Hangverseny

Szerző: Malina János, Csengery Kritóf, Péteri Lóránt, László Ferenc
Lapszám: 2012 február
 

Bár nyelvtanilag kifogásolható címen - „Gamba moderno" -, de annál meglepőbb és értékesebb tartalommal szolgált a FUGA TÉR/ZENE sorozatában megrendezett gambaest, amelynek nem csupán „címszereplője", hanem kigondolója, összeállítója, sőt részben ihletője is a - gambaművészként - Wieland Kuijken-tanítvány KALLAI NÓRA volt. Mégpedig annak ellenére, hogy - a megbetegedések halmozódása miatt - a meghirdetett előadók közül ketten is hiányoztak, s a tervezett műsor egyik száma is elmaradt.

A hangverseny leginkább „jegyzett" eseménye három rövid Kurtág-darab ősbemutatója volt, az összbenyomáshoz azonban legalább annyira hozzátartozott az is, hogy kiderült: a magyar - vagy legyünk pontosak: Magyarországon élő - zeneszerzők minden generációjában akad olyan zeneszerző, aki szívesen ír - vagy ír át - művet viola da gambára, s ami még fontosabb: nekik köszönhetően kitűnő darabok állnak rendelkezésre. Külön örömöt jelentett, hogy - a jobbak által már évtizedekkel korábban kezdeményezett régi zene-új zene konvergenciaprogram szellemében - a kortárs zene olyan jeles előadói kóstolgatták az egyik legnemesebb historikus hangszerrel való együttjátszás ízeit és lehetőségért, mint ROHMANN DITTA (gordonka), MALI EMESE (zongora) vagy SZALAI ANDRÁS (cimbalom). (Lehet, hogy a gambának is olyan karrieresélyei vannak a magyar kortárs zenében, mint a cimbalomnak?)

Hogy a Kurtág-darabokkal kezdjem: a Jelek, játékok és üzenetek viola da gambára megjelölésű alsorozat három darabja - ...gemiti, sospiri...; ...sospiri, gemiti; Ombres -, melyeket egy francia amatőr gambajátékosnak, Joël Dehais orvosprofesszornak ajánlott a szerző, egy-egy rövid és expresszív kompozíció szóló (basszus)gambára; ezek voltak a program egyedüli szólódarabjai. Kallai a kemény, elementáris erejű hanghatásokra kevéssé alkalmas gambán is tolmácsolni tudta az első darab feljajdulásainak fájdalmát, majd a másodikban megjelenő vigasztalan magányt és később a disszonanciák súlyát. A leghálásabb, legtöbb játszanivalót nyújtó harmadikban pedig kitűnő hangszeres képességeiről is bizonyságot tett. Zenei kvalitásait viszont az dicséri elsősorban, ahogy a rövid tételek lefolyását kézben tartotta, s a záró pillanatokat jól előkészítve mindegyik darab végét emlékezetessé, átszellemültté tudta tenni.

A koncert többi műsorszáma igen sokszínű volt. Sáry László Vékony Ildikó emlékére írt Triptichonját hangszerelte át Kallai Nóra kedvéért cimbalomra és basszusgambára. A zeneszerzőként kevéssé aktív kitűnő szaxofonos, Váczi Dániel Reticularis című, zongorára, szoprángambára, szaxofonra és gordonkára írt darabja ősbemutató volt, mégis áthangszerelt formában hangzott fel, mert a szerző betegsége miatt a szaxofonszólamot TORNYAI PÉTER adta elő hegedűn. A Kurtág-blokk után viszont éppen Tornyai darabjának, a Két gambaszonátának az ősbemutatója következett, ezúttal a tervezett basszusgamba-gitár-zongora-gordonka együttesen. A hangverseny második fele megint egy erre az alkalomra készített átirattal kezdődött: Soós András Ave maris stella című műve zongorán, hegedűn, szoprángambán és cimbalmon szólalt meg. Zombola Péter Institutio No. 11 című darabja ugyancsak átirat volt gitárra és szoprángambára, majd befejezésképpen Sztojanov Georgi erre az alkalomra énekhangra, gitárra és basszusgambára komponált, Gambakötet japán haikukra című sorozatából hangzottak fel részletek.

A közreműködők közül már említettem Mali Emesét, Rohmann Dittát, Tornyai Pétert és Szalai Andrást; rajtuk és Kallai Nórán kívül gitáron KOLTAI KATA, saját művének beugró énekeseként pedig SZTOJANOV GEORGI működött közre. A magas és egyenletes színvonalú előadói teljesítmények közül feltétlenül ki kell emelnem Koltai Kata élményszerű gitározását, továbbá Szalai András és Rohmann Ditta kitűnő játékát. Legelsősorban persze Kallai Nórát kellett volna említenem, aki rendkívüli teherbírással, rokonszenves szerénységgel, a gambajáték száz arcát felmutató zenei hajlékonysággal játszotta végig a rendkívül igényes koncertet. A darabok közül pedig - a Kurtágéiról nem beszélve - több is volt, amely elsőrangú élvezettel szolgált: a Sáry-műben, különösen középső tételében a végtelen bölcsességet és a tündéri nyugalmat csodáltam, a Bach-gambaszonáták forgácsaiból előállított Tornyai-kompozíciónak az érzékenységét és komplex utalásrendszerét; Soós András improvizált előadói döntéseknek széles teret nyitó darabjában az előadás frappáns lefolyását, Sztojanov Georgi haikuiban pedig a szerző élő és élményszerű éneklését, a darab szellemes eredetiségét és a gambának a hangszer „lelkét" talán mindenki másnál mélyebben megértő kezelését. (December 4. - FUGA Budapesti Építészeti Központ. Rendező: FUGA)

MALINA JÁNOS 

 

Az Egyesült Államokból hazaszerződött karmester-zeneszerző, VAJDA GERGELY az UMZE KAMARAEGYÜTTESÉ-nek élén vezényelt izgalmas koncertet, amelynek műsorán az elmúlt évtizedek három, úgy fest, maradandó értékűnek bizonyuló ensemble-, illetve kamarakompozíciója szerepelt, mégpedig a világ minden tájáról. A hangversenyen ugyanis egy európai, egy ázsiai és egy amerikai szerző: Eötvös Péter, Toru Takemicu és John Adams egy-egy műve szólalt meg. Három darab, három külön világ - bármilyen közhelyes a megállapítás, ebben az esetben mégis találó. Nem hiányzott azonban a közös nevező sem, amely mindebből egységes produkciót kerekített - ez pedig az előadás imponálóan magas színvonala. Különösen az Adams-műben támasztott, szinte irreális technikai-ritmikai nehézségek maradéktalan legyőzése, a technikai perfekció, amely elsősorban az előadó zenészek érdeme; illetve az előadás rendkívüli koncentráltsága, szigorú fegyelme, ami viszont főként a karmesteré, Vajda Gergelyé.

Eötvös Péter több ízben, utoljára 2002-ben dolgozta át a Windsequenzen (nálunk inkább: A szél szekvenciái) című, eredetileg 1975-ben komponált nyolctételes darabját. A mű nagybőgőn, nagydobon és szélgépen kívül csak fúvós hangszereket foglalkoztat, nevezetesen fafúvókat, tubát és harmonikát, s a szó legköznapibb értelmében a szél különböző fajtáit imitálja, legalábbis a hat belső tételben. Ennek következtében, bár - mint az átdolgozások sora is mutatja - a műnek nyilván megvan a maga finom és összetett belső viszonyrendszere, a hallgató számára elsősorban elementáris erejű, szuggesztív - majdnem azt írtam, természeti - folyamatként jelenik meg, s tekintélyes hosszúsága ellenére folytonos újszerűségével, spontaneitásával láncolja magához figyelmünket, valahogy úgy, mint Debussy tengerzenéi.

Toru Takemicu Entre-temps elnevezésű oboaötöse, melynek oboaszólamát HORVÁTH BÉLA játszotta tündökletesen, jóval szorosabban, mindenesetre egészen másképpen kötődik a hagyományhoz - már csak klasszikus kamarazenei összeállítása (oboa és vonósnégyes) miatt is. Az effajta fúvósnégyesek és -ötösök ráadásul bizonyos fokig mindig utalnak a kamarakoncert műfajára is. Takemicu kompozíciója viszont éppen formájában nem hagyományos kamarazene és nem hagyományos versenymű: jó tízperces terjedelmével, egytételességével inkább a Verklärte Nacht „program-kamarazene" műfaját idézi. Ahogyan expresszivitásával, harmónia- és érzelemvilágával is mintha a fiatal Schoenberg, Webern és Bartók (éjszakai zene!) hangján szólalna meg. Vitathatatlanul ihletett, szép, s ráadásul nem túlírt darab az Entre-temps; legfeljebb az a kérdés nem hagyja nyugodni a hallgatót, hogy tulajdonképpen nem késett-e el egy évszázaddal. Persze tudjuk: Japánban másképp telik az idő.

