Kortárs koncertkrónika

Három hangverseny májusban

Szerző: Péteri Lóránt, Malina János, Molnár Szabolcs
Lapszám: 2012 július
 

"Keveseknek so­kat" - ta­lán így le­het­­ne ös­­sze­fog­lal­ni az Oszt­rák   Kul­­tu­rá­lis Fó­rum Sza­lon­já­ban zaj­ló ren­dez­vé­nyek kré­dó­ját. Az Andrássy út 43. alatt mű­kö­dő in­téz­mény ese­té­ben a „sza­lon" meg­ha­tá­ro­zás nem tu­laj­do­nít­ha­tó fel­leng­zős­ség­nek vagy sznobériának, sok­kal in­kább tár­gyi­la­gos tény­meg­ál­la­pí­tás­nak. A kon­cert­re nem jeg­­gyel, ha­nem ne­vé­nek be­mon­dá­sá­val jut be az elő­re be­je­lent­ke­zett hall­ga­tó, aki ka­bát­ját az elő­szo­bá­ban te­he­ti le, mi­köz­ben a ze­né­szek már a hall­ban han­gol­nak. Be­nyi­tunk egy aj­tón: szép, mé­re­tes für­dő­szo­bá­ra buk­ka­nunk. A kon­cert hely­szí­ne a tá­gas, vi­lá­gos - és ter­mé­sze­te­sen a su­gár­út­ra né­ző - nap­pa­li, az­az a sza­lon, amely­ben ka­ma­ra­együt­tes­nyi mu­zsi­kus mel­lett vagy har­minc hall­ga­tó fér el ké­nyel­me­sen. Szük­ség ese­tén a sza­lon ösz­­sze­nyit­ha­tó a szom­szé­dos szo­bá­val, s ak­kor na­gyobb kö­zön­ség is be­bo­csát­ha­tó. A kon­cert fél hét­kor kez­dő­dött: hat, egyen­ként tizenegynéhány per­ces ze­ne­mű meg­hall­ga­tá­sá­ra jöt­tünk ös­­sze, utá­na még sok min­den be­le­fért az es­té­be. Pél­dá­ul az is, hogy az em­ber át­gon­dol­ja a ma­ga mö­gött ha­gyott más­fél óra gaz­dag ta­pasz­ta­la­ta­it.

Az Intermoduláció Ka­ma­ra­együt­tes hang­­­ver­se­nye az Oszt­rák Kor­társ­ Ze­nei Tár­­sa­ság (ÖGZM) köz­re­mű­kö­dé­sé­vel va­ló­sult meg, mű­so­rán há­rom kor­társ ma­gyar és há­rom kor­társ oszt­rák szer­ző mű­ve hang­­zott el. A két cso­port kö­zött a Bécs­ben élő Var­ga Ju­dit sze­mé­lye je­len­tett kap­csot, míg az es­te al­ko­tó- és előadóművészeti di­men­­zi­ó­ja a mű­vé­sze­ti ve­ze­tő Ti­ha­nyi Lász­­ló sze­mé­lyé­ben ke­rült át­fe­dés­be. A kon­cer­tet két nap­pal ké­sőbb Bécs­ben meg­is­mé­tel­ték. Ami­lyen egy­sze­rű­nek tű­nik ez a kon­­cep­ció el­ső rá­né­zés­re, oly­an­­nyi­ra bi­zo­nyult nagy­sze­rű­nek a meg­va­ló­sí­tá­sa. A nyolc­­va­nas évek vé­ge és a ké­tez­res évek kö­ze­pe kö­zött szü­le­tett mű­vek anél­kül rep­re­zen­tál­ták a tá­vo­lo­dó je­len ze­ne­szer­zés­ének sok­szí­nű­sé­gét, hogy az él­mény szét­eső­vé vált vol­na. A mű­vek kö­zöt­ti, mű­vé­szi-in­tel­lek­tu­á­lis ér­te­lem­ben jól be­lak­ha­tó idő- és tér­be­li tá­vol­sá­go­kat az egy­más utá­ni el­hang­zás ön­ma­gá­ban ké­pes volt ér­tel­me­zőn át­hi­dal­ni. Ez­zel együtt hasz­nos­nak bi­zo­nyul­tak Ti­ha­nyi Lász­ló rö­vid, tárgy­sze­rű szer­ző- és mű­is­mer­te­té­sei is.

