Műhely a stúdióban

Két este a Magyar Rádió kortárs zenei hangversenyciklusából

Szerző: Molnár Szabolcs
Lapszám: 2010 július
 

Fiatal zeneszerzők és az Ensemble Intercontemporain öt muzsikusának nyilvános műhelymunkáját nézhettük és hallgathattuk végig 2009 szeptemberében. Az MR3-Bartók Rádió kezdeményezése nyomán Megyeri Krisztina, Zombola Péter, Horváth Balázs, Dinyés Dániel és Bella Máté Eötvös Péter Intervalles/interieurs című darabjának speciális összeállítású kvintettjére -klarinét, harsona, hegedű, gordonka, ütők -komponáltak egy-egy művet. Bizonyára azért esett a szervezők-szerkesztők választása éppen erre a kamaraegyüttesre, mert az az Intervalles/interieurs hallható volt az Ensemble Intercontemporain budapesti koncertjén. A kortárs zene előadói praxisában járatos francia muzsikusok a frissen elkészült művek kottáit még 2009 augusztusában megkapták. A budapesti műhely során a felmerülő problémák megbeszélésére, a szólamok összefésülésére, a művek próbálására került sor, a zeneszerzőknek a közös munkára egy-egy óra állt rendelkezésére. Az így nyert tapasztalatok aztán vagy hatottak a kompozíciók kimunkálásának későbbi fázisára, vagy nem. Május 26-án, a Magyar Rádió 6-os stúdiójában a végeredménnyel ismerkedhettünk, immár magyar zenészek (Szűcs Péter - klarinét; Gyivicsán György - harsona; Krulik Eszter - hegedű; Újházy Gyöngyi, Oláh Villő - gordonka; Tömösközi László, Nevelő János - ütőhangszerek; Horváth Balázs - karmester) előadásában.

Horváth Balázs - Felvégi Andrea felvétele

A program MEGYERI KRISZTINA darabjával kezdődött (Rhéotrope -klarinétra, harsonára, hegedűre és gordonkára). A mű biztató hangütésére már az őszi próba során felfigyeltem, úgyhogy kíváncsi voltam a folytatásra. A cím egy hidrobiológiai jelenségre utal, a szerző megfogalmazása szerint arra, amikor „a halak megérzik a mellettük mozgó áramlatokat, valami ellenállhatatlan belső hívásnak engedelmeskedve beúsznak és bekapcsolódnak a sodrásba". E felvezetés után a zene folyamatos és hullámzó mozgására és impresszionista, atmoszférikus hangzásra számíthattunk. Nem tudom, hogy a zenei forma tekintetében lehet-e beszélni előzetes várakozásról, úgyhogy csak a tapasztalati tényt rögzítem: a Rhéotrope tételrészek laza sorozatának hatott, pusztán a nyitóanyag kódaszerű (és kissé kényszeredettnek ható) visszaidézése utalt a zárt forma kialakításának igényére. Az egyes szakaszokat viszonylag könnyen lehetett azonosítani, Megyeri érzékelhetően arra törekedett, hogy egymástól jól elkülönülő területeket hozzon létre, melyek között semmilyen logikai vagy organikus kapcsolat nem ismerhető fel. Nagyon meglepődnék például, ha e szerkezet valójában egy variációsorozatot takarna.

