Hangverseny

Szerző: Malina János, Kusz Veronika, Csengery Kristóf
Lapszám: 2011 augusztus

PUSKER ÁGNES és PUSKER JÚLIA koncertjével folytatódott a Hubay Zeneterem Fiatal tehetségek, zeneakadémisták című sorozata, melyen a joggal sokat emlegetett művészcsalád két ifjú tagját édesapjuk, PUSKER IMRE kísérte zongorán. Előre kell bocsátanom, hogy a közönségnek és a művészeknek meg kellett birkózniuk bizonyos hendikepekkel: az eredetihez képest - mint hallom - kisebb alapterületen helyreállított terem túlzsúfoltságával, a terem túlságosan kongó-döngő akusztikájával, a légkondicionáló berendezés mai érzéketlen viszonyok közt is szokatlan hangerejével és a zongora gyarlóságával. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy tulajdonképpen a műsor megválasztása sem állta ki mindenben a finnyásabb kritikát, akkor talán meglepő, ha azt írom: végeredményben mindvégig érdekfeszítő, sok tekintetben élményszámba menő hangverseny tanúja volt a hálás közönség. Ennek a végkicsengésnek is több összetevője van: a két ifjú művésznő minden csodaifjú- vagy sztár-allűrt nélkülöző, elmélyült és koncentrált zenei magatartása, az igényes és differenciált zongorakíséret, egy váratlanul izgalmas új mű ősbemutatója, és végül, de korántsem utolsó sorban persze a két szólista - ne köntörfalazzunk: elsősorban a rendkívül érett művészként bemutatkozó Pusker Júlia - elvitathatatlan tehetsége. Ő játszotta a nyitószámot, Bach a-moll szólószonátáját is (BWV 1003). Zengő hegedűhangon, kristálytisztán és zeneileg is a legtisztább eszközökkel, s bár a barokk stílus akcentuált feszültség-oldás játékait és differenciált tagolásrendszerét a lekerekítettség kedvéért némiképpen háttérbe szorítva, mégis biztos kézzel és ízléssel formálta a tételeket. Komoly és feszültségekkel telített volt a fúga, valódi gyászzenévé növekedett az Andante, és finom agogikák éltették a záró Allegrót.

 

Pusker Júlia és Pusker Ágnes - Felvégi Andrea  felvétele

         Ezt követően Brahms Hegedűversenyének nyitótételét, vagyis hát a mű zongorakíséretes átiratáét adta elő Pusker Ágnes és Imre - nem egészen értve a különbséget egy intézeti hangverseny és egy mégiscsak exkluzív fővárosi koncerthelyszínen történő igényes bemutatkozó hangverseny között. Mindezzel megbékélve viszont örömmel állapíthattuk meg, hogy a továbbra is remek zongorakíséret most is figyelemre méltó szólista-produkcióhoz csatlakozott. Tulajdonképpen Pusker Ágnes is „mindent tud": intonációja úgyszólván minden pillanatban kristálytiszta, dallamvonalai koherensek és éneklőek, a tetőpontok jelentékeny súllyal és szuggesztivitással szólalnak meg, hegedűtechnikája elsőrangú. Tulajdonképpen csak a koncertrációi időnkénti megingásait említhetem egy alapvetően magas színvonalú teljesíménnyel szembeni kifogásként - s ez olyasmi, ami Pusker Ágnes életkorában, egy bizonyos érettségi szint elérésével és megfelelő rutin megszerzésével úgyszólván egyik napról a másikra megoldódhat.

         Különösen, ha mindig azzal az odaaadásal játszik, mint ezt követően, testvérével együtt, Papp Gábor Introduction et tarantelle című, rendkívül invenciózus és meggyőzően formált kéthegedűs darabjának előadásakor. Ritkán hallani kamarazenei produkciót, ahol a partnereket összekötő zenei szálak, a figyelem és reagálás impulzusai ennyire intenzívek és kézzel foghatóak. Papp műve, amely talán a posztromantikus harmóniai nyelv, a népzenei hatások és az ennek ellenére nem „posztavantgárd" ízű eredetiség szerencsés kombinációjának eredménye, hálás és nemes játszanivalónak bizonyult számukra.

         A szünet után Júlia műsorán Paganini 21. caprice-ának imponáló előadása következett (örömünkre, a meghirdetett versenymű-tétel helyett), majd ugyanő Hubay zongorakíséretes Preghieráját játszotta erőteljes, sőt férfias lírával, feltűnően telt mély hangszínekkel bűvölve el a közönséget. Majd Ágnes következett Liszt 12. magyar rapszódiájának hegedű-zongora változatával. Habár a legtechnikásabb ütemekben nem vette éppen teljesen zökkenőmentesen az akadályokat, karakterben abszolút testre szabottnak bizonyult számára ez a mű, Liszt nem zongorára komponált darabjainak egyik leghatásosabbika.

         Befejezésül Mendelssohn erdetileg vonósnégyesre írott e-moll capricciója csendült fel oly módon, hogy a két mély vonósszólam zongorán szólalt meg. A megejtően karcsú és arányos kompozíció váratlanul meggyőzően hatott ebben az átiratban, s a három művész játékának világossága és egymásra hangoltsága tündérien megkapó produkcióval adta meg a hangverseny végkicsengését. (Június 6. - Hubay Jenő Zeneterem. Rendező: Hubay Jenő Zeneterem Alapítvány) 

  MALI NA JÁNOS

 

Hallatlanul széles stiláris skálán helyezkedik el az a tucatnyinál több - részben többtételes - kompozíció, amely KLENYÁN CSABA Klarinétantológiájának legutóbbi koncertjén felcsendült. Az 1909-ben, több mint 100 éve született Hajdu Mihály darabjaitól a fiatal Maróti Emese művének ősbemutatójáig, Sárközy Istvántól a Franciaországban élő Pierre Csillagon át az Új Zenei Stúdiót képviselő Serei Zsoltig terjedt a kínálat, népzenei és Kodály-hatást tükröző, tonális kompozícióktól az úgyszólván avantgárd hangvételig - szinte az egyetlen közös mozzanat bennük a kíséret nélküli szólóklarinét mint előadó-apparátus. Illetve az is csak némi korlátozással, hiszen Csillag és Szervánszky esetében eredetileg fuvolára írt darabokat adott elő klarinéton a művész.

         Az estének némi performansz jelleget, egyszersmind azonban folyamatosságot is kölcsönzött az a körülmény, hogy Klenyán a hangverseny ideje alatt helyét változtatta, a művek egy részét a pódium előterében, középen állva, más részét jóval hátrább, a jobb oldalon ülve adta elő, mintegy váltogatva az akusztikai körülményeket, s ez meglepően sokat jelentett a program befogadhatósága szempontjából. No persze a monotónia veszélye csak egyetlen tekintetben létezett egyáltalán: amiatt tudniillik, hogy egy teljes hangversenyen egyetlen ember klarinétozik. Ám ez az egy művész - ahogy azt tőle megszokhattuk - olyasfajta igényességgel és koncentrációval zenélt, amely nemigen hagyja unatkozni a hallgatót. Változatosságot biztosítottak továbbá a jól eltalált (sem nem túl szakmai, sem nem túl szájbarágós) bevezető magyarázatok, s a darabok különböző stílusán és - persze - különböző értékükön túl a funkciók változatossága is. Elhangzottak kifejezetten tanulmányi célra komponált darabok, könnyebb-nehezebb etűdök, a szórakoztató zene határán mozgó kompozíciók és nagyigényű, koncert-, sőt fesztivál-előadásra számító művek. Vagyis nem egyszerűen antológia: valóságos enciklopédia az, ami Klenyán sorozatából az idők folyamán kikerekedik.

