Hullámhegyen

Con tempo 2011 – a Magyar Rádió kortárs hangversenyciklusa

Szerző: Molnár Szabolcs
Lapszám: 2011 július
 

Négy „régi vágású" és egy műfajhatárokat relativizáló hangversenyből állt a Magyar Rádió kortárs zenei koncertsorozata. Két kompozíciót, Alban Berg 1925-ös Kamarakoncertjét és Soproni József 1978-ban írt Nyárvégi capriccióját nem számítva, a kínálatban szereplő művek az elmúlt évtized, tehát a 21. század terméséhez tartoztak. Vékony szelet, ám ha e szelet alapján kellene megvonni az évtized mérlegét, bizony elégedetten dőlhetnénk hátra: az új magyar zene jó korszakát éli. A képet tovább rózsaszínesíti, hogy az idei válogatásban hallott darabok kivétel nélkül megbízható és igényes előadásokban részesültek. Egyetlen dolog, a kijózanítóan gyér közönségérdeklődés szürkítette el a rózsaszínt. Csak remélni lehet, hogy a hangverseny-közvetítéseket többen is követték a rádión keresztül, illetve akadtak, akik a koncerteket internetről, a rádió archívumára kattintva hallgatták meg.

A nyitókoncerten (április 30.) az UMZE  Kamaraegyüttes muzsikusai léptek fel. A hangverseny első részében kisebb formációkra írt művek, a második felében ensemble-darabok csendültek fel. A sort KONDOR ÁDÁM fuvolára, klarinétra, hegedűre és gordonkára írt kvartettje (Kvartett Christian Wolffnak) nyitotta. A sajátos felépítésű (hangszeres monológokkal induló, majd kvartettként kiteljesedő) kompozíció különös keveréke a nagyon egyszerűnek és a túlbonyolítottnak. A muzsikusok ennek megfelelően vagy nagyon egyszerűként mutatják fel (leegyszerűsítik) vagy menthetetlenül elvesznek a részletekben. Egyik sem üdvözítő a darab szempontjából. Az UMZE alkalmi kvartettje optimális utat talált, koherens és világosan körvonalazott, ugyanakkor cizellált műként mutatta fel a kompozíciót. Úgy érzem azonban, hogy még egy ilyen jó előadás után is volt mit könyvelni a veszteségoldalon, a darab kottapapíron többet ígér. Tartok tőle azonban, hogy ez a kompozíció hiátusa.

Kevésbé vagyok bizonytalan CSAPÓ GYULA (Tundragobelin -Finnegan álma; James Joyce emlékének) darabjával kapcsolatban. A tizenegy tételből álló mű olvasva izgalmasabb. Az asszociatív kapcsolatok, a belső rímek, a sorjázó ötletek bőségesen kínálnak intellektuális örömöket. Akusztikus fenoménként azonban csak a részletek kissé öncélú érzékisége kelt figyelmet. A darab szellemi kaland helyett zsigeri élvezetekre csábít. Ha pedig elutasítást váltana ki, akkor is elsősorban zsigerit.

QuatreQuatuors című darabjával TORNYAI PÉTER idén februárban elnyerte az Új Magyar Zenei Fórum zeneszerzőverseny kamarazenei kategóriájának első díját. A döntőről és benyomásaimról a Muzsika áprilisi számában már írtam. A darabot egykor bemutató UMZE Kamaraegyüttest most Vajda Gergely vezényelte. Természetes, hogy a Tornyai-mű premierképe és Vajda olvasata között vannak eltérések, sőt épp az eltérések lehetősége motiválhatta a bemutatót dirigáló Rácz Zoltánt, hogy ilyen kevés idő elteltével újra műsorra tűzze a darabot. A versenyfelelősség súlya nélkül Vajda lazább, lendületesebb, bizonyos tekintetben nagyvonalúbb (ha valamiképp tompítható volna a szó pejoratív jelentése, azt írnám, felszínesebb) áttekintést adott a kompozícióról, bennem pedig az a határozott benyomás alakult ki, hogy ezzel kifejezetten jól járt a darab.

Közhely, hogy Alban Berg zenéjét lehet (és talán érdemes is) romantikus zenén csiszolódott (vagy tompult) reflexekkel hallgatni. Vajda Gergely és a Kamarakoncert szólistái -Kelemen Barnabás (hegedű) és José Gallardo (zongora) -elsősorban a mű érzelemvezérelt gesztusvilágának kidomborítására törekedett. Így elsősorban hatásos, másodsorban szép muzsikának hallhattuk Alban Berg kompozícióját. Az interpretáció mindvégig hiteles volt, a melankolikus líra nem fárasztott, a teátrális megvilágítás nem hatott modorosságnak.

