Szerző: Csengery Kristóf, Molnár Szabolcs, Malina János
Lapszám: 2012 július
 

Aki gyak­ran jár hang­ver­seny­re, és oda is fi­gyel a hal­lot­tak­ra, oly­kor el­gon­dolkod­ta­tó össze­füg­gé­sek aján­dé­kát kap­ja a vé­let­len­től. A Ta­va­szi Fesz­ti­vál zá­ró est­jén Bee­tho­ven He­ge­dű­ver­se­nye hang­zott fel Ba­rá­ti Kris­tóf szó­ló­já­val, a Royal Phil­har­monic Orchestra kí­sé­re­té­vel - kar­mes­ter­ként Charles Dutoit je­gyez­te a pro­duk­ci­ót. Má­jus ele­jén pe­dig nem cse­ké­lyebb hí­rű mu­zsi­kus, PINCHAS ZUKERMAN lé­pett a Mű­vé­sze­tek Pa­lo­tá­ja pó­di­u­má­ra há­rom egy­mást kö­ve­tő na­pon, FISCHER IVÁN ve­zény­le­té­vel ugyan­eb­ben a mű­ben, a BU­DA­PES­TI FESZ­TI­VÁL­ZE­NE­KAR ven­dé­ge­ként. Ha va­la­ki mind­két kon­cer­ten ott volt, két kü­lön­bö­ző kor­sza­kot fém­jel­ző, gyö­ke­re­sen el­té­rő elő­adói ide­ál­lal szem­be­sül­he­tett a két­fé­le in­terp­re­tá­ció hall­ga­tá­sa­kor. Ba­­­rá­ti tö­ké­le­te­sen sal­lang­ta­la­nul, klasszi­kus le­tisz­tult­ság­gal, esz­kö­zök­kel ta­ka­ré­kos­kod­va szó­lal­tat­ta meg a Bee­tho­ven­-kon­cer­tet, s ez­zel a nem­csak ze­nei, de hang­sze­res szem­pont­ból is pu­ris­ta ma­ga­tar­tás­for­má­val a mon­da­ni­va­ló át­szel­le­mült­sé­gé­re és ide­a­liz­mu­sá­ra te­rel­te a fi­gyel­met: a He­ge­dű­ver­seny (op. 61, D-dúr, 1806) ben­ső­sé­ges, hu­má­nus val­lo­más­ként je­lent meg előt­tünk.
A ha­gyo­má­nyos ér­te­lem­ben vett con­cer­to-alap­szi­tu­á­ció: a ver­sen­gés, az att­rak­ció, a csil­lo­gás épp­oly ke­vés­sé jel­le­mez­te az ol­va­sa­tot, mint (hi­tem sze­rint) ma­gát a mű­vet.

Ez­zel szem­ben pár hét­tel ké­sőbb Zu­ker­man egy más vi­lá­got kép­vi­selt: „le­hoz­ta a föld­re" a da­ra­bot, a ro­man­ti­ka szem­üve­gé­vel ol­vas­ta a kot­tát. Dú­sí­tot­ta és sö­té­tí­tet­te a he­ge­dű tó­nu­sát, ez­zel az ér­zé­ki­sé­get és egy­ál­ta­lán: az át­szel­le­mült­ség he­lyett a ma­te­ri­á­lis „fog­ha­tó­ság" moz­za­na­tát hang­sú­lyoz­va. Glisszandós fek­vés­vál­tá­sok­kal sű­rí­tet­te az at­mosz­fé­rát, és gyak­ran fo­lya­mo­dott a ma­gya­rá­zó agogika mód­sze­ré­hez. Alig akadt ská­la­me­net vagy figuráció, amely­nek el­ső hang­ját ne nyúj­tot­ta vol­na meg, a to­váb­bi­a­kat pe­dig ne en­ged­te vol­na el­sza­lad­ni, egy jel­leg­ze­tes 19. szá­za­di ma­nír szel­le­mé­ben. El­töp­reng­het­tünk azon, va­jon mind­ez azért tör­té­nik-e, mert a 64 esz­ten­dős, Tel Aviv-i szü­le­té­sű mu­zsi­kus tech­ni­ká­ja és in­to­ná­ci­ó­ja már nem a ré­gi, s a ha­tás­kel­tő fe­dő­ré­te­gek­kel, a vir­tu­óz ma­ní­rok smink­jé­vel a sa­la­kos hang­ról és a bi­zony­ta­lan in­to­ná­ci­ó­ról igyek­szik el­te­rel­ni a fi­gyel­met. Le­het, hogy így volt, de leg­alább en­­nyi­re el­kép­zel­he­tő (sőt a mű­vész ko­ráb­bi fel­vé­te­le­it és bu­da­pes­ti kon­cert­je­it fi­gye­lem­be vé­ve sok­kal va­ló­szí­nűbb), hogy Zukerman, a ré­gi ha­gyo­mányt foly­ta­tó vir­tu­óz, a nagy­hí­rű pe­da­gó­gus Ivan Galamian egy­ko­ri nö­ven­dé­ke, Heifetz, Milstein és Stern utó­da eb­ben a fel­fo­gás­ban ne­vel­ke­dett, így gon­dol­ko­dik Bee­tho­ven kon­cert­jé­ről. Ez is csak egy ver­seny­mű, akár a töb­bi, ha­tá­so­san kell ját­sza­ni, és bi­zony, nem csu­pán elő-, de el is kell ad­ni az ef­fek­tu­so­kat, hogy a hall­ga­tó ámul­jon-bá­mul­jon, s vé­gül vö­rös­re tap­sol­ja a te­nye­rét. Hát nem er­ről szól egy ver­seny­mű?

Szól­hat er­ről is, ar­ról is. Kri­ti­kám cél­ja nem az, hogy Zukermant le­ránt­sam, „and the winner is" gesz­tus­sal a ring­ben ma­gas­ba emel­ve a fel­ma­gasz­talt Ba­rá­ti Kris­tóf ke­zét. In­kább örü­lök, hogy a kon­cert­ren­de­zés vé­let­le­ne ilyen rö­vid idő alatt egy je­len­tős mű­nek két ilyen gyö­ke­re­sen el­té­rő, más-más kor­sza­kot kép­vi­se­lő, más- és más­fé­le­képp ér­té­kes in­terp­re­tá­ci­ó­já­val aján­dé­ko­zott meg, s hogy a jel­leg­ze­tes­sé­gek­re fel­hív­ha­tom a fi­gyel­met. Ma­gam per­sze Ba­rá­ti tol­má­cso­lá­sá­ban hi­szek, an­nak mű­vé­szi iga­zát ér­zem időt­le­nül hi­te­les­nek, ez azon­ban nem aka­dá­lyoz meg ab­ban, hogy fe­jet hajt­sak Zukerman - ma leg­in­kább kor­do­ku­men­tum­ként ha­tó, de ek­ként is fi­gye­lem­re mél­tó - kon­cep­ci­ó­ja előtt. Vi­rá­goz­zék száz he­ge­dű! Zukerman egyéb­ként azon a va­sár­nap dél­utá­ni kon­cer­ten, ame­lyet én hal­lot­tam, kis­sé a kon­cer­te­zés­be be­le­fá­radt, splee­nes mű­vész fi­gu­rá­ját ala­kí­tot­ta: a hosszan tar­tó és lel­kes ün­nep­lés el­le­né­re sem ját­szott rá­adást.

A kon­cert prog­ram­ját rend­kí­vül in­ven­ci­ó­zu­san ál­lí­tot­ta ös­­sze Fischer Iván, Mit hoz a vé­let­len, a két rész két­szer két mű­sor­szá­ma mint­ha ugyan­azt a szem­ben­ál­lást il­luszt­rál­ta vol­na, amely­ről ed­dig be­szél­tem: egy­más­sal el­len­té­tes vi­lá­gok konf­ron­tá­ci­ó­ját. Csak ép­pen ön­ma­guk­kal vi­táz­tak a szer­zők: a szü­net előtt Bee­tho­ven Bee­tho­ven­nel, a szü­net után Richard Strauss Richard Straus-szal. Elő­ször a dúlt lel­kű Coriolan-nyitány (op. 62, 1807) har­ci­as­sá­gá­hoz kí­nált al­ter­na­tí­vát a He­ge­dű­ver­seny men­­nyei szfé­rák­ba vá­gyó hu­má­num-him­nu­sza. Majd A ró­zsa­lo­vag 2. ke­rin­gő­so­ro­za­tá­ból ára­dó nosz­tal­gi­kus he­do­niz­mus kont­raszt­ja­ként fe­jez­te be a kon­cer­tet az Imí­gyen szóla Zarathustra (op. 30, 1896) - egy szim­fo­ni­kus köl­te­mény­be fog­lalt fi­lo­zó­fi­ai traktátus, az em­ber élet­prob­lé­má­i­nak szi­vár­vá­nyos hang­zá­sú ze­ne­ka­ri lel­tár­köny­ve.

