Kinek a daloskönyve?

Szerző: Dobszay László
Lapszám: 2000 május

Ezer esztendõ címmel millenniumi daloskönyvet jelentetett meg a Dinasztia Kiadó Falvy Zoltán szerkesztésében. Ideológiai tartalmát Nemeskürty István fogalmazta meg: "Zenei anyanyelvünk ugyanolyan régi [,] mint beszélt nyelvünk. Az évszázadok alatt változott ugyan, de szépségét ma is csodálva hallgatják szerte a világon... Örülnénk, ha a gyerekek szüleikkel együtt énekelnék az alkalomhoz kötött és az alkalomhoz nem kötött énekeket." A daloskönyv tehát a magyar zene világszerte megcsodált szépségét akarja közvetíteni az új nemzedéknek. Valóban, vonzó feladat az ezredforduló évében öszszegzõ képet adni a magyar zenei múltról, s megragadni azt, amit elsõsorban továbbadandónak tartunk. A dalgyûjteményben, mely így egyszerre megjelenítõ és oktató könyv, egy zenei történelmi tudatnak kell megmutatkoznia. Szép, de felelõsségteljes a feladat: ha jól oldják meg, áldás; ha rosszul, torz kép, mely akár lélek- és ízlésfertõzéssé is válhat.
A feladat azért is vonzó, mert az utóbbi három-négy évtizedben a magyar zenérõl való tudásunk hihetetlen mértékben átalakult és meggazdagodott. Hála Kodálynak, Szabolcsinak és az õket követõ szakembereknek, a zenei múltról sokkal-sokkal többet tudunk, mint ötven évvel ezelõtt, és a változás nem csak mennyiségi. Szinte nincs olyan fejezete a magyar zenei múltnak, amelyben ismereteink tára ne gazdagodott volna jelentõs mértékben, s az új ismeretek fényében ma nem egyszer másként látjuk már a korokat és zenei termésüket. A recenzens annál inkább átérzi e feladat idõszerûségét, mert 16 évvel ezelõtt maga is megpróbálkozott egy olyan daloskönyv szerkesztésével (A magyar dal könyve), melyet a magyar zenei történeti tudat antologikus kifejezéséül szánt.
A fentiek szerint két feladatot kell számon kérnünk a szerkesztõtõl. Egyrészt hogy menynyire hiteles az a kép, mely a magyar zene értékeirõl kirajzolódik. Másrészt hogy milyen irányú hatást akar gyakorolni a gyûjtemény a gyermekekre, s rajtuk keresztül a következõ generációra. Így a kötetet mind történelmi, mind nevelésfilozófiai szempontból az alkalomhoz illõ komolysággal kell mérlegre tenni.
A kötet a következõ fejezeteket tartalmazza (a címek után a közölt dalok számával): Nemzeti dalaink (2), Népdalok (65), Gyermekdalok, gyermekjátékok (25), Kánonok (8), Balladák (3), Egyházi népénekek (6), Karácsony (6), Húsvét (2), Ballagás (5), Népies mûének (1), Népies dalok, mûdalok (61), Történeti énekek (20), Katonadalok (25). E számadatokat persze nem szabad szigorú értelemben venni: a népdalok közt is találunk népies mûdalokat, és a többi fejezetben is népdalokat.
Elõször nézzük a fejezetbeosztást, azután az arányokat. A fejezetek tematikájának meghatározása és a fejezetek sorrendje elsõ pillanatra elég hevenyészettnek tûnik. Mi indokolja, hogy a balladákat a népdaloktól elkülönítsük? Azután a katonadalok nagy többsége is népdal. Jobb lenne, ha a népdalfejezet oszlana alfejezetekre: anyagát jobban áttekintené a gyermek, az említett két fejezet pedig önálló egységként szerepelhetne benne. Az egyházi népénekek után látva a karácsony és húsvét címeket, azt gondolnánk, hogy ott a két ünnep népszokásairól kapunk képet, ehelyett azonban ott is egyházi népénekek sorakoznak. Így a három fejezet nyugodtan összevonható lenne. Nem beszélve most a gyûjteménybe nem illõ "Kánonok" és "Népies mûének" (egyetlen példával!) és a felettébb problematikus "Ballagás" fejezetrõl, kétségeket ébreszt a Történeti énekek és a Népies mûdalok elválasztása. De errõl azután kell tárgyalnunk, hogy tartalmukat is elemeztük.
Lássuk az arányokat! Összehasonlításként átnéztem a Kodály neve alatt megjelent 1944-es Iskolai énekgyûjtemény 630 darabjának megoszlását. Az összevetés kedvéért a két könyv adatait százalékosan adom meg, elõbb Kodályét (K), azután az új daloskönyvet (M). A két könyv dalcsoportjait megpróbálom értelemszerûen megfeleltetni egymásnak. (A statisztikába nem számítottam a nemzeti himnuszokat, továbbá a Kodály-könyvbõl a "Más népek dalai", az új daloskönyvbõl pedig a "Ballagás" fejezetet.) Az eredmény:

Népdalok: K 76 % M 53,5 %
Vallásos énekek: K 9 % M 6,3 %
Kánonok: K 2,7 % M 3,6 %
Történeti énekek: K 6,9 % M 9 %
19. századi mûdalok: K 5 % M 27,6 %

