Avantgárd és tradíció

Két kortárs zenei koncert

Szerző: Malina János
Lapszám: 2011 január
 

Ritka és örvendetes kivételképpen ősbemutatóját követően egy-két  éven belül  Magyarországon is megszólalt a kései Stockhausen két jelentős kompozíciója. A jövő zenéje Pécsen elnevezésű minifesztivál első hangversenyét a kölni MUSIKFABRIK együttes adta -egy olyan élvonalbeli kortárs zenei formáció, amellyel Stockhausen személyesen is kapcsolatban állt és rendszeresen dolgozott.

Karheinz Stockhausen 2002-ben fejezte be 1978-ban megkezdett, Licht címmel összefoglalt grandiózus, „kozmikus" vállalkozását, amely elvben operai, illetve színpadi természetű, valójában azonban szinte áttekinthetetlenül komplex alkotásrengeteg. Élete utolsó négy évében, 2004 és 2007 között azután valami sokkal megragadhatóbb méretű -bár ugyancsak hatalmas -, ugyanakkor azonban nem kevésbé szerteágazó és igen sok korábbi eredményéhez kötődő ciklus létrehozásába kezdett, amely azonban befejezetlen maradt. A Klang névvel megjelölt sorozat a nap 24 órájához rendelt volna darabokat, végül azonban az utolsó három „óra" nem készült el. A pécsi koncerten a 12. óra, tehát az Erwachen című, illetve a 10. óra, azaz a Glanz című darab (op. 92, illetve 90) hangzott fel. Alapjában véve két trióról van szó, jóllehet a Glanzot végeredményben heten adják elő. Ám utóbbi darab is trió volt eredetileg, amelyet szerzője a megrendelő Holland Fesztivál javaslatát elfogadva bővített ki további hangszereket bevonó epizódokkal.

A sorozat darabjai szólistákat, illetve hangszeres és esetenként vokális előadók kombinációját foglalkoztatják, továbbá elektronikus zenei eszközöket alkalmaznak (egy esetben néma szereplőként egy kislányt is, mert Stockhausennél minden alól van kivétel), tehát első közelítésben kamarazenei ciklusról beszélhetnénk. Ezt a karaktert azonban erősen átszínezi már magának az elektronikus zenének a jelenléte, amely a 13. órától kezdve meghatározóvá válik; továbbá a térbeli, színpadszerű cselekményelem (amelyre már a színpadon átvonuló néma szereplő léte is utal); a nap múlásának megfelelően változó színek hozzárendelése az egyes darabokhoz; a visszatérő rituális elemek; végül pedig a szakrális, ha tetszik, egyházzenei vonások.

A két hallott mű zenei szövete, bár komplex, ritmikailag és technikailag rendkívül igényes, és sokféle szélsőségig merészkedik el, végeredményben klasszikusan formált szólamokól építkezik, s van benne valamifajta primer és keresetlen expresszivitás. A szólamok lényegében definitív módon vannak megkomponálva és lejegyezve, az előadói rögtönzés, illetve az aleatória csak erősen korlátozott szerepet játszik. Mindkét tétel folyamatos, tételekre nem osztott -bár természetesen a legkülönbözőbb karaktereket és „eseményeket" magában foglaló -zenei történés formáját ölti.

Az „alaptrió" tagjai -az Erwachen esetében gordonka, trombita és szopránszaxofon, a Glanz című tételben klarinét, fagott és mélyhegedű -mindkét darabban, szaggatott szavalókórusként, hangszeres szakaszokkal tagoltan, szöveget is mondanak. Az első darabban ez a szöveg „Erwachen in Gott" (ébredés Istenben), a másikban a pedig nem más, mint a mise Gloria tételének kezdő szavai latinul. A szertartásjelleg az Erwachenben jelzésszerűbb: a két fúvós a darab különböző pontjain többször, fokozatosan körbefordul (a csellista, miután ül, ezt nem tudja megtenni). A Glanz szertartás- és egyben színpadi jellege jóval erősebb. Itt az alaptriót kétszer késztetik reagálásra a karzaton felbukkanó, spotlighttal is „aláhúzott" zenei szereplők, akikre szenvedélyesen reagálnak is: egyszer egy „fennhéjázó" modorban játszó oboista, másodszorra egy megdöbbenéssel fogadott, „gúnyolódó" trombita- harsona duó, harmadjára pedig egy álmosan dörmögő tuba, amely bebotorkál a színpadra, átvonul, s a túlsó oldalon távozik. Az alaptrió tagjai ebben a tételben is forgolódnak (erre ezúttal mind a hárman képesek), ehhez járul továbbá a három kottaállvány körüli, minden egyes „külsős" epizódot követő rotációjuk is.

Magát a nem kevésbé eseménygazdag zenét értelmetlen volna szavakkal ecsetelni. Az azonban kedves feladata a kritikusnak, hogy regisztrálja kivétel nélkül minden egyes művész kiemelkedően magas színvonalú teljesítményét a hangszerjáték, a zenélés, az egymással való intenzív kapcsolat és a „színpadi játék", illetve a humor minden elképzelhető tekintetében. Ha a közönség hosszan és lelkesen ünnepelte a produkciót, az nagyrészt annak köszönhető, hogy a fesztivál szervezői a műsor és az előadók kiválasztásában egyaránt a legjobbra törekedtek. (Október 10. -Pécs, a PTE ÁOK Dr. Romhányi György Aulája. Rendező: a Hungarofest Nonprofit Kft. KLASSZ Zenei Irodája)

 

Hagyomány és minőség:

Erőd Iván székfoglaló estje

Budapesten

ERŐD IVÁN székfoglaló koncertjét oldott, szinte családias hangulatban rendezte meg a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia az MTA Roosevelt téri székházában. A laudációt az Akadémia elnöke, Dobszay László mondta, felrajzolva egy szakmai szempontből igen szigorú, „minőség-alapú", ugyanakkor rendkívül harmonikus és derűs művész portréját; szólt néhány szót Ferencz Győző ügyvezető elnök is, s műveiről maga a zeneszerző szolgált tömör, de megvilágító információval humort sem nélkülöző bevezető szavaiban.