A vi­lág­sztár szó­lis­ta je­len­lé­te el­le­né­re úgy érez­tem, az ál­ta­lam hal­lott hang­ver­se­nyen a ze­ne­kar és kar­mes­te­re volt az ab­szo­lút di­a­dal­mas fő­sze­rep­lő. Fischer Iván per­sze min­dig szug­gesz­tív, és ami en­gem il­let, még so­ha nem ta­pasz­tal­tam, hogy ne állt vol­na a hely­zet ma­gas­la­tán, de ez­út­tal ki­vált­képp ele­mé­ben volt. A Coriolan-nyitány bá­tor hang­sú­lyai és tö­mör hang­zá­sa után ze­ne­ka­rá­val tö­ké­le­te­sen al­kal­maz­ko­dott a He­ge­dű­ver­seny zukermani el­kép­ze­lé­sé­hez, s ez­zel a dip­lo­ma­ti­kus pro­fes­­szi­o­niz­mus ma­gas­is­ko­lá­ját nyúj­tot­ta, a má­so­dik rész­ben pe­dig a Stra­uss-ke­rin­gők elő­adá­sá­nak len­dü­le­te, haj­lé­kony­sá­ga és önironikus ref­le­xi­ó­val vál­ta­ko­zó bó­du­la­ta épp­úgy ma­gas­ren­dű él­ve­ze­tet nyúj­tott, mint a Zarathustra tá­gas di­men­zi­ó­it ott­ho­no­san ura­ló, biz­tos ke­zű for­má­lás, a mű szó­ló­i­nak, ka­ma­ra­ze­nei moz­za­na­ta­i­nak és túl­ára­dó tuttijainak mes­te­ri egyen­sú­lya - s egy­ál­ta­lán: a hall­ga­tó biz­tos ka­la­u­zo­lá­sa a zeg­zu­gos for­ma rej­tek­út­ja­in. Re­mek kon­cert volt, ki­ma­gas­ló tel­je­sít­mény, s hogy a vé­gé­ről a ka­csin­tás se hi­á­nyoz­zék, Fischer a rá­adás ki­vá­lasz­tá­sa­kor meg­ma­radt Straussnál - de a fel­fris­sü­lés ked­vé­ért ez­út­tal a Val­cer­ki­rályt, Johannt ré­sze­sí­tet­te előny­ben. (Má­jus 6. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Ren­de­ző: Bu­da­pes­ti Fesz­ti­vál­ze­ne­kar)

CSENGERY KRISTÓF

 

A Ma­gyar Rá­dió Szim­fo­ni­kus Ze­ne­ka­ra a  kon­cert­évad má­so­dik fe­lé­ben ha­son­ló fel­épí­té­sű kon­cer­te­ket adott. Ro­man­ti­kus re­per­to­ár­da­ra­bok és 20. szá­za­di klasszi­ku­sok kö­zött egy-egy kor­társ ma­gyar mű hang­zott el. Má­jus 11-én Men­dels­sohn Szent­ivánéji álom szvit­je, De­bus­sytől a ze­ne­kar­ra kom­po­nált Ké­pek, kor­társ mű gya­nánt pe­dig az est di­ri­gen­sé­től, TI­HA­NYI LÁSZLÓ-tól a mély­he­ge­dű­re és ze­ne­kar­ra írt Passacaglie sze­re­pelt a mű­so­ron. Utób­bi szó­lis­tá­ja BÁR­SONY PÉ­TER volt, aki igen fel­ké­szült, gon­do­san ki­vi­te­le­zett elő­adás­sal ör­ven­dez­tet­te meg a hall­ga­tó­sá­got.

A kon­cert után né­hány nap­pal, a rá­dió­köz­ve­tí­tést vis­­sza­hall­gat­va de­rült ki iga­zán, hogy Bár­sony mi­lyen ak­ku­rá­tu­san szá­molt el a ve­zér­szó­lam leg­ap­róbb rész­le­té­vel is, s hogy men­­nyi­re ma­ra­dék­ta­la­nul tett ele­get az ar­ti­ku­lá­ci­ó­ra, ka­rak­ter­re, di­na­mi­ká­ra vo­nat­ko­zó szer­zői in­ten­ci­ók­nak. E lel­ki­is­me­re­tes­ség már ön­ma­gá­ban is di­csé­re­tes, mind­eze­ken felül Bár­sony vé­gig ma­ku­lát­lan han­gon, min­den re­gisz­ter­ben ki­egyen­lí­tett tó­nus­sal és - ta­lán ez a leg­fon­to­sabb - a kom­po­zí­ció at­mosz­fé­rá­já­ra han­go­lód­va szó­lal­tat­ta meg a mű­vet. A da­rab fel­épí­té­se el­ső­re kis­sé ta­lá­nyos. Négy té­te­lé­ből az el­ső ket­tő egy-egy ze­nei gon­do­la­tot vet fel, frap­pán­san és rö­vi­den. Ha ez em­ber tud­ja, hogy a Passacaglie-ban Ti­ha­nyi Anya­is­ten cí­mű ope­rá­já­nak né­hány rész­le­tét ír­ta to­vább, ak­kor a rö­vi­debb té­te­le­ket hall­va egy szvit­sze­rű kom­po­zí­ci­ó­ra szá­mít. Ezt a for­ma­gya­nú­ját erő­sí­ti az az egye­di kö­rül­mény is, hogy a kon­cer­ten ját­szott Men­dels­sohn- és De­bus­sy­-da­ra­bok is ilyen fel­épí­té­sű­ek. A foly­ta­tás azon­ban nem a vá­ra­ko­zás­nak meg­fe­le­lő­en ala­kult. A har­ma­dik és ne­gye­dik té­tel szü­net nél­kül kö­vet­te egy­mást, az utol­só té­tel pe­dig nem egy, ha­nem több ze­nei gon­do­lat kö­ré épült, s bár hos­­szabb - a ver­seny­mű jel­le­get hang­sú­lyo­zó, erő­sí­tő vir­tu­óz ka­den­ci­ák is fel­tűn­nek a kom­po­zí­ció zá­ró ré­szé­ben - vo­lu­me­né­ben és tar­tal­má­ban e két ös­­sze­kap­csolt té­tel már-már szim­fó­nia-al­lú­zi­ó­kat kel­tett. E „szim­fó­nia" bel­ső ta­go­lá­sa el­ső hal­lás­ra nem is min­dig volt vi­lá­gos, csak a par­ti­tú­rá­ba pil­lant­va vált egy­ér­tel­mű­vé a szer­ző for­ma­kon­cep­ci­ó­ja. Mind­ez nem okoz­na prob­lé­mát egy má­so­dik-har­ma­dik meg­hall­ga­tás so­rán. Ha ugyan­is már van va­la­mi­lyen elő­ze­tes el­kép­ze­lé­sünk a fel­hang­zó mű ará­nya­i­ról, ak­kor na­gyobb kedv­vel fe­dez­zük fel az ap­róbb rész­le­te­ket is. Utób­bi­ból egyéb­ként Ti­ha­nyi Lász­ló mű­ve ki­fogy­ha­tat­lan. Hang­sze­re­lé­sé­nek gyö­nyö­rű, de so­ha­sem to­la­ko­dó szí­nei; a mar­káns fény-ár­nyék ef­fek­tu­sok; a gaz­dag, még­is min­dig vi­lá­gos és raj­zos po­li­fó­nia; a lí­ra­i­an ol­dott és több­ér­tel­mű ze­nei ka­rak­te­rek jog­gal szá­mí­ta­nak a hall­ga­tó fi­gyel­mé­re és ér­dek­lő­dé­sé­re. A Passacaglie - ér­zé­sem sze­rint - ki­fe­je­zet­ten kö­zön­ség­ba­rát kom­po­zí­ció, ki­csit ért­he­tet­len is volt szá­mom­ra, hogy a kö­zön­ség egy ré­sze mi­ért fo­gad­ta tü­rel­met­le­neb­bül. Az elő­adás szín­vo­nal­ára nem le­he­tett pa­nasz, hi­szen nem­csak a szó­lis­ta nyúj­tott ki­ma­gas­ló tel­je­sít­ményt, ha­nem a ze­ne­kar is: az együt­tes a par­ti­tú­ra imént fel­so­rolt min­den rész­let­eré­nyét meg­mu­tat­ta.