          A koncert Sárközy István három igényes didaktikus darabjával, az Adagio, a Pastorale és a Panaszos ének címűekkel kezdődött, majd Csillag Le carré d'ut című, Ittzés Gergelynek ajánlott, fuvolára írott négytételes ciklusával folytatódott. Klenyán szavaiból kiviláglott magas fokú affinitása a szerző zenéje iránt - ami azt is magyarázza, hogy a mozgékonyabb, és különösen a legmagasabb regiszterben könnyebben kezelhető fuvolára írott műveket, a jelentékeny technikai többletterhelés ellenére miért játssza szívesen klarinétátiratban. A rokonszenv egyébként érthető: Pierre Csillag művét a zenei gondolatok, a karakterek magától értetődő változatossága és képszerűsége, a technikai nehézségek ellenére valamiféle természetes, spontán zenélési kedv jellemzi. Az utolsó tételben a kezdet szelíd vízfodrozódása és a befejezésben a rendkívül magas hangok hallatlan feszültsége pedig talán éppen klarinéton érvényesül a lehető legszebben. Különösen Klenyán sohasem izzadságszagú előadásában.

         Hajdu Mihály kodályos-magyaros, estimesés Lentóját Maróti Emese kifejezetten költői-szuggesztív, fiinom ízléssel megírt Incertitude-je követte. Szervánszky Endrétől három izgalmas, invenciózus etűdöt adott elő Klenyán, majd a Verbunkos című szólódarabot, amely címének sugallata ellenére nem valamifajta sematikus szocreál darab, hanem egyértelműen egyéni hangon, különös, már-már kígyóbűvölésszerű monotóniával szolgál sajátos variációval a magyaros tánc témájára.

         Innen következett a hangverseny legtartalmasabb része: előbb Serei Zsolt Hegy, szél, kék című, a néhai Rondino-fesztivál számára, tehát egy kisebb vidéki templom akusztikájára komponált, rendkívül igényes, tartalmas és sokatmondó darabja következett - egy valóságos shakespeare-i monológ, amelynek címe talán a Balatonhoz közeli Hegymagas iránti nosztalgiát tükrözi. Ez a viszonylag terjedelmes mű adott alkalmat a koncert legjelentősebb előadóművészi teljesítményére is. Hollós Máté Clarinettement-ja halkszavúbb, pasztellszínűbb karaktertételek sorozata, ám nüanszai, a klasszikus kínai konyhához hasonlóan, a valőrök és tartalmi finomságok gazdag kínálatát közvetítik a hallgatóhoz. Pierre Csillag újabb, háromtételes darabja, a Kavicsok érzelmesebb és játékosabb, mindent összevéve kevésbé kemény zene, mint a korábban hallott mű, ám igényességben nem marad el amattól.

         Ha felfedezés, akkor manapság alig maradhat el egy ismeretlen Pertis Jenő-darab bemutatója, ebben az esetben a Recitativo no. 2-é, a hatvanas évekből. S a darab, amely nem elég, hogy keletkezésének idejében merésznek és avantgárdnak számított (volna), de mai füllel is egyértelműen invenciózus, „lélegző", élő és hatásos zene, ezúttal sem okozott csalódást - éppen ellenkezőleg, megerősít bennünket abban, hogy a Pertis Jenő-féle különös búvópatak-jelenség teljes megértésétől még sok minden elválaszt bennünket - például a teljes életmű alapos ismeretének hiánya.

         A hangversenyt Bogár István, egy másik eléggé sajátos és enigmatikus szerző két tétele, a Tükörkeringő és a Movimento, két kecses és kellemes, ám makulátlan igényességgel megírt kompozíció zárta. Klenyán Csaba ismét különleges, sőt exkluzív élményt szerzett hallgatóinak. (Június 8. - Nádor-terem. Rendező: Nádor-terem) 

MALINA JÁNOSl

        Annak idején a Muzsika beszámolt a Magyar Rádió Haydn-Mendelssohn-zongoraversenyéről (Malina János: Utazás két világban - A Magyar Rádió Haydn-Mendelssohn-zongoraversenye, Muzsika 2010/1/7-8.).  A cikkből megtudhattuk, hogy a versenyt baljós jelek előzték meg, a jelentkezők kétharmada (!) lemorzsolódott, az első fordulóban tízen vettek részt, közülük pedig öten be is jutottak a döntőbe. Végül a zsűri első díjat nem adott ki, a megosztott II. díjat Tihanyi Zsuzsanna és Licsák Attila, a megosztott III. díjat Borbély László és Kiss Péter nyerte el. Nemrég KISS PÉTER fellépett a Bartók Rádió Fiatal Művészek Pódiuma című sorozatában, a Rádió Márványtermében. Jó alkalom az effajta koncert a kritikusnak, hogy immár a verseny izgalmától mentes, nyugalmi állapotban alkothasson képet az egykori helyezett tehetségéről, tudásáról (ha ugyan használható a „nyugalmi állapot" szókapcsolat egy közönség elé lépő koncertező művészről írva). Kisst a Rádióújság a verseny „II. helyezettjének" nevezte, a műsorközlő azonban már tett egy lépést a tények felé, és „harmadik helyezettként" konferálta fel a fiatal zongoraművészt. Az igazság azonban még ekkor sem hangzott el, ezért is kezdtem kritikámat a korrekcióval, a megosztott harmadik díj említésével. Koncertszervezők és -hirdetők, figyelem: az ilyen adatokkal nem árt körültekintően bánni, nehogy magát a művészt érje - esetleg teljesen indokolatlanul - az a gyanú, hogy ő akarja egykori eredményét utólag kissé fölstilizálni.

         Kiss Péter a rendelkezésére álló időt két nagy romantikus, Liszt Ferenc és Johannes Brahms művei között osztotta föl. Sokan, sokszor emlegetik Lisztet a „virtuóz repertoár" szerzőjeként, persze nem is alaptalanul, hiszen ifjúkorának alkotásai között sok a par excellence technikai bravúrdarab. Brahmsszal kapcsolatban azonban ez a minősítés soha nem hangzik el: ő nem a technikai csillogást előtérbe állító zongoristák házi szerzője. Opusai sokszor nagyon nehezek, de nem vagy csak igen ritkán (például a Paganini-változatokban) adnak alkalmat a l'art pour l'art bravúrzongorázásra. A papírforma tehát az volna, hogy Lisztet játszani nagyon nehéz, Brahmsot játszani viszont „csak" nehéz, Liszt műveiben könnyebb elvérezni, a Brahmséiban pedig ez a veszély kevésbé fenyeget. Kiss Péter példája most figyelmeztette a közönséget arra, hogy ez nem mindig van így: míg műsorának négy Liszt-kompozíciójában a zenei és technikai teljesítmény kiegyenlítetten illeszkedett egymáshoz, és egyik sem maradt el jelentősen a másiktól, a program második felét kitöltő monumentális Brahms-alkotás igencsak problematikus tolmácsolását ez az üdvös balansz nem jellemezte.

