Két jubileum

Faragó Béla és Szakály Ágnes születésnapi koncertjei

Szerző: Molnár Szabolcs
Lapszám: 2011 augusztus
 

FARAGÓ BÉLA nevével gimnazistaként, az 1980-as évek közepén találkoztam először. Ekkoriban jelent meg - negyedszázada - a 180-as csoport második lemeze (1985), rajta A pók halála és a Sírfelirat című Faragó-kompozíciókkal. Negyedszázad, negyedszázad - mondogatom magamban, majd le is írom, hátha így hihetőbb a tény: Faragó Béla idén ünnepli ötvenedik születésnapját. Május 21-én, a Sanyi és Aranka Színházban ebből az alkalomból játszottak darabokat tőle - a 145 éves Satie maratoni Bosszantásaival (Vexations) fűszerezve -, június 1-jén pedig a Nádor Teremben az EAR Együttes adott hangversenyt a születésnapos műveiből. Magam az utóbbin vettem részt.

Faragó  Béla - Felvégi Andrea felvétele

         Egy zeneszerzői portrékoncert összeállítása - gondolhatnánk - a legegyszerűbb műsorszerkesztési feladat, hiszen többnyire elegendő a szerző néhány művét eljátszani, s máris kirajzolódik az alkotóművészi profil. Úgy tűnik azonban, Faragó Béla munkái nem helyettesítik az arcképet vagy a kézjegyet, a kompozíciók alig vesznek tudomást alkotójukról. Furcsának tűnhet, hogy a mű és az alkotó viszonyát maga a mű (ez a holtnak és kiszolgáltatottnak elgondolt furcsa entitás) ennyire aktív, cselekvő módon határozza meg. Nem arról van ugyanis szó, hogy a művész alkati szemérmességből rejtőzködik, vagy álarcokat ölt magára - ebben az esetben egyértelműen derül ki, hogy a zenemű egyfajta paraván vagy maszk. Elsőre persze ilyennek, paraván- illetve maszkszerűnek tűnhetnek a Faragó-darabok, de aki nemrégiben hallotta kamaraoperájának (Az átváltozás) minden személyességet nélkülöző, „arctalan" és távolságtartó zenéjét - melynek hanghordozását anno „szürreálisan tárgyilagosnak", a kafkai világ zenés színpadi reprezentációja szempontjából kifejezetten sikeresnek éreztem - tudhatja, hogy nem erről van szó: e zene befogadásához a hallgatónak egyszerűen nincs szüksége az alkotó személyének megkonstruálására. Egyszerűbben fogalmazva: nem igazán érdekes és nem fontos, nem is kell feltétlenül tudnunk, hogy Faragó Béla műveit ki komponálta. Szöges ellentéte mindez annak a nagyon is mai, tipikus és racionálisnak mondható szemléletnek, melynek lényegét igen plasztikusan érzékelteti számomra egy Amerikában alkotó magyar festőművész szakmai tanácsa. Egy pályakezdő iparművésznek ő azt javasolta, hogy mielőtt piacra dobja újszerű termékét, először tervezze meg az aláírását. Alkosson olyan kézjegyet (hogy mit gondolunk amatőr grafológusként általában az aláírásról, most felejtsük el!), mely logóként működik, és biztosítja a műtárgy személyes karakterét. A szakmai tanácsot a festő saját példájával illusztrálta, ami azért roppantul érdekes, mert képeinek készítőjét „kilométerekről" lehet jellegzetes kézjegy-logó nélkül is azonosítani. A fentiek után talán mondani sem kell, hogy az EAR Együttes koncertjén játszott Faragó-kompozíciókon nincs ilyen jellegzetes kézjegy-logó. Elsősorban épp e hiány miatt rokonszenvezem az alkotóval, s e hiány miatt gondolom műveit izgalmasnak.

A Zazen című (zaj+zene) művel kezdődött a program. A hegedűre (Mérey Anna) és cimbalomra (Szakály Ágnes) írt (több változatban is kidolgozott) kompozíció letisztult melodikusságával kelt feltűnést. E melodikusságot konstruált zavaró körülmények (elektronika) teszik viszonylagossá, sőt mellékessé. A Nádor Terem hátránya (az utcazaj) ezúttal továbbcizellálta a darabot, hiszen többször is kérdésessé vált a zajok forrása, így nemcsak a melódiaszerző, hanem a zajkonstruktőr személye is elhomályosodott. Ennél is nagyobb talányt jelentett az elektronikára és kürtre (Varga Zoltán) írt Antifóna, ám igen beszédes, hogy a szerzői autonómiát elhomályosító „zavaró körülmények" Faragó Bélát zavarták a legkevésbé. A színvonalas hangszeres produkciók sorába illeszkedett Lakatos György szólója: négy tételt játszott a fagottra és elektronikára szerzett Új tánczrendből (Step; Slow walk; Lassú csárdás; Cirkusz valcer). Ha kizárólag a különböző tánczsánerek jelenlétére összpontosítanánk, akkor a ciklus darabjait maszkoknak is tarthatnánk. Magam úgy látom, hogy Faragót különösen izgatja a (könnyűzenei) sláger mibenléte. A jogdíjfolyósítás miatt persze precízen nyilvántartják a slágerszerzőket, ám zenei értelemben és egy slágerszám hatásmechanizmusa szempontjából teljesen érdektelen, hogy ki írta (vagy ki védette le). Amikor tehát Faragó tánczsánerekben vagy slágerszerű dalokban gondolkodik (mint például A fény arcai néhány tételében), akkor érzésem szerint a komponista személyének feloldhatósága izgatja.