José Gallardo, Klenyán Csaba, Kelemen Barnabás, Bíró Attila és Vajda Gergely

Egy fiatal zeneszerző, KEDVES CSANÁD ősbemutatóként felcsendülő darabjával kezdődött a Componensemble hangversenye (május 4.) A Boiled over (Felforrva) című darab két nagyobb szakaszból állt. E szakaszok a hangvétel és zenei karakter szempontjából ellentétesek. Az első rész kifejezetten szellős hangszerelésű, néhány motívumcsírára szorítkozik, tónusa visszafogott, amolyan várakozást keltő teremtészeneféleség. A második rész impulzívabb, repetitív hajlamú. Ha az UMZE koncertjén elhangzott művekben közös volt, hogy a zenei információk tekintélyes része még optimális előadás esetén is a kottapapíron marad, akkor Kedves Csanád munkájának esetében épp fordított a helyzet. Az elgondolás, a zenei idea a Boiled over esetében kifejezetten egyszerű, vagy legalábbis leegyszerűsítettnek hat. A megszólalás révén viszont a vártnál gazdagabb és átszellemültebb. A kompozíció persze ettől még kissé toporgó és bővelkedik rutintalanságot jelző megoldatlanságokban.

Szintén két szakasz egybekapcsolásából alakult ki TORNYAI PÉTER darabja (...au langue de la pleine lune). A költői című (...a telihold nyelvén) kompozíció már-már eszköztelen, és meg lehet érteni, ha valaki belelankad a hallgatásába. Egy nagy energiájú és hatásosan előkészített, a kompozíció szempontjából fordulópontot jelentő kisülés révén azonban a darab kifejezetten emlékezetes maradt számomra. Erényei mellett meggyőzőbben lehetne érvelni, ha a második szakasz felépítése és lezárása is tartogatna dramaturgiai szempontból releváns mozzanatokat.

HORVÁTH BALÁZS a 2007-ben megrendezett In memoriam Ligeti György nemzetközi zeneszerzőversenyre írta POLY című darabját. Az öt tételből álló pályamű akkor első helyezést ért el, bemutatója Berlinben volt. Idehaza nem hallhattuk még. A kompozíció könnyen azonosítható módon és sok-sok szállal kapcsolódik Ligeti zenéjéhez, gondolkodásmódjához. Helyenként már-már mimikrinek hat. A mű azonban ügyesen kerüli el az idézetekkel operáló hommage-ok csapdáját. A munkának van egyéni profilja, szerzője pedig plasztikusan érvényesíti saját alkotói szempontjait. A darab felépítése, az egyes tételek aránya ideális, a zeneszerzői gondolat épp csak egy lépéssel jár a hallgató előtt, soha nem untat, nem terjeszkedik túl, Horváth mindig várakozást keltően és meglepetésszerűen teszi ki egy-egy tétel végére a pontot. Magas szakmai színvonalon, célratörően és jó értelemben vett rutinnal megírt darab a POLY, az elmúlt években hallott Horváth-darabok érthetősége szempontjából pedig (legalábbis nekem) a hiányzó láncszem szerepét is betöltötte. Serei Zsolt remekül tartotta kézben az előadást, a Componensemble a könnyedség látszatát keltve szólaltatta meg a partitúrát.

Balog József és a szerző Horváth Balázs POLY című darabjának megbeszélésén

JENEY ZOLTÁN & silence everywhere című darabja egyszerűen csodálatos. Semmihez sem fogható, saját világgal rendelkező, lényegéhez tartozóan magányos, referenciáktól független entitás. Olyan hatást kelt a hallgatóban, mintha a kompozíciós koherencia szempontjából másodlagos volna a művészi kalkuláció, a belső rend pusztán adódott. Az ilyen alkotásokról tudható, hogy rendkívül sérülékenyek, a legkisebb elem kicserélése, megváltozatása a koherenciaérzet összeomlásához vezet. (A nagy művek analízise szeret kifutni erre a konklúzióra...) Egészen ritka esetben azonban a változtatás nyomán nem zavar, hanem radikálisan más, de éppúgy koherens világ jön létre. Ez történt Jeney Zoltán darabjával is. A kompozíció első változatára (2001) 2011-ben további rétegek rakódtak. E változtatás ugyan meglehetősen drasztikus, magam mégis úgy éreztem, hogy elsősorban az eredeti kohézió megerősítését szolgálta. Az aktuális előadás azonban további, sokkal kisebb horderejűnek tűnő beavatkozást tett indokolttá, ez a kisebb módosítás viszont totálisan átfordította az eredeti darabot, új koherenciát hozott létre. E folyamat állomásainak részletes bemutatása messze túlmutat egy koncertkritika keretein, ezért csak a sejtést jegyzem most fel: az & silence everywhere gyanúsan úgy viselkedik, mint egy remekmű.