A számokból elõször az tûnik fel, hogy a népdalok alacsonyabb, a 19. századi népies dalok jóval magasabb arányban szerepelnek az új daloskönyvben. (Valójában az arány még inkább eltolódik, ha például a "Katonadalok" fejezetet is két csoportba vesszük.) A "magyar nótának" nevezett mûfaj keletkezésérõl és értékérõl kiváló leírást adott Szabolcsi; könyvébõl megismerhettük e dalok hátterét adó dzsentrivilág szellemiségét, a dilettáns nótaszerzõk tudatvilágát, azt a környezetet, melyben e repertoár megtermett és megélt: azt a zeneileg mélyen mûveletlen, de ezzel arányosan öntelt, önmagát a magyarsággal azonosító társadalmi osztályt, mely a "sírva vigadó" nótában fejezte ki önazonosságát. Tudjuk, mi volt Kodály és Bartók véleménye e dalok mûveltség- és ízlésromboló hatásáról. Kodály ezt a hasonlatot adja a magyar nótára: "...egy rövid félszázad múlékony lelkivilágát tükrözi. Utóvégre magyar víz az is, ami egy magyar ökör lába nyomában meggyülemlik. De csak a verébnek elég jó. Magyar víz a békató is, amelyben magyar béka kuruttyol. De talán magyarabb tó a Balaton, mely ezer éve tükrözi, itatja, nyeli a körötte lakó magyar népet... Mi a jellege az 1850-es évek dalainak? Két ellentétes vonása emelkedik ki: egyik derûs mulatozás - a másik valami szomorú, beteges érzelmesség - céltalan halálvágy -, egyszóval: a sírva vigadás."
Kodály sem tagadta, hogy a magyar nóta - akármit gondoljunk értékérõl - történetünk része. Beszélt róla, tanította (fõként azért, hogy meg tudjuk különböztetni a népdaltól). Gyûjteményében 5 százalékot ítélt elegendõnek ahhoz, hogy a mûvelõdõ ifjú megismerje, mi ez, és mit ér. Kodály szorgalmazta e dalok történetének kutatását, de aligha értett volna egyet a 27 százalékkal. Az új daloskönyv szerkesztõje bizonyára nem véletlenül hangsúlyozta túl a magyar nótát egy 21. századot szolgáló válogatásában. Elrettentõ hatást akar vele gyakorolni? A mucsaiságot kompenzáló nemzeti gõg feltámadását jósolja vele? Nem derül ki. Mindenesetre ez a válogatás megtagadása annak, amire Bartók, Kodály, Járdányi törekedett. Azt hittük, egy korosztállyal együtt eltûnnek a közhasználatból az olyan darabok, mint a "Kék nefelejcs", a "Lehullott a rezgõ nyárfa", "Cserebogár", "Rózsabokorban jöttem a világra" vagy a "Hullámzó Balaton tetején" (melyrõl még a népies mûdal iránt engedékeny Kerényi is azt írja: "A fennmaradásra nem méltó, magyartalan és mûvészietlen dalokat, amelyeket jogosan illetnek a "népiesch" gúnynévvel s melyeknek élén a "Hullámzó Balaton tetején" áll, nem vettük fel gyûjteményünkbe"). Az új daloskönyv 2000-ben akarja ezeket újratanítani.
Valójában nem tudjuk, mit akart velük a szerkesztõ, amint azt sem, mit akart a többi dallal. Vagyis a könyv koncepciója nem derül ki sem az összeállításból, sem a nélkülözhetetlen, de hiányzó rövid magyarázatokból. Nem rajzolódik ki a magyar zenei múlt valamiféle képe sem, hacsak az nem, hogy a zenei mûveltség világát egészében az olvasó látókörén kívülre akarja rekeszteni. A magyar középkornak az utóbbi 30 évben feltárt nagyszerû anyagát éppúgy figyelmen kívül hagyja (az ezeréves államiságot és kereszténységet ünneplõ könyvben), mint a korszerû mûveltség befogadására irányuló, a legnehezebb körülmények között is megújuló hõsies erõfeszítéseket. A 16. századot csupán néhány históriás ének képviseli, azután a kuruc dalokra és a magyar nótára ugrunk, hogy végül Bartók és Kodály évszázadát Koudela Géza és a "Székely himnusz" képviselje.
Az egésznek rajza azért sem tûnhet elénk, mert a magyar zene nem organikus egységként, nem összeillõ testrészekbõl komponált, lélekkel átjárt testként jelenik meg. A fejezetekre oszlás nem tár fel valóságos tartalmi kapcsolatokat, a fejezetek belsõ tartalma tisztázatlan, a dalok maguk pedig az ábécé halott logikája szerint következnek egymásra.
Vegyük példának a "Történeti énekek" címû fejezetet. Mit akar mondani maga a cím? Néha úgy látszik, a magyar zene élettörténetére utal, máskor viszont csak egy történelmi személyiség neve köti a dalt e fejezethez. Minthogy a kisdiák egyetlen mondat magyarázatot sem kap a dalokhoz, törheti a fejét, miért történeti ének a "Bujdosik Árgyilus" (azt gondolja talán, valami magyar szabadságharcos volt, akinek el kellett bujdosnia?), meg hogy ki volt az a Buga Jakab, miért követi a kuruc dalt Tinódi Eger-históriája, miért történeti ének az "Õszi harmat után" vagy a "Térj meg már", mit jelentsen a nevétõl megfosztott Bornemissza siralmában az a kérdés, hogy "vajjon (sic) s mikor lészen jó Budában lakásom"? Nem támaszkodhatunk a szövegre sem: a megcsonkított vers egy vagy kevés versszaka a dal tartalmáról (így történeti mondanivalójáról) a leghalványabb sejtelmet sem engedi. Egyetlen példát hozva: miféle szörnyû nagy romlás volt Pannóniában, s ki az, akinek eleste miatt "a vitézeknek esett ma egy híja"? Erre a következõ versszakok adnának választ, ha az egyversszakos közlés nem szegényítette volna az éneket amolyan szolfézspéldává.
A magyar múlt szempontjából nézve tehát: a könyv nem tud képet adni a magyar zene ezer évérõl, nincsenek igazi válogatási-értékelési kritériumai, s így nem járulhat hozzá a nemzetkép formálásához sem.
Egyenetlen a gyûjtemény esztétikai, kulturális és pedagógiai szempontból is. A dalok jó harmada egyszerûen csúnya (Kodály nézete szerint tehát demoralizáló), és nem hiányzik a gyûjteménybõl a giccs sem. Pedagógiai szempontból: a dalok egy része a gyermekek között való terjesztésre - vagy szövege vagy dallama miatt - alkalmatlan. A szövegekre még visszatérek; a dallamok közt sok a túlságosan nagy ambitusú darab, sokszor a gyermeknek nem való (egyébként is idegenszerû vagy torz) hangközlépésekkel (33., 158., 172., 176., 179., 184., 204.). Kodály népzeneórákon tanította, hogy a magas végzõdés a magyartalan dallamalakítás biztos jele. Nos, ilyeneket is találunk szép számmal. S most térjünk át az egyes fejezetekre.