Rég túl va­gyunk azon, hogy ál­ta­lá­nos­ság­ban be­szél­jünk „ma­gyar" vagy „oszt­rák ze­ne­szer­zői is­ko­lá­ról". Ugyan­ak­kor a kon­cert ös­­sze­ál­lí­tá­sá­ból óha­tat­la­nul adó­dott, hogy az em­ber meg­pró­bál­jon bi­zo­nyos ro­ko­ní­tó al­ko­tói at­ti­tű­dö­ket fel­fe­dez­ni az azo­nos zenekulturális kö­zeg­ben szo­ci­a­li­zá­ló­dott há­rom-há­rom kom­po­nis­ta mun­ká­i­ban. Nem mel­les­leg szól­va az is eszünk­be jut­ha­tott: az egy­kor oly gyak­ran em­le­ge­tett kö­zép-eu­ró­pa­i­ság, a kö­zös múlt ér­ték­te­rem­tő ere­je csak ak­kor vál­hat a je­lent ér­dem­ben ala­kí­tó té­nye­ző­vé, ha a kul­tú­ra mun­ká­sai a mű­ve­lő­dés min­den­nap­ja­i­ban is dol­goz­nak az oszt­rák-ma­gyar special relationship fenn­tar­tá­sán (és e te­vé­keny­sé­gük­ben má­sok nem hát­rál­tat­ják, ne­tán még tá­mo­gat­ják is őket).

Az oszt­rák szer­zők mű­sor­ra tű­zött da­rab­ja­i­ban ál­ta­lá­nos ten­den­ci­a­ként fel­tűn­he­tett a szán­dék a mes­­szeb­bi 20. szá­zad­dal, a Mah­ler­rel, Berggel, Sosztakoviccsal vagy Bar­tók­kal foly­ta­tott di­a­ló­gus­ra. Ál­ta­lá­ban is jel­lem­ző volt ezek­re a mű­vek­re egy­faj­ta ze­nei figurativitás, a ha­gyo­má­nyo­sabb ér­te­lem­ben vett dal­la­mos­ság és har­mó­ni­ák ki­épí­té­se. Nem giccs­őr men­ta­li­tás­ról, s nem is retróstílusról van szó. Ha óva­to­san kon­zer­va­ti­viz­mus­ként azo­no­sí­tom ezt az at­ti­tű­döt, ak­kor a fo­gal­mat nem a kon­ven­ci­ók­hoz va­ló ra­gasz­ko­dás vagy az újí­tás­tól va­ló tar­tóz­ko­dás cím­ké­je­ként al­kal­ma­zom. Kis­sé kö­rül­mé­nye­sen in­kább azt mond­hat­nám, hogy e mű­vek és stí­lu­sok „rá­ré­teg­ződ­nek" a ze­ne­tör­té­ne­ti múlt­ra, an­nak alak­za­ta­it szin­te ész­re­vét­le­nül te­szik ön­ma­gu­ké­vá. Mind­ez a leg­nyil­ván­va­lób­bá alig­ha­nem RI­CHARD DÜNSER (1959) kla­ri­nét­ra, csel­ló­ra és zon­go­rá­ra írt, 1988-ban be­fe­je­zett Tage- und Nachtbücher cí­mű, nyílt mah­le­ri hi­vat­ko­zás­sal élő mű­vé­ben vált. De a ten­den­cia tet­ten ér­he­tő volt MICHAEL AMANN (1964) da­rab­já­ban, a kla­ri­né­tot, he­ge­dűt, csel­lót és zon­go­rát fog­lal­koz­ta­tó Warped Mu­sicban, il­let­ve WOLFGANG LIEBHART (1958) volo notturnójában is, mely­nek ap­pa­rá­tu­sa he­ge­dű, csel­ló és zon­go­ra (ez utób­bi két mű 1994-ben, il­let­ve 1997-ben ke­let­ke­zett). Úgy sej­tem, hogy a prog­ram bé­csi rep­rí­zé­nek kö­zön­sé­ge bi­zo­nyos nagy vo­na­lak­ban ér­vé­nye­sü­lő - stílusazonosságot nem je­len­tő - íz­lés­bé­li ro­kon­sá­got fe­dez­he­tett fel a ma­gyar szer­zők kö­zül ket­tő: Ti­ha­nyi Lász­ló (1956) és Hor­váth Ba­lázs (1976) mű­ve­i­ben. Tő­lük olyan mű­vek han­goz­tak el, ame­lyek ugyan­azt a Pierre Boulez Dérive-jére vis­­sza­ve­zet­he­tő ap­pa­rá­tust (fu­vo­la, kla­ri­nét, vib­ra­fon, zon­go­ra, he­ge­dű és csel­ló) al­kal­maz­zák. És mind a két kom­po­zí­ci­ót af­fé­le ál­la­pot­ze­né­nek le­he­tett fel­fog­ni. HOR­VÁTH BA­LÁZS a Waiting for... cí­mű kom­po­zí­ci­ó­já­ban (2005) elő­ször el­szi­ge­telt, rö­vid hang­zó csa­­pá­so­kat mér a csend és hall­ga­tás szik­lá­já­ra, amely­ből vé­gül alá­zú­dul a víz, az­az a fo­lya­ma­tos hang­zás. Ez utób­­bi­nak eresz­­ke­dő ská­la­mo­tí­vu­mok­ra épü­lő szo­fisz­tikált több­szó­la­mú­sá­ga mint­ha a for­rás­ból ki­csiny erecs­kék­ben és pa­ta­kocs­kák­ban to­va­áram­ló víz út­ját „áb­rá­zol­ná". (Mind­ez­zel vé­let­le­nül sem a da­rab je­len­té­se­it pró­bá­lom meg­fej­te­ni, csu­pán a for­­má­ját pró­bá­lom me­ta­fo­ri­kusan - és le­egy­sze­rű­sít­ve - kö­rül­ír­ni). TI­HA­NYI LÁSZ­­­LÓ Summer music cí­mű, Szig­li­­ge­ten kom­po­nált da­rab­já­nak (1992) di­na­mi­ká­ját vi­szont in­kább az ál­ló­víz hul­lám­zá­sá­nak és fod­ro­zó­dá­sá­nak ana­ló­gi­á­ja te­he­ti kép­sze­rű­vé. VAR­GA JU­DIT (1979) Hor­váth Ba­lá­zsé­val egy év­ben ke­let­ke­zett mű­ve, a kla­­ri­nét­ra, he­ge­dű­re és zon­go­rá­ra írt Dialog (2. Fassung) ugyan­ak­kor a já­té­kos­ság és a hu­mor mi­nő­sé­ge­it csil­log­tat­ta meg.

