„Amit egy alkotó megél, ott van az alkotásaiban”

Beszélgetés Erőd Iván zeneszerzővel

Szerző: Hollós Máté
Lapszám: 2011 január

 

Felvégi Andrea felvétele

A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia október 11-én fogadta   tagjai sorába Erőd Iván zeneszerzőt, zongoraművészt, grazi és bécsi     főiskolák megbecsült tanárát. Erőd Iván sikere és tevékenysége kevéssé vált ismertté szülőhazájában, így -mondhatni -megkésve, 2010-ben kapta meg az Erkel Ferenc-díjat. A megkésettség nem arra a három és fél évtizedre vonatkozik, amelyben „disszidensnek" számított, hanem arra a kettőre, amelyben az emigráció vonta határok elolvadtak. Éppen az interjú megjelenésének hónapjában 75 éves, de testi és szellemi mozgékonysága fiatalabb ember érzetét kelti.

-Önéletrajzodban több legendás zeneakadémiai tanárodról megemlékezel. A zeneszerzés főtárgy professzora azonban hiányzik.

-Nem ok nélkül. Szervánszkyhoz szerettem volna kerülni, de Szabó Ferenc döntött: magához vett. Kiváló tanársegéde, Vincze Imre foglalkozott alaposan mesterségbeli tudásunk kifejlesztésével, ellenponttal, összhangzattannal, s tehetséges zeneszerző lévén kompozíciós tanácsokkal is ellátott. Szabónak is akadtak jó meglátásai. Szabóra egyébként a forradalmi tanács tagjai közé tartozó növendékei közül hárman vigyáztunk 1956-ban, nehogy bántódása essék: a fiatalon elhunyt Forrai Pista, a Svédországba emigrált Gaál Zoli és én.

-Tanáraidról és diáktársaidról milyen emléket őrzöl?

-Szabolcsi Bence, Bartha Dénes, Bárdos Lajos, Molnár Antal, Nagy Olivér, a néha helyettesítő Szőllősy éppúgy mély nyomokat hagyott bennem, mint Szőnyi Erzsébet szolfézs- és Kodály népzeneórái. Ilyen jelentős, „márkás" személyiségektől rengeteget lehetett tanulni. Ők alakították ki bennem, amit később kifejtettem. A kollégákkal erős volt az együttműködés, 1952-53-ban egy klubot is alapítottunk, amelyet elismerően nyugtázott Szabolcsi és Sugár Rezső is. A főiskolán szintén szerveztünk koncerteket. Meg kell említenem zongoraprofesszoromat, Kadosa Pált és tanársegédjét, Nemes Katalint, aki többek között gyakorolni tanított meg. Kadosa adott ugyan gyakorlati tanácsokat is, alapvetően azonban ezek feletti régióban oktatott. Emlékezetes Mihály András is, akihez kamarazenére jártam. Ami a növendéktársakat illeti: jó évfolyamokra emlékszem. A Szabó-tanítványok mind elmentek '56-ban: Hajdu András, Horváth József. Eleven kapcsolatban voltam Dobszay Lacival, akivel közel egyidősek is vagyunk. Földes Imrével kötött össze barátság és Zelenka Istvánnal, aki ma Genfben él és performance jellegű concept arttal foglalkozik. Vele Bécsben is együtt tanultunk.

-Családod hányatott sorsa miként hatott rád?

-A legsúlyosabb csapás 1944-ben érte családunkat: nagyszüleimet és bátyámat deportálták, elpusztultak. Szüleim és én túléltük a borzalmakat. Aztán '50-51-ben államosították apám üzletét. Friss zeneakadémistaként ért, hogy az osztályellenségeket ki akarták szűrni, akkor Kadosa állt ki mellettem. Ő szerzett nekem ösztöndíjat a Zenei Alaptól -valahányszor hazalátogattam, találkoztunk, jó viszonyban maradtunk mindvégig. Zeneileg is nagy hatással volt rám, széleskörű tudással felvértezett, nagyszerű zongorista volt. Tízéves koromban hozzá kerültem magánnövendéknek, „zenei gyereke" voltam.