1. A Himnusz és Szózat kapcsán csak annyi a kérdésem: miért lett e fejezet címe Nemzeti dalaink? Közismert, hogy a magyar nyelv különbséget tesz dal és ének között. Nem vitás, hogy mindkettõ "ének", nem pedig dal.

2. A népdal-fejezet szerkesztõje mintha nem észlelte volna azokat a változásokat, melyek az elmúlt évtizedekben a népzenekutatásban is, az ifjúság népzenei ízlésében is végbementek. Teljességgel hiányzik a gyûjteménybõl az elmúlt évtizedek minden "szenzációja": a Kallós Zoltán által feltárt gazdag dallamanyag, a táncházmozgalom jóvoltából népszerûvé lett mezõségi és széki népdalok, a népszokások gazdag anyaga (mely nemcsak érdeklõdést keltõ drámai foglalatba illeszti a dalokat, de érzékelteti azt a népkultúrát, sõt sokszor magaskultúrát is, melybe azok beágyazódtak).
A közölt dalanyag gyakorlatilag Vargyas példatárának kiszemelgetett újraközlése. (Számításom szerint a közölt népdalok 83 százaléka egyszerû átvétel Vargyas könyvébõl.) Innen is elsõsorban azoknak a példáknak volt esélyük újraközlésre, amelyek a '30-as években bekerültek az iskolai tananyagba. Félreértés ne légyen: e dalok többsége szép, és azokat a mai és holnapi ifjúságnak is tudni illik. De - bármennyi nosztalgia fûzi hozzá a szerkesztõ korosztályát - ez az anyag kissé "elfáradt" a sok évtizedes iskolai használatban; amellett kezdettõl fogva némiképpen sterilizálta az átpedagogizálás. A dalok papíron át terjedtek, a terjesztõk ízlésének, képzelõerejének megfelelõen megszólaltatva. Ezért hozott a modern hangtechnika forradalmat a népzenében is: a helyszíni felvételek megismertették az ifjúságot egy hitelesebb elõadásmóddal, a megunt népdal hirtelen újból érdekessé vált. Vele átalakult a repertoár és a hangzásideál is. Nem tudom, a szerkesztõ kapcsolatot tart-e a mai ifjúsággal. Én hétrõl hétre tapasztalom, hogy például a Schola Hungaricába jelentkezõ gyermekek és ifjak soha nem választanak felvételijükre népdalt ebbõl az iskolásított repertoárból, hanem közvetve vagy közvetlenül hangfelvételekrõl tanult moldvai, széki dalokat hoznak. Nem mondom, hogy ebben nem lehet egyoldalúság, de mindenképpen örvendetes fordulat, melyrõl tudomást nem venni szakmailag is, pedagógiailag is nagy hiba.
A népzenetudományban és a közízlésben bekövetkezett elõnyös változásoknak semmi nyomát nem találjuk az ezredforduló daloskönyvében. A szerkesztõ nem nyúlt a Népzene tára-kiadványokhoz, nem nyúlt a hangzó antológiák kottás mellékleteihez, nem ellenõrizte adatait a Népdalok típuskatalógusában, nem használta a nagy mûgonddal megjelentetett regionális dallamkiadásokat. Eljárása az volt, hogy fejezetenként egy könyvet a kezébe vett, kiírta a neki tetszõ dalok oldalszámait, és az egészet átadta a kottagrafikusnak. A népzene esetében gyakorlatilag egyetlen gyûjteményt kivonatol, anélkül, hogy a válogatás bármilyen stiláris képet vagy keresztmetszetet adna népdalhagyományunkról és értékeinkrõl.
A szerkesztõ szemmel láthatólag nem tájékozódott arról sem, miképpen értelmezünk ma, nagyobb anyagismeret birtokában egy-egy dallamot. Ezt tudományosan úgy mondjuk, hogy az egyedi dallamot a típus fényében kell látni. S ez nem csak tudományos kérdés: a típus ismeretében tudunk helyesen válogatni, és tudjuk a dalt helyes formában közölni. Kiderülhet például, hogy egy gyermek számára énekelhetetlenül nehéz dallam csak véletlenszerû variánsa egy pentaton típusnak (36.); egy másik: társtalan, egyedi, vagy félreénekelt példány; hogy egy ritmuskép egy kissé széténekelt egyszeri elõadás lejegyzésén alapul (53., 69.); hogy egy korábban terjesztett dal valójában nem is létezik (nem akarom itt megnevezni); ismét egy másik nem népdal (32.), stb. Nincs jogunk szemrehányást tenni az ötven-hatvan évvel ezelõtti gyûjtõknek, közreadóknak. De egy mai normatív gyûjteményben tapintattal ki kell igazítani õket, vagy egyszerûen mellõzni. Természetesen e munkához szakértelmen és ízlésen, pedagógiai érzéken alapuló judícium szükségeltetik.
Vargyas példatára a közvetlen gyûjtõi lejegyzések sokféleségét megtartó, a tudományos ismeretterjesztést, s nem az énekgyakorlatot szolgáló kottaképeket adott. A kottaképeknek a mechanikus kimásolásból adódó sokfélesége azonban egy pedagógiai gyûjteményben hátrány. Egyszerûsített kottaképek véletlenszerûen váltakoznak a gyermekek számára megfejthetetlen tudományos lejegyzésekkel. A transzpozíciót is úgy adja a szerzõ, ahogy a mintakönyvben találta. A népdalok egy nagy része a tudományos közleményekben szokásos g-transzpozícióban jelenik meg, tekintet nélkül arra, hogy a dal e magasságban énekelhetetlen (16., 24., 39., 25., 44. és még sok). Más dalokat valami praktikus kiadványból átvett, elképzelt abszolút magasságban közöl (17., 37.), ismét mások énekelhetetlen mélységbe kerülnek (61., duodecima ambitus!, 235. stb.). Összedolgozatlan a tempójelzés módja és az elõjegyzés-használat is (egyik darabban elõjegyzés, másikban alkalmi módosítójelek).
Mégsem volt mechanikus a másolás. Ugyanis elképesztõen sok hanghiba (és nem kevés szöveghiba) került a könyvbe, s maradt benne. Csak néhány példa: a 16. darab 2-3. sorában hiányoznak a h feloldójelek és az asz módosítójelek; a 21. darabban is hiányoznak a h és asz módosítójelei, a 27. darab 2. sor 4. hangja hibás, a 31.-ben ritmushibák vannak, a 44. 3. sorában hiányzik a kötõjel, az 54/1-ben a szerkesztõ nem vette észre, hogy Vargyasnál csak egy esz elõjegyzés van, s így a b-t mindannyiszor fel kellene oldani h-ra, az 54/2-ben hiányzik a h és az asz módosítójele, a 37. pentaton darabot még egyszer lehozza a 247. (lapszám nélküli) oldalon, de B-dúrban (aki jót akar mulatni, énekelje el a kinyomtatott kottát!).
Az elõzõ rendszerben jobb érzésû pedagógusok részérõl kemény (és végül is sikeres) támadás érte az úttörõmozgalmi versekkel ellátott népdalokat. Úgy látszik, csak a zászló számít, ami alatt a bûnt elkövetjük. Most cserkészverseket találunk ráhúzva a "Népdalok" fejezet egyes darabjaira, s rögtön tegyük hozzá, borzalmas verselményeket, melyeken egy kicsit is jobb ízlésû diák csak nevetni fog. Példa kedvéért: az "Ablakomba, ablakomba..." dallamára efféle sorok: Csak mégegyszer (egybeírva!) elmehetnék, öröm járná a lelkem; Csillagok, csillagok: "Mutassatok utat a szegény cserkésznek, nem találja nyomát többi testvérének" stb.
Néhány rövid megjegyzés egyes darabokról: 33.: nem igazi népdal, 38.: problematikus, 67.: vö. 41., 69.: valójában 6/8-ban, 72.: Kodály feldolgozása miatt ismert, de nem valódi népdal, 76.: kétes hitelességû. A 77. dalnak a kötet csak felét közli (nem is derül ki, hogyan kell ráénekelni a szótagszaporító sorokat); a szerkesztõ remélhetõleg nem tudatosan hagyta el az utalást a dal zsidó népzenei vonatkozásaira.