Var­ga Ju­dit mű­vé­nek elő­adá­sá­ban kü­lö­nö­sen él­vez­tem azt, hogy a zon­go­ris­ta Bor­bély Lász­ló és a kla­ri­né­tos Horn And­rás nem pusz­tán a ze­nei gesz­tu­sok, de a hang­szí­nek te­rén is di­a­lo­gi­zált, ado­gat­ta egy­más­nak a ze­nei lab­dát. Ket­te­jük vér­be­li ka­ma­ra­ze­né­szi hoz­zá­ál­lá­sa ál­ta­lá­ban is a hang­ver­seny fon­tos hoz­zá­adott ér­té­ké­nek bi­zo­nyult. Azt is el­is­me­rés­sel nyug­táz­hat­tuk a volo notturno elő­adá­sá­ban, hogy Bor­bély Lász­ló kü­lö­nö­sen szu­ve­rén ér­tel­me­ző, aki nem­csak struk­tú­ra­ként lát­ja át a komp­lex ze­nei szö­ve­tet, de ab­ba ér­tel­met, je­len­tést is visz, s azt plasz­­­ti­kus zon­go­rá­zás­sal köz­ve­tí­ti. Roh­mann Ditta já­té­ka mint­egy ma­gá­tól ér­tő­dő­en és nagy em­pá­ti­á­val azo­no­sult a kü­lön­bö­ző ze­ne­szer­zői stí­lu­sok­kal - egy­aránt meg­őriz­ve egy jól­eső, sze­mé­lyes kön­­nyed­sé­get a csel­ló­tó­nus­ban és az elő­adói at­ti­tűd­ben is. Az em­lí­tet­te­ken túl Line Il­di­kó (he­ge­dű), Ka­czander Or­so­lya (fu­vo­la), Schlanger Ta­más (vib­­ra­fon) köz­re­mű­kö­dé­se, va­la­mint Ti­ha­nyi Lász­ló ve­zény­le­te sza­va­tolt azért, hogy  az igé­nyes kon­cep­ci­ó­ból ér­té­kes pro­duk­ció is szü­les­sék. (Má­jus 15. - Oszt­rák Kul­tu­rá­lis Fó­rum Sza­lon­ja. Ren­de­ző: Oszt­rák Kul­tu­rá­lis
Fó­rum)

