Fél évszázad – A 24. Mini Fesztivál

Szerző: Molnár Szabolcs
Lapszám: 2012 március
   

T­alán a vé­let­len hoz­ta úgy, hogy az idei Mini Fesztivál nyi­tó­da­rab­ját (BOZAY AT­TI­LA: Fú­vós­ötös, op. 6) és zárószámát (GYÖN­GYÖ­SI LE­VEN­TE: 2. szim­fó­nia) majd' öt­ven év vá­laszt­ja el egy­más­tól. Előbbit 1962-ben, utób­bit 2011-ben ír­ták. S ta­lán vé­let­len e kom­po­zí­ci­ók rím­­sze­rû egy­be­csen­gé­se is: mind­két da­rab kom­po­nis­tá­ja klas­­szi­kus for­ma­mo­del­lek ke­re­tei kö­zött ke­res­te/ke­re­si önál­ló hang­ját. E mo­del­le­ket Bozay (1939-1999) és Gyön­gyö­si (1975) egyaránt ter­mé­sze­tes gör­dü­lé­keny­ség­gel mû­köd­tet­te, s a vál­lalt ke­re­tek kö­zött mind­ket­ten sze­mé­lyes mon­da­ni­va­ló­val je­lent­kez­tek.

Bozay 1962-ben, a Fú­vós­ötös ke­let­ke­zé­sé­nek évé­ben dip­lo­má­zott a Ze­ne­aka­dé­mi­án. A for­má­li­san öt­ré­szes mű egyet­len nagy té­tel­nek ha­tott, mely­ben ma­gam há­rom önál­ló sza­kaszt fe­dez­tem fel. Az első és má­so­dik té­tel (Cap­ric­cio - Re­ci­ta­ti­vo), va­la­mint a ne­gye­dik-ötö­dik (In­ter­mez­zo - Finale) egy-egy blok­kot al­ko­tott, a tel­jes kom­po­zí­ció cent­ru­má­ban pe­dig (újabb szim­met­ri­a­ként) a tri­ós el­ren­de­zé­sű Menuetto-scher­zan­do állt. A cent­rá­lis felépíté­sű, a bar­tó­ki palin­­d­rom-szim­­met­ri­á­ra nyíl­tan uta­ló szer­ke­zet egyes ele­mei is­ko­lá­san egy­sze­rű kép­­le­tek, me­lye­ket szo­na­ti­na­ként (szo­ná­ta he­lyett), kis há­rom­ta­gú­ság­ként és fughet­ta­ként (fú­ga he­lyett) azo­no­sít­ha­tunk. Mind­­ez a Far­kas Fe­renc osz­tá­lyá­ba já­ró szer­­ző tech­ni­kai vér­te­zett­sé­gét jel­zi; az iz­ga­tott­sá­got su­gár­zó te­ma­ti­kus anyag, a hang­sze­re­lés szí­nei és az igé­nyes ka­ma­ra­ze­nei szö­vet vi­szont már a ki­vé­te­les te­het­ség je­lenlétéről árul­ko­dik. A jól ös­­sze­fo­gott elő­adást a He­gyesi Gab­ri­el­la (fu­vo­la), Kol­lár Bé­la (oboa), Var­­ga Gá­bor (kla­ri­nét), Var­ga Zol­tán (kürt) és Fe­­hér Ti­bor (fa­gott) al­kot­ta kvin­tett­nek kö­szön­het­tük.

A kon­cert­so­ro­zat első est­jén el­hang­zott egy má­sik ko­rai mű is, VÁNTUS IST­VÁN (1935-1992) 1960-ban szer­zett Pa­ra­bo­lá­ja. A zon­go­ra­kí­sé­re­tes csel­ló­da­rab fi­nom lí­rá­ja és tar­tóz­ko­dó ér­zel­mes­sé­ge nagy­sze­rű­en ér­vé­nye­sült Dé­ri György (gor­don­ka) és Ko­val­szki Má­ria (zon­go­ra) ér­zé­keny elő­adá­sá­ban.