3. Amint a népdalfejezet Vargyas példatárából, úgy a gyermekdalok, gyermekjátékok fejezet Borsai Ilona két (a 263. oldalon megnevezett) könyvébõl válogat. Ha az eredeti könyveket vesszük kézbe, kiderül, hogy egy-egy játéktípusra hat-nyolc vagy akár több kottapéldát tartalmaz, melyek így, együttesen rajzolják ki a gyermekdalaink világát. Annak, aki ebbõl ki akarja emelni a legjobb és legjellemzõbb dalokat, alaposan ismernie kell az anyag belsõ szerkezetét. Szerencsére Borsai élete végén elvégezte e munkát, s egy klaszszikus értékû, hiteles, jól kommentált áttekintést adott róla A magyar dal könyvében. Ha ez az elemzõ háttérmunka elmarad, akkor félõ, hogy a válogatás is esetleges lesz. A daloskönyv e fejezete vegyesen tartalmaz tipikus, mondhatni klasszikus dalokat, azután mondókaszerû verseket (melyekrõl persze a kottázás kissé félrevezetõ képet ad) és véletlenszerû, egyszeri dallamadatokat. Helyük lehet ilyeneknek egy bõséges, gyûjtéseket publikáló ("deskriptív") dalgyûjteményben. Egy reprezentatív ("preskriptív") gyûjteményben azonban a jellemzõ daloknak kell dominálniuk. Ha a szerkesztõ nem érezte magát szakembernek e téren, miért mellõzte Borsai Ilona fent említett mestermûvét?
A játékdal értelmét az adja, ha játsszák. Indokolatlan, hogy a szerkesztõ a példák egyharmadánál közli, kétharmadánál mellõzi a játékleírást. Egy általános kulturális célú kiadványban ez olyan, mint a szöveg nélkül közölt dallam vagy viszont. A dalt a játék teszi érthetõvé; maga is szerves része a kulturális örökségnek. Hát még, ha valamit a játék értelmérõl is megsejtünk, úgy, ahogy azt Borsai engedi fönt említett mûvében!
A különféle célú lejegyzések keveredése itt is zavaró. A szöveghez alkalmazkodó apró ritmusmódosulásokat a legtöbb dal nem jelzi, másutt viszont kvintolákat akar olvastatni a gyermekekkel. Részletezés nélkül megemlítem, hogy különféle bajok vannak a 89., 91., 93-94., 96., 97. számúakkal.