A hangverseny legnagyobb élménye, legalábbis a magam számára, az Eötvös-művel szimmetrikus egyensúlyt tartó harmadik kompozíció, John Adams Gnarly Buttons című, szólóklarinétra és kamaraegyüttesre írott műve volt. Ez a háromtételes alkotás nem archaizál, ugyanakkor a szerző poszt-minimalista, a polifóniához, a kromatikus gondolkodáshoz visszatérő és különböző metrumok konfrontálásában tobzódó stíluskorszakát képviseli - a korábbihoz való viszanyúlásnak és az új keresésének a gesztusát egy időben. A klarinét kiemelt szerepe személyes töltést is jelent, mert a zeneszerző és édesapja között fontos kapocs volt ez a hangszer - és mert a darab bizonyos fokig az apa rekviemje is. Végül pedig a hangszerek között felbukkanó bendzsó vagy a keyboard tehén-imitációja erőteljes country-színeket villantanak fel a szerző gyermekkorából. Mindez egészen jellegzetes eszköz-és hangulatelegyet alkot, és egy rendkívül erőteljes hatású darab születéséhez járul hozzá. Első tételében a konvencionális zenei elemek és a humor jelenléte sem gyengíti a 19. századi egyházi népének-dallamon alapuló tétel alapvető igényességét és eszközeinek komplexitását. A II. tételben a dzsessz-, illetve kommerciális elemekkel a különleges metrikai bonyodalmak és egy komorabb világ áll szemben, míg a III. a frivolitással határos, szentimentális, gitárral színezett daltól (Put Your Loving Arms Around Me) jut el, fokozatosan súlyosodva, egy „göcsörtösebb" és keményebb, de tiszta és tartásos hangvételig. Az egész mű mindvégig sokatmondó és izgalmas volt - s hogy így érezhettük, abban, hadd szögezzem le ismét, meghatározó része volt a remek előadásnak, nem utolsósorban KLENYÁN CSABA gazdagon árnyalt zenélésének és nem mindennapi virtuozitásának. (December 5. - Művészetek Palotája, Fesztivál Színház. Rendező: Művészetek Palotája)

MALINA JÁNOS

A palesztinai születésű, Tel Avivban és New Yorkban (Juilliard School) nevelkedett YOAV TALMI személyében a NEMZETI FILHARMONIKUSOK zeneszerzőként is aktív karmestert látott vendégül. Hogy a 68 éves muzsikus, Walter Susskind, Bruno Maderna és Erich Leinsdorf egykori növendékének kétlakisága a közönség számára életrajzi adatból hangzó valósággá váljék, a műsor elején magyarországi bemutatóként Talmi zenéjét is meghallgathattuk szerzői vezénylettel. Az Elégia vonósokra, ütőkre és harmonikára, mint alcíme, a Dachaui gondolatok egyértelművé teszi, reflexió a második világháborús népirtásra. Yoav Talmi másfél évtizede kétszer járt Dachauban: először feleségével és gyermekeivel, másodszor a Németországban turnézó Izraeli Kamarazenekar tagjaival. Művét e látogatások élménye inspirálta. A zeneszerző-karmester meggyilkolt nagyszülei emlékének ajánlott kompozíció 1997-ben született, s még ugyanabban az évben mutatták be Norvégiában, Talmi vezényletével a Bergeni Filharmonikusok.

Kollázs technikájú, posztmodern mű az Elégia. Ezt jelzik egyrészt a saját leleményű anyagba illeszkedő kölcsöndallamok: egy téma Bach c-moll csellószvitjének Sarabande-tételéből, egy zsidó melódia, amelyet a gettóban énekeltek („Csillagos ég alatt"), valamint Gustav Mahler Gyermekgyászdalok-ciklusának két részlete. A hangvétel drámai, a stílus a neoromantika tonalitás felé gravitáló, konszonanciákat befogadó nyelve, a szerkesztésmód sűrű, szigorú, fugális részletet is felmutató. A hangzást vonzóvá teszi a homogeneitás, amelyet viszont a témához illő hangulattal ellenpontoz a klezmert idéző tangóharmonika hangszíne. Az Elégiában kétségtelenül van valami kiáltvány szerű, de ez nem zavaró, inkább a mű zenén kívüli, történelmi ihletésével magyarázható - s ugyanazzal indokolható is. A szerzői vezényletű betanítás a kompozíció szuggesztivitását és tragikumát hangsúlyozta - az NFZ Talmi vezényletével lelkesen és ihletetten játszott.

A műsor szólistavendége régi ismerős, a hatvanéves CIPRIEN KATSARIS volt. A francia-ciprusi zongoraművész egy időben többször megfordult hazánkban, aztán valahogy kikopott a magyar hangversenyéletből, a mostani találkozás pedig azt jelezte, hogy a „ki-" mellett a „meg-" igekötő használata is erősen indokolt - Katsaris játékával kapcsolatban. A zongoraművész a pódiumra lépve elmondta, sajnálja, hogy az improvizáció kiveszett a zenei gyakorlatból, s bejelentette, hogy a Liszt-bicentenárium tiszteletére (Katsaris egykor híres Liszt-játékos volt) improvizálni fog a magyar közönségnek. Meg is tette: a zongorához ült, és pár perc alatt meggyőzően bizonyította, hogy fogalma sincs, mi az az improvizáció, pontosabban téves fogalmai vannak róla. Az improvizáció, mint azt a gyerekek is tudják, rögtönzést jelent, amely vagy teljességgel saját kútfőből történik, vagy egy kiválasztott (esetleg előre megadott) idegen témát dolgoz fel. Katsaris előadásában azonban különféle, egymáshoz nem mindig illő, ismert dallamok váltakoztak a filmslágertől Lisztig és Wagnerig, demonstratívan virtuóz modorú, a kivitelezés színvonalát tekintve viszont slamposan összekent előadásban, állandó arpeggiózás generálszószával leöntve. Ez nem improvizáció, hanem egyveleg: nem teremtő, hanem felidéző zenélés. Katsaris mint valami bárzongorista, a már említett arpeggiók átvezető anyagával különféle dallamokat ragasztott egymáshoz csapongva. Sekélyes ízlésre valló, avítt mutatvány - inkább fárasztó, mint élvezetes hallgatnivaló.

A műsoron kívüli, kéretlen magánszámot a meghirdetett programnak megfelelően Mendelssohn g-moll zongoraversenye követte, immár ismét az NFZ közreműködésével, Yoav Talmi vezényletével. Zeneiség és technika dolgában ott folytattuk, ahol az egyveleg végén abbahagytuk, legfeljebb a zenei alapanyag volt nagy zeneszerző műve, gondosan és invenciózusan megírva. Mendelssohn remekművét Katsaris lendületesen, de felületesen, a szó rossz értelmében lazán játszotta, időnként hatásvadász módon, máskor hangsúlytalanul „ejtve" a fontos részleteket. Az összkép társasági zongorázást idézett: valaki baráti körben a billentyűkhöz ül, és tét nélkül szórakoztatja a jelenlévőket, eszközökben nem épp válogatósan. Jó lett volna, ha ezzel vége, de ráadást is kaptunk: Katsaris a Wohltemperiertes Klavier 1. kötetének e-moll prelúdiumát ízléstelenül romantizálva, szirupos előadásban vezette elő, vérbeli giccsé fokozva le Bach zenéjét.

A második részben azután, Yoav Talmi jóvoltából, visszatértünk a komolyság mezejére. Önmagában az is a felelősségtudat jele, ha valaki Dvořáktól a 7. szimfóniát tűzi műsorra, miközben mindenki a Nyolcadikat és a Kilencediket nyúzza. Pedig a Hetedik is kitűnő darab, ezt Talmi és az NFZ előadása meggyőzően bizonyította. A saroktételeket sűrű hangzás sok élénk akcentus, sodrás, erő és indulat jellemezte. A lassú tétel élén szépen hatott a bevezető korálszerű fúvósdallam, harmadik tétel, a valcer tolmácsolásakor pedig Talmi a tánc elbájoló, nosztalgikus lejtése mellett a sötét indulatok jelenlétét is felmutatta. A mű stílusrétegeinek feltárásakor mindvégig érzékeltette a jellegzetes, szlávos dvořáki hang mellett a Brahms- és Mendelssohn-hatást is. Yoav Talmi kiegyensúlyozott ízlésű, biztos tudású szakember: vezénylése, ha a karizmatikus erővel adósunk maradt is, elmélyültségről és művészi igényességről tett tanúbizonyságot. Az NFZ mindvégig harmonikusan működött együtt vendégével. (December 6. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)

CSENGERY KRISTÓF

 

Sajátos értelemben családi koncert színhelye volt december elején a Bartók Emlékház. HOLLÓS MÁTÉ-ról sokan tudják, hogy költők, írók leszármazottja, ő azonban ritkán beszél erről, a nyilvánosság előtt pedig szinte soha. Magam legalábbis mindeddig nem hallottam közönség előtt nagyapjáról, Tóth Árpádról, édesanyjáról, Tóth Eszterről, és édesapjáról, Hollós Korvin Lajosról szólni. Nem csoda, hiszen évtizedek óta saját teljesítménye: zenéje, lemez-, kotta-, könyvkiadói munkája, cikkei, pályatársait megszólaltató műhelyinterjúi és sokféle egyéb szervező-vezető tevékenysége jogán van jelen a magyar zeneéletben. Most kivételt tett: Esti sugárkoszorú címmel megkomponált egy különleges estet, amelyen csupa vokális zene hangzott el: dalok három költő felmenőjének verseire. A műsor gerincét a Tóth Árpád soraira írt Kósa- (Arany felhő), Sugár Rezső- (Arany felhő), Szervánszky- (Meddő órán; Esti kertben), Kocsár- (Derűt dalolnék; Fájva szeretni; Az esti felhők) és Hollós-dalok (Esti sugárkoszorú) adták, de elhangzott Hollós Máté terméséből egy Tóth Eszter- (Péter-képek) és egy Hollós Korvin Lajos-megnezésítés is (Lehel).