PÉTERI LÓRÁNT

Nem sok­kal NÓG­RÁ­DI PÉ­TER 60. szü­le­tés­nap­ja előtt szer­zői es­tet ren­de­zett mű­ve­i­ből a Ná­dor-te­rem. A hang­ver­se­nyen az ün­ne­pelt ki­lenc - kó­rus­ra írott, il­let­ve hang­sze­res és vo­ká­lis ka­ma­ra­ze­nei - kom­po­zí­ci­ó­ja hang­zott fel. Az est vég­ered­mény­ben az ének­hang, ha tet­szik: az em­be­ri hang el­söp­rő túl­sú­lyát hoz­ta, hi­szen a be­mu­ta­tott mű­vek kö­zül csu­pán ket­tő kép­vi­sel­te a tisz­tán hang­sze­res ze­ne vi­lá­gát. Le­he­tett ez va­la­mi­fé­le val­lo­más vagy dek­la­rá­ció is a ze­ne­szer­ző ré­szé­ről pá­lyá­já­nak eb­ben a hang­sú­lyos pil­la­na­tá­ban - hi­szen egyéb­ként inst­ru­men­tá­lis kom­po­zí­ci­ói is je­len­tős el­is­me­rést, dí­ja­kat sze­rez­tek szá­má­ra.

A kez­dő­szám gesz­tus és ne­mes já­ték volt egy­szer­re: az 1996-os Kyrie ugyan­is ta­lán leg­meg­ha­tá­ro­zóbb mes­te­ré­nek, Fe­ke­te-Győr Ist­ván­nak a 60. szü­le­tés­nap­já­ra ké­szült, s íme, most a sa­ját ha­son­ló szü­le­tés­na­pi kon­cert­jét ve­zet­te be, még­pe­dig az ak­ko­ri ün­ne­pelt je­len­lét­ében. A kom­po­zí­ci­ót, mint a má­sik há­rom fel­hang­zó kó­rus­mű­vet, il­let­ve kó­ru­sos mű­vet is, leg­ki­vá­lóbb ének­ka­ra­ink egyi­ke, a nyír­egy­há­zi CAN­TE­MUS KA­MA­RA­KÓ­RUS ad­ta elő, SZA­BÓ SO­MA min­ta­sze­rű és élet­te­li ve­zény­le­té­vel. A szé­pen fel­épí­tett, hang­vé­te­lé­vel né­mi­leg Hindemith kó­rus­mű­vé­sze­tét idé­ző da­rab jól pél­dáz­ta Nóg­rá­di tel­jes vér­te­zett­sé­gét eb­ben a mű­faj­ban. A ka­ma­ra­kó­rus ad­ta elő a má­so­dik szá­mot, a Bal­la­da cí­mű nép­dal­fel­dol­go­zást is, amely - ki­csit ta­lán Ko­dály Szé­kely ke­ser­ve­se ál­tal ih­let­ve - egy zsol­tá­ro­zó, si­ra­tó jel­le­gű né­pi dal­lam fel­ma­gasz­to­sí­tá­sa, majd a sem­mi­be ve­sző fel­ol­dá­sa.

Elidegedenedettebb ha­tást kel­tett ezt kö­ve­tő­en a há­rom Pi­linsz­ky­-dal, ame­lyet HU­SZÁR ANI­TA éne­kelt CS. NAGY IL­DI­KÓ zon­go­ra-, il­let­ve CS. NAGY TA­MÁS mély­he­ge­dű-kí­sé­re­té­vel. Ezek a da­lok a Nóg­rá­di-mű­vek kí­sér­le­te­ző, az exp­res­­szi­vi­tás­nak a dal­iro­da­lom­ból is­mert esz­kö­ze­it tün­te­tő­en mel­lő­ző ré­te­gé­be tar­toz­nak, és leg­in­kább egy-egy ze­ne­szer­zői öt­let ki­bon­tá­sát te­szik le­he­tő­vé. Az éne­kes­nő ki­fe­je­zet­ten szé­pen, kul­tu­rál­tan, ki­tű­nő in­to­ná­ci­ó­val ad­ta elő a da­lo­kat, ame­lyek tar­tal­mas mez­zo­szop­rán hang­anya­ga szem­pont­já­ból egy kis­sé ta­lán mély­re íród­tak.

