamban - énekel, milyen szép, a cső előáll. A közösségi élmények, kirándulások hozzájárulnak ehhez, s ha azokat művészi élményekkel kötöm össze, erősítik egymást. Így jutunk el a CD-készítésig, oratóriumokban való közreműködésig. A gyerek szereti a nagy feladatot, s ezek az eredményt hozó felkészülési folyamatok kielégülést nyújtanak számára, így személyiségének harmóniáját segítenek kibontakozni. Az ilyen gyerekekre kevésbé jellemző a deviáns magatartás, kamaszkori válságaikban is jobban megállják helyüket, mint a zene nélkül növekvők. A mi dolgunk tehát a gyerek megóvása attól, hogy „cső mellé" kerüljön, mert ha már benne van, ott lehet tartani.

-Látjuk a kedvező eredményt, de mégis megkérdem: nem tekervényesebb, nehézkesebb egy mai gyerek útja a csőhöz és a csőben, mint az évtizedekkel ezelőttieké?

-Sokszor kérdezik ezt, s a válasz nem könnyű. A mi Kodály ZoltánÁltalánosIskolánk ugyanis valamiféle burkot hozott létre, amely nehezen áttörhető, de bizonyos motiváltságot már én is tapasztalok. Nem az ének ellen vannak a gyerekek: általános viselkedésük erodál, nem hagyja őket érintetlenül környezetük, családjuk légköre, de kivált az utcáé. A szinte kizárólagos szórakozásként jelentkező diszkó pedig rémisztő távolságban van az idealisztikus szellemi világtól, s a gyerekek gondolkodásába egyfajta primitív gátat épít be. A rendszerváltozás a szabadság és szabadosság, az egyén előtérbe állítása terén olyan társadalmi folyamatokat indított be, amelyek bizonyos háttérrel érkező gyerekek beilleszkedését komolyan nehezítik. Lehet, hogy harminc éve is volt ilyen, csak akkor még nem figyeltem föl rá. Ugyanakkor az is benyomásom, hogy egyre jobb és jobb évfolyamok kerülnek a kezembe, s hogy az iskola is egyre vonzóbbá kezd válni. Épp most tudtam meg, hogy az országos matematika-kompetenciavizsgálat megállapítása szerint a mi iskolánk a második, megelőzve sok matematika szakos iskolát is, holott nálunk a matematika csak egy a tantárgyak között. De nemrég a városi német nyelvi vetélkedésen 12 résztvevő közül a mi iskolánk csapatai végeztek az első két helyen, nyelvtagozatosokat is megelőzve, holott a németóra sincs privilegizált helyzetben. Nem csoda, hogy kétszeres túljelentkezés van hozzánk, hogy a kedvelt gyakorló iskolák mellett mi vagyunk a legkeresettebb beiskolázási célpont.

-Zenei képességek szerint választotok?

-Elsősorban. A ti-ti-tá, a magasabb és mélyebb hang megkülönböztetése, óvodás gyerekdalok éneklése más-más hangmagasságról indítva a megfelelés tárgya.

-Minden gyerek alkalmassá válik a Cantemusban való éneklésre?

Az iskolának -Kodály intelme nyomán -az az elve, hogy a gyerekeknek karban kell énekelniük, mert ott tanulják meg a társadalmi szolidaritást. Ennek megfelelően nálunk minden gyerek valamilyen énekkarba jár. A Cantemus Gyermekkar a 6., 7. és 8. osztályosoké. Van köztük tehetségesebb, elkötelezettebb, ők képezik az iskola javát, de a hátrányosabb helyzetből indulót sem taszítjuk ki, vállaljuk a vele fölmerülő több problémát, s azt, hogy a produkció minősége nem lesz a legkívánatosabban magas. Ám e munka következtében a 8. osztály után bármelyik növendékünk alkalmassá válik a Pro Musica Leánykarban való éneklésre. Az persze nem tud mindenkit befogadni, s az élet is elsodor körünkből egyeseket más városba, vagy speciális középiskolába, ahonnan már nem tud visszajárni. Növekszik a nyomás a nyíregyházi kórusokra: a megyében, a városban, s nemzetközileg egyaránt: sok az ellátandó feladat, s ezenközben a gyerekeknek jó tanulóknak kell lenniük.