A koncert előtt arra gondoltam: vajon ilyen ösztönző családi háttér birtokában Hollós Máté soha nem próbálkozott a lírával? Minden oka meglett volna annak - a génjeiben is -, hogy a szavak költője váljék belőle, a gének azonban, úgy látszik, a zene területén művelt költészet felé terelték (Szabolcsi Bence korosztálya, tudjuk, a zeneszerzőt még „zeneköltő"-nek nevezte). Töprengésemre azután humoros választ adott az est bevezetője. Hollós, aki a Bartók Emlékházban sokszor tölti be koncertek házigazdájának szerepét, ezúttal is az volt, s a műsor legelején, mindjárt a köszöntés után megkérdezte a jelenlévőket, ismerik-e az alábbi „Tóth Árpád-verset": Hangok szállnak. Mögöttem napi lom. / Zsebemben búsan hallgat mobilom. Nem kell mondani, ki alkotta e kétsorost, mint ahogy azt sem: még soha senki nem figyelmeztette elegánsabban közönségét a telefonok kikapcsolására. A tervek szerint a hangversenyen a zeneszerző csak a visszaemlékező konferanszié szerepét töltötte volna be: a zenei műsorba ékelt számos verset színész gondjaira bízta a Bartók Emlékház. A színészt azonban végül aznap nem engedte el a színházi kötelezettség. Szerencsére, mert így a költeményeket is Hollós mondta el, s a nem „művészi", hanem személyes hangvételű versmondás természetessége közvetlen hangulatot teremtett, mentesítve a műsor szóbeli részét a „teljesítmény" atmoszférájától. Dióhéjba foglalt magán-irodalomtörténetet hallottunk: humoros vagy épp torokszorító részleteket egy művészcsalád legendáriumából, olyan versekkel tagolva, amelyek szervesen illeszkedtek az emlékek kontextusába.

És a dalok? Kósa, Sugár, Szervánszky, Kocsár - eléggé különböző szerzők, Hollós sem hasonlít egyikükre sem. Mégis, a koncert különös, megindító és elgondolkodtató zenei élménye volt egy sajátos „közös hang" - mintha lett volna vagy ma is létezne egy olyan magyar dalstílus (ezek szerint talán mégis volt és van), amelynek hangján a hazai költészet klasszikusai adekvát módon szólaltak-szólalnak meg. Ez a stílus modern, de nem deklaratívan az, erősen kötődik a hagyományokhoz, és tiszteli a szöveg primátusát - belőle indul ki, hozzá tér vissza, a verset szolgálja. Fontosak számára a választékos tónusok, az érzékenyen megválasztott harmóniák, fontos a beszédritmusú dallamvonal, fontos az egyszerűség. Ezt a stílust beszélik a koncerten hallott Kósa-, Sugár-, Szervánszky- és Kocsár-dalok, és ezen szólal meg Hollós három most megismert, szép érzelmi dinamikájú, a szövegi tartalmakkal való mély azonosulást eláruló, színgazdag dala is. Hogy a koncert emlékezetes élményt nyújtott, abban jelentős része volt a zenei előadóknak. VIRÁG EMESÉ-ről régóta tudjuk, hogy az új magyar daltermés egyik legáldozatkészebb ösztönzője és érzékeny előadója, az énekesek biztonságot adó, s ezért mindenki által szívesen választott, inspiráló társa. MIKSCH ADRIENNE és kiváltképp BRETZ GÁBOR pedig mind hangképzés, mind intonáció, mind pedig szövegejtés terén olyan különlegesen magas mércéjű - technikailag rendkívül igényes, mély átélésű - vokális produkciókkal szolgálta a dalok sikerét, amelyek hallatán reménykedni kezdhettünk: talán mégsem vész ki a daléneklés iránti kedv és affinitás a jelenkori magyar zenei előadóművészetből. (December 8. - Bartók Emlékház. Rendező: Bartók Emlékház)

Csengery Kristóf

 

A zeneélet tavaly emlékezett meg Szervánszky Endre (1911-1977) születésének századik évfordulójáról. A Muzsika annak idején kritikát közölt az Óbudai Társaskör koncertjéről (Dalos Anna, Muzsika 2011/7) - a júniusi program elsősorban a kamarazenéből és vokális alkotásokból (dalok, kórusművek) válogatott, frappánsan egészíthette ki tehát a nyár elején lezajlott eseményt az a téli szimfonikus hangverseny, amelyet a születésnap dátumához (december 27.) immár közelebb, a Magyar Rádió rendezett a 6-os stúdióban. Ezen az estén igazi reprezentatív összeállítást hallhattunk: Hat zenekari darab, Klarinétszerenád, Concerto József Attila emlékére - ha valaki Szervánszkyt csak három művel mutathatja be, alighanem ez volna az a három, amelyet legtöbben javasolnának. Érzékeny választás volt az is, hogy a MAGYAR RÁDIÓ SZIMFONIKUS ZENEKARA élén karmesterként ezen az estén az a SEREI ZSOLT állt, aki zeneszerzőként maga is a legismertebb Szervánszky-növendékek (Balassa Sándor, Sári József, Sáry László, Madarász Iván, Bogár István, Király László) sorába tartozik.

A művek elhangzásának sorrendjével nem tudtam azonosulni. Nyitószámként hallottuk a bemutatója idején nagy vihart kavart Hat zenekari darabot (1959), nyilván azért, hogy túlessünk a „modern zenén", majd jött az obligát „versenymű", a Klarinétszerenád (1950), végül a műsor befejező számaként funkcionált a nagyszabású, súlyos és hatásos József Attila-concerto (1954). Értem én, hogyne érteném ezt a logikát: a hatásos koncert-dramaturgia úgy kívánja, hogy ne az elvont, intellektuális tizenkétfokú darab álljon a műsor végén, hanem a „finálénak" is alkalmas Concerto. Csak hát ez az est nyilvánvalóan nem annak az átlagos koncertközönségnek szólt, amelyik ragaszkodik az effajta hatásközpontú, szokványos műsorfelépítéshez. Itt és most az intellektushoz szóló - az alkotói fejlődésvonalat híven követő - kronologikus megszólalási sorrend lett volna hasznos és sokatmondó: Szerenád, Concerto, Hat zenekari darab. Ha így követik egymást a darabok, hallhattuk volna, honnan indult és hová jutott Szervánszky Endre egy szűk évtized leforgása alatt.