Ugyan­en­nek az időszaknak a ta­nú­ja DUR­­KÓ ZSOLT (1934-1997) ze­ne­ka­ri mű­ve, az 1963-ban, Petrassi nö­ven­dé­ke­ként Ró­má­ban írt Epi­zó­dok a B-A-C-H té­má­ra. A sza­bad fan­tá­zi­á­ba ol­tott va­ri­á­ció­so­ro­zat - ér­de­kes dra­ma­tur­gi­ai öt­let­ként - a le­bon­tás végső fá­zi­sá­val, a „tör­me­lék" be­­mu­­ta­tá­sá­val in­dul és a B-A-C-H té­ma „klasszi­kus" ki­csen­ge­té­sé­vel zá­rul. A visz­­sza­fe­lé meg­tett út azon­ban nem li­ne­á­ris, az epi­zó­do­kat Durkó egyet­len nagy, cent­rá­lis po­zí­ci­ó­jú csúcs­pont kö­ré, héj­sze­rű­en vo­nul­tat­ja fel. A ze­nei anyag zöm­mel nem a négy hang­ból ál­ló mo­tí­vum­ra épül, ha­nem négy, különböző ok­táv­ok­ban fel­buk­ka­nó pil­lér­hang­ra, így dal­lam­gesz­tus gya­nánt több­nyi­re ma­gas­ba szö­kő nagy­szep­ti­met hal­lunk lelépő kis­sze­kund he­lyett. A kor hang­ja ez is - mond­hat­nánk -, s hogy mily kön­­nyen vá­lik mind­ez mo­do­ros­sá, ar­ra ma­ga Durkó is utalt egy né­hány év­vel későbbi in­ter­jú­já­ban. Az Epi­zó­dok­ban mind­azo­nál­tal jól felismerhető a kö­vet­ke­ző időszak nagy­ze­ne­ka­ri hang­zá­sá­nak or­na­men­tá­lis gaz­dag­sá­ga, de­ko­ra­tív csil­lo­gá­sa. A par­ti­tú­ra szí­ne­it a Ko­vács Lász­ló ve­zény­le­té­vel mu­zsi­ká­ló Mis­kol­ci Szim­fo­ni­kus Ze­ne­kar illú­zió­kel­tő­en hív­ta elő.

Nem en­­nyi­re ko­rai, de a leg­újabb mű­vek pers­pek­tí­vá­já­ból néz­ve tá­vo­li da­rab­bal sze­re­pelt az idei mű­sor­ban SZOKOLAY SÁN­DOR (1931). A há­rom év­ti­ze­de, 1981-ben be­fe­je­zett 2. vo­nós­né­gyes már-már ex­pe­ri­men­tá­lis da­rab­nak tűnt, a nyolc (ön­ma­gá­ban) rö­vid té­tel kis­sé hos­­sza­dal­mas cik­lust al­ko­tott. A kvar­tett­ben Szokolay egy-egy hang­zást, tex­tú­rát etűd­sze­rű­en pró­bál ki, az utol­só té­tel (az át­han­golt hang­sze­re­ken) szá­mom­ra előkészítetlennek ha­tott, s ek­ként vált vá­rat­lan­ná. A So­mo­gyi Vo­nós­né­gyes (So­mo­gyi Pé­ter, Lendvay György - he­ge­dű, Tóth Ba­lázs - mély­he­ge­dű, Pó­lus Lász­ló - gor­don­ka) előadása pél­dás volt.

Az 1930-as ge­ne­rá­ci­ót kép­vi­sel­te KO­CSÁR MIK­LÓS (1933) is, egy nagy­sze­rû, tö­mör szi­kár­ság­gal fo­gal­ma­zott dal­cik­lust hall­hat­tunk tőle az Üveg­te­rem ko­ra es­ti kon­cert­jén. A fen­ti mû­vek­kel ös­­sze­ha­son­lít­va a Kas­sák-da­lok (1976) kü­lö­nö­sen friss­nek mu­tat­koz­tak, jó len­ne gyak­rab­ban hal­la­ni őket. Cse­rek­lyei And­rea (ének), Dratsay Ákos (fu­vo­la) és Szakály Ág­nes (cim­ba­lom) kon­cent­rált, szug­gesz­tív  pro­duk­ci­ó­ja hal­la­tán ked­vem tá­madt cset­tin­te­ni. SÁ­RI JÓ­ZSEF (1935) ha­son­ló ko­rú da­rab­ja, a Há­rom dra­go­nyos koc­ka­já­ték köz­ben (1978) kü­lö­nö­sebb ne­héz­ség nél­kül beilleszthető len­ne a szer­ző utób­bi időben írt kom­po­zí­ci­ói kö­zé, a Kas­sák-da­lok­kal ös­­sze­ha­son­lít­va ke­ve­sebb okot adott a rá­cso­dál­ko­zás­ra. A tri­ó­ból (Sza­bó Fe­renc Já­nos - zon­go­ra, Tor­nyai Pé­ter - he­ge­dű, Rohmann Ditta - gor­don­ka) ki­fény­lett Rohmann kris­tály­tisz­ta já­té­ka.