-Benned két személy ölelkezése formál egy személyiséget: a tanáré és a művészé. Hol érzed e kettő határát? Vagy az egész kérdésfelvetés süketen hangzik?
-Jól ismerem e helyzetet. Nem szeretném kettéválasztani magamban a pedagógust és a művészt, ám a feladatok mégis ezt követelik. Egy idő után kevés a tanárság, hatékonnyá kell tennem a művészi munkát is, de az előbbi nélkül nem működnék az utóbbi. A tanítást jobban szeretem a koncertezésnél. A hangverseny lelki teher, amelyben ritkán oldódom föl, ezért a próbák sokszor jobbak, mint a koncertek. A koncerten olyan lelki tényezők működnek, amelyek zavarják az önfeledt zenélést, amit pedig a művészi oldalnak teljesítenie kellene. A sorozatszereplés -például egy húsz fellépéses japán turné - könnyíti a gátlások levezetését. Olyankor biztos vagyok a velem szemben állók fölkészültségében, oldódnak a görcsök, kívülről tudom figyelni a produkciót, s ez jót tesz a művészi szabadságnak. Amikor folyton változik a kórus összetétele, sokszor vagyok izgatott, vajon az éppen akkor ott állók milyen szinten tudják a darabot. Emiatt gyakran vannak lidérces álmaim. Egyáltalán lesz-e akkor ott énekkar, vagy a „nem főállású" kardalos gyerekeket elszólítja valami egyéb, számukra „fontos" ügy?

-Ez a bizonytalanság csak a Pro Musicánál merülhet föl, a Cantemusnál nincs ilyen gondod, ugye?

-Ott nincs. Viszont az elsőévesek és mondjuk, a harmadikosok nem azonos fölkészültségűek, nekem pedig igazságosan úgy kell a kart összeállítanom, hogy ne csak a legjobbak kapjanak helyet benne, hanem mindenki, hiszen aki ebbe az iskolába jött, közösségi élményre vágyik. S ha mindig a legjobbakkal dolgozom, kivágom magam alól a fát.

-Mi, a közönség valahogy mindig úgy érezzük, hogy az a társaság aznap ott épp a legjobb összeállítású csapat. S a nemzetközi versenygyőzelmeitek, kórusolimpiai trófeáitok azt mutatják, hogy a szigorú szakmai ítészek is így értékelnek. Cáfolni akarsz, vagy meghagysz bennünket ebben a tudatban?

-Az elvégzett munka majdnem ugyanannyi, ez garancia arra, hogy a végtermék jó legyen. S ahogy Pohjola mondta egykor, minden énekkar úgy énekel egy idő után, ahogy a karvezető szeretné. Így a Cantemus vagy a Pro Musica hangzásában, előadási intenzitásában, konszonanciában-disszonanciában, a kiegyenlítettségben mindig ugyanazt halljuk, csak azt próbálhatjuk kikeverni, hogy egy fiatalabb, üdébb hangzást formáljunk-e, vagy épp egy teltebb, a nagyobb művek megszólaltatásához szükséges hangmatéria szólaljon-e meg. Az egyetlen hatalmas 200 fős énekkarból különböző szegmentumok jöjjenek bár létre, a fölkészülés, a precizitás, a kiszerelés mindig azonos igényű.

-Milyen szempontok vezetnek a repertoár megválasztásában? Énekléstechnikailag, stilárisan vagy más megközelítésből van-e mozgató elved, gyakorlatod?