         Kroó György 1975-ben, A magyar zeneszerzés 30 éve című összefoglalásában így ír: „A Hat zenekari darab a magyar zenetörténeti fejlődés számára jelent mérföldkövet. Mindenféle előkészületek, kísérletek és akkumulációk nyomán ez a kompozíció ütötte az első betömhetetlen rést a régi stílus falán; ezt a darabot »vette észre« a magyar kultúrpolitika és a közönség, ez tette tudatossá a már néhány éve tartó erjedést." Aki ismerik a partitúrát és a zenetörténeti kontextust, tudják, „régi stíluson" az ötvenes évek Kodályt-Bartókot sematikusan másoló, népzenei alapú „zenei szocreáljának" konzervativizmusát kell érteni. Ebből a körből tört ki Szervánszky az akkor persze az európai zenetörténetben már évtizedek óta honos, Magyarországon azonban még emésztetlen Schoenberg-Webern stílus, a dodekafónia integrálásával. Serei Zsolt vezényletével a Rádiózenekar a művet nem játszotta ugyan sem teljesen hibátlanul, sem abszolút pontosan, de a szuggesztív előadás mindenképpen helytállt a műért. Nem történeti dokumentumként, hanem ma is hatni képes élmény forrásaként mutatta fel a sok rövid motívumból építkező dallamosságot, a gyakran egészen a későbbi Kurtágig előremutató gesztusnyelvet, a szúrós ritmikát és akcentusokat, a gazdag színvilágot, benne az ütőhangszerek rendkívüli szerepével (lásd a két saroktételt, kivált az elsőt). Ragadjuk meg az alkalmat, szögezzük le: a magyar hangversenyéletnek nagy mulasztása, hogy ez a kompozíció oly ritkán hallható: a második világháború utáni magyar zene körülbelül félszáz más kulcsművével együtt két-háromévente fel kellene idézni - ha azt akarjuk, hogy ne legyünk gyökértelenek, és képünk legyen (ha vázlatos is) a magyar zenetörténeti félmúltról. A Hat zenekari darab után hallgatva persze a Klarinétszerenád élménye „leül": a mű szimpla ötvenes évekbeli, népies-pasztorális-romantizáló idillként hat. Pedig kifinomultan formált, szép darab, a szólóhangszer apró értékekben feloldott, széles ívű, de mozgékony dalolásával (Szervánszky maga is klarinétosként kezdte pályáját), a vonós kíséret mixtúráival, a pentatóniával és a rondófinálé verbunkos-emlékeivel. VARGA GÁBOR rugalmas-beszédes klarinétjátéka kiemelte a szólók közvetlenségét és jó értelemben vett naivitását, a Rádiózenekar puha, pasztelles hátteret festett a klarinét fényes dallamvonalai mögé.

         A súlyos témákhoz vonzódó Szervánszkyt, az érzékeny erkölcsiségű, problémákon töprengő komponistát állítja elénk a Concerto József Attila emlékére, a maga Bartóktól (egyértelműen a Concertótól) örökölt formájú, két scherzós, lassú tételt centrumba állító, öttételes szimfóniájával. Amiben egyértelműen nem bartóki a József Attila-concerto, az a programatikus jelleg: minden tételhez mottóként csatlakozik egy-egy ismert vers, meghatározva annak hangulatát, tónusát, gondolatvilágát. Serei Zsolt vezényletével mind a mű formátuma, mind szuggesztivitása meggyőzően érvényesült, de a produkció, amelyben a Rádiózenekar lelkesen játszott, a stílus bartóki hatásaira és Szervánszky saját hangjának fő jellegzetességeire is rávilágított. Sodra, ereje, súlya volt az előadásnak: tetszett a Fantázia (A Dunánál) sötét tónusú, borongós meditációja, a Scherzo (Medvetánc) kedélyes-groteszk bumfordisága (megítélésem szerint ez a két tétel merít legtöbbet Bartókból), érvényesült az Elégia (Nagyon fáj) éjszaka zenéje-jellege a kezdet sok csendjével, szüneteivel, mély morajlásaival, zizegő, surrogó effektusaival - majd a felkavarodó indulatokat jelző szimfonikus kiteljesedéssel. A József Attila-concerto „béke-szigetét", az idillhez legközelebb eső Pastorale-t (Betlehemi királyok) is meggyőzően tolmácsolta Serei és a Rádiózenekar, a Finálé (Nem én kiáltok) démoni sodrának, szögletességének, félelmes tánckarakterének ábrázolásában pedig megragadott, milyen pontosan érzékelteti az előadás A csodálatos Mandarin itt megnyilvánuló hatását. (December 9. - Magyar Rádió 6-os stúdiója. Rendező: Magyar Rádió)

CSENGERY KRISTÓF

 

Nem csoda, hogy a karácsonyi koncert műfaja népszerű a hangversenyéletben, hiszen a repertoár bőséges anyagot kínál a válogatáshoz: Schütztől, Bachtól és Händeltől Lisztig, Kodályig és Honeggerig a kereszténység legnagyobb ünnepe sokféle stílusban és műfajban ösztönözte művek alkotására a zeneszerzőket. Szokás Budapesten, hogy decemberben zenekarok, kórusok, sőt hangszeres muzsikusok is karácsonyi koncerteket adnak, melyeknek sora már jóval az ünnep előtt megkezdődik. Magam decemberben a MAGYAR RÁDIÓ GYERMEKKÓRUSA karácsonyi koncertjén jártam: a THÉSZ GABRIELLA vezette együttes, jelezvén, hogy a karácsony családi ünnep, egy művészcsaláddal szövetkezett: KLUKON EDIT, RÁNKI DEZSŐ és RÁNKI FÜLÖP két- és négykezes zongorajátéka illeszkedett a kórusszámok közé.

         Magyar szerzők zenéje: Liszt és Kodály termése adta a műsor vezérfonalát. (Az esemény a Müpa Liszt! Minden tekintetben. címet viselő sorozatába illeszkedett.) Kodállyal kezdtünk: megragadott a 150. genfi zsoltár előadásának részletgazdagsága, a komoly hang mellett teret kapó játékosság és öröm, meg persze az apró madrigalizmusok finom érvényesítése. Érzékeny kontrasztként következett ezután az Ave Maria sallangtalan, szakrális polifóniájának átszellemültsége. Az Angyalok és pásztorok tolmácsolásában méltóképpen kidomborodott a kórus „kis színjáték" jellege. Egy gregorián Ave Maria vezetett át Liszthez: Az ébredő gyermek himnusza  (Hymne de l'enfant à son réveil) NOVÁK ANIKÓ (zongora) és VÍGH ANDREA (hárfa) közreműködésével nemes egyszerűséget, tisztaságot, fényt sugárzott - a fényhatásokat fokozták a hárfa kristályos hangjai. Vonzó volt, hogy az előadás magától értődő természetességgel hangsúlyozta a vallásos mű világias tulajdonságát: a hármas ritmika táncos lejtését. A születés örömének ünnepét fenyegető háború és nélkülözés rémére figyelmeztetett torokszorító tragikumával Debussy ritkán megszólaló, 1915-ös remeke, a Noël des enfants qui n'ont plus de maisons (Az otthontalan gyermekek karácsonya), amelyben a kórus a szinte reflex-szerűen megjelenő játékossággal konfrontálta igen hatásosan a félelem és kiszolgáltatottság lelkiállapotát. Thész Gabriella láthatóan és hallhatóan eggyé válik kórusával: sokéves tapasztalatának gyümölcseként pontosan tudja, hogy gyermekénekeseinek mikor van szüksége biztos kezű vezetésre, s mikor a szabadság pillanataira ahhoz, hogy a produkcióban egyensúly uralkodjék, s az összhatás harmonikus, kerek egészt mutasson.

         Műfaját, súlyát és tartalmát tekintve levált a program testéről Liszt nagyszabású B-A-C-H fantázia és fúgája, ugyanakkor ennek a műnek köszönhettük, hogy RÁNKI FÜLÖP kellő jelentőségű darabbal léphetett közönség elé. A Muzsikában korábban már esett szó az idén tizenhét esztendős művész játékáról - magam most hallottam őt először, és úgy éreztem, tudása, tehetsége elismerésre méltó, személyisége vonzó. Bár a fúga indítását keze alatt kissé homályosnak éreztem, és hiányoltam belőle a határozottságot, a produkció egészében megvolt a kellő virtuozitás és a kellő komolyság is. Ami egyelőre hiányzik, s amit a B-A-C-H fantázia és fúga nagyon igényelt volna, az előadásmód fölényének többlete: az érzés, hogy a játékos valóban uralja a mű szellemi összefüggéseit és a billentyűket egyaránt. Ránki Fülöp a jelek szerint már mindent tud, ami ehhez a darabhoz kell, de még nincs meg mögötte a távlatot adó múlt és a biztonságot kölcsönző sikereknek az a sorozata, amely ahhoz kell, hogy a fiatal művész el is higgye önmagát. Nem baj, sőt ha meggondoljuk, hogy más ifjú titánoknak néha milyen hamar a fejükbe száll a dicsőség, még rokonszenves is ez a hiány, melyet az idő biztosan felszámol majd, a személyiség egyelőre mutatkozó hézagát egészséges önbizalommal töltve ki.