A leg­fi­a­ta­labb zeneszerző-generációt kép­vi­sel­te VIRÁGH AND­RÁS GÁ­BOR (1984). Az alt­sza­xo­fon­ra és zon­go­rá­ra írt Tetra (2010) ér­zé­sem sze­rint ko­moly el­moz­du­lás a fi­a­tal zeneszerző pá­lyá­ján. Öröm­mel fe­dez­tem fel a mű­ben a fesz­te­le­nebb, ér­zé­kibb han­got, a for­má­lás ru­gal­mas­sá­gát, az ösz­tö­nö­sebb­nek ha­tó gesz­tu­so­kat. A po­zi­tív össz­kép­hez nagy­ban hoz­zá­já­rult Seleljo Er­zsé­bet (alt­sza­xo­fon) és Seleljo Irén (zon­go­ra) ös­­sze­csi­szolt és ki­ér­lelt pro­duk­ci­ó­ja. ZOM­BOLA PÉ­TER (1983) Institutio-sorozatába il­lesz­ke­dik a „Vi­rág vol­tam" cí­mű trió. A külsőre vers­meg­ze­né­sí­tés­nek lát­szó da­rab (a már több hang­sze­re­lés­ben is hal­lott ze­nei anya­got Zombola Rad­nó­ti Mik­lós Gyö­kér cí­mű ver­sé­nek utol­só vers­sza­ká­hoz il­lesz­tet­te) alap­gon­do­la­ta a brá­csán szó­lal meg, me­lyet Gu­lyás Nagy György igen pre­cíz ki­vi­tel­ezésében hall­hat­tuk. Sa­já­tos mó­don a szö­ve­get hor­do­zó ének­szó­lam pusz­tán a kí­sé­ret egyik kom­po­nen­se, a zon­go­ra ak­kord­ja­i­ba si­mu­ló kö­zép­szó­lam. Mi­vel a da­rab ki­fe­je­zet­ten működőképesnek bi­zo­nyult, ér­de­mes len­ne az előadóknak (Sza­kács Il­di­kó - ének, Sza­bó Fe­renc Já­nos - zon­go­ra) ezt a „fur­­csa" sze­rep­osz­tást is ki­pró­bál­ni.