-Zongoraművészi pályád milyen hatással volt a zeneszerzőire?

-Kérdezhetnéd úgy is, hogyan hatott a zeneszerzői a zongoraművészire. Hosszú ideig párhuzamosan futott a kettő. Már itthon is felléptem zongoristaként: növendékhangversenyen Mozart-zongoraversenyt játszottam, fiatal komponisták Bartók-termi estjén dalom előadásában működtem közre. Amikor '56-ban elmentem, szerencsém volt: amerikai ösztöndíjat kaptam, s felvettek a bécsi Zeneakadémiára. Az ösztöndíj további négy-öt év tanulást tett lehetővé. Eljutottam Darmstadtba, versenyeken vettem részt. Bécsi tanárom, Karl Schiske rendkívül sokat tett növendékeiért: lehetőséget teremtett darabjaink előadására, még zenekarral is! Zongoristaként már a főiskola éveiben szerepet vállaltam a kortárs zene interpretációjában, az úttörő „die reihe" együttesnek is tagja lettem, Stockhausent, Beriót, Boulezt az elsők között játszottam, s persze sok mindent a bécsi iskolából. Zongoratanárom, Richard Hauser a háború alatt Webernnél tanult, az ő hagyományát őrizte mindvégig. Zelenka Pistával először tőle kértünk tanácsot, kitől tanuljunk zeneszerzést. A zongoráján álló fényképre mutatott: ha ő élne, nem haboznék, hogy kit ajánljak. De mivel a fotón látható Webern már nem élt, Schiskéhez irányított, aki, bár nem weberni formátumú alkotó, de kiváló pedagógus és nagyszerű mentor volt, többünk karrierjét indította el.

A diploma megszerzése után pénzt kellett keresnem: ezt a koncertezés tette lehetővé. Megnyertem a Bösendorfer-versenyt, aminek jutalma egy remek hangszer volt. A Busoni-versenyen is díjaztak. Szólófellépéseim mellett kíséréssel foglalkoztam, sőt, korrepetitorként is dolgoztam: két évig a bécsi Operában, ahová Karajan hívott, amikor hallott egy kóruspróbán. Elsőre nem vállaltam, mert még főiskolás voltam, de visszatértem hozzá, amikor végeztem, s ő szívesen fogadott. Amikor már meg tudtam élni a koncertzongorázásból, otthagytam az Operát, de sokat köszönhetek annak, hogy megismertem a zenés színházi üzemet.

-Mániákusan visszatérek a kérdéshez: hatott-e rád mint zeneszerzőre Erőd Iván, a zongoraművész? Gyakori ugyanis, hogy a jól zongorázó komponistát a keze vezeti a zeneírás során, ami által zongorás fordulatok, esetleg zenetörténeti klisék szüremkedhetnek be a művébe.

-Ez a veszély engem nem fenyeget. Nagyon ritkán komponálok improvizálgatva; inkább fül- és fejmunkával, belső hallással. Legföljebb kipróbálom a hangzást. De ahogy Bartók mondta, én is az íróasztal és a zongora között komponálok. Nem történik meg, hogy a kezem inspirálna a darabírásban. Egyébként igen kevés művem született zongorára. Egy versenymű és egy nagyobb szólódarab kivételével csak kamarazenében használtam e hangszert.

-Mennyire és mennyiben hatott rád Darmstadt? Hívévé szegődtél vagy épp ellentéteid támadtak vele?