         A Ránki-házaspár Liszt Karácsonyfa-ciklusának szerzői négykezes-változatát adta elő érzékeny intimitással és részletgazdagon (Ránki Dezső tolmácsolta a primo, Klukon Edit a secondo szólamát). A kamarazenei egymásra-figyelés számos szép pillanatot hozott ebben az ihletett és igényesen kidolgozott előadásban, a Psallite határozott belépőjétől az O heilige Nacht! lapidáris egyszerűségén, a Die Hirten an der Krippe pasztorális könnyedségén, a három királyokat indulóban megjelenítő Adeste fideles telt tónusán, a Man zündet die Kerzen des Baumes an szökellő fürgeségén és szimfonikussá növekvő dinamikáján, a Carillon csilingelésén, a Schlummerlied csendes békéjén, az Altes provenzalisches Weihnachtslied friss, táncos lendületén és az Abendglocken lágyságán át az Ehemals nosztalgikus valcerintonációjáig, az Ungarisch zordan-keményen bokázó kései Liszt-hangjáig, valamint a Polnisch igazi finálévá terebélyesedő mazurkájáig. Befejezésül a kórus még elénekelte - a korábban méltatott magas színvonalon - Liszt zongorakíséretes Ave Mariáját és Dukay Barnabás által átírt Salve Regináját - utóbbiban Klukon Edit zongorázott. (December 10. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

CSENGERY KRISTÓF

 

A Muzsika kritikusai ritkán ejtenek szót hangversenybérletek műsoráról, most azonban kivételt teszek: a CONCERTO BUDAPEST decemberben kezdődött Richter-mesterbérlete a szerkesztés imponáló koherenciáját mutatja, s a bérlet műsora és közreműködőinek listája mély és frappáns kapcsolatban áll az elnevezéssel. Ezt a jóleső tartalmi rímet az értékelheti igazán, aki megfigyelte már, hogyan címkézik zenekarok elhunyt karmesterek és szólisták nevével sorozataikat, melyek azután műsorukban nem sok közöset mutatnak fel a kölcsön vett név viselőjének esztétikájával és elveivel. „Neved, ha van, csak áruvédjegy"... Itt más a helyzet. A Concerto Budapest Richter-bérlete szinte kizárólag (egyetlen Zombola-ősbemutatót leszámítva) orosz zenét vonultat fel, többségükben olyan szerzőktől, akiket maga Richter szívesen és nagy alázattal tolmácsolt: Muszorgszkij, Csajkovszkij, Rahmanyinov, Prokofjev, Sosztakovics. Ráadásul még a szólista-közreműködők túlnyomó része is orosz kiválóság.

         Orosz remekművek - de milyenek! Mondhatja valaki, hogy a nyitókoncerten hallott 1812-nyitányt és a Seherezádét egy estén műsorra tűzni a biztos befutót választó sikerhajhászásra vall, magam azonban inkább a bátor kockázatvállalást látom e gesztusban, hiszen mind Csajkovszkij nyitányát (1882), mind Rimszkij-Korszakov szvitjét (1888) gyakran éri elmarasztaló bírálat: sokan vannak, akik e műveket külsőségesnek, hatásvadásznak tartják. Aki ezekben a partitúrákban az aránytévesztés nélküli, tiszta értéket akarja felmutatni, szűk ösvényt választ: sem túl sokat, sem túl keveset nem szabad adnia, a középút megfontoltsága pedig nem mindig elég figyelemfelkeltő. KELLER ANDRÁS szuggesztív vezénylése a Csajkovszkij-nyitányban remekül érzékeltette az orosz és a francia témák kontrapunktikus küzdelme mögött meghúzódó történelmi feszültséget. A gyönyörűen hangzó bevezető mélyvonós kórus pszalmodizálása igazi archaikus pravoszláv hangulatot teremtett, a végkifejlet zenei „ágyúlövésekkel" fokozott diadalmámora pedig természetesen fakadt az előzményekből, és minden naturalizmus nélkül sugározta a mű hiteles pátoszát. Rimszkij-Korszakov mesterművében a sűrű, fajsúlyos vonóshangzáson kívül ámulva hallgathattuk a remekül megformált fagott-, oboa- és klarinétszólókat, valamint KÖRNYEI ZSÓFIA hangszerén a teljes kompozíciót átszövő, tiszta, karcsú hangon felcsendülő (Seherezádét megjelenítő) koncertmesteri hegedűmonológot. Keller András vezénylése láttatott és érzékeltetett, ahogyan ebben a műben illik: színek jelentek meg szemünk előtt, illatokat érezhettünk, párák szálltak fel a tengerről. És ott volt az interpretációban a varázsos, keleties meseatmoszféra, amellyel találkozva nyilvánvalóvá válik, hogy Stravinsky Tűzmadara aligha születhetett volna meg a Rimszkij-Korszakovtól tanultak nélkül.

Az est ajándéka VAGYIM REPIN fellépése volt. Még mielőtt róla szólnék, megjegyzem, a jobbnál jobb külföldi szólistavendégek impozáns sorát köszönhetjük a súlyos anyagi nehézségekkel küzdő Concerto Budapestnek - pontosabban az együttes életben tartójának, Keller Andrásnak: Gidon Kremer, Jevgenyij Koroljov, Gilles Apap, Alexander Lonquich, Kim Kashkashian, Evelyn Glennie, Katia Buniatishvili, James Galway, Borisz Berezovszkij. És most Repin. A negyvenéves orosz hegedűs mára nemcsak hangszerének egyik legnagyobb élő virtuóza, de az évek során kétségkívül jelentős muzsikussá is érett. Szólhattam erről e lap hasábjain 2007-es Beethoven- (Hegedűverseny, Kreutzer-szonáta) és 2008-as Brahms-lemezét (Hegedűverseny, Kettősverseny) értékelve. Most egy ritka gyémántot mutatott fel a remek zenekari kíséret foglalatában: Prokofjev méltatlanul elhanyagolt 2. hegedűversenyét. A nyitótételben megragadott a bevezető meditatív komolysága, majd a szólók tüze, virtuozitása, a lendülettel párosuló, mindenre időt találó részletgazdagság jelezte a produkció nagyságrendjét. Gyönyörű pillanatokat hozott a lassú tétel (Andante assai), amelynek pizzicato kíséretű neoklasszikus monológjában Repin joggal mutatta fel a mozarti lassú versenymű- (főként zongoraverseny-) tételek intim szerenádkarakterének kései leszármazottját. Végül méltó koronát tett a sokszínű előadásra a fergeteges finálé (Allegro ben marcato) zárótétel spanyolos zamata. Repin hangja magvas, kantilénája szárnyal, intonációja makulátlan, balkéz-technikája és vonókezelése egyaránt hallatlanul fürge és könnyed - ami azonban zenei és emberi szempontból leginkább rokonszenvessé teszi ezt a muzsikálást, az a technikai tökéletesség szinte hangsúlytalan tálalása, az a magától értődő szerénység, amellyel a művész következetesen elkerüli a bravúrra való rájátszást. Ráadásként a versenymű fináléját ismételte meg szólista és zenekar. (December 13. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Concerto Budapest)

CSENGERY KRISTÓF 

 

Jó látni, ha valami működik. Ha az értéket nem csak megteremtik, de kiszámítható, tervezhető módon elérhetővé teszik; ha optimalizálják a hozzáférést. A Zongora című hangversenysorozat jól működik, mondhatni remekül. A zongoristák nemzetközi (és ezen belül: hazai) derékhadát hozza össze az értő közönséggel, a támogatásra kapható szponzorral. December 15-én, a folyó évad első koncertjén már meghirdették a 2012/13-as hangversenyszezon bérleteit. A közönségkapcsolatok építése, fenntartása láthatóan a rendező cég, illetve személy szerint Jakobi László szívügye, aminek eredményét a telt ház meggyőzően mutatta. A Zongorának már történelme van, jövőre lesz tíz éves. De az idei műsorfüzetben is van helye a megemlékezésnek arról, hogy a vállalkozást Jakobi László Strém Kálmánnal, a hazai hangversenyrendezés legendás, de sokunkban nagyon is személyes emlékekben élő alakjával összefogva indította útjára.

A negyvenkét éves BORISZ BEREZOVSZKIJ, Moszkva szülötte impozáns, súlyos figura, a puszta jelenléte is figyelmet kelt. A mosolytalanság mögött rejtőző humor, a szenvtelenség védvonala mögé bújó érzékenység és a robusztus alkatban is megnyilvánuló finomság okán nem lenne nehéz Berezovszkijt egy mai dán film főhőseként elképzelni - amint arra a szünetben feleségem rámutatott. Az ugyancsak súlyosra és impozánsra tervezett program az utolsó pillanatban megváltozott, de ettől nem vált kevésbé igényessé, sőt. Berezovszkij Beethoven Op. 10, No. 3-as D-dúr szonátájával kezdte az estét. Szép és meggyőző volt a panaszos, gyászos lassútétel a maga sebeivel és fájdalmaival; de igencsak élveztem a finálé szellemes, humorban gazdag megformálását is.