Kiss Péter - Felvégi Andrea felvétele

 

         A Tell Vilmos kápolnájában (Zarándokévek, Első év: Svájc) szépen zengtek a bevezető akkordok, az előadás megteremtette a magasztosság atmoszféráját. Kialakult a hangzás tágas tere, amelyhez a gesztusok tágas tere csatlakozott: széles mozdulatok, pátosz és heroizmus jellemezte a tolmácsolást - a történelmi témához, a műhöz (és a művet inspiráló Schiller-mottóhoz - „Egy mindenkiért, mindenki egyért") híven. A Spozalizióban (Zarándokévek, Második év: Itália) azután bensőségesebb hangok szólaltak meg, szelíd fényekkel. Szépen sikerült a darab szimfonikus „kinyitása", a szenvedély lassú fokozása és kibontása. Ez is ihletett zongorázás volt tehát, ám mind ebben a kompozícióban, mind korábban, a Tell Vilmos kápolnájában úgy éreztem, jót tenne az összhatásnak a még közlékenyebb, kifejezéssel még inkább telített gesztusrendszerű előadásmód, a bátrabban személyes zongorázás, amely még több figyelmet fordít az apró részletek - egy-egy hangsúly vagy színárnyalat - iránt. A két áttételesen vallásos tematikájú mű után a koncert Liszt-fejezetét két nyíltan vallásos tárgyú mű, a Két legenda (A-dúr, E-dúr) teljesítette ki. Az Assisi szt. Ferenc a madaraknak prédikál hallgatásakor örömmel nyugtáztam a legfelső regiszter csilingelését, ugyanakkor úgy éreztem, a dallam élénkebben deklamatorikus megformálást igényelt volna - hiszen ez valóban prédikáció, üdvös tehát, ha mentes a Kiss Péter zongorázását jellemző töredezettségtől és darabosságtól, és jó, ha fel tudja mutatni a folyamatosság és a felszabadultság erényét, amelyből szintén több kellett volna. A Szent Ferenc a hullámokon megformálásában frappánsan érvényesült a hullámzást megjelenítő balkéz-tremoló, illetve a vízen járó szent nyugodt magabiztosságát jelképező akkordikus jobbkéz-dallam. A darab végén a virtuozitás átszellemítése is sikerült Kiss Péternek.

         Szokás szerint új bekezdést nyitottam a koncert második felét kitöltő Brahms-mű, az f-moll szonáta (op. 5) számára - de ez merőben formális kritikusi gesztus, mert mindazt, amit a mű előadásáról vagyok mondandó, függelékként az előzők végére is biggyeszthetném. Nem igényel (kevésbé udvariasan: nem érdemel) részletezést ugyanis ez a jó szándékú, de sikertelen produkció, amelyben mindvégig ugyanaz a kettősség uralkodott. A művész egyfelől eredményesen kommunikál a tételek tempóival, karaktereivel, képzeletében nyitva áll a darabhoz szükséges hangulatok és lelkiállapotok katalógusa, ám a technikai kivitelezés folyton folyvást lerontja a hallgató illúzióját: a melléütéseknek, elnagyolt kivitelezésű részleteknek az a tömege, amely ezt a zongorázást jellemezte, ma már nem pódiumképes. Hiába, ilyen gonosz kis manó volt ez a húszéves Brahms: olyan irgalmatlanul nehéz darabot írt, amelyet még a legjobb zongoristák közül is csak kevesen tudnak lejátszani. Mindezt vigasztalásként írom a kritika végére: korántsem szégyen, ha valaki ezt a szonátát nem tudja rendesen lejátszani (sok az olyan zongorista, aki egész pályáján nem is mer próbálkozni vele), de akkor bölcsebb egy másik, könnyebb darabot műsorra tűzni. (Június 9. - Magyar Rádió Márványterme. Rendező: Magyar Rádió)

CSENGERY KRISTÓF 

 

        KOCSIS ZOLTÁN vezényletével játszott - belátható ideig - utoljára a Budapesti Operettszínházban a MÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR. Bár a patinás színház hangverseny-helyszínként nem tartozott a kielégítő szükségmegoldások közé, a zenekar történetének mégis részévé vált, és mindannyian csak örülhetünk annak, hogy a búcsú nagyon szépen sikerült. Bartók-est volt a nevezetes hangverseny, amelynek két súlypontját a Hegedűverseny (BARÁTI KRISTÓF közreműködésével) és a Táncszvit alkotta.

         A nyitány funkcióját az 1. román tánc Kocsis-féle átirata játszotta; a rendkívül igényes letét igen gondos és precíz előadásban szólalt meg, ami elsősorban a fúvósoktól követelt különös koncentrációt - ám az eredményes igyekezet bizonyos fokig hiábavaló volt, amennyiben a színház süket szobára emlékeztető akusztikája nem tette lehetővé a színek egységes hagzássá történő összeolvadását.

         Az akusztikai hendikep valamelyest rányomta bélyegét a Hegedűverseny előadására is; elsősorban a mű nyitótételében érzékeltem valamiféle reményvesztett harc jeleit azért, hogy több is hallható legyen a darabból annál, mint az, hogy szólista és zenekar egyaránt valóban korrekt és perfekt módon zenél - csak éppen ez a magas színvonalú teljesítmény nem áll össze hangzó élménnyé. Azt hiszem, rendkívüli teljesítménynek tekinthetjük a karmester, a szólista és a zenekar részéről egyaránt, hogy nem adták fel a reményt, hogy ilyen körülmények között is megteremtik a zenei kapcsolatot a közönséggel; s én szinte ütemről ütemre hallani véltem, ahogy a mostoha adottságokhoz alkalmazkodva, rendkívüli koncentrációval és erőfeszítéssel, mégis kialakítanak valamilyen koherens, az akusztikát közben szintén „tanuló" közönség számára appercipiálható hangzásképet. Talán Baráti összefogott és erőteljes cadenzája volt a fordulópont; mindenesetre a lassú tételt már mintha egy újjászületett együttes kezdte volna el. Hirtelen hallani kezdtük a zenekart, s azon keresztül a Hegedűversenyt is. Érzéki benyomásunk támadt Baráti Kristóf tökélyt idéző dallamformálásáról, a kristálytiszta vonóshangzásról, a puha, de mégis tömör basszusról, a kiváló fafúvós-szólókról. Ezen felül a hegedű és a zenekar bensőséges-intenzív párbeszédéről, az egész tétel kamarazeneszerűen csiszolt, sőt éteri karakteréről. A zárótételt pedig ritkán hallottam ennyire napfényesnek és felszabadultnak, agogikailag elasztikusnak és mégis az utolsó pizzicatóig ilyen hajszálpontosan kivitelezettnek - kocsisi kézjegy, persze. Baráti szárnyaló játéka pedig felejthetetlenül könnyeddé és ujjongóvá varázsolta a tételt.