A folyamatos és hullámzó mozgást és az atmoszférikus hangzást illető várakozásunknak leginkább a keretanyag felelt meg. A tonális emlékű dallamfordulatokból kialakított, ostinatóval cementezett anyagot (A) töredezettebb, széttartó szólamokkal bonyolított szakasz (B) követte. Ezt ellenpontozta (vagy kiegészítette) a folytatás (b), melyben a töredezettség tényét a harsona alsó regiszterének masszív hangjai orgonapontszerűen homályosították el. Teljesen újnak hatott (s utóbb a mű centrumának mutatkozott) a hoquetusszerűen kialakított tételrész (C), melyet egyébként az alkotói tanácstalanság tüneteként jegyeztem fel magamban. Megyeri újabb ellenpontként homofon, ám erősen gesztikuláló területet (D) alakított ki, melynek kiegészítő vagy antitézis jellegű párját egy gesztusaitól megfosztott, ám továbbra is homofon szervezésű tételrész (d) alakjában mutatta fel. A nyitógondolat visszatérése pedig -miként korábban jeleztem -kódának is bizonyult. A „laza sorozatot" némileg szervezettebbnek mutatja az így előálló forma (A-[B-b]-C-[D-d]-A), ám ha e forma rejtve marad, akkor a kompozíció kuszának és kiszámíthatatlanul hosszadalmasnak tűnik, főbb vonalainak regisztrálása viszont azzal a negatív következménnyel jár, hogy a darab kidolgozatlannak, kurtának és odavetettnek hat. Lehet, hogy a Rhéotrope még nem nyerte el végső alakját?

A „végső alak" kérdése ZOMBOLA PÉTER Institutio No. 8 című darabjával kapcsolatban aligha vethető fel értelmesen. A kompozíció ugyanis ebben az esetben pusztán csak egy változat. Egy olyan zenei anyag egyik lehetséges megjelenése, melynek nem is oly régen (Zombola Péter DLA mesterkoncertjén) egy nagyon hasonló (zongorára és vonósnégyesre adaptált) verziójával már találkozhattunk. Az Institutio „imaginárius végső alakja" -ha jól sejtem -egy harmónia- sorra épülő dallam (tehát egyetlen szólam), melyet akár szólóban is elő lehet adni. A járulékos elemek (azaz az előadásba bevont további hangszerszólamok) a kompozíció lényegéhez nem adnak hozzá, többnyire az amúgy is érzékelhető harmóniai alapot teszik reálisan is észlelhetővé. A vonósnégyes a zongorára bízott dallam harmóniai erőterét teszi kontúrosabbá, s ugyanez történik az Institutio nyolcadik változatában is, a vibrafon melódiájához a hegedű-cselló-klarinét triója ad halk hátteret. (A harsona csak a darab kivonatának ható epilógusban kap szerepet.) A mű (vagy műcsoport) logikájából is adódik, hogy az előzetes műhelymunka Zombolát nem ösztökélte lényeges változtatásra, sőt az is megkockáztatható, hogy semmilyen eltérés nincs a darab szeptemberben próbált és most hallott alakja között. A művet igen tetszetős előadásban hallhattuk, Tömösközi László vibrafonjátéka nagyszerűen érzékeltette a darab finom pulzálását, a „kíséret" pedig szépen összedolgozott és egységes hangszínnel szólalt meg. Érdekességként még elmondható, hogy a vibrafonos néhány hanghibája - nem kiugró hamisságok, hanem rendszeridegen konszonanciák alakjában - rávilágított a mű harmóniai processzusának zártságára.

HORVÁTH BALÁZS műve -szemben a Zomboláéval -igazi workshop-darab. A Fake-poliphony (Ál-polifónia) egy képzeletbeli próba kommunikációs viszonyait igyekszik zeneileg megragadni, a zeneszerző pedig érzékelhetően törekedett a valóságos próba tapasztalatainak hasznosítására. A darab bizonyos megoldásai (sajátos, csak ebben a koncertszituációban érvényes szempont) a workshopban felvetődő kérdésekre adott válaszként működtek.