Egy székfoglaló lényegében ünnepi alkalom egy művész vagy tudós addigi munkásságának áttekintésére, s a kritikus megítélésnek ilyenkor illik háttérbe vonulnia. Szerencsére ez esetben semmiféle kivételes belátás nem bizonyult szükségesnek: a koncert, amelyen Erőd zongoraművészként is fellépett, nem csupán reprezentatívnak és rendkívül igényesnek bizonyult, hanem jelentős, magával ragadó zenei élményt és egyszersmind remek szórakozást is jelentett. A műsoron három egészen különböző műfajú, ám egyaránt kevés előadót igénylő kompozíció szerepelt, mégpedig fordított időrendben. Mindhárom rávilágított a laudáció egyik emlékezetes kijelentésének hallatlan pontosságára: Erőd Iván a tradicionalizmus képviselője, ez a tradicionalizmus azonban nem provinciális, nem a látókör szűkösségéből fakad.

2004-es 3. vonósnégyese (op. 78), amelyet az Accord Vonósnégyes adott elő ragyogóan, szuggesztív, míves és sokarcú kompozíció, amely mégis erős kohézióval rendelkezik. Viszonylag rövid tételeit, olasz mintára, „tempóknak" nevezi a szerző; van közöttük gyászzene és varázslatos, lebbenő tündértánc, jajongás és sistergő tremolók, csúfondáros és népies karakter, sűrű polifónia és éteri üveghangok -de semmi trivialitás, csakis koncentrált, jól formált, nemes zenei anyag. A mű, amely valóban emblematikus képviselője egy igen jelentékeny zeneszerző-egyéniségnek, meleg sikert aratott, s ebben jelentős szerepet játszott az Accord Vonósnégyes nem csupán technikai szempontból igen meggyőző, de a darab emocionális tartalmát is igen érzékenyen, sőt odaadással interpretáló előadása.

Az 1989-es Brahms-variációk zongorára (op. 57), amelyet szerzője Schiff András felkérésére komponált és neki is ajánlott, megint csak sokarcú darab, egyszersmind a műsoron szereplő három kompozíció közül az, amelyben a leginkább központi szerepet játszik a humor. No és a hangszeres virtuozitás: le kell szögeznem, hogy ez az előadás egyáltalán nem tett olyan benyomást, mint amikor egy zeneszerző a maga módján eljátssza a darabját, ami igazából profi előadást kíván. Mármint a Brahms-variációk valóban hivatásos előadást kíván, de hamar kiderült, hogy az intenzív zongoraművészi pályát már évtizedekkel ezelőtt feladó Erőd Iván ma is abszolút meggyőzően, profi módjára zongorázik. A variációsorozat, mint a műfaj annyi más darabja, voltaképpen stílustanulmányok változatos és jól felépített sora, afféle álarcban megfestett önarcképek egymásutánja, igen hatásos és szuggesztív elrendezésben. A kezdet a töredékesség jegyében zajlik -az első szilánkok már a téma előtt felhangzanak -, hogy a karakterek később egyre pregnánsabb formába öntve kövessék egymást; egy másik „főirányt" az jelöl ki, hogy eleinte lassú variációk hangzanak fel (az egyik messiaeni tágasságú, emlékezetesen szép tétel), s a mozgalmasabb tempók és karakterek később következnek. Zenei nyelv szempontjából nagy utat jár be a sorozat a Radetzkymarsch üdítően szellemes felidézésétől a ragtime-zenén keresztül egy pszalmodizáló népdalt megrendítő erővel felidéző Epilogo unghereséig; a legmegragadóbb tételcímmel (Der Vogel Arnold als Prophet) a mű közepe táján találkozunk.

Erőd Iván 1988-as dalciklusa, a Canti di Ungaretti (op. 55) Adrian Eröd, a bécsi opera magánénekese és elkötelezett dalénekese, valamint az Intermoduláció Kamaraegyüttes előadásában, Tihanyi László (a Széchenyi Akadémián Erőd tagtársa) vezényletével szólalt meg. A kis kamaraegyüttest (két vonós, két fúvós hangszert és ütőket) foglalkoztató mű versforma és hosszúság szempontjából is különböző, de egyaránt meditatív jellegű költeményeket zenésít meg. A zene ugyanakkor bővelkedik gesztusokban, és a tételek zenei karaktere is erősen különböző. A lassú, méltóságteljes Pari a sè, a haikuszerű, bensőséges, mégis gesztikus Dannazione, a nyugtalan és izgatott, ám filozofikus kicsengésű Girovago után az átszellemülten komoly, indázó éjszaka-zenéből mesteri ívet építő L'angelo del povero jelentette a legnagyobb élményt, no meg a zárótétel, a Sereno, nagyszabású, vibrafonhangzással kiemelt tetőpontjával. Erőd Iván ebben a ciklusban is a tömörség, a minden bőbeszédűséget kerülő fogalmazás mesterének mutatkozik. Adrian Eröd éneklése talán inkább volt kifogástalanul kulturált, mint személyes és expresszív; a zenészek viszont minden dicséretet megérdemelnek. (Október 11. -Az MTA Díszterme. Rendező: Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia)

Az Accord Vonósnégyes - Felvégi Andrea felvétele

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.