Ez­után a hang­ver­seny két hang­sze­res szá­ma kö­vet­ke­zett. Az Ara­beszk ős­be­mu­ta­tó­ként hang­zott fel, a meg­írá­sá­ra Nóg­rá­dit fel­­ké­rő mű­vé­szek, SZOKOLAYNÉ SZőKE DI­Á­NA (zon­go­ra) és LINE IL­DI­KÓ (he­ge­dű) elő­adá­sá­ban. A kis­sé gro­teszk el­ső, a po­é­ti­kus má­so­dik és nyer­sebb, va­dabb har­ma­dik té­tel­ből ál­ló da­rab elő­adói kö­zül is­mét el­ső­ran­gú, meg­győ­ző já­té­ká­val tűnt ki Sző­ke Di­á­na, aki­re ép­pen Nóg­rá­di egyik ta­valy szer­zői est­jén fi­gyel­tem fel elő­ször. Line Il­di­kó ab­szo­lút kul­tu­rál­tan és kor­rek­tül, ki­fe­je­zés szem­pont­já­ból azon­ban ha­tá­ro­zot­tan vis­­sza­fo­got­tab­ban ját­szott. A mű­vet egy olyan új mű rész­le­te kö­vet­te, amely át­irat­ként tar­tal­maz­za egy ko­ráb­bi kom­po­zí­ció, a Gyöngyössy Zol­tán­nak írt Fu­val­lat két té­te­lét. Az új mű­ből, ame­lyet im­már Gyön­gyössy em­lé­ké­nek aján­lott a szer­ző, ez­út­tal csak a két át­irat-té­tel szó­lalt meg KLENYÁN CSA­BA és SZŰCS PÉ­TER (kla­ri­nét, il­let­ve bas­­szus­kla­ri­nét), va­la­mint GRANIK AN­NA (zon­go­ra) tol­má­cso­lá­sá­ban, mi­u­tán az ere­de­ti mű egy rész­le­té­nek be­ját­szá­sá­val meg­idéz­te­tett Gyöngyössy Zol­tán fu­vo­la­já­té­ka is. A ki­tű­nő elő­adás­ban el­ső­sor­ban a já­té­kos és han­gu­la­ti­lag sze­szé­lyes, a kom­mersz ze­ne hang­ját is fel­vil­lan­tó, vé­gül azon­ban el­ko­mo­ru­ló má­so­dik té­tel ma­radt em­lé­ke­ze­tes.