A Nyárvégi capricciók, SOPRONI JÓZSEF darabja mintha a capriccioso hangvétel katalógusa volna, üdítve és szellemesen vezeti végig hallgatóját e hangvétel  Lehetséges megnyilvánulásain: miért is várnánk el tőle a súlyos mondandót?

Jeney Zoltán darabja csodálatot váltott ki, a koncert utolsó száma, SEREI ZSOLT kompozíciója -Stets blickend in die Höh (Szüntelen a magasba tekintve) -viszont igen intenzív érzelmi élményt adott, annak ellenére, hogy az előadás (az angolkürtszólót Horváth Béla játszotta) nem izzott azon a hőfokon, melyen a partitúrát forgatva a képzeletemben megszületett. Serei darabját rendkívüli mívességgel kidolgozott, részletszépségeit szemérmesen rejtegető, különleges érzékenységű kompozíciónak tartom, azon kevés mű egyikének, melyről habozás nélkül ki merem jelenteni, hogy nőnemű.

Május 11-én az idén 20 éves EAR Együttes hangversenyére került sor. A Sugár Miklós művészeti vezetésével működő műhely a legjobb formáját mutatta. SZIGETI ISTVÁN ősbemutatóként felcsendülő Jubileumi zenéjének „becsempészett" Dante-sora („Nincs nagyobb fájdalom, mint a nyomorúságban visszaemlékezni a boldog időkre") borús születésnapot jósolt, s Szigeti darabja a komor hanggal nem is maradt adósunk. Volt ebben a komorságban valami nyersen színpadias, ám vitathatatlannak tűnt, hogy a munka során valódi és mélyen megélt élmények mozgatták a szerzőt.

Az EAR Együttes koncertjein többnyire különböző technikákat felvonultató elektroakusztikus kompozíciókkal találkozhatunk. BÁNKÖVI GYULA Al secco -al fresco című, kamaraegyüttesre írt műve nélkülözte az elektronikus hangzást. Ez a jól megírt és hatásos darab igen színvonalasan szólalt meg, az interpretáció igazolta, hogy az EAR Együttes holdudvarában fel-felbukkanó muzsikusok ütőképes együttest képesek alkotni.

HOLLÓS MÁTÉ kamaraegyüttesre és szintetizátorra írt kompozíciója (Clavinova concertante, no. 2) 2005-ben készült. A líraian szemlélődő darab elégikus alaphangja megkapóan tisztán csendül ki a mű legvégén. Ekkor egy ábrándosan daloló klarinétot hallunk. S bár ugyanebben az alakban a dallam korábban nem fordul elő, mégis úgy érezhetjük, mintha már részleteiben hallottuk volna, s mintha az egész kompozíció ezt a dallamot készítette volna elő. E mágikus folyamat misztikus auráját jórészt az előre felvett szintetizátorzene dús és színes harmóniái teremtik meg. A darab nagyszerű előadását hallgatva azonban felvetődött egy probléma. Az előre rögzített anyag és az élőben muzsikáló együttes összjátéka, összehangolása, azaz a produkció összképe még az elképzelhető legjobb előadás esetében is „csak" optimális lehet. Ebből pedig az következik, hogy két nagyszerű előadást ösz-szehasonlítva aligha adódik más konklúzió, mint hogy a két előadás lényegében egyforma.

Kamaraegyüttesre és előre felvett szintetizátoranyagra készült PINTÉR GYULA Kamarakoncertje is (megítélésem szerint az est legjobb kompozíciója), ám a Hollós-darab által felvetett problémát ebben a műben nem érzékeltem. Elsősorban azért nem, mert Pintér esetében az elektronikus anyag zeneileg kevésbé konkrét, nem egy partitúrába illeszthető hangszeres szólammal van dolgunk, hanem egy képlékeny és az élőben felhangzó zenéhez rugalmas „véletlenkezeléssel" illeszkedő atmoszférikus anyaggal. Ez a réteg persze nem afféle „háttérzaj", „háttérzene", hanem nagyon is lényegi, kontextust alakító és kontextust teremtő alapzat. Álomszerű hangmontázs, mely számos asszociációs lehetőséget rejt magában. Az ősbemutatóként felcsendülő Kamarakoncertben -illeszkedve a jubileumhoz -szerepelnek idézetek az EAR együttes számára korábban írt kompozíciókból, többek között a Rózsaszín lángharangok című darabból is, melyben Pintér Gyula Arthur Rimbaud-versek különböző nyelvű töredékeit szerepeltette.