-Ez máig is aktuális kérdés Ausztriában. 1957-től négy évig jártam oda. Még az alapító nemzedék uralta Darmstadtot: Stockhausen, Nono, Boulez. Már nem volt ott az általuk „száműzött" Henze, Hindemithet sem lehetett hallani. Akkorra már nem mutatkozott a kezdeti pluralizmus, hanem beállt a darmstadti iskola, s érdekesen, de szűk keretek közt zajlott a munka. A baj csak az volt, hogy -ha esztétikailag ellenkező előjellel is - de „zsdanovi szellem" uralkodott el: a nem ehhez az iskolához tartozókat megvetették vagy semmibe vették. Jelentős kollégákkal esett ez meg, nem volt ínyemre. Ihletet, inspirációt nem jelentett nekem Darmstadt, ám eszközöket átvettem onnan. Írtam akkor néhány avantgárd darabot, de beláttam, nem az az én igazi hangom. Előadóként még soká visszhangoztam, amiket ott hallottam. De addigra kettévált bennem az újdonságok iránt fogékony, azok megismertetéséért felelősséget vállaló hangszeres, illetve a zeneszerző, aki egészen más utat szeretne járni.

-Egy nevet hiányolok a darmstadtiánusok közül, akit nem említettél...

-Cage-et?

-Nem, Ligetit.

-Ligeti volt az első, aki rámutatott erre a „zsdanovi" tendenciára, s próbált belőle kitörni. Ligeti Gyurival majdnem együtt hagytuk el az országot. 1956. december 4-én reggelre voltunk megbeszélve Szelényi Lászlóval és Ligetiékkel, hogy az autóbusz-pályaudvaron találkozunk, s indulunk Kapuvárra, ahonnan valaki pénzért átsegít a határon. Egyszer csak lélekszakadva megjelenik Ligeti Vera, hogy Gyuri beakadt két villamos közé, s bordatörést szenvedett. Így ők csak hetekkel később, már nehezebb körülmények között jöttek át a határon. Gyurival nagyon erős kapcsolatunk volt, már az emigráns sorsközösségében is. Sok tanácsot kaptam tőle Darmstadtban, Bécsben egyaránt. Az összes akkori nagyság közül az ő zenéje áll hozzám legközelebb.

-Említetted, hogy elkanyarodtál a darmstadti iskola zenei világától, s a magad útját kezdted járni. Milyen irányban távolodtál el?

-Igazán nem is voltam benne... Sokrétű hatás ért. A hagyományt nagyra becsültem, a múlt zenéiben azt kerestem, ami időkön, stílusokon felüli. A '60-as évek végétől folytatott tanári praxisom megerősített ebben. 1962-ben a Lulu minden próbáján én zongoráztam, így rendkívül alaposan megismertem a darabot. Első operámban ezért bizonyos szempontból Alban Berg nyomait lehet érezni. Nem úgy szól, de a technikája, a formálása, a dodekafónia erősen hatott rám. Egyre inkább igyekeztem saját kútfőmből meríteni. De hogy az ember végre elhiggye: ez már a saját zenéje, annak is megannyi ösz-szetevője van.

-Operáidat megrendelésre írtad, vagy saját szándékból, s azután kerestél nekik színpadot?

-Is-is. Az első, A selyemhernyók szinte irreális helyzetben keletkezett. Operai segédrendező kollégám vetette föl 28 éves koromban. Négy év alatt készültünk el vele. Stuttgarttal már majdnem megállapodtunk, amikor a Bécsi Ünnepi Hetek is érdeklődést mutatott. Könnyű helyzetben voltam, hiszen jól el tudtam zongorázni, sőt ami ennél is nagyobb hatású volt, énekelni a darabot. (E műnek még a főpróbáján is beugrottam, mivel az egyik kisebb szerep előadója, az amerikai magyar basszbariton, Földi András vakbélműtét miatt kórházban volt.) A Theater an der Wienben sikerre vitték a művet. Ekkor már kezdett eluralkodni az a szellem, mely szerint nem lehet már operát írni. (Később olyanok is írtak, akik ekkor még kiátkozták a műfajt.) Én sosem kételkedtem benne. Második operámat, az Orpheus ex machina címűt a Stájer Ősz és a Grazi Operaház közösen rendelte. Voltak még kisebb színpadi műveim, s most játsszák Bécsben a Kästner-regényre nemrég komponált gyerekoperámat, a Pünktchen und Antont (Pici és Anti).