A má­so­dik fél­idő kez­de­te­ként Hu­szár Ani­ta ju­tott is­mét szó­hoz: a Mon­dó­kák hár­mas so­ro­za­tát ad­ta elő, ez­út­tal Cs. Nagy Ta­más és CSONGÁR PÉ­TER (kla­ri­nét) kí­sé­re­té­vel. Ezek­nek a da­lok­nak (ha sza­bad így ne­vez­nünk őket) a fek­vé­se sok­kal job­ban meg­fe­lelt az éne­kes­nő re­gisz­te­ré­nek, a ma­ga­sabb fek­vés­ben hang­ja szé­pen ki­nyílt, és még job­ban meg­mu­tat­ko­zott vo­nal­ér­zé­ke. A kis so­ro­zat csúcs­pont­ja a har­ma­dik mon­dó­ka, a Fe­ke­te bi­ka­pa­ta volt, amely­ben a leg­job­ban ér­vé­nye­sült Nóg­rá­di sa­já­tos hu­mo­ra. Majd is­mét egy vi­lá­gi és egy egy­há­zi kó­rus­mű kö­vet­ke­zett. A Négy kó­rus Weöres Sán­dor ver­se­i­re más­fél év­ti­zed alatt állt ös­­sze, s négy té­te­le, eb­ben a sor­rend­ben, mint­ha a szer­ző kó­rus­idi­ó­má­já­nak Ko­dály-gyö­ke­rű, kön­­nyed-já­té­kos, vas­ko­sabb hu­mo­rú, il­let­ve Bár­dos Lajos-i ol­da­la­it mu­tat­ná be. Az ezt kö­ve­tő Suscipe, ame­lyet a ma­gyar­or­szá­gi je­zsu­i­ta rend­tar­to­mány fel­ké­ré­sé­re kom­po­nált, ta­lán az egész hang­ver­seny leg­szug­gesz­tí­vebb, leg­erő­tel­je­sebb da­rab­ja volt: a pre­lú­di­um és fú­ga tételpár su­gall­ta for­ma vi­lá­gos és meg­győ­ző volt, emó­ci­ói ne­me­sek és ih­le­tet­tek, s a mű ezen­fe­lül öko­nó­mi­á­já­val, va­la­mint preg­náns le­zá­rá­sá­val is ki­tűnt. Vé­gül a zá­ró, al­kal­mi fel­ké­rés­re ké­szült há­rom­té­te­les Kan­tá­ta is­mét a nép­dal, a val­lás és a hu­mor hár­mas­sá­gá­ra épült, és té­tel­ről té­tel­re nö­vek­vő, sa­já­tos ös­­sze­té­te­lű együt­tes szó­lal­tat­ta meg. Hu­szár Ani­ta mel­lett PÁL ESZ­TER volt a má­sik éne­kes; az egyik té­tel­ben a ka­ma­ra­kó­rus női rész­le­ge szó­lalt meg, köz­re­mű­kö­dött még Csongár Pé­ter, FA­ZE­KAS LÁSZ­LÓ (ütők), il­let­ve Cs. Nagy Il­di­kó. A nép­dal­idé­zet­tel „el­ide­ge­ní­tett", zá­ró Der­vis­tánc vi­dám han­gu­lat­tal ko­ro­náz­ta meg a hang­ver­senyt. (Má­jus 20. - Ná­dor-te­rem. Ren­de­ző: Ná­dor Prog­ram­iro­da)

MALINA JÁNOS

 

Em­lé­ke­im sze­rint a LI­GE­TI GYÖRGY élet­mű­vét ün­nep­lő és im­már ha­gyo­mán­­nyá vá­ló hommage-koncerteken még nem for­dult elő, hogy a mű­sor leg­ré­geb­ben kom­po­nált da­rab­ját a leg­fris­sebb­től bő fél év­szá­zad vá­lasz­tot­ta vol­na el. Idén az 1942-es négy­ke­zes zon­go­ra­da­rab­tól, a Vi­dám in­du­ló­tól ve­ze­tett a nagy ug­rá­sok­kal tar­kí­tott út az 1994-ben be­fe­je­zett Brá­csa­szo­ná­tá­ig. Egy ilyen kon­cert­prog­ram hal­la­tán az em­ber szí­ve­sen ala­kít­ja ki vé­le­mé­nyét a „ko­rai" és „érett" fogalompár al­kot­ta dichotómia ke­re­te­in be­lül és ön­kén­te­le­nül köz­hely­for­du­la­tok­ba té­ved: a ko­rai mű „már sej­tet", „ma­ga­biz­to­san jó­sol" ezt vagy azt a ké­sőb­bi­ek­ből. Iga­za van Malina Já­nos kol­lé­gám­nak, ami­kor a kon­cer­ten fel­csen­dü­lő ko­rai da­ra­bok hal­la­tán így fo­gal­ma­zott: „Li­ge­ti­nek nem volt sem­mi­fé­le na­iv kor­sza­ka". Csengery Kris­tóf ta­pasz­ta­la­ta is ha­son­ló. „Min­dig iz­gal­mas nagy al­ko­tók zsen­gé­i­vel is­mer­ked­ni, de Li­ge­ti­é­i­vel ki­vált­képp. Min­de­nek­előtt azért, mert ezek ko­ránt­sem zsen­gék". A kon­cert min­den­kit meg­győz­he­tett ar­ról, hogy a Li­ge­ti-élet­mű nincs rá­szo­rul­va a mű­sor­szer­kesz­tő ta­pin­ta­tá­ra, jó­in­du­lat­ára („nem biz­tos, hogy min­dent el kell ját­sza­ni"), az œuvre va­la­men­­nyi hang­ja ma­gá­ra von­ja, va­ló­ság­gal ki­pro­vo­kál­ja a hall­ga­tó ér­dek­lő­dé­sét, füg­get­le­nül at­tól, hogy mi­kor ke­rült pa­pír­ra. Mind­eb­ből ter­mé­sze­te­sen nem az kö­vet­ke­zik, hogy ki­zá­ró­lag re­mek­mű­ve­ket hall­hat­tunk, „csak" an­­nyi, hogy egy-egy da­rab­ból ki­hall­hat­tuk a re­mek­mű­ve­ket. Pél­dá­ul a nem túl tá­vo­li Musica ri­ce­r­cata (né­ha na­gyon is szó sze­rin­ti) for­du­la­ta­it, de meg­pen­dült a ké­sei mű­vek kö­zül a Síp­­pal, dob­bal, nádihegedűvel vagy a kon­cer­ten is ját­szott, brá­csá­ra írt Szó­ló­szo­ná­ta egy-egy hang­ja is.