A fesz­ti­vál iga­zán fi­a­ta­los el­len­pó­lu­sát a  THReNSeMBLe - Madai Zsu­zsan­na (fu­­vo­la), Rohmann Ditta (gor­don­ka), Bartek Zsolt (kla­ri­nét, blockflöte), Fu­tó Ba­lázs (zon­go­ra), Nevelő Já­nos (ütőhangszerek), Tor­nyai Pé­ter (he­ge­dű, mély­he­ge­dű) - kon­cert­je te­rem­tet­te meg. Az al­ko­tó- és előadó­mű­vé­sze­ti mű­hely­ként működő együt­tes mű­so­ra TOR­NYAI PÉ­TER (1987) Abfall Musik cí­mű, 2009-ben szer­zett da­rab­já­val kez­dő­dött. Hogy pon­to­san hol kezdődik a mű, nem le­het tud­ni, va­ló­szí­nű­leg a ze­né­szek szín­pad­ra ér­ke­zé­se (mint hang­ese­mény) már a ze­nei per­for­mance ré­sze. A zö­re­jek, a mun­ka­zaj és a ze­nei han­gok szek­ven­ci­á­ja mel­lett színházias né­ma­já­ték von­ta ma­gá­ra a hall­ga­tó fi­gyel­mét, úgy tűnt, hogy az Abfall Musik hang- és film­fel­vé­te­le kö­zött meglepően nagy len­ne a kü­lönb­ség. Ha­son­ló lát­vá­nyos­ság HOR­VÁTH BA­LÁZS (1976) Cirkuszoid cí­mű da­rab­ja (2007), mely egy ütőhangszeres já­té­kos szín­pa­di ak­ci­ó­já­ból, va­la­mint egy pár­hu­za­mo­san, de az ak­ci­ó­val ös­­sze nem han­golt módon ját­szó block­flö­te-brá­csa-zongora-trió pro­duk­ci­ó­já­ból áll. A Fesz­ti­vál­ Szín­ház tá­gas szín­pa­dán a két ese­mény tér­ben is jól el­kü­lö­nült egy­más­tól. A kom­po­zí­ció cse­lek­mény­so­ra a következő: az ütős be­jön a szín­pad­ra, egy nagy do­boz­ban különböző üt­he­tő tár­gya­kat hoz be. Za­jo­san ki­pa­kol egy asz­tal­ra, majd ütő­hang­sze­resként ját­szik a tár­gya­kon. Pro­duk­ci­ó­ja vé­gez­té­vel össze­pa­kol (ter­mé­sze­te­sen za­jo­san), és tá­vo­­zik. Ez a cse­lek­mény­sor tet­sző­le­ges szám­­ban is­mé­tel­hető - ez­út­tal két kör (lásd: circle) ment le. Ér­de­kes és szó­ra­koz­ta­tó volt, hogy a vé­let­len­re kó­dolt za­jon­gás ze­ne­i­leg meny­­nyi­re pon­tos­nak tûnt - az ütős „takk­ra" pa­kolt. Ez­zel szem­ben ma­ga a „pro­­duk­ció" tö­­ké­le­tes aszinkronitást mu­ta­tott.

Gulyás Nagy György és Szakács Ildikó

A THReNSeMBLe a köz­mon­dá­so­san bé­ní­tó akusz­ti­ká­jú ­szín­ház­ban disz­k­rét erő­sí­tés­sel ját­szott. A pél­dát kö­ve­ten­dőnek gon­do­lom. DARGAY MAR­CELL (1980) Frag­men­te cí­mű da­rab­já­nak gaz­dag belső mo­­ti­vi­káját pél­dá­ul e di­na­mi­kai rá­se­gí­tés nél­kül biz­to­san nem re­giszt­rál­juk, a fen­tebb jel­lem­zett da­ra­bok nesz-vi­lá­ga pe­dig rejt­ve ma­radt vol­na. A Fragmentében Dar­gay Mo­zart-zon­go­ra­szo­ná­ták­ból el­ide­ge­ní­tett for­mu­lá­kat, for­mu­la­tö­re­dé­ke­ket szer­vez hos­­szabb li­ne­á­ris sza­ka­szok­ká. E tech­ni­ká­ról mit sem sejt­ve első hal­lás­ra a kom­­po­zí­ció tri­vi­á­lis dal­lam­gesz­tu­sok­ból szőtt egye­di hang­zá­sa tűnt fel, s csak a da­rab leg­vé­gén lát­tam át a hall­ga­tó­val (he­lye­seb­ben: a hall­ga­tói ru­tin­nal) foly­ta­tott já­té­kot.

A Hor­váth Ba­lázs irá­nyí­tá­sá­val ját­szó THReNSeMBLe prog­ram­ján há­rom kül­föl­di kom­po­zí­ció is sze­re­pelt. A Ber­lin­ben élő KŐSZEGHY PÉ­TER (1971) Keen cí­mű da­rab­já­ban (2010) a szerző ko­ráb­ban hal­lott mű­ve­i­nek köz­vet­len (he­lyen­ként il­luszt­ra­tí­van ar­cha­i­zá­ló) hang­ja és áttekinthető szer­ke­ze­te kö­szönt vis­­sza. Fel­fe­de­zés­re ér­de­mes mun­ká­nak tet­szett a cip­ru­si szü­­le­té­sű YANNIS KYRIA­KI­DES (1969) mi­ti­kus-ri­tu­á­lis da­rab­ja, a pa­ra­myth (088). A Kék­sza­káll-mon­da cip­ru­si vál­to­za­tá­ra ref­lek­tá­ló kom­po­zí­ci­ó­ban a me­sét - lap­top­ról le­játsz­va - egy idős as­­szony kán­tá­ló hang­ján hall­juk. Né­mi elekt­ro­ni­kus ma­ni­pu­lá­ció ré­vén a me­se a mű egyik ze­nei szó­la­má­vá (il­let­ve sorvezetőjévé) vá­lik. Kár, hogy a tör­té­ne­tet nem ol­vas­hat­tuk el a kon­cer­ten (a zene­szer­ző hon­lap­ján a gö­rög szö­veg an­gol for­dí­tá­sa elérhető), így „csak" a mí­tosz han­gu­la­tá­ra, hang­vé­te­lé­re le­he­tett töb­bé-ke­vés­bé rá­érez­ni. En­gem így is meg­igé­zett.