Baráti Kristóf, Kocsis Zoltán és a MÁV Szíifonikusok - Felvégi Andrea felvétele

         A hangverseny legemlékezetesebb pillanatai azonban a ráadáshoz fűződtek. Baráti a Szólószonáta 4., Presto tételét adta elő, azt hiszem mindenképp jogos a jelző: a kinyilatkoztatás erejével. A sejtelmesen halk, szordinált, dongószerűen zizegő gyors szakasz olyan mértékig hatott magától értetődően az eredeti, negyedhang-skálákat alkalmazó változatban, hogy a második, évtizedeken át egyedül játszott félhangos, „könnyített" változat emléke immár úgyszólván valószínűtlen kuriózumként cseng a fülünkbe. Nem kétséges, hogy az előbbi a darab - Kodály szavával - „maga kívánta rendje". Számomra Baráti interpretációja ezt a kérdést végérvényesen eldöntötte.

         A szünet után a zenekar nem találta meg rögtön a Hegedűverseny nagy részében hallott önmagát, az Erdélyi táncok - a Szonatina kiszenekarra átírt változata - itt-ott kisebb pontatlanságokkal szólalt meg. A Két kép Virágzás tételében azonban varázslatosan gyúltak ki újra a színek, A falu táncából pedig finomkodás nélküli, igazi népi duhajság sugárzott, amúgy Kocsis-módra. A Táncszvit lényegesen differencáltabb, de legalább ugyanannyira őserejű tablósorozata pedig kimeríthetetlenül változatos és élvezetes zenei színjátékká, valóságos varázslattá vált ebben az előadásban, amelynek kulcsát a zenekarnak a versenyműben mutatotthoz hasonló, kiemelkedő teljesítménye, és mindenekfölött a karmesterrel való kiváló zenei összhangja és együtt-lélegzése jelentette. (Június 9. - Budapesti Operettszínház. Rendező: MÁV Szimfonikus Zenekar)

MALINA JÁNOS

 

       Ellentmondásos élmény volt BIRTA GÁBOR kontratenor-énekes SÁNDOR SZABOLCS (zongora és csembaló) társaságában adott Händel-áriaestje (teljes címe szerint: „A Händel legenda, avagy egy nemhivatalos életrajz 12 áriában") a Nádor-teremben. Sietek leszögezni, hogy az ellentmondás jó oldala érintette a fontosabb dolgokat: a műsort és a művészi színvonalat; ezzel szemben elsősorban a „körítés" képviselte a megkérdőjelezhető, a problematikus mozzanatokat.

         Természetesen nem maga a beszélgetős, sőt bizonyos színpadi elemeket - kellékek, némi átöltözés, mozgás a pódiumon - is alkalmazó koncert műfaja mint olyan jelent problémát: nagyon is elképzelhető, hogy az ilyesmi élvezetesen, tanulságosan és ízléssel egyengeti a hallgató útját a zenéhez. Birtáék produkcióját azonban valamiféle igénytelen show-szellem, lezser magabiztosság jellemjezte, s ez sajátos ellentmondásban állt a nemes zenei anyaggal, illetve magának az előadásnak a figyelemreméltó színvonalával. Ám korántsem csak a hangvétel volt megkérdőjelezhető, sőt ez csupán a jéghegy csúcsát akotta. A fő problémát az elhangzó emeletes szamárságok jelentették Händelről, mint magyar anya gyermekéről (az anyai nagyapa, egy boroszlói német lelkész családjának valóban lehettek magyarországi gyökerei), a Händel által „megcsinált" Farinelliről (a valóságban Händel a már legendás hírű kasztrált énekest sem tudta társulatához szerződtetni, mert elhalászta az orra elől a konkurencia), az oratóriumról, mint Händel testi szenvedései által inspirált műfajról, vagy, csúcseljesítményként, a Hasse helyett Händellel „összeházasított" Faustina Bordoniról (ami már azért is mulatságos baki, mert Händelnek közismerten egyáltalán nem volt felesége vagy élettársa). Igen szerencsétlenül hatott, hogy a narrációt a szólista és kísérője váltakozva mondta, de míg Birta kitűnően, sőt kifejezett színészi tehetséggel beszél és mond verset, partnerének akadozó beszéde ezzel szembeállítva rendkívül zavaróan hatott. További zavaró színvonaltalanságot jelentett az, hogy míg - a fent jelzett színvonalon - az életrajz első két évtizedének anekdotái sorjáztak a szövegben, az azt megszakító énekszámok egészen más, későbbi korszakokból származtak. Igaz, a korai hamburgi évek kapcsán Sándor Szabolcs eljátszott korban odaillő Mattheson- és Buxtehude-műveket; ezt a vonalat érdemes lett volna folytatni, ebből valamilyen színvonalasan átgondolt, változatos program is kikerekedhetett volna.

Sándor Szabolcs és Birta Gábor - Felvégi Andrea felvétele

         Sándor egyébként - talán egy-két kivétellel - a csembalót kizárólag a szólódarabok előadásához használta; az operákból és oratóriumokból vett áriák zenekari kíséretét a zongorakivonattal helyettesítette. Ezt mint alapvető adottságot természetesen el lehetett fogadni, annál is inkább, mert a kíséreteket kifejezetten összefogottan, precízen, magabiztosan és valódi partnerként játszotta.

         Ami mármost a lényeget, a tizenkét áriát, illetve Birta Gábor énekesi teljesítményét illeti, mint jeleztem, egészen máshol állt a mérce. Legelőször is Birta remek, sőt igen szép, kiegyenlített hanganyag tulajdonosa, s csiszolt és biztos technikával rendelkezik. Ugyanakkor vonalérzéke és formálási készsége is kitűnő, s nem csupán remekül mozgó, személyes kisugárzással és jó színészi és karakterformáló adottsággal rendelkező énekes, hanem (prózai produkciójának némiképpen ellentmondva) jó zenei ízléssel is rendelkezik. A tizenkét ária emellett kitűnő válogatást jelentett, a darabok kölönböző korszakokat, műfajokat, nyelveket, karaktereket képviseltek, „slágerek" és kevéssé ismert énekszámok, felemelő egyszerűségük vagy éppen virtuozitásuk révén ható tételek váltakoztak. Mert, el ne felejtsem, Birta fürge koloratúrával is rendelkezik, ugyanakkor megragadó pianókra, vagy a patetikus, lassú áriákban igen szép tartott hangokra is képes. Ugyanakkor a dicséretes módon megkísérelt, a da capo-ária viszatérő szakaszába illesztett, rögtönzött vagy előre kitalált díszítések alapjában véve szegényesek és invenciótlanok voltak, Birta szövegmondása - különösen az angol - nem vetekszik zenei kvalitásaival, és semmiképp sem alkalmas annak érzékeltetésére, hogy a zene a barokkban mindig csak „cifra szolga", a szöveg lehető legkifejezőbb átadásának („delivery") eszköze. Végül a kiváló vonalérzék időnként hátrányt is jelent, gátolva az előadót a tagolások, feszültség-oldás gesztusok barokk hierarchiájának érzékeltetésében.