A programváltozásnak köszönhetően hallhattuk ezután Ravel: La valse-ának szóló zongorás átiratát: e mű tolmácsolása vált a koncert egyik csúcspontjává. Rendkívül izgalmas volt egy olyan zongoristától hallani a „koreográfiai költeményt", akinek a stílusát egyszerre jellemzi a hallatlan vehemencia és egy sajátos objektivitás - az ódzkodás a szentimentalizmustól és a színpadiasságtól. Egyfelől tehát jócskán részesültünk abban a zsigeri élményben, amelynek ígéretét a halál-őrület-szexualitás centripetális erőit felkeltő, világégés utáni, makabreszk keringő-fantázia magában rejti. Meteoritként becsapódó basszushangok és tébolyultan torlódó-ismétlődő ritmusok mellett azonban másra is felfigyelhettünk. Élmény volt Ravel dús harmóniáit a kivételesen tiszta, világos, transzparens előadás tükrében szemlélni: a maga tisztaságában követni a mű gazdag, de kérlelhetetlenül következetes összhangzattani szerkezetét, amelyre a zenekari változat pasztelles színeket, ellágyító formákat épít.

Chopin-keringők csokra következett ezután: a szólóestnek az a negyedórája, melyben a legtávolabb éreztem magamtól Berezovszkij értelmezését. Valahogy idegen és messzi maradt ez a Chopin: a Berezovszkij keze alatt rendszerbe szerveződő hangsúlyok és ritmikus alakzatok nem vezettek el a sajátos karakterek és hangulatok megszületéséhez. S ha volt a hangversenynek fáradási pontja technikai értelemben, úgy azt is itt értük el: erre utalt egy-egy kihagyott hang, elkent fordulat.  

A műsor Brahms Paganini-variációinak a talán kevésbé gyakran játszott 2. kötetével (Op. 35) folytatódott. Pokolian nehéz mű, amelyben - a La valse interpretációjához hasonlóan - megmutatkozhatott Berezovszkij lenyűgöző és rendíthetetlen technikai készenléte. Továbbra is a virtuóz zongorastílus jegyében, Liszt Transzcendens etűdjei közül válogatva kerekítette le és koronázta meg a programot. Látomásos, elementáris, brilliáns, színekben tobzódó és mégis összefogott zenélést kaptunk - a démoni és szeráfi Lisztet, a kontrollált egzaltáció bravúrját. 

A koncert annak ellenére sikerült pompásan, hogy a szerencse e decemberi napokban mintha nem szegődött volna Berezovszkij mellé. Közvetlenül Budapestre érkezése előtt - történetesen Novoszibirszkben - elveszítette útleveleit, a koncert folyamán pedig húrt kellett cserélni a zongorán - a frissen felrakott húr persze hamar leeresztett, így a pódiumon még némi gyorshangolásnak is szerét ejtették. Nemes gesztusként a zongorista mégsem spórolt a ráadásszámokkal: az elvesztegetett időt azzal hozta be, hogy az obligát vastapsok kivárása helyett újra és újra hamar a billentyűk közé csapott. Az eklektikus kavalkádban Gershwint, Saint-Saëns-t (A hattyú Az állatok farsangjából) és Albénizt hallhattunk. Aki nem volt jelen a koncerten, talán a jó ízlés határainak feszegetését véli felfedezni a minden ízében komoly program ilyesfajta kiegészítésében. Ám Berezovszkij játéka, pregnáns és árnyalt billentése épp arra tanított, hogy a megszülető pillanat varázsa a műfajok és szerzők sokféleségét is feloldja a lebilincselő előadói egyéniség szubjektív művészi igazságában. (December 15. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Jakobi Koncert Kft.) 

PÉTERI LÓRÁNT 

 

Jelentékeny, bár az ilyenkor illendőnél és egyszersmind okkal elvárhatónál jóval kevésbé beharangozott változások előzték meg a BUDAPESTI FILHARMÓNIAI TÁRSASÁG ZENEKARÁ-nak december 16-án és 17-én esedékes bérleti koncertjeit. Az idős spanyol mester, Rafael Frühbeck de Burgos helyett ugyanis - nagyjából ismeretlen okból - az amúgy nem kevésbé kiváló PINCHAS STEINBERG lépett e két estén a karmesteri dobogóra, s ezzel a szereplőváltozással párhuzamosan a korábban meghirdetett Csajkovszkij-Ravel-Debussy összeállítás is egynemű Csajkovszkij-programmá alakult át: a Hegedűverseny és a 4. szimfónia, azaz két egymás szomszédságában (1877-78-ban) komponált népszerű repertoárdarab összepárosítása révén.

A koncertprogram egyetlen érintetlen pontja, s mint utóbb kiderült, támasza és talpköve ilyesformán az oly népszerű versenymű előadása lett - az eredeti meghirdetéshez hűen - BARÁTI KRISTÓF szólójával. Az általunk hallott december 16-i estén a rokonszenves póztalansággal pódiumra lépő fiatal művész nem csupán mindvégig lendületes játékával és a legapróbb folttól sem megszeplősített virtuozitásával érdemelt ovációs ünneplést, de azzal a mély intellektuális kíváncsisággal is, amely jószerint ütemről ütemre, frázistól frázisig haladva egy frissebb és személyesebb megfogalmazás lehetőségét kereste. E nemcsak üdvözlendő, de egyszersmind üdvös vállalkozásában Baráti érzékeny partnerre talált Pinchas Steinberg személyében, aki ezúttal is éppolyan inspiráló és biztos kezű dirigensnek bizonyult, mint amikor a Fesztiválzenekar élén vendégszerepelt hazánkban (legutóbb 2011 februárjában). Erőteljes vezetése, a nagy formák kidolgozásában való mesteri jártassága áldásos hatással volt a szimfonikus együttesre, amely ezen az estén rokonszenvesebb és tehetségesebb arculatát mutatta felénk.

Wagner zenéje jobb, mint amilyennek hangzik, szól a fancsali aforizma, s valami ilyesfélét akár a Filharmóniai Társaság nagy múltú zenekaráról is elmondhatunk: az együttes egyértelműen kvalitásosabb annál, mint amilyennek sokszor hallani kényszerülünk, s mint amilyennek a rossz tapasztalatok hatása alatt hajlamosak lennénk elkönyvelni. Csajkovszkij például határozottan fekszik a gyakran rutinba fásultnak ítélt zenekar muzsikusainak, jóllehet a széltében elterjedt és megalapozott vélekedés szerint a nagy orosz zenéjét megöli a közhelyes interpretáció. (Bár alkalmasint okkal felvethető a kérdés, hogy ugyan melyik zeneszerzői életműnek nincsenek ártalmára az unott előadók?) Nos, a szünet után felhangzott 4. szimfónia, amelyet Csajkovszkij már jó előre „rendkívüli mű" gyanánt méltatott, mindvégig karakteresen, a szentimentális-oroszos hangulat obligát felidézésén örvendetesen túlterjeszkedő előadásban szólalt meg. Hogy e sajátos „sorsszimfónia" előadása mégsem emelkedett végképp a jó érdemjegy (vagy szigorúbban: az erős háromnegyedes kalkulus) fölé, azt leginkább a visszatérésekben föl-fölbukkanó motiválatlanság, s a zenei folyamat egységét meg-megtörő dekoncentráció jelei érzékeltették velünk. Míg a mérleg pozitív egyenlegét olyan részletek garantálták, mint a Scherzo tétel csoportosan elővezetett, mintaszerű pizzicatója, vagy épp a záró tételből kizendülő Nyírfácska-dal derűs és kicsattanóan energikus, a hangszerelés pompáját jól érvényesítő lendülete. A ráadásul elővezetett Diótörő-keringő elsősorban a zenekar ügyeletes hárfaművésznője számára kínált hálás és jól kamatoztatott lehetőséget szaktudásának hangzó igazolására. (December 16. -Magyar Állami Operaház. Rendező: Magyar Állami Operaház)

LÁSZLÓ FERENC

 

Mi tagadás, MATTHIAS GOERNE és a BÁZELI KAMARAZENEKAR összességében igen szépen sikerült közös koncertjét apróbb-nagyobb félreértések kísérték, melyek a különféle beharangozókból olykor még a kritikusi értékelésekbe is beszivárogtak. Nem csupán az a téves információ kelt ugyanis lábra, miszerint a kiváló német bariton először énekelt volna hazánkban, de még a weimari művészt kísérő együttes ismertetését is sikerült oly sután elővezetni, hogy abból majd' mindenki az áldott emlékű Paul Sacher érdemdús és Bartók-ősbemutatókkal büszkélkedő hajdani zenekarának átalakulását hallotta ki - rácsodálkozó modorban vagy éppen összehasonlításokba elegyedve. Nagyjában-egészében megfeledkezve mindeközben arról a tényről, hogy a svájci historikus együttes már ugyancsak visszatérő ismerősünk, hiszen 2009 tavaszán ők kísérték Cecilia Bartoli Händel-áriaestjét is - ha nem is teljes, de azért túlnyomó közmegelégedésre. Nos, a bázeliek teljesítménye ezúttal is tiszteletreméltó jártasságról és muzikalitásról tanúskodott, habár megszakítás nélküli fergeteges élményről azért nem beszélhetünk. A koncertet nyitó Telemann-szám (D-dúr szvit oboára, trombitára, vonósokra, continuóra) például a kelleténél érzékletesebbé tette a művészi bemelegítés tényét és a historikus fúvós instrumentumok megszólaltatásának különös nehézségeit, s a második részt indító Bach-kettősversenyben (c-moll kettősverseny hegedűre, oboára és vonósokra, BWV 1060) is akadtak problematikus, itt-ott zavaróan túlfokozott és felülfrazeált pillanatok. De már Corelli Karácsonyi concertója (g-moll concerto grosso, op. 6., No. 8) mindvégig szép formálással, plasztikusan és a historikus játék zamataival dúsan gyönyörködtetett, a beugró oboaművész, a belga MARCEL PONSEELE pedig - legalább látszólag - áldott könnyedséggel és eleganciával teljesítette a Bach-kettősverseny ráeső részét.