4. Az egyik legfurcsább fejezet a Kánonok. Kodály egykori gyûjteményében is szerepeltek kánonok. Az idõben még azt vélte a pedagógia, hogy a kánon a legjobb bevezetés a többszólamúságba. De a Kodály-gyûjtemény egy-két kánonötlet után tényleges, megkomponált darabokat ad. Itt viszont többségében kánonba erõltetett népdalokat találunk; sohasem álmodták volna ezek a dallamok, hogy pályafutásukat így végzik. Becsapása ez a gyereknek: azt hiheti, hogy az ilyen vitatható pedagógiai ötletek valóban hozzátartoznak a magyar dallamörökséghez.
Bizonyára mûveletlen vagyok: nem tudom, honnan való a 103. oldal elsõ példája; a választ a kordivatnak engedve a forrásjegyzék is titkosítja. A "Hej, halászok" kánon-elõadása merénylet a dal lelke ellen. A "Serkenj fel" kánonéneklését bizonyára nem gondolja komolyan a szerkesztõ: hajmeresztõ dolgok jönnek ki, ha valóban összeengedjük a két szólamot. Mellesleg szólva: a 103/2., 104., 106., 107/1 dallamoknál nem közli, hol kellene belépni a második (vagy több?) szólamnak. A fejezet minden darabjáról elmondhatjuk: sem eredetében, sem zenei mondanivalójában nem kánon, a magyar zenei hagyományhoz pedig - kánonként - semmi köze.

5. Igen különös fejezet a Balladák, három darabbal. A ballada valóban a magyar népköltészet és népzene csodálatos értéke, talán azt is kimondhatjuk: magja. Lehet, hogy a balladák többsége nem való kisgyermekeknek. De a könyv anyaga arról tanúskodik, hogy nem is kisgyermekeknek szánták, hiszen a közölt anyag legalább fele nem való 14 évesnél fiatalabbaknak. Ha viszont az afölöttiekre gondolunk, akkor a balladák méltó képviselete nem mellõzhetõ. Ismerve Vargyas magiszteriális mûvét a magyar balladákról, tudjuk, hogy a közölt három ballada közül kettõ a mûfaj perifériájára tartozik. Az egyetlen valódi ballada a Kõmíves Kelemen lenne, arról viszont nem derül ki, mirõl szól. A kõmívesek tanácskoznak, s azzal vége is a dalnak. A ballada lényegéhez tartozik a sok versszak, az egész történetet elmondása. Itt a szöveg viszi elõre a zenét. (A népdalok közt szerepel még egy ballada, a "Szivárvány havasán", csak egy versszakkal, s véget ér, mielõtt kiderülne, ki is az a rozmaringszál, aki "nem szereti helyét, el akar bujdosni".) Mindenesetre a balladamûfaj e méltatlan kezelése a magyar népi kultúra egyik legértékesebb elemét vonja el az olvasótól.