         Én tehát kéretlenül is azt tanácsolnám a kiváló tehetségű Birta Gábornak, hogy keresse az alkalmat barokk stílusismeretének, (főként angol) szövegmondásának további fejlesztésére, képezze magát tovább, mert érdemes. Igyekezzen minél több színvonalas barokk produkcióban szóhoz jutni, akár a mostanihoz hasonló haknik rovására. De mindenképpen forduljon szakemberhez, mielőtt ismeretterjesztésbe fog. (Június 10. - Nádor-terem. Rendező: Nádor-terem)

MALINA JÁNOS

 

       Ha lehet bármi előnye annak, hogy nélkülöznünk kell a Liszt Ferenc téri palota hangversenytermeit, talán annyi: a közönség kevésbé ismert koncerthelyszínekre is kénytelen ellátogatni. A Bem rakparti Victoria Hotel nevezetessége, a Hubay-terem persze kicsit más eset, hiszen alig két éve újították fel a világhírű hegedűművész egykori villájában működő kis hangversenytermet. A Zeneakadémia hallgatói számára rendezett „Fiatal Tehetségek" sorozat legutóbbi estjét mindenesetre erre a helyszínre száműzték a Zeneművészeti Egyetemről - persze szó sincs kellemetlenségről: a RONDEAU VONÓSNÉGYES koncertje nagyszerűen illett a pompásan helyreállított, mégis barátságos atmoszférájú terembe, mely a 20. század első felében oly fontos szerepet játszott a budapesti zenei életben. Mintha csak a helyszínhez igazították volna az érdeklődők számát is - ellentétben például a múlt évad hasonló rendezvényeivel a Francia Intézetben, ahol a közel ekkora közönség olykor kínosan kicsinek tűnt. DÓCZI ÁRON, PINTÉR DÁVID, TORNYAI PÉTER és MÓD ORSOLYA vonósnégyese ráadásul a hely szelleméhez illő műsort választott (nem tudom, volt-e ebben tudatosság): a programot a Hubay Jenő ismeretségi-baráti köréhez tartozó Brahms és Dohnányi művei keretezték, a műsor középpontjában pedig stílusbeli ellenpontként Mozart „Dissonanzen"-kvartettje csendült fel. Kellemes, hangulatos koncertnek ígérkezett tehát az este - s még többnek is bizonyult ennél.

         Hogy a csúcsponttal kezdjem: a koncert második felében sorra került Dohnányi-kompozíció, az életmű középső szakaszában keletkezett 3., a-moll vonósnégyes (op. 33) egészen fergeteges előadásban szólalt meg. Nagy szuggesztivitás jellemezte az indulatos gesztusokkal kezdődő első tételt; a lassú, religioso másodikban a mértéktartó érzelmességet értékelhette a közönség; míg a fináléban az előadók teljesen elengedték magukat - az 1. tételből származó, Liszt (vagy Bartók?) módjára transzformált, „groteszkké" alakított téma elragadó temperamentummal szólalt meg. Nem fért kétség hozzá: a Rondó kvartett szereti és élvezi Dohnányit, s ami ennél is fontosabb, a közönségnek is meg tudja „indokolni", miért - mert az ő tolmácsolásukban egyszerűen jó zene. A műsorválasztás egyébként azért is dicséretes, mert az előbbi állítás távolról sem magától értődő, hiszen - Dohnányi-reneszánsz ide vagy oda - a 20. századi magyar zenetörténet e meghatározó figurájától még mindig csak ugyanazt a néhány darabot játsszák, s e kiváltságos körbe a 3. kvartett nem tartozik (hogy miért nem - azt a hangversenyen tapasztaltak alapján nehéz volna megválaszolni). Hogy a heterogén - részben külföldi turistákból, részben talán szállóvendégekből álló - közönség olyan nagy tetszéssel fogadta a Dohnányi-interpretációt, az persze talán már az egész este teljesítményének szólt; mindenesetre a Rondeau Kvartettnek már csak a sikerre való tekintettel is érdemes volna megfontolnia a darab lemezfelvételét.

Az utolsó számban egyébként Pintér Dávid vette át a primárius szerepét, s ez a felállás ugyanolyan jónak bizonyult, mint az eredeti. A hegedűknél viszont kicsit halványabbnak éreztem a mélyebb szólamokat: bár Tornyai Péter a Dohnányi-darabban oldottabb, magabiztosabb lett, mint korábban volt, Mód Orsolya játékát mindvégig kissé elmosódottabbnak érzékeltem társaiénál. Látványos volt ugyanakkor az az érzékenység és alkalmazkodó-készség, amellyel kamarapartnereire reagált. A briliáns Dohnányi-interpretáció ellenére egyáltalán nem állítanám, hogy csak az utolsó számra „érett össze" a koncert - talán így érezte volna a hallgatóság, ha a művészek tartják magukat a meghirdetett programhoz, és Mozartot veszik előre. Ez az előadás nyerte el ugyanis a legkevésbé tetszésemet: az ideálisnál kicsit vastagabbnak, lomhábbnak éreztem, a névadó bevezetést pedig nem találtam eléggé áttetszőnek. (Élveztem viszont a bátor hangsúlyjátékokat, és általában a gyors tételek elevenségét.) Csakhogy nem Mozarttal kezdődött az est, hanem Brahmsszal, s a c-moll kvartett (op. 51) interpretációja lehengerlően magabiztosnak tűnt: a darab az első pillanattól fogva egységes, dús, gazdag tónusban szólt. Az 1. tétel fűtöttsége különösen magával ragadó volt, a kidolgozásban szinte izzott a feszültség; de örömmel emlékszem vissza a 2. tétel szólamszövedékének teltségére (a kvartett minden tagja élvezettel formálta-vezette a maga szólamát), és a teljes ciklus pillanatra sem csökkenő koncentráltságára is. (Június 13. - Hubay Jenő Zeneterem. Rendező: Hubay Jenő Zeneterem Alapítvány)

KUSZ VERONIKA 

 

       Idén ünnepli alapításának 20. évfordulóját a Közép-európai Egyetem, vagyis a Central European University, népszerű nevén a CEU. A jeles alkalomból rendezett megemlékezések között egy budapesti hangverseny is szerepelt. Ki lépjen fel egy ilyen eseményen? Keresni kell egy kitűnő zenekart, s ezt a CEU Keller András együttesében, a CONCERTO BUDAPEST-ben találta meg. Eddig a választásban nincs semmi rendkívüli. Az azonban már több mint frappáns, hogy ki vezényelte a koncertet. A svájci születésű, amerikai LEON BOTSTEIN ugyanis nemcsak a CEU egyik fontos embere, de tevékenységével, pályafutásával, sőt egész lényével szimbolizál valamit, ami ezen az estén önmagán túlmutató jelentőséggel bírt: elmélet és gyakorlat, tudomány és művészet eleven kapcsolatát. Az idén 65 éves Botstein egy személyben zenetudós, a Musical Quarterly című nemzetközi rangú folyóirat szerkesztője, 1975 óta az amerikai Bard College rektora, könyvek és cikkek szerzője, ugyanakkor pedig a ritkaságok iránt elkötelezett karmester, az Amerikai Szimfonikus Zenekar és a Jeruzsálemi Szimfonikus Zenekar zeneigazgatója. Nem most járt először a magyar fővárosban: éppen egy évtizede, 2001 tavaszán hallottam a Fesztiválzenekar élén, előadóművészi krédójához híven hézagpótló műsorral, amely többek közt Szymanowski Koncertnyitányát és Dohnányi d-moll szimfóniáját is tartalmazta.