Horváth Balázs és a THReNSeMBLe: Tornyai Péter, Madai Zsuzsanna, Bartek Zsolt és Rohmann Ditta (háttal)

Nagy él­ményt nyúj­tott GEORG FRIED­RICH HAAS (1953) Sextetje (1992/1996). A mű egy­szer­re tűnt ár­nya­la­tok­ban, szí­nek­ben hal­lat­la­nul gaz­dag­nak, ugyan­ak­kor egy­­tó­nu­sú­nak. Utób­bit ta­lán a da­rab re­la­tí­ve szűk sáv­ban moz­gó di­na­mi­ká­já­val, il­let­ve a mér­sé­kel­ten ada­golt, ám igen kö­vet­ke­ze­te­sen al­kal­ma­zott ef­fek­tus-moz­za­na­tok­kal, előbbit a ci­zel­lál­tan ré­teg­zett ka­­ma­­ra­ze­nei fo­gal­ma­zás­sal ma­gya­ráz­hat­nánk. E lenyű­gö­ző da­rab­ról első hal­lás után csak an­­nyit le­het biz­to­san meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy rend­kí­vül ti­tok­za­tos. Erős ér­zé­ki-ér­zel­mi ha­tást gya­ko­rol hall­ga­tó­já­ra, és ez­zel ki is kap­csol­ja a be­fo­ga­dás in­tel­lek­tu­á­lis an­ten­ná­it.

A fesz­ti­vál­prog­ram har­ma­dik pil­lé­rét -   le­gyünk nagy­vo­na­lú­ak - a kö­zép­ge­ne­rá­ció újabb mun­kái ad­ták. HOR­VÁTH BAR­NA­BÁS (1965) ki­fe­je­zet­ten in­ven­ci­ó­zus etűd­so­ro­za­tá­ban (6 etűd 2 he­ge­dű­re és  2 brá­csá­ra) tet­szett a nép­dal­fel­dol­go­zást „sej­­te­tő" té­te­lek kön­­nyed­sé­ge, a különböző kom­­po­ná­lá­si el­já­rá­sok so­ha nem to­la­ko­dó (a hang­szer­já­ték szem­pont­ja­i­ra fi­gyelő) fel­vo­nul­ta­tá­sa. Egye­dül az utol­só té­tel (Hom­mage `a Philipp Glass) nem lé­pett túl a stí­lus­rep­li­kán. Szecsődi Fe­renc (he­ge­dû), a Vio­li­netta Duó (Füzesséry At­ti­la - he­ge­dû, Du­dás Esz­ter - mély­he­ge­dû) és Tuzson Edi­na (mély­­he­ge­dû) előadása nem volt ma­ku­lát­lan, de a da­rab sa­já­tos­sá­ga­it és ér­té­ke­it jól kör­vo­na­laz­ta. Re­mek in­terp­re­tá­ci­ó­ban hang­zott el MA­DA­RÁSZ IVÁN (1949) Trip­tychon cí­mû, har­so­ná­ra (Fe­j­ér And­rás) és zon­go­rá­ra (Kéry Já­nos) írt du­ó­ja. Az öko­no­mi­ku­san, de nem tu­dá­lé­ko­san fel­épí­tett, egy­szer­re szer­ve­sen, ám még­is ol­dot­tan bo­nyo­ló­dó kom­­po­zí­ció na­gyon jó be­nyo­mást tett rám. Ol­dott­ság te­kin­te­té­ben a pál­mát TÓTH PÉ­TER (1965) ütő­hang­sze­res té­te­le, a Cap­rice vin­né el. A Sonus Ütő­­együt­tes vir­tu­óz elő­adá­sa mél­tán ara­tott szép si­kert.