-Életművedből melyik műfajt emelnéd ki?

-Szívemhez legközelebb az opera áll, már csak azért is, mert nagyon élvezem a színrevitel munkálatait. Fantáziámat is jótékonyan megmozgatja e műfaj. A vokális zene általában is közelebb áll a természetemhez, a hangszeres zenét intellektuálisabban élem meg. Megfelelő szöveget nagy költők: Goethe, Hesse, Mandelstam, Ungaretti verseiben lelek leginkább, ugyanakkor Richard Bletschacher, első operám librettistája vicces gyerekversei is két ciklusra ihlettek. Ezek egyértelműen a komolyzene eszköztárával dolgoznak, mégis szórakoztatják a közönséget, ezért népszerűek.

-A vokalitás elsőbbségét a szöveg vagy inkább az énekhang iránti vonzalmad indokolja?

-Mindkettő szerepet játszik. De visszatekintve úgy tetszik, nem lett volna ilyen súlya életemben az énekelt zenének, ha nem Magyarországon, az itteni Zeneakadémián növök föl. Az éneklés ebben az országban meghatározó élmény, s köztudott, hogy a hangszeresnek is énekelnie kell. Érdekes, hogy a világban az énekhang kezelését nem tanítják olyan alapossággal, mint a hangszerelést, ennél fogva sok kiváló zeneszerző is figyelmen kívül hagyja az alapvető feltételeket. Eleve ismerni kell azt is, milyen hangfajok vannak, mi illik a karakterükhöz.

-Hangszeres zenédben élvez-e elsőbbséget valamelyik instrumentum? Arra a feltűnő tényre már utaltál is, hogy saját hangszeredre, a zongorára keveset alkottál. Mintha a mélyhegedűt látnám nagy súlyt kapni műjegyzékedben.

-A vonósokat általában. Van a munkáim között kvartett, szextett, hegedű-zongora-szonáták, hegedű- és csellóverseny, brácsakoncert meg egy rövidebb darab brácsára és zenekarra. Nejem is brácsázott hajdanán, a bátyám pedig ígéretes csellistának indult, mielőtt elvitték (négy éve írt gordonkaversenyemet az ő emlékének ajánlottam). Fúvósokra is sokat komponáltam, de szólót minden hangszercsoporton belül keveset. Zongoraversenyt is írtam, s mikor előadtam, megbírálták, hogy folyton a kottát néztem. Mások is játszották, úgy jobban szólt...

-Ötven év alatt miben változott zeneszerzői szemléleted? Megéltél-e olyan pillanatot, amikor valamivel szakítani akartál?

-Nem ötven, hatvan! Hiszen már 1951 óta komponálok, a főiskolán is sok darabot írtam. A darmstadti évek után ráeszméltem, hogy az ottani technikai eszközökkel nem tudom megvalósítani, amit szeretnék. Azután folyamatosnak látom fejlődésemet. Volt idő, mikor jobban befolyásoltak a klasszikus minták, de katartikus pillanatok, drámai fordulatok nem tarkították a pályámat, nem hasonlottam meg korábbi magammal. Már Pesten is próbálkoztam a tizenkétfokúsággal, kár, hogy azokat a kottáimat elvesztettem vagy kidobtam. A '70-es évekbeli munkáim derültebb hangot ütnek meg, a '80-as évektől megint a komolyabb, problematikusabb tartalmak foglalkoztatnak.

-Milyen helyet foglal el pályádon a tanítás?