-Van. Az általunk énekelt műveket 70 százalékban én gondolom ki, 30-ban a körülmények hozzák elénk. Egy-egy Bartók-, Kodály- vagy Bárdos-ünnepre nemegyszer előírják nekünk, hogy mivel szerepeljünk, de ez nem kellemetlen. Korábban megesett, hogy olyasmit kellett énekelnünk, amit nem szerettünk, de azt is rendesen megtanultuk. Ha magam dönthetek, az énekkarrá nevelés folyamatában szívesen foglalkozom reneszánsz madrigálokkal, motettákkal, misetételekkel, amelyek a tiszta háromszólamúságra edzenek. Ezek a szerzők jól tudták, egyes hangfajoknak milyen szólamokat kell írni, ezért légzéstechnikára, formálásra kiválóan megtanítanak. Intonáció és hangképzés magától megszületik e művek énekélésével. Az alapműveket meg kell tanulnunk: már említett három magyar klasszikusunk alkotásain túl kortársakéit is. Az új műveknél figyeljük, hogyan alakul általuk a közönség és a kórus kapcsolata, s érdekes: nem mindig úgy, ahogy én gondolom. Jelentős a magyar repertoárunk, de nyitott füllel figyeljük a világot, s szívesen műsorra tűzzük, amit abból „tiszta forrású zenének" érzünk. Megtanulunk ritmikusabb, könnyűzenésebb műsorszámokat is, hogy ráadásként megszólaltassuk őket, de nem ezekkel érjük el sikereinket. Ezek könnyen tanulhatóak, így hamar felvillanyozzák az énekkari tagokat, aztán eltávolodnak tőlük, s ha felvetem megszólaltatásukat, szabadkozva elhárítják. Szeretném azzal becsapni magam, hogy a kodályi értékrend által a gyerek gyorsabban fogja föl a minőséget, magasabbra jut, mint más. „Bolond hangversenyen" persze előadunk mindenfélét, még meg is koreografáljuk videoklipekből eltanult mozdulatokkal. De ebbe sem mennek bele gátlástalanul: tudják, hogy az ilyen könnyedebb zenét is hangban, ritmusban igényesen kell énekelniük. Ez pedig koncentrációt igényel.

-Bő tíz éve már, hogy egy másik beszélgetésünkben a könnyűzenének az iskolai tanításba bevonását határozottan ellenezted. Közben felerősödtek az ezt szorgalmazó hangok, de előző mondataidból arra következtetek, a te álláspontod nem változott.

-Sőt, talán még keményedtem is. Nem kell napi értéktelenségeket bevinni az iskolába azért, hogy keressük a gyerekek kedvét. Ahogy a Kispál és a Borz vezetője is mondta: a közönséget nem lehet alulmúlni. Vagyis nem lehet olyasmit játszani, hogy ne akarjanak még annál is alacsonyabb színvonalút. Az iskola pedig nem lehet ennek színtere! Annak a tiszta forrásból kell táplálkoznia: nemcsak a magyar népdalból, hanem például a gregoriánból is, miként más népek dalaiból is, amik azoknak a könnyűzenéknek is alapjául szolgáltak, amelyeknek viszont nem látom helyét a tanításban.

-Kórusotok többnyire nem a megszokott néhány soros „feszes" rendben helyezkedik el a színpadon, hanem körülveszi a közönséget, de legalábbis távolságot látunk a gyerekek között. Ez nem szcenikus elem, ugye, hanem akusztikai okai vannak?

-Nem l'art pour l'art megoldás, ez kétségtelen. Spontán éneklések vezettek erre. Például amikor külföldön bementünk egy-egy templomba, s ott a gyerekeknek kedvük támadt énekelni, feltűnt, hogy szabad elhelyezkedésük mennyivel jobb hangzást eredményez, mint a szokványos tömb. Ugyanez esett meg egy melbourne-i múzeumban, ahol két épület között egy zárt térben a szobroktól inspirálva énekeltünk. El kellett gondolkodnom azon, hogy a falak formája hogyan befolyásolhatta a hangzást, vagy épp az, hogy szólamrendjüktől miként tértek el a gyerekek. Ennek nyomán most már mindig megkeresem az adott térben a mű megszólalásának ideális feltételeit. Ha körülálljuk a közönséget, a benne-lét légkörét tudjuk számára nyújtani. Vízszintesen, sőt gyakorta függőlegesen is tetszőlegesen tudom feltérképezni a kórust. Az énekkar statikus tömbje -szemben egy szimfonikus zenekarral, amelynek mozgása eleven és érdekes lehet - unalmas látvány, s a dalosok arca, így személyisége is elhomályosul. A dinamikus átrendezéseknek még arra is kedvező a hatása, hogy lábbal jobban bírják a kórustagok, meg hogy ne ájuljanak el a tömegben állástól. Emlékezhetünk a rádiózás hőskorára, amikor egy pontból érkezett a hang. Engem annak idején ez nagyon zavart. Ma a sztereó, sőt az 5.1-es térhatás idején színesebben, plasztikusabban hallhatjuk a zenét. Ilyesmit teremtünk meg élőben is: ha keverjük a szólamokat, a hangzással beterítjük a zenei teret.