SUGÁR MIKLÓS Minikoncertje valahol félúton áll Hollós és Pintér darabja között. Az elektronikus anyag zenei értelemben ugyanúgy konkrét, mint a Hollós-műben, ám valahogy mégis több lehetőséget teremt az élő előadás számára. Bevallom azonban, hogy a Sugár-darab esetében is úgy éreztem: az éppen aktuális interpretáció legjobb esetben is csak az optimumot képes megcélozni.

Sugár Miklós -  Felvégi Andrea felvétele

KŐSZEGHY PÉTER OWOO című fuvolaversenye (az ősbemutatóként elhangzott darab szólóját Matuz István játszotta) hagyományos hangszerelésű kompozíció, minden egyes szólam, így a szintetizátoré is, élőben hangzik el. A szólamok koordinációja így nem veti fel a fentebb jelzett problémákat. Sőt a Kőszeghy-munka a hangzás szempontjából sem feszeget komolyabb kérdéseket (az akusztikus/analóg és a digitális hangzás összeillesztésének kérdését), mivel a szintetizátorról elhangzó anyag meglehetősen súlytalan. A mű inkább jópofa, mint jelentős, a színvonalas koncert levezetéseként pedig tökéletes volt.

A műfajhatárokat relativizáló koncertre  május 18-án került sor. A Sc.Art Trió játszott, „elektronikus kamarazenét". A trió (tagjai: ifj. Kurtág György, Lengyelfi Miklós, Márton András) a Science és az Art kifejezésekből képzett mozaikszót vette fel, de ugyanígy nevezik az elektronikában használatos egyik csatlakozóeszközt (scart) is. A nagyjából egyórás műsorban a trió A jól temperált univerzum című lemez anyagát mutatta be, mely különböző világűrből érkezett vagy világűrben rögzített rezgések, hullámok akusztikusan érzékelhetővé tett „formuláira" épül. Hogy pontosan milyenek az űrből érkező hangok, arra a koncert elején Márton András mutatott néhány példát. A prezentációt röviden úgy lehet összefoglalni, hogy némelyik rezgést sikerült úgy konvertálni, hogy zenei információt hordozzon, némelyiket pedig nem, egyszerű zaj maradt. Nos, mindezek így vagy úgy beépültek a felhangzó kompozíciókba. Engem egyébként az sem zavart volna, ha nem épülnek be, a futurisztikus körítés nélkül is találtam elég érdekességet a tételekben. (Olyan érdekesnek tartottam a zenét, hogy a Kiégő Izzók Vizuális Csoport interaktív vetítésére nem is nagyon tudtam figyelni.) Egyfelől nagyon izgatott, hogy mennyire más a Sc.Art által használt elektronikai arzenál, mint az EAR Együttesé. Előbbi ugyanis a könnyűzenei innováció csúcsberendezéseit használja, fantasztikus effektekre képes pedálokat és effektszintetizátorokat, digitális dobfelszerelést, gyönyörű hangzást biztosító erősítőket és hangszórókat. Kritikaként lehet megfogalmazni, hogy a könnyűzenei technológia erősen hatott a produkció szellemére is, a hangzás inkább a pop- és rockzene világát idézte, s azt is fel kellett fedeznem, hogy az univerzum jobbára négynegyedben „ketyeg". Az egy óra azonban hamar elszállt, s bár mély nyomot nem hagyott maga után, arra szívesen emlékezem vissza, hogy három kiváló muzsikust hallottam.

Ifj. Kurtág György -Felvégi Andrea felvéte

A sorozat a Magyar Rádió Szimfonikus  Zenekarának stúdiókoncertjével (június 4.) ért véget. A záró koncerten három karmester állt az együttes élén, Horváth Balázs saját művét, Tihanyi László LÁNG ISTVÁN és SÁRI JÓZSEF egy-egy darabját, Stephen d'Agostino pedig DUBROVAY LÁSZLÓ Tavaszi szimfóniáját vezényelte.