Mindazonáltal a hangverseny főszereplője természetesen a kiváló Matthias Goerne volt, s a 44 esztendős énekes igazolta is hírét-nevét mindhárom Bach-kantátában. Igazolta, méghozzá fényesen, hiszen hangja éppenséggel a felső regiszterben válik mindenestől nemessé, míg lejjebb a szerencsés módon előadói kultúrává átlényegülő énektechnika tetszett uralkodónak. Határozottan nem természeti erő Goerne baritonja, hanem sokkal inkább egyfajta személyesen kimunkált és gonddal őrzött kultúrkincs, amely a letaglózás helyett egy - fájdalom, ma már csak emlékében és hiányában létező! - közösséghez vonzza a hallgatót. Ez a vonzerő, ez a mindig ésszel, de sohasem hideg fejjel uralt énekszó tette olyannyira megindítóvá már az elsőként fölhangzott rövid, Der Friede sei mit dir kezdetű kantáta (BWV 158) előadását is, hogy azután a koncert második részében már a szívszorító fájdalom és a megtisztulás vágya töltse be a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet, hála az Ich habe genug (BWV 82) oly áttetsző misztériumának. Goerne előadói embersége a Bázeli Kamarazenekart is messze magával ragadta, amit a műsorlapra kinyomtatott, ám mégis ráadásszám gyanánt elővezetett Grosser Herr, o starker König (Karácsonyi oratórium, BWV 248) hallatán obligát vastapssal és némi restelkedő meghatódással jutalmaztunk. (December 18. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)     

LÁSZLÓ FERENC    

         

A FUGA TÉR/ZENE sorozatának volt vendége a GÉMESI GÉZA vezetése alatt működő BUDAPEST-HEGYVIDÉKI KAMARAZENEKAR is. A koncert mottója - „Az ajándékok hangversenye" - elsősorban három megszólaltatott szerző, Liszt Ferenc, Szokolay Sándor és Dukay Barnabás születésnapjára utalt. A magyar kompozíciók után, a második részben azután Bach 5. brandenburgi versenyét adta elő a zenekar RÁKÓCZY ANNA (fuvola), VARGA FERENC (hegedű) és KEMENES ANDRÁS (zongora) közreműködésével.

A koncert nyitószáma Szokolay Sándor Hatszólamú zsoltárkánonja volt, amelyhez szünet nélkül csatlakozott Gémesi Géza tisztelgő „szösszenete", az ősbemutatóként felhangzó ReFUGium. Szokolay póztalan egyszerűségével ható kánonját és az őt lezáró korált a vonós kamarazenekar tisztán és pontosan, bár valamelyest kusza hangzásképpel szólaltatta meg; ezt a kompozíciót jól egyensúlyozta ki Gémesi zörejszerű effektusokban bővelkedő, de tömör és összefogott darabja.

Sáry László Holdének című művének vonószenekari változata következett ezután; ebben a formájában először hangzott fel a darab. A hegdűszólót a hangversenymester, Krulik Eszter játszotta - kitűnően, s a zene légies, álomszerű, varázslatos atmoszférája még a zenekar kissé konkrét és evilági játéka mögül is felsejlett a hallgató számára.

Megint csak ősbemutatóképpen szólalt meg a következő szám, Kondor Ádám Hommage-message-a, amely Dukay Barnabás 2010-es, 60. születésnapjára készült. Kondor zenéjének keményebb, csikorgóbb hangzása, világának dísztelensége, vigasztalansága, éjszakai jellege gondosan kidolgozott és differenciált előadásban jelent meg, és ennek köszönhető, hogy kevésszer éreztük ennyire expresszívnek és jelentékenynek. A folyamat kérlelhetetlen előregázolása, az elviselhetetlenségig fokozódó harmóniai feszültségek, a pokol üzemi zajait idéző effektusok valamiképp esztétikai élvezetté rendeződtek, az előadók megalkuvás nélküliségét és érzékenységét is dicsérve.

Ezután maga Dukay következett a programban A hegy fái című kétrészes kánonmotettájával, illetve annak ezúttal először elhangzó vonószenekari változatával. Az egyértelműen középkori minták által ihletett mű, amelyet hirtelen bekövetkező, hangsúlyos központi cezúra tagol két részre, az eredeti, a harmóniai gravitáció által még nem érintett polifónia bűvöletében keletkezett, s a külön-külön lényegében diatonikus szólamok bonyolult szövésmódja Dukaynál kevésbé megszokott, bőséges és folyamatos információáramot indít a hallgató felé - aki így a mű első pillanatától az utolsóig változatos zenei kaleidoszkópban gyönyörködhet.

A koncert első részének zárásaképpen Liszt két kései csárdás-zongoraátiratának (S. 225) Gémesi Géza-féle vonószenekari verzióját hallhattuk. A nagy és zajos romantikus gesztusok persze jobban érvényesülnek zongorán, mint vonószenekaron - itt szólt a zenekar legkevésbé szépen, meglehetősen túlvezérelt hatást keltve - ugyanakkor ezek a nagy gesztusok zeneileg jól és hatásosan felépítve, hitelesen hatottak Gémesi tudatos és kifejező vezénylete alatt.

Mindezzel együtt a hallgató számára a második félidő, a brandenburgi verseny előadása volt az igazi ajándék. Ezt pedig elsősorban Kemenes András rendkívüli egyénisége éltette. Gémesi fegyelmezetten, kitűnő tempókat véve vezényelt, a zenekar figyelemreméltó koncentrációval játszott; Rákóczy Anna kissé visszafogott hangerővel, de szép hangon, tisztán, mívesen fuvolázott, s legtöbbször Varga Ferenc hegedülése is rendben volt. Kemenes azonban úgy világított ki mindig a zenei szövetből, hogy egyszersmind az együttes része is tudott maradni; a zene áradásának ünnepélyességet, a megformálásnak világosságot és rajzosságot kölcsönzött, ő volt az a ruganyos erő, az örömteli bizonyosságnak az a forrása, amely által a bachi csoda maradéktalanul megvalósult a Petőfi Sándor utcai építészeti galériában. Különösen nagy kadenciában, amelynek előadásával a beavatottak, akik közé Kemenes is tartozik, Bach személyes jelenlétének közvetlen érzetével tudják megajándékozni hallgatóságukat. (December 18. - FUGA Budapesti Építészeti Központ. Rendező: FUGA)

MALINA JÁNOS

 

A karácsony és Csajkovszkij Diótörője a legtöbbször egy párban jár, különösen a Művészetek Palotájának programján, ahol évek óta rendre akad valaminő Diótörő-produkció az esztendő utolsó, ünnepi napjainak környékén. 2011 karácsonyán éppenséggel a NEMZETI FILHARMONIKUSOK és a KOLIBRI SZÍNHÁZ együttműködése hozta el számunkra az örökzöld, ám ilyenkor mégis idényjellegűnek tetsző klasszikust: óriás- és hagyományosabb méretű bábokkal, a tánc és a pantomim sajátos elegyével, a színpaddá átminősített koncertpódium teljes körbejátszásával, és végül, de elsősorban - a KOCSIS ZOLTÁN vezénylete alatt muzsikáló Nemzeti Filharmonikus Zenekar játékával. Merthogy, amiként erről a sorozatot záró december 28-i kora estén meggyőződhettünk, a produkció művészi fősúlyát Kocsisék képviselték: jól érzékelhető frissességgel közelítve a legtöbbet koptatott slágerekhez és húzás nélkül, meggyőző hittel nekilátva a máskor érdektelennek tűnő karaktertáncok mindegyikéhez. A zenekari teljesítményt és a közelítés rokonszenves intellektuális ambícióját legfeljebb az oly népszerű nyitány túlságig sietősre vett pillanataiban ítélhettük halványan ellentmondásosnak, ám utóbb megejtően formás percek egész karácsonyi füzérét köszönhettük a Nemzeti Filharmonikusoknak. Kimondottan minimális mennyiségű cukor volt ebben az interpretációban, s szerencsénkre még a történetbeli Cukorország (Confiturembourg) zenéi sem idézték fel a muzikális diabétesz veszélyét. Azonban ez az egészségtudatos művészi modor éppen nem vált az előadás esztétikai értékének kárára, annál is kevésbé, mivel Kocsis Zoltán pálcaütésére a zenekar megannyi esetben váltott őszinte, azaz szégyent távolról sem ismerő, s az álmodott mesében szívvel-lélekkel elmerülő játékra. Muzsikálásukat mindössze tán abban a vádpontban találhatnánk ártatlanul is vétkesnek, hogy az árok hangszeres művészei (így különösen a fafúvós szekció remek formát mutató tagjai) akaratlanul is lépten-nyomon felülütötték, s ilyesformán egykönnyen homályba takarták a színpadi cselekményt.  