A Ti­ha­nyi-da­rab elő­adá­sá­nak fé­nyé­ben ért­he­tet­len volt az szín­vo­nal­zu­ha­nás, me­lyet a hang­ver­seny nyi­tó és be­fe­je­ző szá­má­ban ta­pasz­tal­hat­tunk. A Szentivánéji álom nyi­tá­nyá­nak ele­jén ta­pasz­talt za­vart még a kon­cert­kez­det iz­gal­má­ra fog­hat­tuk. Szét­eső he­ge­dű­kó­rus­ra és a mű­vet in­dí­tó négy má­gi­kus ak­kord pro­fán szín­te­len­sé­gé­re fi­gyel­het­tünk fel. Előb­bi töb­bé-ke­vés­bé ösz­­sze­rá­zó­dott a foly­ta­tás­ban, utób­bi vi­szont csak nem akart ki­szí­ne­sed­ni, a kürt leg­mé­lyebb hang­jai mint­ha meg sem szó­lal­tak vol­na. Pe­dig meg­vol­tak ezek a pu­ha, mély han­gok, leg­alább­is ezt bi­zo­nyí­tot­ta a fa­got­to­kon és kür­tö­kön fel­csen­dü­lő ro­man­ti­kus sze­re­nád­mu­zsi­ka a Notturnóban. Itt csak azt bán­tam, hogy ta­pin­tat­la­nul lép­tek át a ko­ro­nás han­gok fe­lett, mi­köz­ben a tü­rel­met az Olasz Kultúrintézet ér­zé­ki­en hos­­szú le­csen­gés­sel há­lál­ta vol­na meg. Úgy vet­tem ész­re, hogy az elő­adás­ból ál­ta­lá­ban hi­ány­zik a já­té­kos­ság és a lé­gi­es­ség, a réz­fú­vós­ok gyak­ran ked­vet­le­ní­tet­tek el dur­va, ar­ti­ku­lá­lat­lan be­lé­pé­sek­kel. Fi­nom rit­mi­zá­lás­sal, vá­lasz­té­kos agogikával csak el­vét­ve ta­lál­koz­hat­tunk, egy­faj­ta da­rá­lás jel­le­mez­te a pro­duk­ci­ót, a zá­ró­té­tel­nek ját­szott Nász­in­du­ló pe­dig in­kább tűzoltózenekari ma­sí­ro­zás­nak tűnt.

A Men­dels­sohn-da­rab nyers meg­szó­la­lá­sát ta­lán a ke­vés pró­ba, a De­bus­sy­-kom­po­zí­ció fa­kóbb szí­ne­it pe­dig a ru­tin­ta­lan­ság szám­lá­já­ra ír­hat­juk: érez­he­tő volt, hogy a fran­cia mes­ter da­rab­jai vi­szony­lag rit­kán csen­dül­nek fel a Rá­di­ó­ze­ne­kar kon­cert­je­in. A De­bus­sy­-in­terp­re­tá­ció rész­le­te­sebb bí­rá­la­ta he­lyett csak egy egé­szen ap­ró, ta­lán lé­nyeg­te­len mo­men­tu­mot eme­lek ki. A Ze­ne­ka­ri ké­pek Ibé­ria-té­te­lé­ben van egy meg­ka­pó rész­let. A brá­csa szó­lam­ve­ze­tő az obo­á­val unisonóban be­hí­zel­gő szó­lót ját­szik. A kon­cer­ten hall­ha­tó nyo­ma minden­nek nem sok volt, Ti­ha­nyi ta­lán nem is akar­ta hang­sú­lyos­sá ten­ni, a dal­lam el­ve­szett a ze­ne­ka­ri hang­zás­ban. Pe­dig a kon­cert szem­pont­já­ból ki­fe­je­zet­ten ér­de­kes pil­la­nat le­he­tett vol­na, a brá­csa dal­la­ma ugyan­is a Ti­ha­nyi-da­rab el­ső té­te­lé­nek kez­de­té­hez ha­son­ló­an egy is­mé­tel­ge­tett d hang­ról in­dul el. Kár, hogy ez a vé­let­len rím a kon­cer­ten nem csen­dült ös­­sze. (Má­jus 11. - Olasz Kultúr­inté­zet. Ren­de­ző: Ma­gyar Rá­dió)

MOLNÁR SZABOLCS

 

Má­jus 17-én volt száz esz­ten­de­je an­nak, hogy Ko­lozs­vá­rott meg­szü­le­tett Végh Sán­dor, a 20. szá­zad egyik nagy he­ge­dű­mű­vé­sze, ka­ma­ra­mu­zsi­ku­sa, pe­da­gó­gu­sa és kar­mes­te­re, az Új Ma­gyar Vo­nós­né­gyes egy­ko­ri ala­pí­tó tag­ja, a Végh Kvar­tett pri­má­r­iusa, Pablo Casals, Wilhelm Kempff és más, ha­son­ló­an nagy mű­vé­szek ka­ma­ra­part­ne­re. A cen­te­ná­ri­um­ról mél­tó­kép­pen em­lé­ke­zett meg az év­for­du­ló nap­ját meg­elő­­ző va­sár­na­pon, a Mű­vé­sze­tek Pa­lo­tá­já­ban meg­tar­tott két hang­ver­seny. Az el­ső ese­mény dél­előtt, a Fesz­ti­vál Szín­ház ro­kon­szen­ves in­ti­mi­tá­sá­val von­zó hely­szí­nén zaj­lott. Ka­ma­ra­kon­cert ­­- a ta­nít­vá­nyok: ezt a cí­met vi­sel­te a ren­dez­vény, utal­va ar­ra, hogy a pó­di­um­ra lé­pő mu­zsi­ku­sok nagy ré­sze egy­kor rö­vi­debb-hos­­szabb ide­ig Végh nö­ven­dé­ke volt. Szép és jel­ké­pes­nek is ne­vez­he­tő mű­sort hal­lot­tunk, ame­lyen a tisz­tán vo­nós ka­ma­ra­ze­ne és a zon­go­rás trió két­fé­le vál­fa­ja egy­ként sze­re­pet ka­pott, a név­sor pe­dig - Bee­tho­ven­nel, Bar­tók­kal és Schu­bert­tel - az egyéb­ként igen gaz­dag Végh-re­per­to­ár né­hány sti­lá­ris alap­pil­lér­ét je­löl­te ki.

Tu­dom, hogy vi­tat­ha­tó min­den olyan vé­le­ke­dés, amely a „ha most fel­tá­mad­na s el­jő­ne kö­zé­tek" alap­kép­le­té­ből in­dul ki, még­is meg­koc­káz­ta­tom, hogy a kon­cer­tet hall­gat­va mind­vé­gig úgy érez­tem: ha Végh Sán­­dor él­ne és hal­la­ná a pro­duk­ci­ó­kat, örül­­ne a szí­ve. Nem csu­pán azért gon­dol­tam ezt, mert egy­ko­ri nö­ven­dé­kei ma­gas­ren­dű­en csi­szolt, vi­lág­szín­vo­na­lú hang­sze­res tel­je­sít­mé­nyek so­rá­val tisz­te­leg­tek mes­te­rük em­lé­ke előtt, de sok­kal in­kább azért, mert a mu­zsi­ká­lás mind­vé­gig Végh szel­le­mét idéz­te. A mos­ta­ni kon­cert kö­zép­pon­ti elő­adó-egyé­ni­sé­ge, KELLER AND­RÁS a jú­ni­u­si Mu­zsi­ka ha­sáb­ja­in meg­je­lent nyi­lat­ko­za­tá­ban hang­sú­lyoz­ta, hogy Végh „me­sé­lő" mű­vész volt, va­gyis já­ték­stí­lu­sá­val mind­un­ta­lan a ze­ne be­széd mi­volt­ára fi­gyel­mez­te­tett. Ez a be­széd­sze­rű­ség ural­ko­dott mind­vé­gig a kon­cert mű­sor­szá­ma­i­ban, ez tet­te sza­bad­dá és köz­lé­ken­­nyé a fra­ze­á­lást, drá­ma­i­vá a hang­sú­lyo­kat, és ez ered­mé­nyez­te azt, hogy a mű­vé­szek­nek min­dig, min­den ze­nei gesz­tus­ra bő­ven ju­tott ide­jük - mint az arany­kor­ban.

A Végh irá­nyí­tot­ta Camerata Salz­burg egy­­ko­ri kon­cert­mes­te­re, ARVID En­ge­g°ard, va­la­mint két ma­gyar kol­lé­gá­ja, a zon­go­ra­mű­vész VÁR­JON DÉ­NES és a csel­lis­ta FENYő LÁSZ­LÓ a ré­gi na­gyok ér­zé­keny­sé­gét fel­idé­ző, nagy­sze­rű elő­adás­ban tol­má­csol­ta a hang­ver­seny be­ve­ze­tő szá­ma­ként Bee­tho­ven c-moll tri­ó­ját (op. 1/3). Az Al­leg­ro con brio elő­adá­sa di­na­miz­mus és lágy­ság ket­tős­sé­gé­vel fegy­ver­zett le, foj­tott fe­szült­sé­get te­remt­ve, az An­dan­te cantabile con variazioni hall­ga­tá­sa­kor új­ra és új­ra rá kel­lett cso­dál­koz­ni a di­a­ló­gu­sok egy­sze­rű­sé­gé­re és ben­ső­sé­ges han­gu­la­tá­ra, a Me­nu­et­to ékes­sé­gét a zon­go­ra kris­tá­lyo­san per­gő hang­jai al­kot­ták, míg a Prestissimo fi­ná­lé­ban di­na­miz­mus és ár­nyalt­ság, ener­gia és el­lá­gyu­lás ket­tő­ssége ural­ko­dott - olyan szen­ve­dél­­lyel pá­ro­sul­va, amely már az Ap­passio­na­táig mu­ta­tott elő­re, de men­tes ma­radt min­den rá­me­nős­ség­től.