A koncert első fele HORVÁTH BALÁZS Visszatekintve című darabjával kezdődött
és végződött. Előbb a mű A változata szólalt meg, majd Láng István Sinfoniettája után a kompozíció B változata, ami lényegében az elsőként elhangzó műalak sajátos tükröződése, transzformációja. A közönség optimális esetben úgy hallgatja meg az első változatot, hogy tudja, hamarosan emlékeznie kell a darab bizonyos mozzanataira. A B változat elhangzásakor pedig konstatálhatja, hogy több-kevesebb elem már ismerős. Tényszerűen azonban a második változatban semmi sem történik éppen úgy, ahogy az elsőben, mégis egyfajta déjà vu érzés alakulhat ki. Horváth Balázs munkája kifejezetten szellemes módon irányítja rá az ember figyelmét az emlékezet sajátos működésére, az elme retusáló, illetve torzító tevékenységére. A darab premierjére néhány éve, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc évfordulóján került sor, a kompozíció alapötlete akkor a történeti tények és a történelemszemlélet közötti feszültséget exponálta. S hogy a mű e történelemfilozófiai elmélkedés nélkül is élvezetes hallgatnivaló, arra épp ez a koncert világított rá. Sok apró érdekességre lehetett felfigyelni, számomra az egyik legizgalmasabb talán az volt, hogy a mű B változatát -mivel többé-kevésbé tudtam, hogy milyen kapcsolatban áll az A változattal -folyamatos korrekciókkal hallgattam végig, néha úgy tűnt, mintha a reális elhangzás és a tudatban kialakuló hangkép között kevés kapcsolódás lenne. Ugyanezzel a jelenséggel gyakran találkozunk repertoár-hangversenyen is. Egy-egy jól ismert klasszikus mű etalonértékű előadásának mélyen bevésődő emléke épp úgy elfedheti az aktuálisan felhangzó interpretáció szeplőit, mint eredeti megoldásait. Ilyenkor valahogy a külső hangnál hangosabban szól a belső, az emlékek közt őrzött ideális kép intenzívebb élményt ad a valóságnál.

A kortárs zenei koncerteken a hallgatókra ritkán leselkednek ilyen és ehhez hasonló emlékezetcsapdák. Őszinte és gyanútlan lelkesedéssel csodálkozhatunk rá a művekre, nincsenek zavaró emlékek, hisz majd' mindennel most találkozunk először. Láng István munkáira az utóbbi években azonban nemcsak ezért lehetett lelkesedéssel rácsodálkozni. Zenéjének eleven drámaiságával és együttérzéssel telített tragikus hanghordozásával, kompozícióinak célratörő formálásával, művészetfelfogásának etikai karakterével Láng István egy tűnőben lévő kultúraideált képvisel, s mindezt hamis és anakronisztikus pátosz nélkül teszi.

Háromtételes Sinfoniettájának komoly hangvétele a Láng-zenét ismerők számára nem meglepetés, miként az sem, hogy a kompozíció nem hivalkodik, megejtő természetességgel viseli önnön nagyságát és jelentőségét. A hallgatót mindez felmenti, nem kell kimondania, hogy a Sinfonietta nagy mű, egyszerűen csak tudomásul veszi. A halványodó fényű régi eszmék felragyogtatása persze már önmagában is kivételes, ám hogy a mű -különösen annak második tétele -olyan holtnak hitt esztétikai kategóriának ad újra értelmet, mint a fenségesség, ez bizony igazi meglepetés. Bár néhány hangszerszóló nem sikerült tökéletesre, és talán a tempókat is érdemes lenne újragondolni, a mű nagy élményt nyújtott, így minden elismerés kijár a zenekarnak és karmesterének, Tihanyi Lászlónak.

A szünet után SÁRI JÓZSEF vonószenekarra és szólóklarinétra írt Divertimento serenója következett, klarinéton Klenyán Csaba játszott. A Rádió zenekarának vonósai teljes létszámban látták el a kíséret szerepét, így a hangzás valamivel nehézkesebbnek és rugalmatlanabbnak tűnt. Talán ennek tudható be, hogy Klenyán Csaba játéka sem volt annyira felszabadult, kevesebb játékosságot és ihletett szertelenséget engedett meg magának.

A 6-os stúdióból sugárzott hangverseny zárószámában Stephen d'Agostino állt a zenekar elé. Dubrovay László Tavaszi szimfóniájának korábbi, fúvószenekari változatát a közelmúltban már hallottam. Már akkor megfogott a darab felépítésének ökonómiája, a zenei anyag feldolgozásának sokrétűsége. Azt hiszem, a szimfonikus zenekari átdolgozás révén a mű sokat nyert, plasztikusabbá vált, s nemcsak árnyalatokkal gazdagodott, hanem összességében is árnyaltabb lett, minden ízében ihletett kompozíció benyomását kelti. S nem mellesleg a zenekar is nagy élvezettel játszotta.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.