6-7-8. Nagyon, nagyon szomorúan olvastam az Egyházi népénekek - Karácsony - Húsvét fejezetcsoportot. Hiába dolgozott Kodály, hiába Csomasz Tóth Kálmán, Papp Géza, Domokos Pál Péter, Rajeczky Benjamin, hiába írtuk meg a 16-17. századi kötetet, hiába írtam meg A magyar népének történetét, hiába adtuk ki 8 kazettán a magyar népénekkincs keresztmetszetét. E fejezetcsoport olyan tudatlanságról és ízléshiányról tanúskodik, hogy az már rossz fényt vet a magyar zenetudományra is.
A 117. ének egy középkori elõzményekbõl egyszerûsített 18. századi népének átfaragott alakja - 19. századi ízlés szerint. A 119. természetesen becses vallási emlék, de a magyar népének-történethez nincs semmi köze. A 120-121. a 20. századi katolikus egyházzene szégyene; használatukat indokolhatja a templomban valami pasztorális szempont, de a magyar dalkultúrát bemutató könyvben nincs helyük. A sovány fejezetet ismét egy becses külföldi dallam zárja.
Vegyük hozzá ehhez a következõ két kis fejezetet. A karácsonyt egy átlagos stílusú és színvonalú 19. századi kompozíció kezdi (benne egy, a vallásos embereket sértõ hiba, kétszer is, tehát nem véletlenül: az ige nem ugyanaz, mint az Ige). Ezután találjuk a fejezet egyetlen valódi értékét, a "Csordapásztorok"-at. Gárdonyi dalocskája tolerálható, ahol szeretik, de terjesztésre semmiképpen sem méltó (Harmathék is kihagyták énektárukból; az új katolikus énekeskönyv némi népszerûsége miatt kegyelmezett meg neki). A "Mennybõl az angyal"-ról legalább elmondható, hogy az utóbbi száz év népszerû karácsonyi dalocskája. A 129. pásztortánc, a 130-at jó lenne minél elõbb elfelejteni, nem hogy terjeszteni; magyartalanságán az átírt ritmus sem segít. A húsvéti rész két énekre szorítkozik. Az elsõ becses régi népénekünk, de legalább tíz helyen leírtam, hogy e merev énekeskönyvi alakját a nép nem vette be, erre egyetlen népzenei példát sem találtunk, annál többet viszont szép, igazi népénekké asszimilált (és valószínûleg eredetibb) formájára. A másik ének ökumenikus szolgálatot akar tenni, de ismét félrefog: becses, szép, középkor végi német népéneket idéz a magyar dalkincs példájaként. Egészében azt mondhatjuk, hogy az egy "Csordapásztorok"-tól eltekintve a magyar dallamanyagot a legkevésbé jellemzõ zenei réteggel képviselteti a szerkesztõ. (Zárójelben megemlítem, hogy a szerkesztõ tapintatot sem mutat: ha már teljesen mellõzi zsidó és keleti rítusú polgártársainkat, legalább a protestánsokat nem kellene a katolikus anyag ügyetlen megválasztásával bosszantani.)
Még nagyobb baj azonban az, ami nincs benne a könyvben. Ugyanennyi (14) példa hozzáértõ válogatással a magyar népénektörténet valódi értékeit képviselhette volna. Szerepelhetett volna például két középkori eredetû népének (mindenek elõtt a Zsigmond-kori töredéken már olvasható "Krisztus feltámada", azután a "Gyermek születék" erdélyi vagy zobori dallama, végül - kihagyhatatlanul - legfontosabb és legmagyarabb Mária-énekünk: az "Angyaloknak nagyságos asszonya", esetleg szép erdélyi esti szövegével is: "A fényes nap immár lenyugodott"). Ezt követõen helyet kellett volna kapnia a "legmagyarabb" 16. századi ó-protestáns (de ökumenikus használatba került) énekanyag négy-öt példájának (például: Nagy hálát adjunk, Semmit se bánkódjál), s csatlakozhatott volna hozzá még egy vagy két példa a 17. századból. Egy ilyen gyûjtemény nem a felekezeti szempontokat tartaná szem elõtt, hanem a magyar dallamtörténet részeként mutathatná be egyházi énekeinket, úgy, hogy nem hívõ polgártársaink is felismerjék benne a vallásin túlmutató, nekik is imponáló nemzeti és kulturális értéket.
Hogyan állt akkor össze ez a fejezet? Nyilvánvaló, hogy a három protestáns betéttõl eltekintve a szerkesztõ a hetven évvel ezelõtti katolikus énektárból jelölte ki közlésre a példákat, mellõzve mind az új, zenetörténeti szempontból is gondosabban szerkesztett Éneklõ egyházat, mind az ide vágó szakirodalmat.
Nem volt indokolt a karácsonyi és húsvéti népénekeket ebbõl az összefüggésbõl kivenni. A karácsonyi, húsvéti énekek a népénekfejezetbe illenek, s ha van külön ilyen címû fejezet, oda a népszokások anyagából lehetett volna válogatni (például egy-két kántát). Esetleg nem is e cím alatt, hanem egy önálló népszokás-fejezet részeként. Egy ilyen megoldással a történeti és népi elemek egyensúlyban lettek volna, a magyar dallamtörténet valódi, továbbadásra érdemes értékei jelentek volna meg. Ezzel szemben amit itt látunk, az összességében - bocsánat a szóért -: malacság.

9. Nem vagyok benne biztos, hogy kell-e tartalmaznia egy efféle reprezentatív gyûjteménynek Ballagás-fejezetet. Ha igen, akkor már a három népdallal is van némi probléma. Az elsõ csak az "elmegyek" szó miatt erõltethetõ ballagási énekké (és hogyan értelmezzük akkor a 3. versszakot?). De ha már közöljük, jobb lett volna kitenni a két b elõjegyzést. Azt kívánom a szerkesztõnek és korrektornak, hogy minden reggel ez a dal ébressze õket (úgy, ahogy itt le van írva!). Az "Elindultam szép hazámból" népdallal eszmei problémáim vannak. Helyes-e már a ballagáskor a kimûvelt magyar munkaerõt az ország elhagyására biztatni? Persze a harmadik népdal sem ballagásra való, de legalább semmi sincs benne, ami ellenére lenne e használatnak.
A 138. az a dal, amin (a Schneider Fánikával együtt) Kodály talán a legtöbbet gúnyolódott. A Kodály-nemzedék külön is kipécézte belõle a filiszter-eszményt, többre hivatottnak tartotta a magyar diákot. A szöveget és dallamot együtt hallgatva elismerhetjük tartalom és forma egységét... A "Gaudeamus igitur" kedves európai diákdal (vö. Brahms), de fordítását mégiscsak illett volna mellékelni. Vagy ott tartunk már a deákosságban, hogy erre nincs szükség?

10. És most elnémulok. Egy fejezet: Népies mûének, egyetlen dallal. A "Székely himnuszt" olvassuk a diákoknak szánt, kulturális célú könyvben. Szegény Erdély! Tisztelem azokat az érzelmeket, melyek az erdélyi magyarokban - jobb híján - ehhez az alkotáshoz kapcsolódtak. De mint zenész, mint pedagógus nem tehetem meg, hogy nem írom le: a dilettáns költõ és "zeneszerzõ" minden ízében magyartalan, népiességet vagy éppen hiteles népiséget teljesen nélkülözõ kontár-munkájáról van szó. Ha valami méltatlan Erdélyhez, ez bizonyára az. (Olvassuk el Kodály cikkét: "Mit akarok a székely dalokkal?") A szerkesztõ kerüli, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba. Nem korjellemzõ darabként szerepelteti a két világháború közötti "egyik Magyarország" lelkületének ábrázolására, hanem "Székely himnuszként", szinte szakrális idõtlenségben. (A két szerzõ neve megtalálható évszám nélkül a tárgymutatóban.)