KELLER AND­RÁS és Arvid Engeg°ard fi­nom, át­élt, fi­gye­lem­mel te­li és a ze­ne min­den ap­ró moz­du­la­tá­ra re­a­gá­ló elő­adás­ban tol­má­csolt egy bő­sé­ges vá­lo­ga­tást Bar­tók Negy­ven­négy he­ge­dű­du­ó­já­ból. Re­me­kül meg­ér­tet­ték egy­mást, Keller Bar­tók irán­ti af­fi­ni­tá­sán nem is kel­lett cso­dál­koz­nunk, azt vi­szont öröm­mel nyug­táz­hat­tuk, hogy a nor­vég he­ge­dűs hang­sze­rén is anya­nyel­vi ter­­mé­sze­tes­ség­gel, ak­cen­tus nél­kül szü­le­tik meg a ma­gyar idi­ó­ma. Alig­ha­nem so­kan ér­tünk egyet ab­ban, hogy az el­ső rész csúcs­tel­je­sít­mény­ét egy újabb Bar­tók-mű, a Kont­rasz­tok hoz­ta meg, Keller, Vár­jon és KLE­NYÁN CSA­BA (kla­ri­nét) hár­ma­sá­nak hang­­sze­re­in. Ug­rás­ra kész fi­gye­lem, a pár­du­cok pon­tos­sá­ga jel­le­mez­te a meg­szó­lal­ta­tást, tö­ké­le­te­sen ki­ér­lelt tem­pók­kal, hang­súly­ok­kal és hang­zás­ará­nyok­kal, foj­tott, majd mind­un­ta­lan elő­tö­rő fe­szült­ség­gel, a szik­rá­zó in­du­la­tok és a bo­rot­va­éles in­tel­lek­tus egy­mást ki­egé­szí­tő, de egy­mást so­ha ki nem ol­tó je­len­lé­té­vel.

Vé­gül a szü­net után, mint a hu­má­num leg­tisz­tább öb­lé­be, úgy tér­tünk meg Schu­bert két­csel­lós C-dúr vo­nós­ötö­sé­be (D. 956), ame­lyet a ki­egé­szí­tett KELLER QUARTET (Keller And­rás, Környei Zsó­fia - he­ge­dű, Gál Zol­tán - mély­he­ge­dű, Sza­bó Ju­dit, Fe­nyő Lász­ló - gor­don­ka) adott elő. Az öböl-ha­son­lat va­ló­ban in­do­kolt, hi­szen az emblematikus nyi­tó­té­tel dal­la­ma­i­nak eb­ben az elő­adás­ban meg­volt az a jel­leg­ze­tes hul­lám­zá­sa, amely nem­csak a me­ló­dia időt­len­nek tet­sző rin­ga­tó­zá­sá­val azo­nos, de drá­ma és lí­ra szün­te­len vál­ta­ko­zá­sá­val is. Dús hang­zás, sok sö­tét tó­­nus, erő­tel­jes köz­pon­to­zás, ru­gal­mas fra­ze­á­lás jel­le­mez­te a - leg­fel­jebb né­hány ap­ró disztonálás ál­tal szep­lő­zött - ki­vá­ló pro­duk­ci­ót, amely a las­sú té­tel kön­­nyes lí­rá­já­val, a scher­zo ira­má­val és a ma­gya­ros fi­ná­lé dél­ceg rit­mi­ká­já­val sem ma­radt a hall­ga­tó adó­sa. (Má­jus 12. - Mű­vé­sze­tek Pa­lo­tá­ja, Fesz­ti­vál Szín­­ház. Ren­de­ző: Mű­vé­sze­tek Pa­lo­tá­ja)

CSENGERY KRISTÓF

 

A száz éve szü­le­tett Végh Sán­dor­ra és művé­sze­té­re idén szá­mos ese­mény em­lé­kez­tet. Töb­bek kö­zött nem­zet­kö­zi vo­nós­né­gyes-ver­seny, szo­bor­ava­tás, CD, élet­raj­zi könyv, in­for­ma­tív hon­lap - és mind­ezek ün­ne­pé­lyes fel­üté­se­ként ren­dez­ték meg a CAMERATA SALZ­BURG hang­ver­seny­ét. Bu­da­pes­ti mű­so­ruk Mo­zart Prá­gai szim­fó­ni­á­já­val in­dult. KELLER AND­RÁS pál­ca nél­kül, Végh Sán­dor be­szé­des moz­du­la­ta­it is meg­idéz­ve ve­zé­nyelt. Cél­sze­rű óva­to­sab­ban bán­ni az ilyen szel­lem­idé­ző gesz­tu­sok­kal: a pró­bál­ko­zás kön­­nyen üres póz­zá vál­hat, ros­­szabb eset­ben pe­dig pa­ró­di­á­vá. A kon­cert előtt a Mű­vé­sze­tek Pa­lo­tá­ja elő­a­dó­ter­mé­ben meg­te­kin­tet­tem egy port­ré­fil­met, ab­ból is ki­de­rült, hogy Végh sa­já­tos ve­zény­lé­si tech­ni­ká­ja (technikátlansága) el­vá­laszt­ha­tat­lan at­tól a mun­ka­mód­szer­től, me­lyet szo­ros és tar­tós, sze­mé­lyes mun­ka­kap­cso­lat ala­poz meg, va­la­mint an­nak a be­lá­tá­sa, hogy Végh kar­mes­ter­ként is pe­da­gó­gus volt, nem pusz­tán az adott pro­duk­ci­ót ké­szí­tet­te elő, ha­nem a ter­mé­sze­tes mu­zi­ka­li­tás és a ter­mé­sze­tes mu­zsi­ká­lás esz­mé­nyét és at­ti­tűd­jét is köz­ve­tí­tet­te. A Végh-cen­te­ná­rium szer­ve­zői egyéb­ként ép­pen ezt az at­ti­tű­döt tart­ják át­örö­kí­ten­dő­nek. Azt hi­szem, hogy Végh ze­ne­kar­ve­ze­tői ha­bi­tu­sá­tól ide­gen volt a ven­dég-kar­mes­ter­ke­dés, kön­­nyű be­lát­ni, hogy mi­ért.

A fen­ti­ek­kel össz­hang­ban alig­ha vé­let­len, hogy Keller és a Camerata Salz­burg - a ven­dég és a ze­ne­kar - kö­zöt­ti kom­mu­ni­ká­ció nem volt zök­ke­nő­men­tes. Az együt­tes érez­he­tő­en erős és pro­fi­los Mo­zart-kép­pel ér­ke­zett Bu­da­pest­re, és azt gya­ní­tom, hogy ez­zel a kép­pel a ze­ne­kar kon­cert­mes­te­ré­nek irá­nyí­tá­sá­val is meg­is­mer­tet­te vol­na a bu­da­pes­ti pub­li­ku­mot. E kép és Keller kar­mes­te­ri kon­cep­ci­ó­ja kö­zött nem volt na­gyon nagy kü­lönb­ség, de va­la­men­­nyi még­is­csak volt. Ez a ke­vés pe­dig a Prá­gai szim­fó­nia elő­adá­sá­ban ta­pasz­talt ap­róbb za­va­rok­ban mu­tat­ko­zott meg. A Camerata Salz­burg hang­zá­sa sok­ban ha­son­lít egy his­to­ri­kus együt­tes hang­zá­sá­ra, a kon­cer­ten ré­gi­es timpanit hasz­nál­tak, a vo­nó­sok alig (vagy egy­ál­ta­lán nem) vib­rált han­gon ját­szot­tak. Mind­ez moz­gé­ko­nyabb tem­pó­ra, gaz­da­gab­ban ta­golt já­ték­ra adott le­he­tő­sé­get. Az át­tet­szőbb, de egy­ben sé­rü­lé­ke­nyebb hang­kép koc­ká­za­ta vi­szont az, hogy egy eset­le­ges ki­sebb bot­lás is na­gyobb döc­ce­nő­nek hat. Keller nem akar­ta a kön­­nyebb utat vá­lasz­ta­ni, nem óhaj­tott „rá­ve­zé­nyel­ni" az ön­te­vé­keny tár­su­lat pro­duk­ci­ó­já­ra, nem félt a döc­ce­nők koc­ká­za­tá­tól. Min­ta bo­rí­té­kol­va lett vol­na, hogy az ön­te­vé­keny tár­su­lat nem min­dig ér­ti majd meg a kar­mes­te­ri szán­dé­kot. Utó­lag va­gyunk hát oko­sab­bak: sze­ren­csé­sebb lett vol­na a kön­­nyebb utat vá­lasz­ta­ni.