Nem ta­ga­dom az iz­gal­mát az ef­fé­le nyom­­ke­re­sés­nek, de leg­alább ilyen iz­gal­mas e ko­rai da­ra­bok­ban fel­fi­gyel­ni a ké­sőb­bi­ek­ben ta­ka­rás­ba ke­rü­lő ele­mek­re. Min­dig is sej­tet­tem, hogy a ma­te­ma­ti­ká­ra, ter­mé­szet­tu­do­mány­ok­ra szí­ve­sen hi­vat­ko­zó szer­ző a be­val­lott­nál sok­kal job­ban hall­ga­tott az ösz­tö­ne­i­re, és kom­po­zí­ci­ós dön­té­se­i­ben csak mel­lék­sze­re­pe volt a kal­ku­lá­ci­ó­nak. A for­má­lis lo­gi­ká­ról tu­do­mást sem vé­ve azt gon­dol­tam, hogy ha Li­ge­ti ze­né­je rám zsi­ge­ri ha­tást gya­ko­rol, ak­kor Li­ge­ti bi­zo­nyo­san zsi­ge­ri mó­don kom­po­nál. Ez a sej­tés má­jus 28-án, Li­ge­ti György szü­le­tés­nap­ján, a Mű­vé­sze­tek Pa­lo­tá­já­ban be­iga­zo­ló­dott. A négy­ke­ze­sek­ből (Csalog Gá­bor és Fejérvári Zol­tán ját­szot­ták) vagy a szó­ló­zon­go­ra-da­ra­bok­ból (Cap­ric­cio 1-2, In­ven­ció) va­ló­ság­gal ki­sza­kad a ze­ne. És ugyan­ezek­ből a da­ra­bok­ból hal­lat­szik az is, hogy a te­rem­tő fe­gye­lem mi­ként za­bo­láz­za meg a rob­ban­ni min­dig kész te­het­sé­get. Vi­lá­gos, hogy Li­ge­ti nem han­gok­kal, nem mo­tí­vu­mok­kal bí­be­lő­dik - e ko­rai da­ra­bok­ban nem érez­ni a „ki­ta­lá­lás" kín­ját, a ze­ne egy­sze­rű­en csak jön -, va­ló­ban nincs na­i­vi­tás, nin­cse­nek zsen­gék, mert hal­lat­szik, ér­ző­dik: a gé­ni­usz dol­go­zik ön­ma­gán. S eb­ből a ma­gá­tól ér­tő­dő ára­dás­ból fény­lik fel a jó­zan­ság. Fé­lel­me­tes, hogy a fi­a­tal Li­ge­ti men­­nyi­re tisz­tán lát­ja, hogy a te­het­ség ön­ma­gá­ban sem­mi.

Ezek után ke­vés­bé vol­tak ha­tá­so­sak a da­lok. Szabóki Tün­de na­gyon meg akar­ta mu­tat­ni, és mint­ha ugyan­ek­ko­ra elán­nal meg is akar­ta vol­na vé­de­ni a Há­rom Weöres­-dalt és az Öt Arany-dalt. Túl­mar­kí­ro­zó, túl­ka­rak­te­ri­zá­ló elő­adás­mód­já­val vi­szont épp az el­len­té­tes ha­tást ér­te el. El­von­ta a fi­gyel­met ma­gá­ról a mű­vek­ről.