Leon Botstein - Felvégi Andrea felvétele

         Botstein mostani fellépésén a CEU 20. születésnapját elegánsan egybekapcsolták két másik jubileummal: Liszt Ferenc születésének bicentenáriumával és Gustav Mahler halálának századik évfordulójával. Az első részben a magyar zeneszerző két szimfonikus költeménye, a Les Préludes és Az ideálok hangzott fel, a szünet után Mahler 1. szimfóniáját hallottuk. A hangverseny a Nemzeti Színházban zajlott. Kellemes, elegáns környezet ez egy reprezentatív ünnepi est számára, de mivel a prózai színházak akusztikája más, mint a hangversenytermeké, a helyszín problémákat is felvetett. A Nemzeti hangzó tere részben a szűk méretek, részben a belső burkoláshoz használt sok puha anyag miatt tompa és száraz, ami akadályozza a nagy szimfonikus zenekar telt zengését, és ez mind Liszt, mint Mahler esetében korlátozta az előadások hatásfokát. Hogyan lehet erényt kovácsolni az efféle hátrányos adottságokból? Botstein nem véletlenül értelmiségi karmester: tudta a választ. Irányítása alatt a két liszti szimfonikus költeményben elsősorban a faktúra rétegezettsége, a hangszerelés sok kamarazenei finomsága érvényesült, emellett szerepet kaptak az érzékeny hajlítások, fontossá vált a dallamok tagolása és lélegeztetése. Vagyis a karmester alkalmazkodott a körülményekhez, és rugalmassága olyan értékeket hozott felszínre, amelyekre ezekben a művekben ritkán figyelünk.

Egyébként Botstein pálca nélkül, minden show-elemtől mentesen, puritán manuális eszköztárral, de rendkívül pontosan és részletező gondossággal vezényel. Aligha lepődhet meg bárki is, ha azt mondom, hogy e vezénylés legfőbb erényeinek egyike az analitikus közelítésmód. A két liszti szimfonikus költemény közül a Les préludes formája és hatásdramaturgiája a konvencionálisabb, ezt könnyebb sikerre vinni. Ám a karmester becsületére legyen mondva, hogy keze alatt a Schiller-vers ihletése nyomán született Ideálok összetettebb formafolyamata is feltárta szépségeit. Ráadásul aki a vers szövegét a kivetítőn követte (a jelenlévő külföldiekre való tekintettel angol fordításban), megfigyelhette, milyen választékosan illusztrálja a Liszt-zene karaktervilága Schiller fennkölt, és a mostani alkalomhoz is illő gondolatait.

Az ember érzékszervei egy idő után adaptálódnak a nemkívánatos körülményekhez is. A második részben a terem száraz-tompa akusztikáját már megszokott adottságként fogadtuk, s részben nyilván ezzel magyarázható, hogy Mahler 1. szimfóniája így is élt és hatott. A Concerto Budapest, ha nem is mindig a legpontosabb kidolgozással, de mindvégig odaadással és magabiztosan, ihletett zeneiséggel muzsikált. Szép volt a szimfónia végső változatából már kihagyott Blumine-tétel lírai trombitaszólója. Dús zamattal szóltak a saroktételekben a vonósok, zengtek a kürtök, a scherzóban Botstein az éles hangsúlyok és az erős kontrasztok segítségével szarkasztikus pillanatokat teremtett. A híres János bácsi-indulóban pedig a bumfordiság és a klarinétok vijjogásával fűszerezett klezmerhang éppoly hitelesen hatott, mint a középrész átszellemülten nosztalgikus otthonköltészete, az Auf der Straße stand ein Lindenbaum magas hegedűinek éteri tisztasága. Fokozatosan emelkedő ívű, percről percre gazdagodó és forrósodó előadást hallottunk, így hát a finálé végére már azon sem volt mit csodálkozni, hogy Leon Botstein, ez a tudós muzsikus, akit a koncert elején inkább száraznak, mint szenvedélyesnek éreztem, hatalmas indulattal és lendülettel, a mahleri katarzis pátoszát maradéktalanul felidézve juttatta el az 1. szimfóniát a záró akkordokig. (Június 15. - Nemzeti Színház. Rendező: Concerto Budapest)

 CSENGERY KRISTÓF

 

        Hatalmas és rendkívül igényes programot játszott el a Bartók Rádió bicentenáriumi Liszt-sorozatában ZSOLDOS BÁLINT. A műsor a Magyar rapszódiáktól és a sallangtalan és introvertált öregkori daraboktól eltekintve a Liszt-zongoraművek minden fontosabb rétegéből ízelítőt adott: a négy évtizedet átfogó válogatás etűdöt, karakterdarabot, az Années de pèlerinage elmélyült tételeit, saját darabot, vokális és instrumentális átiratot, lírai és sziporkázóan virtuóz kompozíciót egyaránt tartalmazott.

Zsoldos Bálint- Felvégi Andrea felvétele 

         A zengő akusztikájú Márványterem voltaképpen sohasem a szólózongora-koncertek szempontjából volt ideális helyszín; függönyök, szőnyegek és egyéb tompítás híján - melyek biztosan a hangzáskép fontos meghatározói voltak azokban a Márványteremhez hasonló méretű főúri szalonokban, ahol Liszt olyan gyakran játszott - a zongorahang voltaképpen túltelíti, szétfeszíti a rendelkezésre álló teret, különösen egy Liszt-koncerten, s akkor, amikor egy olyan, fizikailag is maximumot nyújtó művész ad benne hangversenyt, mint Zsoldos Bálint. Ez a „túlvezérlés" egyszersmind azt is megnehezíti, hogy teljesen megbízható véleményt alkosson a hallgató az artikuláció, a billentés minőségéről. Ebben az esetben például ismételten volt olyan benyomásom, hogy az előadó acélos hangképzése kissé túlságosan kemény - vagy nevezzük konkrétnak? érdesnek? -, hogy a fortissimók - nem szép szó, és a szándékoltnál negatívabban is hat - bőgnek néha. De korántsem vagyok benne biztos, hogy egy olyan teremben, melyben a legdúsabb zongora-hangtömegek is „elférnek", bármi effélét érzékeltem volna. Annál is inkább lehetséges ez, mert Zsoldost kamarazenészként, versenymű-szólistaként hallgatva semmiképp sem a harsogást éreztem rá jellemzőnek; s persze azért is, mert a zenélés egyéb aspektusait tekintve játéka ezúttal is sokszínűnek és érzékenyen differenciáltnak bizonyult.