A foly­ta­tás vi­szont a ter­mé­sze­tes mu­zi­ka­li­tás ün­ne­pe volt. Johann Sebastian Bach két ver­seny­mű­ve, a BWV 1060 és a BWV 1062 jegy­zék­szá­mú két­zon­go­rás c-moll con­cer­tó­kat KLUKON EDIT és RÁNKI DEZSő ját­szot­ta. Bár ba­rokk zon­go­ra­hang tény­sze­rű­en nincs, most még­is hall­hat­tuk. Klukonéknak nem a szo­ká­sos mó­don si­ke­rült fá­ból vas­ka­ri­kát ké­szí­te­ni, nem csem­ba­lót imi­tál­tak, nem zon­go­rá­ra eről­te­tett ba­rokk já­ték­mód­dal kí­sér­le­tez­tek. A két zon­go­ris­ta sem­mit sem tit­kolt el a hang­szer jel­leg­ze­tes­sé­ge­i­ből, Bach mu­zsi­ká­ját a zon­go­ra leg­szebb hang­ja­i­val kel­tet­ték élet­re.

A kon­cert má­so­dik ré­szé­ben ma­ra­dék­ta­la­nul Keller el­kép­ze­lé­se ér­vé­nye­sült. Bee­tho­ven 7. szim­fó­ni­á­já­ból (im­már pál­cá­val) a nagy gesz­tu­so­kat és a sod­ró len­dü­le­tet fenn­tar­tó ener­gi­á­kat hív­ta elő. A mű in­terp­re­tá­ci­ó­ja nem mar­káns, in­kább csak mar­kí­ro­zott volt, a kar­mes­te­ri szán­dék aka­rat­tá vált. A ze­ne­kar igye­ke­zett meg­fe­lel­ni, a kot­ta­pul­tok mö­gött iga­zi pro­fik ül­tek, alá­zat­tal kö­vet­ték Kellert. Nem tu­dom azon­ban, hogy a kar­mes­ter ko­mo­lyan vé­gig­gon­dol­ta-e azt a tem­pót, me­lyet az utol­só té­tel­ben dik­tált (sze­rin­tem nem, ad hoc dön­tés volt), az min­den­est­re lát­szott, hogy a „fu­tam" vé­gé­re a di­ri­gens is „el­ké­szült az ere­jé­vel". A fi­ná­lé ab­szol­vá­lá­sá­nak vi­tat­ha­tat­la­nul volt sport­ér­té­ke, mű­vé­szi va­la­mi­vel ke­ve­sebb. (Má­jus 12. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­­ver­seny­te­rem. Ren­de­ző: Mű­vé­sze­tek Pa­lo­tá­ja)

MOLNÁR SZABOLCS

„o

 

 

„Szo­mo­rú da­lok, bal­la­dák" cím­mel adott ins­pi­rá­ló és ins­pi­rált dal­es­tet RAJK JU­DIT és WILHEIM AND­RÁS a FUGÁ-ban. A da­lok há­rom cik­lus­ba ren­dez­ve szó­lal­tak meg, el­ső­ként egy Liszt-, majd egy Bar­tók- és egy Ko­dály-cso­kor. A kon­cert cí­me e há­rom cik­lus ro­kon hang­vé­tel­ét ve­tí­tet­te elő­re. Az egyes da­ra­bok kom­po­zí­ci­ós dá­tu­ma­i­ra pil­lant­va nagy­já­ból nyolc év­ti­ze­det ölelt át a mű­sor, ám meg­le­he­tő­sen vi­lá­go­san ki­raj­zo­ló­dott egy há­rom év­ti­zed­nél rö­vi­debb bel­ső cent­rum, mely­ben Liszt ké­sei és Bar­tók ko­rai da­lai kap­tak he­lyet. A fel­csen­dü­lő öt Liszt-dal után Bar­tók 1904-ben írt Pi­ros al­má­ja pél­dá­ul úgy in­dult el, hogy nem le­he­tett iga­zán tud­ni, ez még az idős Liszt vagy már a fi­a­tal Bar­tók hang­ja, úgy tűnt, hogy az éne­kes ott ve­szi fel az est fo­na­lát, ahol a taps előtt le­tet­te. Unikális be­fo­ga­dói hely­zet ala­kult ki az­ál­tal, hogy Liszt-ze­nék ad­ták meg az est alap­hang­ját: úgy érez­het­tük, hogy a Bar­tók- és Ko­dály-da­lok meg­szü­le­té­sé­nek ide­jé­ben va­gyunk, nin­cse­nek év­ti­ze­dek­kel ké­sőb­bi da­ra­bok­ra hi­vat­ko­zó re­fe­ren­ci­á­ink. A Pi­ros al­mát hall­gat­va kö­rül­be­lül an­­nyit tu­dunk a ze­né­ről, mint dédszüleink 1904-ben. Ez­zel a tu­dás­sal Ko­dály Mónár An­ná­já­ban pél­dá­ul nagy biz­ton­ság­gal is­mer­tük fel a 19. szá­zad me­lod­rá­má­já­nak hang­ját és tech­ni­ká­ját; csak egé­szen hal­kan me­rem meg­je­gyez­ni, hogy ez a frap­pí­ro­zó kon­tex­tus a nép­ze­nei re­fe­ren­ci­á­kat is ko­mo­lyan el­ho­má­lyo­sí­tot­ta: az 1925-ös Ma­gyar nép­ze­ne so­ro­zat mű­sor­ra tű­zött hét da­la a nép­dal­fel­dol­go­zás hal­maz­ból egész egy­sze­rű­en át­ke­rült a Lied hal­maz­ba.

A Liszt-cso­kor ter­mé­sze­te­sen csu­pa fel­fe­de­zés. Egy Victor Hugo-megzenésítés, a Le crucifix (1879) há­rom sza­ka­sza ad­ta meg az alap­han­got. Egé­szen pon­to­san kvart­szext-ak­ko­rdok kü­lö­nös mix­tú­rá­ja, majd egy Trisz­­tán-hang­zat egé­szen sa­já­tos el­he­lye­zé­se az el­ső sza­kasz­ban, a má­so­dik­ban sem­mi­be ágas­ko­dó bő­ví­tett ak­kor­dok, a har­ma­dik­ban egy egy­szer­re der­mesz­tő és ki­fe­je­zés­sel te­lí­tett unisono dal­lam. Ért­he­tő, ha ezt a han­got egy bar­tó­ki ér­zé­keny­sé­gű kom­po­nis­ta a szá­zad­for­du­lón a sa­ját­já­nak érez­te. Rajk Ju­dit éne­ke - sem itt, sem a foly­ta­tás­ban - nem az elő­adás­mód kül­ső­sé­gei vagy az éne­kes trük­kök ál­tal vált szug­gesz­tív­vé, hang­ját nem sö­té­tí­tet­te, a kí­nál­ko­zó drá­mai ak­cen­tu­sok­ról zöm­mel le­mon­dott a tisz­ta ze­ne­i­ség ja­vá­ra. Még az olyan da­ra­bok ese­té­ben sem csá­bult el, mint az 1880-as, szín­pa­di dal­nak szánt Verlassen. A kí­sé­ret az ének­hez ha­son­ló­an ér­vé­nye­sí­tett egy­faj­ta im­ma­nens exp­res­­szi­vi­tást, a Le crucifix ese­té­ben pél­dá­ul nyil­ván­va­ló­nak tűnt a har­mó­ni­um kot­tá­ban jel­zett al­ter­na­tí­vá­ja. Ám nem az ana­li­ti­kus, szín­te­len zon­go­rá­zás jel­le­mez­te az es­tét, a Ko­dály-bal­la­dák­ban pél­dá­ul Wilheim lát­ta­tó kí­sé­re­te nél­kül ta­lán nem csil­lant vol­na fel a me­lo­drá­ma-as­­szo­ci­á­ció.

Liszt egyik Hei­ne­-da­lá­nak (Fichtenbaum steht einsam, 1854) elő­adá­sá­ban is szá­mos, a ké­sőb­bi­ek­ben vis­­sza­kö­szö­nő jel­leg­ze­tes­ség­re fi­gyel­het­tünk fel. A kí­sé­ret pu­ha lük­te­té­se, a gaz­da­gab­ban fel­ra­kott ak­kor­dok vis­­sza­fo­gott zen­gé­se, a ké­zen­fek­vő­nek tet­sző tánc­ka­rak­ter el­ho­má­lyo­sí­tá­sa a szub­li­mált rep­re­zen­tá­ció elő­adói igé­nyé­ről árul­ko­dott. S ha már a mű­sor­szer­ke­zet ré­vén a da­lok­ra ra­kó­dott ré­te­gek mint­egy ma­guk­tól le­fes­let­tek, az in­terp­re­tá­ció is igye­ke­zett meg­sza­ba­dul­ni min­den­től, ami be­fo­lyá­sol­hat­ná vagy egye­ne­sen fél­re­ve­zet­né a be­fo­ga­dást. A da­ra­bok meg­fo­gal­ma­zá­sa nem ál­lí­tott a da­lok­ról olyas­mit, me­lyet az in­terp­re­tá­ci­ós meg­szo­kás vagy a ha­gyo­mány tár­­sí­tott hoz­zá­juk. Eb­ből a szem­pont­ból is fel­fe­dez­te­tő ere­jű volt Bar­tók­tól a Buj­do­só ének vagy Ko­dály­tól a Meg­ha­lok, meg­ha­lok.