-Majdnem 40 évig tanítottam, s nagyon szerettem. Összhangzattant, ellenponttant, zeneszerzést, stílusgyakorlatokat oktattam a tanulmányok első három évében. (Ausztriában az utolsó két évben már csak saját kompozícióval foglalkoznak a diákok.) Itthon az nem tetszett nekem soha, hogy az utolsó percig kell stílusgyakorlatokat írni. Hiszen az, akinek, mondjuk, egy szonátaforma gondot okozhat, nincs olyan fokon, hogy jelentős saját kompozíciót, akár egy diplomamunkát megírjon.

-Tanításodon érződik a magyarországi neveltetés?

-Nem hiszem. Grazban az összhangzattant és az ellenponttant melléktanszakká akarták marginalizálni. Tanulmányaim fényében harcoltam ez ellen. Bécsben nem volt ilyen szándék.

-1956-ban elmentél az országból, de egy ideje kétlaki életet élsz Ausztriában és újra itthon.

-Volt oka, hogy '56-ban a távozás mellett döntöttem, s az utána következett 33 év számomra valóban emigráció volt. Legfeljebb látogatóba térhettem haza, s követhettem, mi a helyzet itthon. 1989 számomra döntő fordulatot hozott. Én ugyanis nemcsak a zenében élek. Az a foglalkozásom, szenvedélyem, hivatásom, de nem tölti ki az életemet. Fontos számomra a család, feleségem, öt gyerekem, hét unokám, s a társadalom is, és hogy mi történik a világban. Valószínűleg ez bizonyos módon tükröződik a zenémben is. Nem az életrajzot kell keresni a darabokban, de amit egy alkotó megél, ott van az alkotásaiban.

-'56-os szerepvállalása miatt Sinkovits Imrét „száműzték" a Nemzeti Színházból a József Attilába. Egy nap az utcán találkozott Makláry Zoltánnal, aki kérdezte: „Nem jössz vissza a Nemzetibe?" -Nem - felelte Sinkovits. - Nem is hívnak? - Nem. - Igazad van.

Ezt a történetet azért meséltem el, hogy kérdezzelek: 33 év távollét alatt nem is akartál kapcsolatot teremteni a hazai zenei élettel, vagy az nem kereste a kapcsolatot veled?

-Ez az önkéntes emigráció távolságtartást jelentett. A kollégákkal mindvégig kapcsolatban maradtam. Érdekelt, mi történik Magyarországon. A '70-es években Dobszay meghívott egy előadásra, majd 1982-ben a Zeneakadémia is invitált, sőt operámat levetítették a Szabadság téri tévészékházban, ugyancsak szűk körben. Arra sosem gondoltam, hogy olyan körülmények között visszatelepüljek. Ez csak '89 után merülhetett föl.

-Lelkileg mennyire vagy kétlaki? Csupán családod köt Ausztriához, vagy „félig osztrák, félig magyar" vagy?

-Tévedés, hogy az embernek csak egy identitása lehet. Az egyén identitása sokféle identitás összességéből is állhat. Amikor megkaptam az osztrák állampolgárságot, nem kellett lemondanom a magyarról. A rendszerváltás után újra igényeltem is magyar útlevelet, mert akkor már tudtam azonosítani magam az országban történő dolgokkal.

-Milyen ma a kapcsolatod a magyar zenei élettel? Örülünk, hogy tagja vagy a Magyar Zeneszerzők Egyesületének, most pedig már a Széchenyi Művészeti Akadémiához is tartozol.

-Én is örülök mindezeknek. Ugyanakkor tudatában vagyok a magyarországi zeneszerzők sokféle gondjának, s eszembe sem jut, hogy bármi hasznát akarjam látni idetartozásomnak. Nem akarom nehezíteni a helyzetet azzal, hogy még én is idejövök. Kötődésnek elég, hogy csákberényi házamban nagyon jól tudok dolgozni -komponálni csakúgy, mint a kertet gondozni. Ha van érdeklődés irántam, nagyon szívesen állok rendelkezésre.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.