A da­lok­ról (a da­lok­tól) te­hát nem sok újat tud­tam meg, a fél­időt zá­ró ze­ne­ka­ri Concert Românesc (Ro­mán kon­cert) vi­szont új ar­cát mu­tat­ta. Ko­ráb­ban (fel­vé­tel­ről) a két gyor­sabb té­telt érez­tem iz­gal­ma­sabb­nak, esze­sebb­nek, a mű ál­ta­lá­nos hang­vé­tel­ét ezek­kel a té­tek­kel azo­no­sí­tot­tam. A két las­sú té­telt en­­nyi­re ko­mor­nak és egy­ben sú­lyos­nak ed­dig még nem hal­lot­tam.

A hang­ver­seny má­so­dik ré­sze a ké­sei Li­ge­ti stí­lus rep­re­zen­táns mű­vé­vel, a Brá­csa szó­ló­szo­ná­tá­val kez­dő­dött és a nyu­ga­ti új­ra­kez­dés ugyan­csak rep­re­zen­táns da­rab­ja­i­val (Apparitions - 1958/59; Atmospheres - 1961) foly­ta­tó­dott. Előb­bit Dimitri Murrath, utób­bit a je­len­tős se­géd­erők­kel fel­vo­nu­ló Con­cer­to Bu­da­pest ad­ta elő Rácz Zol­tán ve­zény­le­té­vel. A szo­ná­ta Hora lung  nyi­tó­té­te­le rend­kí­vül in­ten­zí­ven je­le­ní­ti meg Li­ge­ti vissza­­­vá­gyó­dá­sát a han­gok ter­mé­sze­tes vi­lá­gá­ba (eb­ből a szem­pont­ból a Szó­ló­szo­ná­ta a Ham­bur­gi kon­cert kö­ze­li ro­ko­na) és ugyan­ilyen erő­vel szem­be­sít egy fáj­dal­mas vesz­te­ség­gel és pa­ra­do­xon­nal. Li­ge­ti ír­ja a brá­csa C-húr­ján elő­a­dan­dó da­rab­ról, hogy ter­mé­sze­tes hang­kö­zö­ket hasz­nál ben­ne, „tisz­ta nagy­ter­cet, tisz­ta kis­szep­ti­met, s még a ti­zen­egye­dik rész­han­got is". A kot­tá­ba pil­lant­va pe­dig lát­szik, hogy eze­ket a tisz­ta hang­kö­zö­ket hol kell az elő­adó­nak al­kal­maz­ni, és men­­nyi­vel szük­sé­ges az adott he­lyen a „nor­má­lis­nál" mé­lyeb­ben in­to­nál­ni (Li­ge­ti pre­cí­zen meg­ad­ja, hogy 49, 31 il­let­ve 14 cent­tel mé­lyeb­ben). Dimitri Murrath igen ak­ku­rá­tu­san tett ele­get a szer­zői ké­rés­nek és még a té­tel ka­rak­te­rét is (Lento ru­ba­to e molto dolente) ér­zé­kel­tet­te. Va­jon ezt a fáj­dal­ma­san ha­mis éne­ket hall­juk-e még va­la­ha éde­ni tisz­ta­sá­gú­nak?

A kon­cent­rá­ció erő­pró­bá­ja volt a két nagy­ze­ne­ka­ri mű és ko­mo­lyan szó­vá te­he­tő prob­­lé­mát nem ér­zé­kel­tem. Ta­lán csak egyet: az Atmospheres „for­má­ját", hang­ese­mé­nye­i­nek rend­jét, ta­go­lá­sát, dra­ma­tur­gi­á­ját más elő­adá­sok­ban fel­is­mer­ni vél­tem, most nem. Ha a to­tá­lis sta­ti­kus­ság ér­ze­tét a kar­mes­ter tu­da­to­san óhaj­tot­ta elő­ál­lí­ta­ni, ak­kor si­ke­rült ne­ki. (Má­jus 28. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Ren­de­ző: Mű­vé­sze­tek Pa­lo­tá­ja)

MOLNÁR SZABOLCS

Tihanyi László

Cs. Nagy Ildikó, Huszár Anita
és Cs. Nagy Tamás 

Felvégi Andrea felvételei

Dimitri Murrath

Csibi Szilvia felvétele

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.