Az utol­só dal (Jaj, de sze­ren­csét­len idő­re ju­tot­tam) szö­ve­gé­vel azt hi­szem, hogy sen­ki sem tu­dott azo­no­sul­ni ezen az es­tén, fő­leg, hogy a hi­va­ta­los prog­ra­mon felül két rá­adás is el­hang­zott még, Dargomizsszkij két mű­ve, az Epitaph va­la­mint Ler­mon­tov hí­res ver­sé­nek meg­ze­né­sí­té­se (I szkucsno i grusztno, Áp­ri­ly La­jos for­dí­tá­sá­ban: Bú nyom és una­lom!). A két­dal­nyi íze­lí­tő nyo­mán so­kunk­nak meg­jött az ét­vá­gya egy Dargomizsszkij-est iránt. A két rá­adás egy tel­je­sen is­me­ret­len vi­lá­got tárt fel szá­mom­ra, a kon­cert­ről ha­za­tér­ve pe­dig azon­nal két kö­tet dalt és ro­mán­cot töl­töt­tem le a vi­lág­há­ló­ról (le­gá­li­san!). Az ét­vá­gyam nem csil­la­po­dott. (Má­jus 13. - FU­GA Bu­da­pes­ti Épí­té­sze­ti Köz­pont. Ren­de­ző: FU­GA)

MOLNÁR SZABOLCS

 

A Ze­ne­aka­dé­mia Régizene Tan­szé­ke sok hó­na­pig tar­tó, szer­te­ága­zó mun­ká­já­nak, kur­zu­sa­i­nak ered­mé­nyét sű­rí­tet­te ma­gá­ba A LISZT AKA­DÉ­MIA SZIM­FO­NI­KUS ZENEKARÁ-nak és AL­MA MA­TER KÓRUSÁ-nak (kar­igaz­ga­tó: ER­DEI PÉ­TER) VAS­HE­GYI GYÖRGY ál­tal ve­zé­nyelt Év­szak­ok-elő­adá­sa, amely­nek há­rom ének­szó­lis­tá­ja BARÁTH EMőKE, PA­TA­KI PO­TYÓK DÁ­NI­EL és MUR­VAI DÉ­NES volt. A rep­re­zen­ta­tív Haydn-ora­tó­ri­um in­té­ze­ti hang­ver­seny ke­re­té­ben tör­té­nő elő­adá­sa ép­pen­ség­gel koc­ká­za­tos vál­lal­ko­zás is le­he­tett vol­na, hi­szen a ha­tal­mas és vál­to­za­tos fel­dol­go­zan­dó anyag ös­­sze­szo­kott­ság te­kin­te­té­ben is rend­kí­vü­li kö­ve­tel­mé­nye­ket tá­maszt. Ám ez csak ak­kor je­lent va­ló­di prob­lé­mát, ha a fel­adat az in­téz­mény, il­let­ve az elő­adók szá­má­ra el­ső­sor­ban el­vég­zen­dő pen­zu­mot je­lent, nem pe­dig iz­gal­mas ze­nei ka­lan­dot. Nos, Vas­he­gyi György be­bi­zo­nyí­tot­ta, hogy ta­nár­ként is tá­vol áll tő­le a bü­rok­ra­ta-gon­dol­ko­dás, hi­szen a te­rem­ben úgy­szól­ván ta­pint­ha­tó volt az az oda­adás és lel­ke­se­dés, ame­lyet a hall­ga­tók­ból ál­ló együt­tes­ben éb­resz­tett.

Erő­tel­jes, min­den te­kin­tet­ben vi­lá­gos és egy­ben hall­ha­tó­an át­gon­dolt és meg­ér­tett pro­duk­ci­ó­nak vol­tunk ta­núi, amely­nek leg­szem­be­tű­nőbb eré­nye a ki­egyen­sú­lyo­zott­ság volt: a pó­di­um­ra lé­pő együt­tes va­la­men­­nyi al­ko­tó­ré­szé­ről - egé­szen ke­vés ki­vé­tel­lel - azt mond­hat­juk, hogy ál­lan­dó, ru­ti­nos együt­te­sek mér­cé­jé­vel mér­ve is ki­tű­nő tel­je­sít­ményt nyúj­tot­tak - igaz ez mind a ze­ne­kar­ra, mind az egé­szen ki­tű­nő kó­rus­ra, mind a continuo-szekcióra, mind pe­dig - nos, a szó­lis­ták több­sé­gé­re. Vas­he­gyi György pe­dig sem­mi­vel sem fek­te­tett be ke­ve­sebb ener­gi­át a mo­dern hang­sze­re­ken ját­szó in­té­ze­ti ze­ne­kar és a sa­ját, csu­pa szó­lis­tá­ból ál­ló kó­ru­sá­nál jó­val na­gyobb és jó­val ke­vés­bé vá­lo­ga­tott Al­ma Ma­ter Kó­rus ve­zény­lé­sé­be, mint a sa­ját együt­te­se­i­é­be. Ezt há­lál­ták meg a hall­ga­tók a ma­guk fe­gyel­me­zett lel­ke­se­dé­sé­vel.

A hang­anya­gá­ban és ének­tech­ni­ká­já­ban is min­den vá­ra­ko­zást fe­lül­mú­ló kó­rus mel­lett a pro­duk­ció ta­lán leg­ki­emel­ke­dőbb aktora a Hanne sze­re­pét ének­lő Baráth Emő­ke volt: az egye­tem doktorandusz hall­ga­tó­ja, egy­szer­smind már­is ke­re­sett kon­cer­te­ző mű­vész, egyik nagy és sok­ol­da­lú éne­kes-ígé­re­tünk. Nem­rég azt ír­tam ró­la Händel Te­o­dó­rá­já­nak ugyan­csak Vas­he­gyi ál­tal ve­zé­nyelt elő­adá­sa kap­csán, hogy ze­nei kva­li­tá­sa­i­val és ének­lé­sé­nek ér­zé­keny dif­fe­ren­ci­ált­sá­gá­val nem állt arány­ban az ál­ta­la meg­je­le­ní­tett fi­gu­ra drá­mai sú­lya. Nos, ezen az es­tén - mint egyéb­ként már an­­nyi­szor - sem­mi­fé­le hi­ány­ér­zet nem kí­sér­te ének­lé­sét és ala­kí­tá­sát: az ár­tat­lan­ság és tisz­ta­ság kis­sé egy­sí­kú­ra sti­li­zált, de Haydn zse­ni­je ál­tal még­is élő­vé va­rá­zsolt meg­tes­te­sí­tő­jé­nek sze­re­pe al­ka­ti­lag tö­ké­le­te­sen meg­fe­lel Baráth Emő­ke adott­sá­ga­i­nak. Eh­hez hoz­zá kell azon­ban ten­nünk, hogy nem csu­pán a na­i­vi­tás, az ár­tat­lan­ság meg­je­le­ní­té­sé­re van­nak esz­kö­zei, így cso­dá­la­to­san tisz­ta és kön­­nyű hang­ja és nagy­sze­rű tech­ni­ká­ja, ha­nem, mint pél­dá­ul a Tél kó­rus­sal kí­sért da­lá­ban („Ein Mädchen, das auf Ehre hielt"), amely­ben va­ló­sá­gos, csú­fon­dá­ros és hun­cut singspiel-figurává lé­nye­gül át, ta­nú­sá­got té­ve a ko­mi­kum irán­ti af­fi­ni­tá­sá­ról.

Han­gi­lag né­mi­leg in­disz­po­nált kez­dés után szebb­nél szebb ze­nei szá­mo­kat, em­lé­ke­ze­tes pil­la­na­to­kat kö­szön­he­tett a kö­zön­ség Pa­ta­ki Potyók Dá­ni­el­nek is, aki­nek kü­lö­nö­sen exp­res­­szív pi­a­nói vol­tak em­lé­ke­ze­te­sek. Nem cso­da, hogy ket­te­jük du­ett­jei is rend­re el­bű­völ­tek, leg­in­kább ta­lán az ősz élet­től duz­za­dó sze­rel­mi du­ett­je („Ihr schö­nen aus der Stadt"). Saj­nos a Si­mon sze­re­pét ének­lő Mur­vai Dé­nes tel­je­sít­mé­nye nem­csak két éne­kes tár­sá­é­tól ma­radt el nagy­ság­ren­dek­kel, de az egész elő­adás­ból is jócs­kán ki­rítt; ér­té­kel­he­tő­sé­gét alap­ve­tő tech­ni­kai prob­lé­mák aka­dá­lyoz­ták. El­len­súly­kép­pen fel­idéz­het­jük azon­ban az elő­adás szer­ves­sé­gét, ko­he­ren­ci­á­ját, a kó­rus­té­te­lek vá­lasz­té­ko­san ki­ala­kí­tott, hol üde, hol len­dü­le­tes, hol kép­sze­rű ka­rak­te­rét, vagy ép­pen a va­dász­je­le­net film­sze­rű re­a­li­tá­sát, a va­dász­kür­tök eksz­ta­ti­kus har­so­gá­sát. Vas­he­gyi épp­olyan plasz­ti­ci­tás­sal je­le­ní­tet­te meg az ősz zá­ró kör­tán­cá­nak mo­nu­men­tá­lis tab­ló­ját, mint ke­vés­sel ké­sőbb a Tél ze­ne­ka­ri be­ve­ze­tő­jé­ben a le­ha­nyat­ló szűk kvart ener­vált­sá­gá­ban is hal­lat­la­nul ex­p­resszív gesz­tu­sát. Egy­szó­val: az Évszakok pon­to­san úgy szó­lalt meg, aho­gyan al­ko­tó­ja elképzelte: lát­szó­lag na­iv és kon­ven­ci­o­ná­lis kép­sor­ként, amely­nek azon­ban min­den egyes rész­le­té­ben az em­be­ri lét tel­jes­sé­ge tük­rö­ző­dik. (Má­jus 14. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Ren­de­ző: Liszt Fe­renc Ze­ne­mű­vé­sze­ti Egye­tem)