Matuz István és Matuz Gergely szólaltatta meg a fuvolacsalád minden tagját és elektronikát foglalkoztató Omnes Generationes című duót. A Faragó Dániellel közösen koncipiált darab első hallásra (három évvel ezelőtt) nem ragadott meg. Ezúttal azonban végig lekötött, felépítését arányosnak és logikusnak éreztem.

Az est a már korábban említett A fény arcai című ciklus négy dalával (Bizánci ima; Közjáték; Woodoo; Haláltangó) fejeződött be. A kamaraegyüttesre és szopránszólóra szerzett, könnyen fogyasztható és jó ízléssel megírt dalokat Kővári Eszter Sára könnyedén, fesztelenül adta elő.

      SZAKÁLY ÁGNES hatvanadik születésapján színes koncerttel köszöntötte az Óbudai Társaskör közönségét. A hangverseny jó áttekintést adott egy gazdag előadóművészi és pedagógusi pályáról, valamint egy hangszer, a cimbalom speciális repertoárjáról. A kissé ügyetlenül pozícionált és vezetett beszélgetések (a művésznőt Szakolczay Lajos kérdezte) valamiféle meghittséget kölcsönöztek a hangversenynek.

Szakály Ágnes - Felvégi Andrea felvétele

         Érzésem szerint Szakály Ágnes legszívesebben a tanítványokról és a tanításról beszélt volna hosszabban, látható örömmel és büszkeséggel mutatta be az egy-egy műsorszám erejéig színpadra lépő egykori növendékeit, Gódor Erzsébetet, Sóvágó Évát és Szakály Orsolyát. Átiratokat játszottak. Scarlattitól az ismert és több átdolgozásban is hallható d-moll szonátát, L 366, Haydntól a La Roxelane-variációkat (Hob. I:63) és Bartók Béla Hegedűduóinak III-IV. füzetéből négy tételt (Erdélyi tánc, Bánkódás, Rutén kolomejka, Szól a duda). A cimbalom koncertrepertoárja viszonylag szűkös, hiszen a hangszer modern (kibővített hangterjedelmű és pedálos) változata mindössze bő egy évszázados múltra tekint vissza. A cimbalmon tehát vagy a modern kor zenéjét (Stravinskytől a kortársig) vagy a barokk-klasszikus időszak műveinek átiratait lehet megszólaltatni, hegedű-, cselló-, fuvoladarabok transzkripcióit (Szakály Ágnes elmondása szerint az eredetileg e hangszerekre írt művek „állnak a legjobban" a cimbalomnak), vagy két cimbalmon billentyűs műveket.

         A Scarlatti-szonáta előadása természetesen idézte meg a csembalóhangzást, az ismétlésekben még „regiszterváltást" is hallhattunk. A tempó (a többi darab előadásához hasonlóan) kissé visszafogott és óvatos volt, a mű temperamentuma ebben a formába kevéssé érvényesült. A billentyűs művek átirataiban Szakály zömmel a „bal kéz" szólamát játszotta, a Haydn-variációkban lényegében a kíséretet, így az „énekes" főszerepet átengedte a növendéknek. Igazi kamarazenei pillanatok a Bartók-duókban születtek.

Szólódarabként Szakály Bach C-dúr Csellószvitjéből (BWV 1009) a Prelúdiumot és a Bourrée-párt játszotta el, kissé szaggatott és töredezett előadásban.

Egészen más karakterű cimbalmozást hallhattunk az est egyik vendégétől, Lukács Miklóstól. Duóban és szólóban is játszott. Szakály Ágnes mostani hangversenyén hallott introvertáltabb, szemérmesebb játékmódját Lukács erőtejes, impulzív, dinamikai kontrasztokban gazdag előadással, reprezentatív koncertstílussal ellenpontozta. Fellépésének köszönhetően a népzenei ihletésű improvizatív zene és a jazz is megjelent a műsor palettáján. Egy standarddá vált Chick Corea-zongoradarab két cimbalomra készült átiratában (Children song, No. 6), egy saját műben (Sirba in E) és egy improvizációban hallhattuk.

Egész koncertsorozatot lehetne rendezni a Szakály Ágnesnek dedikált vagy általa bemutatott új magyar művekből. Ezúttal három kamaramű és egy kiszenekari concerto hangzott el. MADARÁSZ IVÁN kürt-cimbalom duójában, az Öt esetben (kürtön Varga Zoltán játszott) korábban a különböző hangszín-kombinációk kimunkálása fogott meg, ezúttal az egyes tételek logikája, a zenei anyag szervezettsége. LÁNG ISTVÁN fuvolára és cimbalomra írt darabja (Hullámok III. - a fuvolaszólamot Kovács Imre adta elő) és SUGÁR MIKLÓS kürt-cimbalomműve (Cimcor) a cimbalom-effektusok gazdagságát és a hangszer kamarazenei rugalmasságát példázta.

LENDVAY KAMILLÓ ügyes Concertino semplicéjét (a darab mind előadói, mind kompozíciótechnikai szempontból nehezebbnek és komplikáltabbnak tűnik a valóságosnál) Szakály a Kovács László vezette ELTE Egyetemi Koncertzenekar kíséretével adta elő, közvetlenül és hatásosan.

Nehezen szokom meg a Szakály-koncertek egyik jellegzetes, és az átiratok szemlézése során még nem említett (kényszerű) hangszer-kombinációját, a zongorakíséretes cimbalomszólót. POPPER DÁVID Magyar rapszódiájában és LISZT FERENC 12. rapszódiájában (cisz-moll) állandó partnere, Dominkó István kísérte, és ezúttal legyen elég annyi, hogy a cimbalom-zongora duót továbbra sem „értem". (Június 1. - Nádor Terem; Június 17. - Óbudai Társaskör)

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.