Szecsődi Ferenc

Két na­gyon különböző ka­­rak­te­rű em­ber szín­há­zi je­le­ne­té­nek hal­lot­tam HOL­­LÓS MÁ­TÉ (1954) csel­lódu­ett­jét (For two, for cel­los). Pó­lus Lász­ló és Dé­ri György ér­zé­ki­en, egyé­ni pro­fil­lal ját­szot­ták szó­la­ma­i­kat. Ér­de­kes volt fi­gyel­ni, hogy az akusz­ti­kai-ze­nei har­mó­nia nem fel­tét­le­nül azo­nos a fe­lek kö­zöt­ti har­mó­ni­á­val. BÁNKÖVI GYU­LA (1966) réz­fú­vós kvar­tett­je (4x4) ma­gas szín­vo­na­lú ka­ma­ra­ze­ne, te­lít­ve re­mek „szín­­ta­lál­má­nyok­kal" és tet­sze­tős hang­sze­re­lé­si fe­lü­le­tek­kel. A par­ti­tú­ra és az előadás (Hor­váth Ben­ce - trom­bi­ta, Var­ga Zol­tán - kürt, Káip Ró­bert - har­so­na, Vida Ró­bert - tu­ba) leg­gyen­gé­debb pil­la­na­ta­i­ban eszem­be ju­tott, hogy még a lí­rai-szen­ti­men­tá­lis hang­vé­tel sem ide­gen a négy hang­szer együt­tesétől, s akár éne­kes kí­sé­re­té­re is al­kal­mas le­het. PÓCS KA­TA­LIN (1963) Tri­ó­ja is ki­vá­ló előadásban hang­zott el (Sza­bó Fe­­renc Já­nos - zon­go­ra, Tor­nyai Pé­ter - he­ge­dű, Rohmann Ditta - gor­don­ka), de - mint oly sok­szor Pócs Ka­ta­lin mű­ve­it hall­gat­va - ez­út­tal sem tud­tam kö­ze­lebb férkőzni a da­rab­hoz.

Pólus László és Déri György 

A va­sár­na­pi ze­ne­ka­ri hang­ver­seny nyi­tóda­rab­ja (Durkó Zsolt kom­po­zí­ci­ó­ja) után OLSVAY END­RE (1961) Ad notitiam cí­mű ze­ne­ka­ri mű­vé­nek be­mu­ta­tó­ja kö­vet­ke­zett. Ha Durkó hang­sze­re­lé­si stí­lu­sát az épí­té­sze­ti faszádizmushoz (a dí­szes, moz­gal­mas hom­lok­zat lé­nyeg­ében szer­vet­le­nül kap­cso­ló­dik ma­gá­hoz az épü­let­hez) ha­son­lí­ta­nánk, ak­kor Olsvay 2000-ben kom­po­nált mű­ve ma­ga a szi­go­rú Bauhaus. A szer­ző érezhetően ma­gá­ra a ze­nei anyag­ra, a
da­rab struk­tú­rá­já­ra kon­cent­rált, a szim­fo­­ni­kus ze­ne­kar - mint a hang­zás mé­di­u­ma - hall­ha­tó­an nem  iz­gat­ta. Kon­ven­ci­o­ná­lis  (a kon­ven­ci­ón be­lül egy­szer-egy­szer su­ta) hang­sze­re­lé­sét szí­ve­sen minősítem pu­ri­tán­nak, mely egyéb­ként jól il­lik a szerző alap­­vetően tech­ni­kai-in­tel­lek­tu­á­lis ze­ne­esz­mé­nyé­hez.