MALINA JÁNOS

 

Ha ki­mond­juk ezt a ne­vet: A LIP­CSEI GEWANDHAUS ZE­NE­KA­RA, Eu­ró­pa (s ér­te­lem­sze­rű­en a nyu­ga­ti vi­lág) egyik leg­ré­geb­bi szim­fo­ni­kus együt­te­sé­ről be­szé­lünk. A nagy múlt nem szül szük­ség­kép­pen fé­nyes je­lent. A Ge­wand­haus­or­ches­ter mű­kö­dé­sét a hős­kor­ban, a 19. szá­zad kö­ze­pén Felix Mendelssohn-Bartholdy ne­ve fém­je­lez­te, de a szá­zad­for­du­lón és a 20. szá­zad el­ső fe­lé­ben is olya­nok áll­tak az együt­tes élén, mint Arthur Nikisch, Wil-helm Furtwängler, Bruno Walter, Hermann Aben­droth. Ne­kik kö­szön­he­tő (el­ső­sor­ban Nikischnek) az együt­tes mí­to­sza, az, hogy mu­zsi­ká­lá­sát a né­met ze­ne­ka­ri ha­gyo­mány egyik leg­fon­to­sabb le­té­te­mé­nye­se­ként em­le­get­ték. 1970 és 1996 kö­zött azon­ban ne­gyed­szá­za­don át Kurt Masur volt a ve­ze­tő kar­mes­ter: ma­gam az együt­tes het­ve­nes és nyolc­va­nas évek­be­li kon­cert­je­it el-el­csíp­ve s hang­le­me­ze­it rend­sze­re­sen hall­gat­va min­dig érez­tem a meg­fel­leb­bez­he­tet­len szak­mai biz­ton­sá­got, a két­ség­kí­vül je­len­lé­vő igé­nyes­sé­get - de a je­len­tős sze­mé­lyi­ség ki­su­gár­zá­sát s az en­nek ered­mé­nye­ként meg­szü­le­tő kü­lön­le­ges szug­gesz­ti­vi­tást so­ha. Masur, mit szé­pít­sük, nem egy Furt­w¨ang­ler. Mos­ta­ná­ban - de leg­ké­sőbb 2005-től, ami­ó­ta az olasz RICCARDO CHAILLY áll a ze­ne­kar élén - a Lip­cse­i­ek so­kat vis­­sza­kap­tak a fé­nyes múlt di­cső­sé­gé­ből. Is­mét olyan mű­vész ve­ze­ti őket, aki­nek sze­mé­lyi­sé­gé­ben ott a te­rem­tő szug­gesz­ti­vi­tás több­le­te, s ez át­su­gár­zik a ze­ne­ka­ri já­té­kon.

De iga­zod­junk az est idő­rend­jé­hez, s kezd­jük a szó­lis­tá­val, mert a kon­cert el­ső fe­lét ver­seny­mű töl­töt­te ki. Sosztakovics 1. he­ge­dű­ver­seny­ét (a-moll, op. 77) LEONIDASZ KAVAKOSZ hang­sze­rén hal­lot­tuk. Az 1948-ban ke­let­ke­zett, de a szer­zői ön­cen­zú­ra ál­tal a nyil­vá­nos­ság elől egé­szen 1955-ig el­zárt mű a ma­ga lel­ki sza­ka­dé­kok­ba pil­lan­tó, val­lo­má­sos köz­vet­len­sé­gé­vel és to­rok­szo­rí­tó tra­gi­ku­má­val ép­pen olyan nagy for­má­tu­mú elő­adó után ki­ált, mint a ma­gyar kö­zön­ség ál­tal már szo­ná­ta­es­te­ken és ná­lunk tur­né­zó nagy nyu­ga­ti ze­ne­kar­ok szó­lis­tá­ja­ként egy­aránt több­ször (s min­dig cso­dá­lat­tal) hal­lott 45 éves gö­rög mu­zsi­kus. Négy­té­te­les, „szim­fo­ni­kus" kon­cep­ció, sö­tét han­gu­la­tok és a ver­seny­mű­vek­től el­várt hó­dí­tó csil­lo­gás tel­jes mel­lő­zé­se, ugyan­ak­kor bo­szor­ká­nyos vir­tu­o­zi­tást kö­ve­te­lő tech­ni­kai ne­héz­ség - ezek az 1. he­ge­dű­ver­seny leg­főbb jel­lem­zői. Kavakosz a mű­höz il­lő el­mé­lyült ko­moly­ság­gal kö­ze­lí­tett szó­la­má­hoz. Vo­nó­ja alatt a Nocturne kez­de­ti nyu­godt, fo­lya­ma­tos ének­lé­se fok­ról fok­ra át­tü­ze­sed­ve ju­tott el a szen­ve­dé­lyes deklamációig. A Scher­zo ira­ma le­nyű­gö­zött, a szó­ló­he­ge­dű dú­san zen­gő hang­já­ba ke­ve­re­dő nyers tó­nu­sok, a fel­ki­ál­tá­sok és si­ko­lyok, az in­du­ló­ka­rak­ter kér­lel­he­tet­len­sé­ge, a „nyűvős" hang­szer­ke­ze­lés - mind­ezek az ádáz-dé­mo­ni meg­szó­la­lás­mód hi­te­lét szol­gál­ták. A Passacaglia üte­me­i­ben a ze­ne­kar sok sú­lyos-sö­tét hang­tömb­je és a szó­ló­he­ge­dű fel­aj­zott ágá­lá­sa együtt raj­zol­ta ki egyet­len ha­tal­mas cres­cen­do-emel­ke­dés ívét. Az ezt kö­ve­tő, té­tel­nyi ter­je­del­mű Cadenza Kavakosz ér­tel­me­zé­sé­ben azt pél­dáz­ta, mi­lyen az, ami­kor a vir­tu­o­zi­tás nem att­rak­tív de­ko­rá­ci­ós elem, ha­nem a dúlt lé­lek mé­lyé­ről fel­tö­rő in­du­la­tok hang­szer­tech­ni­kai ve­tü­le­te (a ko­lo­ra­tú­rák eh­hez ha­son­ló át­lé­nye­gí­té­sét ta­pasz­tal­hat­juk meg oly­kor Cecilia Bartoli éne­ké­ben). A mű vé­gén ör­dö­gi szá­gul­dá­sá­val sze­gez­te szék­hez hall­ga­tó­ját a Burlesque. Nem sze­ret­ném azt a be­nyo­mást kel­te­ni, hogy min­den­ről Ba­rá­ti Kris­tóf jut eszem­be, még­sem hagy­ha­tom em­lí­tés nél­kül, hogy pár hét­tel Kavakosz előtt a je­les ma­gyar mű­vész hang­sze­rén, a Pan­­non Fil­har­mo­ni­ku­sok kí­sé­re­té­vel, a Müpa nagy­ter­mé­ben szin­tén meg­szó­lalt Sosztakovics 1. he­ge­dű­ver­se­nye: büsz­kén ál­lít­hat­juk, az a pro­duk­ció sem­mi­ben sem ma­radt el a Kavakoszé mö­gött.