         A koncertet a két legkorábbi kompozíció: az 1840-es Hősi induló magyar stílusban, illetve az 1841-ben komponált, ördögien nehéz Norma-parafrázis (Réminiscences de Norma) keretezte. Előbbi igazán hangulatos, ideális nyitódarab, melyben Zsoldos mindjárt ízelítőt adhatott abból az erőlködés nélküli erőteljességből, ami jellegzetes Liszt-játékosi erény; egyszersmind finoman érvényre juttatta a mű egzotikus-groteszk elemeit is. A bevezető után az Années de pèlerinage első kötetének három remeke következett: a Honvágy, a Genfi harangok és az Obermann völgye. A pedálhasználat és az érzelmek finomsága, ugyanakkor pedig acélos energia jellemezte az elsőt; a mélyen zengő hangzásoktól a villódzó fényhatásokig terjedő, költői hangfestészet, az oktávmenetek brilianciája és a lezárás ritka nyugalma a másodikat; végül pedig Zsoldos szuggesztíven érzékeltette az Obermann völgye mélységét és nyugalmát, a darab által bejárt katartikus utat.

            A koncert második fele a legkésőbbi darabbal, az Anyegin-polonéz átiratával kezdődött, s bár itt tanúi voltunk egy-egy kuszább pillanatnak, a darab izgalmas és meglepő effektusai nagyon is érvényesültek. Gyönyörően építette fel, fokozta eksztázisig, majd csillapította le az érzelmi vihart Zsoldos a Liebeslied című Schumann-dalátiratában, s eszköztelenül szép volt a másik Schumann-dal, a Frühlingsnacht. A zárószám, mint a bevezetőben írtam, a féktelen ifjonti erőktől duzzadó, hallatlan technikai igényű, s ennek okán ritkán is játszott Bellini-parafrázis volt. Ha a mű nem tartozik is a zeneileg legjelentősebbek közé Liszt életművében, előadása mégis jelentékeny teljesítmény - nem csupán a Zsoldos által nagy eleganciával leküzdött technikai nehézségek okán, hanem azért is, mert a darab mégiscsak sokat átmentett Bellini költészetéből, az opera tragikumából, hőseinek érzelmeiből. S ha valakinek - mint Zsoldos Bálintnak - a kompozíció lejátszásán túl erre a költői tartalomra is jut figyelme és energiája, az nem akármilyen zongorista. (Június 16. - A Magyar Rádió Márványterme. Rendező: Bartók rádió)

MALINA JÁNOS

 

      Eddigi kritikusi munkám során találkoztam már olyan zenekarokkal, amelyek koncertet rendeztek fennállásuk tizedik, huszadik vagy harmincadik évfordulója alkalmából, olyan muzsikuscsoportról azonban még nem hallottam, amelyik alakulásának egyéves jubileumát ünnepelte meg nyilvánosan. Ha egy kamarazenekar egy esztendeje működik, akkor talán még nem az ünnepelés időszerű, hanem a munka: érdemes minél többet gyakorolni, fejlődni, elmélyíteni a tudást, csiszolni a kifejezés eszközeit. Másképp gondolja ezt az ANIMA MUSICAE KAMARAZENEKAR, amely június végén egyéves fennállását ünnepelte hangversennyel az Óbudai Társaskör színpadán. Fiatal a társulat, a tagok többsége zeneakadémiai hallgató, és hangversenymesterük, G. HORVÁTH LÁSZLÓ is az. A koncerten az együttes a kamarazenekari repertoár minden fontosabb fejezetében igyekezett megmutatni tudását: hallottunk tőlük barokk zenét, bécsi klasszikus versenyművet, új magyar kompozíció ősbemutatója is lezajlott, képviseltette magát az előző századforduló hazai zenéje, és a műsort a hatásosság igényével egy romantikus kamarakompozíció zenekari változata zárta. Más kérdés persze, hogy a sokat akarás mögött aranyfedezetként valóban sokoldalúság rejlik-e. Geminiani d-moll concerto grossója (op. 2/3) azt sugallta, az Anima Musicae jelenleg nem a barokk korszakban tájékozódik a legotthonosabban. Ahogy azt némely élelmiszer csomagolásán olvashatjuk, „nyomokban kimutatható" volt játékukban a historikus előadópraxis ma már megkerülhetetlen hatvan évének hatása - leginkább abban, hogy dicséretesen kevés vibrátóval játszottak. Előadásmódjuk néhány egyéb erénye azonban - például a feszes, energikus, hangsúlyokban bővelkedő olvasat - inkább egyfajta „egyenbarokk" szemlélet érvényesülésére engedett következtetni. A koncert szórólapján olvastam, hogy „a zenekar számára szakmai hajtóerőként [a] kezdetek óta Rolla Jánosnak, a világhírű Liszt Ferenc Kamarazenekar vezetőjének példája szolgált." A kissé bátortalan, gyakran iskolás, feladatteljesítő muzsikálás arra engedett következtetni, hogy a példakép követésében az együttes egyelőre nem jutott messzire. A Geminiani-concertót hallgatva a transzparenciát nélkülöző, túl sűrű hangzástól is idegenkedtem. (Csembalón DINYÉS SOMA működött közre.)

Az Anima Musicae Kamarazenekar és Dinyés Soma - Felvégi Andrea felvétele

         Haydn D-dúr gordonkaversenyének szólóját DÉRI GYÖRGY adta elő. A kortárs zene kitűnő propagátoraként ismert muzsikus többnyire kellemesen hallgatható teljesítményt nyújtott, az igazi mélységgel, erővel, szuggesztivitással azonban adósunk maradt. Némiképp sablonos játéka nélkülözte az intimitást - csak a lassúban leptek meg a személyesség váratlan pillanatai. Leginkább azonban a szinte állandó intonációs problémák zavartak. Déri gyakran csellózott hamiskásan - a magas fekvésű szakaszokban szinte mindig. Tegyük hozzá: az intonáció a zenekarnak sem volt erőssége ezen az estén. Már a Geminiani-concertóban sem játszottak tisztán, és az intonációs helyzetkép a műsor második részében, Weiner Leó Románcában sem javult. Itt azonban örömöt szerzett a hárfás KOLARITS KINGA és a hozzá csatlakozva ismét pódiumra lépő Déri György érzékeny stílusértelmezése, amely jól ráérzett Weiner dekoratív művének impresszionizmussal vegyes neoromantikájára, és híven közvetítette azt a sajátos rapszodoszi hevületet is, amely a darabot jellemzi, s amelynek következtében a kompozíció olyan, mintha a bevezetése volna valaminek - ami azután végül nem szólal meg. Hangulatos, színes, csillámló fényű előadás volt - de vajon miért nem lehetett kivárni a kezdőhangokkal az Óbudai Társaskör nyitott ablakain tisztán és közelről behallatszó esti harangszó végét? Csupán egyetlen perc türelem kellett volna a teljes csendhez.