DUBROVAY LÁSZ­LÓ (1943) 3. zon­go­ra­ver­se­nye a szerző el­múlt év­ti­zed­ének egyik leg­job­ban si­ke­rült kom­po­zí­ci­ó­ja. A jól is­mert for­mák eb­ben a da­rab­ban is a Dub­ro­vay­ra jellemző ola­jo­zott­ság­gal épül­nek ki, ám most ha­tá­ro­zot­tan az a hall­ga­tó ér­zé­se, hogy e for­mák az ex­po­nált ze­nei anya­gok természetéből fa­kad­nak. A sti­lá­ris uta­lá­sok most is vi­lá­go­sak, de ez­út­tal - há­la a vis­­sza­fo­got­tabb iró­ni­á­nak és a szar­kaz­mus hi­á­nyá­nak - nem tűn­nek ön­ké­nyes idé­ze­tek­nek. Jól kivehetőek a vál­lalt min­ták (Liszt és Ra­vel ha­son­ló mű­fa­jú da­rab­ja­i­nak ins­pi­rá­ci­ó­já­ra ma­ga a szerző hív­ta fel a fi­gyel­met), ám a fel­vo­nul­ta­tott gon­do­la­tok épp elég ere­de­ti­ek és iz­gal­ma­sak egy ma­gas él­ve­ze­ti ér­té­ket képviselő ver­seny­mű ki­ala­kí­tá­sá­hoz. A szó­lis­ta, Holics Lász­ló né­mi druk­kal kez­dett, de az­tán gyor­san ma­gá­ra ta­lált, és meggyőzően köz­ve­tí­tet­te a ve­zér­szó­lam sok-sok szí­nét és ka­rak­te­rét.

Holics lászló és a Miskolci Szimfonikusok - Nagy Attila Felvételei

A ze­ne­ka­ri kon­cer­ten szereplő mű­vek mezőnyében üde ki­vé­tel­nek ha­tott SU­GÁR MIK­LÓS (1952) hét, szvit­sze­rű­en ös­­sze­kap­csolt tételből ál­ló mű­ve, a Ju­bi­le­u­mi gon­do­la­tok. Egy fel­vil­la­nó preg­náns gon­do­lat, egy jel­leg­ze­tes szín, egy gesz­tus, és már len­dü­lünk is to­vább a következő té­tel­re, nem is gon­dol­nánk, hogy egy több mint ne­gyed­órás mű­vet hal­lot­tunk. Kí­ván­csi va­gyok, hogy ez a nyi­tott da­rab mi­ként mű­köd­ne egy klas­­szi­kus művekből ál­ló kon­cert kon­tex­tu­sá­ban.

Be­szá­mo­lóm ele­jén már em­lí­tet­tem Gyön­­­gyö­si Le­ven­te 2. szim­fó­ni­á­ját. El­len­tét­ben a Dubrovay-ver­seny­művel, Gyön­gyö­si­nél még ér­zem a stí­lus­já­ték mö­göt­tes „hun­cut­sá­gát", hal­lom az iró­­nia és a szar­kaz­mus hang­ját. Ám a ref­lek­tált­ság leg­éle­seb­ben ex­po­nált pil­la­na­tai el­bi­zony­ta­la­ní­tot­tak. Ilyen pil­la­nat volt pél­dá­ul a szim­fó­nia las­sú té­te­lé­nek fu­vo­la-hár­fa (vib­­­ra­fon) in­dí­tá­sa. A bie­­der­mei­er hang­szín­to­posz nem tűnt ka­­ma­szos vicc­nek, sok­kal in­kább ko­moly­sá­got szug­ge­rált. S ál­ta­lá­ban: a szim­fó­nia „szó­­kész­­le­te" (har­mó­nia­for­du­la­tai, mo­tí­vu­mai) a ré­geb­bi Gyön­­­gyö­si-mű­vek­hez ké­pest jó­val ér­de­sebb és kar­co­sabb volt, s mint­ha ez az anyag (pél­dá­ul az el­ső té­tel­ben) er­jesz­te­né is a vá­lasz­tott for­mát. Ta­lán ko­rai meg­ál­la­pí­ta­ni, de úgy ér­zem, hogy a 2. szim­­fó­nia fon­tos és sti­lá­ris vál­to­zást jós­ló mű Gyön­gyö­­si pá­lyá­ján.

Iga­zán kár, hogy a ki­egyen­lí­tet­ten jó szín­­vo­na­lú kon­cer­te­ket idén kö­ze­pes, il­let­ve gyér érdeklődés kí­sér­te. (Ja­nu­ár 27-29. - Mű­­­vé­sze­tek Pa­lo­tá­ja, Fesz­ti­vál Szín­ház. Rendező: Ma­gyar Ze­ne­mű­vé­sze­ti Tár­sa­ság)

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.