Más Horváth-darabokhoz hasonlóan ez a kompozíció is gazdag színházi akciókban, főszereplőjének a korántsem némán tevékenykedő karmestert tekinthetjük. A műhelykiírás öt hangszeres szólamra vonatkozó alapfeltételét az akusztikai tényezővé váló dirigens felléptetésével tehát Horváth ügyesen (vagy ügyeskedően?) fölülírta: a karmester lekopogja a próbát, kereplővel csendre inti a muzsikusokat, elégedetten vagy ingerülten (nem tudtam eldönteni) csettint. A kiinduló feltételek hol markáns, hol játékosabb elutasításának gesztusával -függetlenül attól, hogy e feltételek kívülről érkeztek vagy előzetesen maga a zeneszerző rögzítette -már korábban is találkozhattunk. Úgy is mondhatjuk, hogy Horváth első gondolata maga az ellenvetés, ebből táplálkozik ihlete, ebből származnak komponálásra ingerlő ötletei. E sajátos alkotói attitűd termékeny feszültség forrása is lehet (progresszív dac), de a Fake-poliphony esetében magam inkább iránytalan dacról beszélnék. Azt hiszem, a mű jelenlegi formája is ezt igazolja, a darab második felére a dac nem transzformálódik pozitív állítássá. Érdekes, hogy az élő előadást az interneten visszahallgatva a színházias mozzanatok (látvány híján) pusztán akusztikai, azaz tisztán zenei értelművé váltak, az értelmezhetőség ténye pedig a mű önálló és koherens zenei világáról tudósított.

Különböző természetű szólamok egyidejűsége még nem teremt valódi polifóniát, talán erről is szólt a Fake-poliphony. DINYÉS DÁNIEL Intermezzójának viszont minden pillanata az egyidejűségből adódó új minőség, az 1+1=3 igazságát bizonyította, s ekként a koncert legemlékezetesebb műsorszáma lett. Annak idején technikai okok miatt nem találkozhattunk a kompozícióval, az Intermezzo így minden tekintetben meglepetés volt. De már az is meglepetés (hangozzék még oly ironikusan is), hogy a darab egy zenei témával, sőt egy valóságos zenei mondattal kezdődik! És e mondatot Dinyés rendkívül természetesen mondja ki, s természetes maga a folytatás is, nyomát sem leljük a keresettségnek. A darab minden egyes ötlete tiszta muzikalitásról árulkodik. A zeneszerzőt érzékelhetően érdekelte a hangszerpárok, hangszerkombinációk akusztikai realitása, nem egymás mellett játszó muzsikusokat, nem egymás mellett létező (lézengő) zenei anyagokat, hanem együttes játékot és közösen kialakított hangzásokat hallhattunk. A kompozícióban egyetlen öncélú technikai elemre sem lehetett felfigyelni, minden mozzanat (legyen az hangszerelési vagy ellenpontozó) érthető volt, egy-egy rövidebb imitáció például az éppen felvetett zenei gondolat természetes kibomlásának, természetes létmódjának tűnt, nem kellett sem dekoratív, sem időkitöltő funkcióra gyanakodnunk. A mű első hallásra rendkívül mozgalmasnak, vitálisnak és üdének hatott, az ellenőrző-ismétlő meghallgatások során viszont kifejezetten szomorú, bánatos, melankolikus muzsikává vált.

A hangverseny BELLA MÁTÉ klarinétra, harsonára, hegedűre és gordonkára írt művével fejeződött be. A Something happened... látszólag bonyolult és komplex darab, pedig csak redukált dialógusról, azaz triviális felelgetésről van benne szó, s ebből adódik, hogy maga a kompozíció -a hangszeresek folyamatos munkája ellenére -lényegét tekintve (de nem weberni értelemben) egyszólamú. Nem nyomoztam utána, de lehetséges, hogy a munka alapötletét Bella eredetileg nem is erre az apparátusra szánta, csak hát időközben történt valami.

Bella Máté - Felvégi Andrea felvétele

Az MR3-Bartók Rádió Con tempo című  kortárs zenei hangversenyciklusa az MR Énekkar és Selmeczi János hegedűművész koncertjével ért véget. Somos Csaba az énekkar repertoárjának szívesen énekelt műveiből válogatott, Selmeczi János három szerző, Vajda János, Selmeczi György és Csemiczky Miklós egy-egy szólószonátáját adta elő. Két különnemű műsort hallhattunk tehát, de ezúttal a műfajok és hangvételek közötti éles váltások nem tűntek zavarónak.