11. A Népies dalok, mûdalok fejezetrõl általánosságban már szóltam. Ez a fejezet mindannak megtagadása, amin Kodály és az õ szellemében több generáció dolgozott. A magyar nóták eszmei hátterébe jól beleillenek, de nem tudom, beleillenek-e a mai kormányzat családpolitikájába is az efféle tanácsok: "Azért csillag, hogy ragyogjon, azért asszony, hogy megcsaljon"? Szívesen fogja ezt hallgatni Nemeskürty tanár úr dédunokái szájából? Szövegileg itt is, ott is felbukkannak a mulatozó úri osztály gusztustalan célzásai. Kérem, engedjék el a recenzensnek, hogy egyenként mondjon véleményt az efféle dalok esztétikai, pedagógiai és történettudati értékérõl: "Káka tövén költ a ruca", "Kerek ez a zsemlye" (szegény Bartók panaszkodik rá emlékezetes levelében), "Kék nefelejcs" (a Kodály-említette búsongó halálvágy példája), "Két pár csókot egy végbõl" (ne nézzük hülyének a gyereket, hogy nem fogja tudni, mirõl szól a 3-4. sor), "Ki a Tisza vizét issza" (nem hiszem, hogy a gyerekekhez nem fog eljutni ennek parodisztikus folytatása), "Lehullott a rezgõ nyárfa" (1. ütemében hiányzó feloldójel, vö. a 2. sor analóg helyével!), "Részeg vagyok, rózsám, mint a csap" (javaslom, hogy modernizált változatát is tegyük bele: "Drogos vagyok rózsám..."), "Egyszer esik esztendõbe karácsony, férjhez menne a nagyságos kisasszony" (igen népies), "Sûrû csillag ritkán ragyog" (különösen ajánlom a felugró szext hangköz gyakorlására a 3. sor végét, de koronával és elérzékenyülve!), "Szerelmes a nap a holdba" (hangközgyakorlatnak is alkalmas). Nem mondom, hogy nem vennék fel hat-nyolc jól megválasztott, viszonylag szolidabb 19. századi dalt egy gyûjteménybe. Részben azért, hogy egy letûnt világ legnépszerûbb dalainak emlékét megõrizzük, részben a történelmi folytonosság kedvéért. A magyar dal könyvének 650 példája közé 19 népies mûdalt (a maga történeti helyén) én is felvettem, elõzõleg mérlegelve, hogy a jellemzõ színezet megjelenítése mellett se rontsák a kötet egészének pedagógiai-mûvészeti hatását.