         Az Anima Musicae jelenlegi tudásának nyugtalanító kétarcúságára leginkább a záró szám, Csajkovszkij Firenzei emlék című szextettjének kamarazenekari változata irányította rá a figyelmet. Rendkívül intenzív, „belemenős" előadás volt ez, nagyon energikusan és szenvedélyesen átélt karakterekkel - de lényegében mindvégig kínosan hamis intonációval. A jelek szerint a folyamatos disztonálás az együttest nem zavarja, sőt a koncertmester maga is hamisan hegedül. Mindkettő intő jel, amely arra figyelmeztetheti a zenekart, hogy ne a teremben összegyűlt rokonok, barátok és üzletfelek dörgő vastapsának higgyen, hanem az önkritikának, és önünneplés helyett tanuljon meg tisztán játszani, amíg nem késő.

         Egyetlen szám, a magyar ősbemutató miatt volt mégis érdemes elmenni a koncertre. Tornyai Péter (1987), az idei Új Magyar Zenei Fórum Kamarazenekari kategóriájának díjnyertese, barátai, az Anima Musicae tagjai felkérésére komponálta csupa vonósra fogalmazott darabját. Az Ach Gott und Herr Bach azonos című koráljára épül, és sajátos variációs módszere a szerzői ismertető szerint különböző képzőművészeti technikáktól nyerte ösztönzését. A változatos felrakású, mindvégig figyelemfelkeltő történést elénk táró, látszólagos homogeneitása ellenére színesen hangszerelt vonós faktúrában a Régi érdekes bújócskát játszik az Újjal: időnként fel-felködlik az eredeti Bach-korál harmóniáinak konszonáns hangzása, hogy aztán újra elmerüljön a kortársi hangzású zene hullámaiban. Két kor, két világ érdekes párbeszédének és kölcsönhatásának lehetünk tanúi. A kompozíciót a szerző vezényelte, egyszerre tárgyszerűen és szuggesztívan. (Június 20. - Óbudai Társaskör. Rendező: Óbudai Társaskör)

CSENGERY KRISTÓF 

 

A 15. századi németalföldi egyházi kórusirodalomnak, a polifon zene első nagy virágkorának nemzetközileg is jegyzett specialistája, a BALI JÁNOS által vezetett A:N:S CHORUS, az általuk énekelt anyag történetét és logikáját követve, lassan előremozdul időben a 16. század felé. Legutóbbi márványtermi koncertjüket döntő részben Josquin Des Prez műveinek szentelték, s az előadott kompozíciók jelentős része vagy talán éppen túlnyomó többsége (a Josquin-művek datálása meglehetősen bizonytalan) már a 16. század elején keletkezett.

         A hangverseny első felében az egyik érett kori mise, illetve a mű alapjául szolgáló, ismeretlen szerzőtől származó francia chanson, továbbá gregorián graduál-anyag és két hangszeres ricercar (a fiatalabb kortárs, Marco Antonio Cavazzoni kompozíciói) hangzott fel. Ezeket, csakúgy, mint magát a chansont, PÉTERY DÓRA adta elő portatív orgonán. A második félidőben világi kompozíciók két csokra, egy könnyedebb, népszerű dallamokat feldolgozó, és egy kései, szövegét tekintve költői igényű chanson-sorozat következett; előbbi jellemzően 3-4, utóbbi 5-6 szólamú műveket tartalmazott, részben eredeti vokális alakjukban, részben korabeli vagy az előadóktól származó intavolációban, hangszeres letétben.

         A négyszólamú misét kettőzött szólamokkal adta elő a nyolc férfiénekessel felálló A:N:S Chorus, míg a világi művek esetén - a szólamszámtól függően - kettőzés és tisztán szolisztikus előadás egyaránt előfordult. A recenzens, más kötelzettségei miatt, csak hangfelvétel alapján számolhat be a hangversenyről, s ezért nem tudja az egyéni énekes teljesítményeket biztonsággal elválasztani egymástól; az mindenesetre bizonyos, hogy a nyolc énekes, GAVODI ZOLTÁN, PATAY PÉTER, GYULAI CSABA, KARD ÁDÁM, KALMANOVITS ZOLTÁN, MIZSEI ZOLTÁN, BENKŐ PÁL és KONCZ ANDRÁS kivétel nélkül magas igényű szólista-feladatot kellett ellásson; egy szólamot kettőzve előadni egyébként még magasabbrendű kontrollt kíván, mint szólóban elénekelni ugyanazt a szólamot.

         A Missa Malheur me bat tehát, amelyben egyébként Mizsei Zoltán énekelte az egyetlen hosszabb gregorián betétet, a mise öt nagy állandó, Josquin által megkomponált tétele mellett egyszólamú, illetve hangszeres „kontrasztanyagot" is tartalmazott, jóllehet persze korántsem olyan arányban, ami a korabeli liturgikus gykorlatot (amelyet minden részletében nem is ismerünk) jellemezte, de az összhatást mégis jótékonyan színesítve, igen jó ízléssel, arány- és „ritmusérzékkel" összeillesztve. Pétery Dóra hajlékony szigorúsággal formált, ugyanakkor sziporkázóan nagyvonalú játékának hatását még az éteri szépséggel megszólaló hangszer is erősítette. A hangfelvétel alapján úgy tetszett, hogy a kórus ezúttal nem a legtökéletesebb diszpozícióban lépett fel, mindenesetre ennek a hatalmas és hallatlanul igényes és differenciált anyagnak az adott, „életveszélyes" felállásban való tolmácsolása nem sikerült kisebb-nagyobb tökéletlenségek nélkül. Ez elsősorban nem intonációs problémákat, hanem kisebb-nagyobb pontatlanságokat, aszinkronitásokat, színbeli „szétszólásokat" jelent; a három alsó szólam hangzása mintegy nem találta helyét a szólóéneklés, illetve a szólam-éneklés ideáljai között. A Patay-Gavodi diszkantista-párra ez azonban semmiképpen sem vonatkozik; ők a hangverseny mindkét részében számos gyönyörű pillanattal kedveskedtek a hallgatóknak.

         Rajtuk és Pétery közreműködésén kívül, illetve ezek mellett a hangverseny nagy értéke, mint oly sok más alkalommal is, Bali János vezénylése volt, amely magától értetődő módon tudta összeegyeztetni a monumentális forma szervességét és koherenciáját a részletek precíz és szeretetteljes kidolgozásával, mindig világosan érzékelhetővé téve az aktuális rész helyét és szerepét az egészben. Balihoz egyaránt közel áll Josquin konstruktív és - ha nem is egészen mai értelemben vett - karakterteremtő oldala, az intellektusnak és az anyagszerűségnek az a tökéletes harmóniája, amely Josquint messze kortársai fölé emelte. Ennek megfelelően a hangverseny világi részében felbukkanó könnyed és fájdalmas, a frivol és katonás hangok megszólaltatásában is számos telitalálat született, ám úgy, hogy a formálás szilárdsága, az intellektus kontrollja eközben sohasem tűnt el a háttérből. (Június 23. - A Magyar Rádió Márványterme. Rendező: Bartók Rádió)

MALINA JÁNOS

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.