VAJDA JÁNOS eredetileg brácsára írt Szólószonátája könnyen követhető, rutinosan formált kompozíció, mely elég térhez juttatja az előadói fantáziát, sőt néha kifejezetten szélsőséges szubjektivitású interpretációért kiált. Afféle jutalomjáték, mely önmagában ugyan kevéssé tűnik kreatívnak, de könnyedén válhat (és vált is) kreatív energiák keretévé. Selmeczi János érzésem szerint kevéssé tudott feloldódni Vajda Szólószonátájában, túlságosan tisztelte a leírt hangokat. SELMECZI GYÖRGY Szólószonátá- jának premierjén magam is jelen voltam és remek kompozíciónak tartottam. E benyomásaimon (Komposition als Vogel -Muzsika, 2009. február) a mostani előadás sem változtatott, miközben úgy érzem, hogy Selmeczi János ezúttal még annyira sem élt a darab felkínálta lehetőségekkel, mint egykor.

CSEMICZKY MIKLÓS bemutatóként elhangzott művének (II. szólószonáta hegedűre) koncepcionális konzervativizmusa idővel rendkívül nyugtalanítóvá válik (ha személyesebben szeretném kifejezni magam, akkor kifejezetten provokatívvá). Eleinte megnyugtató, hogy lehet tudni, mi fog történni, hogy a zenei eseménytörténet makettszerűen jelenít meg klasszikus formaelveket. Még azt sem lehet felróni Csemiczkynek, hogy témái nem eléggé izmosak ahhoz, hogy a hivatkozott formákat kitöltsék és fenntartsák. Erénye a kompozíciónak az is, hogy tisztában van önmagával, és pontosan célozza meg saját dimenzióit, monumentalitása nem tűnik pöffeszkedésnek. Ám idővel mégiscsak eluralkodik bennem az érzés, hogy amit hallok, valóban csak makett, melynek felépítése önmagáért való, másokat közreműködésre nem invitáló játék. Ilyennek képzelem a felnőttkori vasútmodellezést.

A kórus műsora GYÖNGYÖSI LEVENTE hatszólamú himnuszával kezdődött. Jól érvényesült a Te lucis ante terminum (2003) tömör és erőteljes hangzása, miközben a szólamok belső mozgásának sűrűsége is élményszerű volt. Somos Csaba hatásosan kivitelezte a darab dramaturgiai ívét. ORBÁN GYÖRGY vegyeskari kompozíciója, a Veni creator spiritus (1984) nem tömör hangzásával, éppen ellenkezőleg, szellős és könnyed faktúrájával maradt emlékezetes, a kórusintonációt tökéletesnek, a karmesteri formálást elegánsnak hallottam és láttam. LIGETI GYÖRGY Weöres Sándor verseire, 1956-os emigrációja előtt komponált két kórusműve (Éjszaka -Reggel) üdén érzékeltette a zseni jelenlétét.

Hatásos művet és izgalmas előadói feladatot ismerhettem meg BEISCHER-MATYÓ TAMÁS 2000-ben lezárt kórusfantáziájában. Különösen emlékezetes maradt a balladai sodrású és drámaiságú A halálra táncoltatott lány című kompozíció szellemes „hangszerelése" (kontrázó brácsát és hegedűprímásokat idézően gazdag díszítésű szopránszólót is hallhattunk) és atmoszférateremtő ereje. Az MR Énekkar nagy átéléssel és kedvvel szólaltatta meg a művet, a nehéz szólót Horváth Mária igen szuggesztíven énekelte. (Május 26. - Magyar Rádió, 6-os stúdió; június 4., Magyar Rádió, 22-es stúdió. -Rendező: Magyar Rádió)

 

Tömösközi László, Krulik Eszter, Szűcs Péter, Horváth Balázs,  Nevelő János, Gyivicsán György és Újházy Gyöngyi

Selmeczi János

 

A Rádióénekkar és Somos Csaba - Felvégi Andrea felvételei

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.