12. S ezzel megérkeztünk a daloskönyv talán legproblematikusabb fejezetéhez, a Történeti énekekhez. Egy millenniumi gyûjteménynek szinte szervezõ elve lehetne a történetiség. De a szerkesztõnek világossá kell tennie mások, elõbb azonban saját maga elõtt, hogy mit akar a "történeti" szóval mondani. Gondolhatunk történeti eseményekhez kapcsolódó dalokra. De gyümölcsözõbb, ha inkább a magyar zene történeti életútját illesztjük be a magyar történelem menetébe.
Most érdemes lesz minden darabot kézbe venni. "A jó lovas katonának": kerülhetne a "katonadalok" közé is, csak zenetörténeti kontextusában lenne érthetõ, miért került ide. Ezután Balogh Ádám nótája következik: a gyerek talán sejti, hogy valahogy a kuruc-labanc harcokhoz kapcsolódik. Majd a Pominóczky-feljegyzést olvassuk: "Bátya, bátya, mely az út Becskerekébe?" Miért történeti ének ez? Kivételesen elolvashatunk a lap alján egy egymondatos kommentárt: "Az elsõ leírt magyar töredékes népzenei emlék a 16. századból". A kommentár szinte minden szava téves: nem az elsõ leírt magyar népzenei emlék, nem töredék, nem népzenei emlék. Szigeti Kilián cikke már régen tisztázta ennek a kis zenei nonszensznek eredetét. Most Buga Jakab éneke következik (kuruckor), majd az Árgirus-ének, anélkül, hogy tudnánk, miért "történeti ének". Talán mégis a magyar zene történetét akarja a fejezet megrajzolni? Sem szövegébõl, sem a hiányzó kommentárból nem derül ki. A Thaly Kálmánosan kurucos "Csínom Palkó" után Tinódi Egri énekének dallama következik. Dallama, mondom, mert a szöveg így végzõdik: "Ím egy krónikát mondok meghalljátok, talán ilyet soha nem hallottatok". De most sem hallunk, mert a krónika még kivonatosan sem hangzik el. (A 3. sor szövege javítandó: Tinódinál nem "szerencséjébe", hanem "szerencsájába", mert így rímel rá: "krónikájába". A szövegközlésbõl a központozás végig hiányzik.) "Kecskemét is kiállítja": a diák csak annyit érthet, hogy verbunk-nóta (ezért kerülhetne a katonadalokhoz is), azt csak Szabolcsitól tudjuk, hogy egy történetileg meghatározható dallamcsoport tagja. Három Kossuth-nóta következik, majd az "Õszi harmat után", melynek történeti hitelessége (egy ideig Balassinak attribuálták) régi vitatéma, saját dallama valóban a 17. századhoz húzná. Itt azonban egy újkori dallammal látjuk, magyarázat nélkül. A "Gyõzhetetlen én kõszálom" kegyeleti okokból éppenséggel idekerülhet (bár hamisítvány, s van, aki az igazit jobban szereti), de rejtély, hogy miért jelennek meg most hirtelen a könyvben (elõször) váratlan helyeken kitett, értelmetlen akcentusjelek. A Rákóczi-nótából (227.) kimaradtak az ütemvonalak. A "Siralmas énnékem" szerzõre és szituációra vonatkozó kommentár nélkül értelmetlen, viszont kottaképébõl a korban nem használt triola-jelzések nyugodtan elhagyhatók. A "Szörnyû nagy romlásra" kottájából ismét kimaradtak az ütemvonalak, amellett szövege egy versszakkal nem is érthetõ, még kevésbé derül ki, mitõl "Történeti ének". Az utolsó darab (a Vietorisz-tabulatúra lírai dala) ismét úgy mutat, mintha a fejezet magyar zenetörténeti koncepció alapján állt volna össze, hiszen szövegében nincs semmi "történeti" vonatkozás.
Összegezve: a történelmi témákhoz kapcsolható dalok és a stílustörténeti kritérium alapján ide hozott példák egyvelegével van dolgunk, mégpedig történetileg lóugrásokban elhelyezve (hála az ábécének), tehát éppen történeti voltukat elrejtve.
Még fájdalmasabb, ami hiányzik a fejezetbõl. Ha a "történetiséget" tematikusan fogjuk fel, miért nincs itt mondjuk az "Idvezlégy boldog Szent István király", vagy egy tétel a 13. századi verses Szent István-históriából? Hol van a László-ének? Hol van a "Néhai való jó Mátyás király"? - és még sok-sok. A szûkös fejezetbõl legalább hat-hét ének veszteség nélkül elhagyható lenne, s ezeknek, valamint a népies mûdaloknak rovására bõvíteni lehetne, hogy történetileg kiegyenlítetté váljék.
Ha pedig nem tematikus, hanem valódi történeti rajzra és stílustörténetre gondolunk, akkor teljes zenei örökségünket kellene sûrítetten (20-25 dalban) ábrázolni. Középkori mûveltségünktõl indulhatnánk (gazdag írott és szájhagyományos anyag!), a históriás ének mellett helyet kaphatna a 16. század több más mûfaja is (az Árgirus persze mint széphistória nyerne értelmet, egymondatos utalással a Csongor és Tündére), s jelezni kellene a magasabb városi mûveltség jelenlétét is (van mivel!). A 17-18. század fordulóját nem csak a kurucok jellemzik, hanem Esterházy Pál gyûjteménye is (dalszerû tételekkel!), a század végét nézve meg kellene jelennie a horizonton az önálló magyar mûzenének (létezik például valódi magyarországi kánon e korból), ezen belül egyházi zenének. A 19. században a népiességet ki kell egészítenie a "mûvelt" zenére való utalásnak és a nem népies magyar mûdal jelentkezésének. S így mehetnénk egészen a 20. századig, ahol nem Koudela Géza, hanem mondjuk a Psalmus Hungaricus témája vagy a Bartók: "Csak azt mondd meg" jelenítené meg az európaiságot, melyrõl Nemeskürty szép szavakkal elmélkedett a bevezetõben. Ami azonban teljesen eltûnik magában a dalanyagban.
De ennél tovább is mehetnénk: a könyv megjelenésének alkalmához valójában az lett volna méltó, ha az egész dalanyag, a népdalok is, egységes történeti képbe illeszkednének.

13. A katonadalokról már valóban csak egy-két szót: 235., 245. transzpozíciója énekelhetetlenül mély, 241., 245., 252.: a szöveg ellenére nem illik ide, 243. inkább a történetiekhez tartozik, 246.: két b helyett két kereszttel olvasandó!
A fejezet helyet kaphatott volna egy jól tagolt népdalfejezetben, s ott nem a katonákat emlegetõ, hanem a valódi katonadalokból kellett volna válogatást gyûjteni (bõvebben lásd A magyar dal könyve XIII. fejezetét.) A fejezetben (is) minden rend nélkül váltakoznak népdalok, népies mûdalok. Kodály tanítványai bizonyára emlékeznek, hányszor beszélt Kodály a különbségtétel képességének és a stílusérzék fejlesztésének fontosságáról.

14. A forrásjegyzék ötletszerû. Hiányzó adatok: 22., 26., 33., 37., 48., 50., 60-63. (ill. a 62. rossz helyen), 66., 68., 71., 76., 103-108., 113., 117-118., 121., 125-130., 132-133., 138., 214-219., 221., 224-232., 238., 240-242., 246., 249-250., 252-254., 257-259. Ez nem csak formai kérdés: a kötet nagyon is felkelti (már csak sajtóhibái miatt is) az ellenõrizhetõség, visszakereshetõség igényét. Még jobb lenne, ha nem (csak) népzenei gyûjtési adatokat találnánk (azt a látszatot keltve, mintha a szerkesztõ elsõdleges forrásokra támaszkodott volna), hanem a "mintakönyvre" hivatkozna, a megfelelõ sorszámokkal együtt.

Nagy, elmulasztott lehetõség volt ez: összegezni, s egy szellemi alkotásban átnyújtani az ifjúságnak azt, ami az ezeréves zenei múltból megõrzésre érdemes. Ha ezt akarjuk átadni a jövõnek a magyar zene foglalataként, akkor két-három nemzedék erõfeszítései vesztek kárba.
A könyv nem tüntet fel szakmai lektort. Pedig több is elkelt volna: zenetörténész, pedagógus, gondos kottarevizor.
Nagyon nehéz egy tehetséges és nagy reményû család torzszülött gyermekéhez gratulálni.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.