-Bezzeg én egy Camping táskarádión „fedeztelek föl" magamnak, amikor a '70-es években a Pünkösdölőt hallottam veletek, s azt tapasztaltam, hogy felfogásod sokkal közelebb állt az eredeti -szilágyista - előadáshoz, mint a későbbi évtizedek interpretációi. Tudatos vagy ösztönös ez a közelítés?

-Sok fejtörést okoz nekem ez a kérdés. Kodály az első hangrögzítéseknél még jelen lehetett, mégsem a kotta metronómszámait halljuk viszont a korongokon. Igyekeztem a leírt kottához közelíteni, egyben a Pünkösdölőről való határozott dramaturgiai elképzelésemet megvalósítani. S mivel én nem női karral, hanem gyerekekkel énekeltettem, a hangzás is meghatározta a tempókat és karaktereket. Azt hiszem, a mi előadásunk közelebb van a népi forráshoz, üde és -amit fontosnak érzek - erőteljes. Zárkózott személyisége dacára ugyanis Kodály zenéi elementárisak.

-A magyar zenei élet jelentős exportcikke vagytok. A világban járva tapasztalsz-e különbséget fogadtatásotok módjában?

-Ha jó műveket jól énekelünk, mindegy, hol vagyunk a világban. A japán közönséget visszafogottnak tartják, de mi ezt nem tapasztaljuk. A zene előbb említett új megközelítése a világon mindenütt új és pezsdítő. A közönség az énekkarozást általában amatőr tevékenységnek tekinti, s mivel mi annál jóval többet nyújtunk, bárhová könnyű visszamennünk. Énekeltünk mi már borospincében hordók között, traktorgyárban traktorokon, üzemi hídon. Ahhoz viszont, hogy az énekkart a zenekarhoz hasonló értékűnek fogadják el, komoly menedzselés kellene.

-A múlt nyáron fél napot a Cantemus Fesztiválon töltöttem. Ott a karnagy és tanár Szabó Dénes mellett megismertem a karizmatikus irányítót is. Impozáns volt a szervezettség, előkészítettség, a folyamatos kontroll. Hogyan lehet ennek a jövőjét biztosítani?

-A karvezetőnek mindenekelőtt jó szervezőnek kell lennie, erre épül a tanítás, az énekkari óra, a koncertezés. Megvan a szervezés partitúrája is. A jövő? A nálunk nevelkedett kollégák az anyatejjel szívták magukba egész szellemünket, így zökkenőmentes folytatásra számítok akkor, amikor az alapító az idő kényszeréből egy napon kiszáll majd. Ma én négy ember munkáját végzem, tehát ha egy napon nyugdíjba megyek, négy fővel kell pótolni: egy Cantemus és egy Pro Musica karvezetővel, egy énektanárral és egy igazgatóval. Persze van haszna, ha mindez egy kézben összpontosul -Wagner is jól tudta ezt... De itt már a diktatúra témájába tévedünk. Olyan demokráciára van szükség, amelyben mindenki azt akarja, amit az énekkarvezető.

-Puha diktatúra helyett eredményes kemény demokráciát kívánok!

HOLLÓS MÁTÉ

 

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.