Merthogy a NOVÁK JÁNOS által rendezett és OROSZ KLAUDIA által túltervezett produkció korántsem bizonyult minden egyes mozzanatában és hozzá valamennyi korosztály számára sikerültnek. Egyfajta rendezői-tervezői horror vacui jellemezte ugyanis a többszintes játékot: túlságosan sok szereplő, túlságosan sok jelzés és túlságosan sok mellékjáték igyekezett egymás sarkára hágva kitölteni a teret, olykor udvarias szemhunyásra késztetve a közönség felnőtt korú tagjait. Ráadásul nyilvánvalóvá vált az is, hogy a bábszínészeknek csupán a kisebbik, ám annál tiszteletreméltóbb hányada (mint például az Egérkirályt adó MULT ISTVÁN, vagy a Mamaként felléptetett SALLAI VIRÁG) alkalmas báb nélkül is professzionális színpadi játékra és oldott jelenlétre. Mindazonáltal több jelenet is igen gusztusosan és a gyermekpublikumot felettébb szórakoztató módon sikerült: mint például a spanyol csokoládétáncot elővezető bábos küzdelem - a jól ismert színezésű Milka-tehén tevőleges részvételével. (December 28. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)   

LÁSZLÓ FERENC                       

 

No, ez az év igazán jól kezdődik! - örvendezhetett a Haydn-kedvelő közönség az immár hagyományos, FISCHER ÁDÁM által vezényelt újévi Teremtés-előadás hallatán. Ami engem illet, egészen biztosan ez a kedvencem az ötödik éve futó sorozat hangversenyei között. Idén Fischer a zürichi operaház tagjaiból az ott előadott régiopera-repertoár előadásaihoz létrehozott régi hangszeres zenekart, a LA SCINTILLÁ-t (művészeti vezető és koncertmester: Ada Pesch), illetve a jónevű német DREZDAI KAMARAKÓRUS-t (betanító karmester: Jörg Genslein) hívta meg a produkcióhoz, énekszólistaként pedig a svéd MALIN HARTELIUS-t (szoprán), a svájci BERNARD RICHTER-t (tenor) és a német THOMAS E. BAUER-t (basszus).

Nem csupán az újévi Teremtés-koncertek sorozatában, hanem, úgy tudom, sehol Magyarországon nem lépett még fel régi hangszeres zenekar Fischer Ádám vezényletével. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy Fischer Iván historikus felállású Fesztiválzenekara napra pontosan három hónappal korábban mutatkozott be (bár őket nem Fischer Iván vezényelte), akkor nem hiszem, hogy mindebben túlzás volna a historikus és „mai" régizene-megközelítés örvendetes közeledésének látványos előretörését látni. Ez a koncert azonban nem is ezért, hanem immanens erényei és rokonszenves vonásai miatt marad hosszú időre emlékezetes.

Először is az előadásnak volt valamiféle egységes kamarajellege, amit merészségnek is tekinthetünk Fischer Ádám részéről, hiszen ezt a művet a maga mércéjével mérve minden kor viszonylag nagy apparátussal szokta előadni, s most egy 40 fős énekkar - úgyszólván kamarakórus - és hasonló létszámú zenekar szólaltatta meg. Ez a megközelítés azonban sok lényeges nyereséggel járt - ki ne tudná, hogy a nagy műalkotásoknak annyi különböző arcuk van, ahány igazán jelentős előadó-egyéniség interpretálja őket. Azt mindenesetre megállapíthatjuk, hogy Fischer sikerrel választott ehhez az előadáshoz olyan művészeket, akik hibátlan összhangban járultak hozzá egy sajátos „interpretáció-egyéniség" létrehozásához. Először is nagyon közel járt ez a produkció ahhoz, hogy elmondhassuk: egyszerűen nem volt gyenge pontja. Énekkarról, zenekarról és mindhárom énekszólistáról elmondhatjuk, hogy rendkívül kulturáltan, csiszoltan és kifejezően zenélt, hangi, intonációs és technikai szempontból is kifogástalanul, sőt elsőrangúan. Ily módon roppant kiegyensúlyozott előadást hallottunk, amelynek igazi értékei, finomságai a hallgatás során csak fokozatosan váltak világossá a közönség számára. Bensőséges és derűs Teremtés-produkció volt ez, melyben a kozmikus dimenzió is maradéktalanul megjelent, ám mintegy távolabbról, egy barátságos és emberi, sőt humorral átitatott mikrovilág biztonságából szemlélve.

Az említett előadóművészi harmónia lépésről lépésre bontakozott ki előttünk, ahogy a zenekar, a kórus, az egyes szólisták egymás után bemutatkoztak. Először a zenekar precíz és kulturált játékát, homogén hangzását nyugtáztuk, azután azt, hogy a Káosz és a Fény csodálatos zenéjének expresszív megjelenítésében ideálisan valósították meg Fischer elképzelését. Már az első szavak tanúskodtak Bernard Richter éneklésének kulturáltságáról, hangjának széles karakterábrázoló potenciáljáról. A kórus rajzossága, homogeneitása ugyancsak példaszerű volt - s bár mi, Müpa-látogatók ennél nagyobb dinamikai rádiusszal bíró, szólisztikusabb magatartású énekesekből álló kórussal vagyunk rendszeresen kényeztetve, azért ez még bőven felfogható volt egy eltérő, bensőségesebb ideál megnyilvánulásaként, a magas színvonalú és igényes kóruséneklés keretein belül. Thomas E. Bauernek már az első megszólalása felajzotta érdeklődésünket, s az igazán emlékezetes zenei teljesítmény ígérete nem is maradt beváltatlan az előadás során. Malin Hartelius esetében a minden nehézkedéstől mentes, kristálytiszta, mégis telt és tartalmas hang tűnt fel az első pillanatban, de néhány perccel később, a ragyogó szépségű B-dúr áriában már a legmagasabb zenei kihívásoknak való könnyed és mosolygós megfelelését csodálhattuk meg. Nagy érdeklődéssel vártuk tehát az első nagy tercettet a második részben („In holder Anmuth stehn"), amely valóban maga volt a harmónia, s ha a tenorista egy hajszálnyival hangosabb volt is társainál, örömmel tapasztaltuk, hogy ez nem volt zavaró, mert hangja mindig megőrizte torzításmentes karcsúságát.

Közben viszont más szépséges pillanatoknak is tanúi voltunk; ilyen volt az első rész vége felé az „In vollem glanze" tenor-accompagnatóban a holdkelte lélegzetelállító pianissimo-pillanata, vagy éppen - a második résztől kezdődően - a sűrűsödő humoros mozzanatok, a fagottpár remekbeszabott turbékolása, vagy az állatsoroló d-moll basszus-elbeszélésben az oroszlán szilaj elbődülése, a merész modulációk ereje. Majd később, a második rész végén, megint egy olyan pillanat, amikor a nagyszerű basszista révén megállt a levegő: a második, nagyszerű Esz-dúr tercettben a „Du wendest ab dein angesicht" szavak döbbenetes pianissimójánál.

Az előadásban a harmadik rész szakadatlan fényessége sem jelentett semmifajta egyhangúságot, már csak azért sem, mert az előadást átjáró humor itt a puszta utánzásnál, humoros állatportréknál nemesebb szintre emelkedett. A Teremtőt dicsőítő, majd a szerelmi tercett magasztossága sem térítette el a karmestert és Ádám és Éva megszemélyesítőjét attól, hogy a „Nun ist die erste Pflicht erfüllt" kezdetű számból ne alakítsanak elbűvölően bájos és csúfondáros jelenetet, amelyben az énekesek, illetve Hartelius a nővel szembeni, mai füllel bizony szexistának hallható elvárásokra ugyan modern nézőpontból, de olyan elragadó kedvességgel, ízléssel és elementáris vígoperai színészi adottságokkal reagál - s Bauer is oly hibátlanul veszi a lapot -, hogy ezt a kis anakronizmust hajlamosak vagyunk az előadás egyik nagy nyereségének tekinteni: ama esetek egyikének, amikor a művész addig teljes egészében rejtve maradt arcát fedi fel a véglegesen soha meg nem ismerhető remekműnek. (Január 1. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

MALINA JÁNOS

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.