Riccardo Chaillyval úgy jár­tam, mint ko­ráb­ban né­hány más, ha­son­ló­an ki­vá­ló, nem­zet­kö­zi hí­rű kar­mes­ter­rel, pél­dá­ul Antonio Pappanóval vagy Esa-Pekka Sa­lo­nen­nel: al­ka­lom­sze­rű­en éve­ken át kós­tol­gat­tam fel­vé­te­le­it, és per­sze meg is ál­la­pí­tot­tam ma­gam­ban, hogy je­len­tős di­ri­gens, de a mu­zsi­kus iga­zi ki­su­gár­zá­sa, a lé­nyé­ből ára­dó moz­gó­sí­tó erő a sze­mé­lyes ta­lál­ko­zá­sig rejt­ve ma­radt előt­tem. Más szó­val: Chail­ly ki­tű­nő le­me­ze­ket ké­szít, de mint a szug­gesz­tív mu­zsi­ku­sok ál­ta­lá­ban, ő is a je­len­lét mű­vé­sze, s ezt ad­dig nem tud­hat­tam, amíg nem volt sze­ren­csém őt élő hang­ver­se­nyen lát­ni-hal­la­ni. A ze­ne­kar­ral ki­ala­kí­tott kap­cso­la­ta egy­fe­lől az ál­lan­dó ener­gia­át­adás­ra, ösz­tön­zés­re, a foly­to­nos „együtt-él­mény" lel­ke­sí­tő és kö­zös ka­land­ra hí­vó im­pul­zu­sa­i­ra épül, más­fe­lől Chailly mind­eköz­ben a le­he­tő leg­ter­mé­sze­te­seb­ben for­dul a rész­le­tek fe­lé: nem­csak tü­ze­li, biz­tat­ja ze­ne­ka­rát, de pál­cá­ja alatt új­ra és új­ra olyan nüanszokra kell fel­fi­gyel­nünk, ame­lyek más elő­adá­sok­ban el­sik­kad­nak. Brahms 3. szim­fó­ni­á­ja a kon­cert­re­per­to­ár si­má­ra kop­ta­tott ré­gi rög­hegy­sé­ge­ként ugyan­csak fi­gye­lem­re­mél­tó te­rep egy ef­faj­ta újrafelfedező ván­dor­út­hoz.

Apó­sá­gok­ról van szó, de ezek­ből sok van, s együtt va­ló­ság­gal vér­át­öm­lesz­tés­ben ré­sze­sí­tik a mű­vet: itt egy fi­gye­lem­re­mél­tó nagy­bőgő-pizzicato, ott egy ki­szé­le­sí­tett dal­lam­moz­du­lat a he­ge­dű­kön, amott a réz­fú­vók mar­káns be­lé­pé­se - és a jól, sőt túl­sá­go­san is jól is­mert­nek hitt mű hir­te­len meg­te­lik friss erő­vel, köz­lé­keny­ség­gel. Chailly csu­pa tűz, árad be­lő­le a kö­zös ze­né­lés örö­me. Ér­tel­me­zé­sé­ben len­dü­let és szen­ve­dély te­lí­tet­te a bá­tor hang­súly­ok­kal ta­golt nyi­tó­té­telt, ár­tat­la­nul éne­kelt a C-dúr An­dan­te élén a kla­ri­né­tok ál­mo­dó té­má­ja, az őszi er­dők me­lan­ko­li­kus só­ha­ja szó­lalt meg  a csel­ló­kon a c-moll Po  al­leg­ret­tó­ban, és a jel­leg­ze­tes, „fű alat­ti" sotto voce kez­dést iga­zi drá­ma kö­vet­te az el­söp­rő szen­ve­dél­­lyel tol­­má­csolt fi­ná­lé elő­adá­sa­kor. A nagy si­kert egy di­a­dal­mas élet­öröm­mel te­li Aka­dé­mi­ai ün­ne­pi nyi­tány (op. 80, 1880) meg­szó­lal­ta­tá­sá­val há­lál­ta meg ze­ne­kar és kar­mes­te­re. Chailly a je­lek sze­rint na­gyon bol­­dog az ő Gewand­haus­­or­ches­te­r­ével, a Lip­cse­i­ek pe­dig né­met vis­­sza­fo­gott­ság­gal vi­szo­noz­zák kar­mes­ter­ük ola­szo­san túl­ára­dó sze­re­te­tét. De já­té­kuk­ból nyil­ván­va­ló­vá vá­lik, hogy ké­szek min­dent meg­ten­ni, amit a Maestro kér. Ha an­nak ide­jén le­nyom­tak egy bő ne­gyed­szá­za­dot az unal­mas Ma­sur­ral, most iga­zán ki­jár­na ne­kik hu­szon­öt gyö­nyö­rű év Chail­ly tár­sa­sá­gá­ban - nem? (Má­jus 18. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Ren­de­ző: Mű­vé­sze­tek Pa­lo­tá­ja)

CSENGERY KRISTÓF

 

Új­ra fel­hang­zott, az utób­bi hó­na­pok­ban ta­lán már ne­gyed­szer, Rah­ma­nyi­nov 3., d-moll zon­go­ra­ver­se­nye a Mű­vé­sze­tek Pa­lo­tá­já­ban. A NEM­ZE­TI FIL­HAR­MO­NI­KU­SOK és KO­CSIS ZOL­TÁN so­ro­za­tá­ban a mi­na­pi 2. zon­go­ra­ver­senyt kö­vet­te, s a kon­cert kez­de­té­re vár­va meg is for­dult a fe­jem­ben, hogy Mo­zart zon­go­ra­ver­se­nyei vagy Bee­tho­ven szim­fó­ni­ái újab­ban fel­tű­nő­en hát­tér­be szo­rul­tak a hang­ver­seny­nap­tár­ban az orosz mes­ter kon­cert­je­i­hez vi­szo­nyít­va. Ha­mar el­fe­led­kez­tem azon­ban fenntartá­som­ról, mert a hang­ver­senyt nyi­tó da­rab, amely­nek ma­gán­szó­la­mát - be­ug­ró­ként - a Pá­rizs­ban élő KUN WOO PAIK ad­ta elő, va­rázs­la­to­san kez­dő­dött, és sok­ré­tű gaz­dag­ság­gal bon­ta­ko­zott ki, oly­an­­nyi­ra, hogy vé­gül ar­ra a vi­lá­gos meg­győ­ző­dés­re ju­tot­tam, hogy mindmeg­an­­nyi d-moll zon­go­ra­ver­seny kö­zül egy­ér­tel­mű­en Ko­csis és Paik in­terp­re­tá­ci­ó­ja vi­szi el a pál­mát.

A ko­re­ai szü­le­té­sű zon­go­ris­ta már a kez­dő­té­mát fe­szült fi­gyel­met kelt­ve, egye­dül­ál­ló­an lágy hang­kép­zés­sel, ha­tár­ta­la­nul ér­zé­keny ar­ti­ku­lá­ci­ó­val ját­szot­ta. Cho­pi­ne­sen ál­mo­do­zó pil­la­na­tai, pasz­tell­szí­nek­ben dús­­ká­ló já­té­ka azon­ban sem­mi­képp sem va­la­mi­faj­ta szét­fo­lyó vagy dekoncentrált elő­adás je­lei vol­tak, ép­pen el­len­ke­ző­leg. Ahol a ze­ne ka­rak­te­re ezt kí­ván­ta, Paiknak ép­pen a rend­kí­vül erő­tel­jes bil­len­té­se, já­té­ká­nak acé­los­sá­ga je­len­tett ki­vé­te­les él­ményt. Ám akár az in­di­vi­du­á­lis hang, akár a briliancia jel­le­mez­te a pil­la­nat ka­rak­te­rét, Kun Woo Paik min­dig bá­mu­la­to­san kont­rol­lált mó­don ját­szott. A té­tel ha­tal­mas ka­den­ci­á­ját pe­dig egé­szen nagy­sza­bá­sú­an épí­tet­te föl, s elő­adá­sát a ha­tár­ta­lan sza­bad­ság, az imp­ro­vi­zá­ció szel­le­me ha­tot­ta át. Ér­de­kes volt meg­fi­gyel­ni, hogy já­té­ká­nak lágy és ér­zé­keny ré­te­ge mi­lyen erő­tel­je­sen ha­tott Ko­csis­ra és a ze­ne­kar­ra is, és mi­lyen re­me­kül al­kal­maz­kod­tak hoz­zá nem csu­pán a te­tő­pont­ok erő­tel­jes, ra­gyo­gó pil­la­na­ta­i­ban, ha­nem az int­ro­ver­tált pil­la­na­tok el­mé­lyült­sé­gé­ben és göm­bö­lyű hang­zá­sá­ban is. Hor­váth Bé­la pe­dig is­mét úgy obo­á­zott, hogy egy pil­la­nat­ra min­den mást el­fe­lej­tet­tünk.

A las­sú té­tel egyet­len, mes­te­ri­en ki­fe­szí­tett ív­ként szó­lalt meg - fel­hor­ga­dá­sa és le­csi­tu­lá­sa is tisz­ta köl­té­szet volt, me­lyet a vo­nó­sok őszi­es szí­nei, meg a met­sző tisz­ta­sá­gú fú­vós unisonók tet­tek ér­zék­le­tes­sé. A zá­­ró­té­tel­ben a nagy hang­tö­me­gek len­dü­le­te va­la­mi­fé­le tün­dé­ri jel­leg­gel és ezüs­tös csil­lo­gás­sal öt­vö­ző­dött, egy­ben pe­dig itt ér­vé­nye­sült leg­ké­zen­fek­vőb­ben a 66 esz­ten­dős szó­lis­ta bo­szor­ká­nyos tech­ni­ká­ja és ki­rob­ba­nó ener­gi­á­ja.

Mind­ezek után Brahms 2., D-dúr szim­fó­niá­­já­nak elő­adá­sa sem­mi­képp sem ha­tott le­ve­ze­tés­ként, ki­en­ge­dés­ként. Megint hal­lat­la­nul egy tömb­ből fa­ra­gott in­terp­re­tá­ci­ót ka­pott a kö­zön­ség, amely­ben a ko­ráb­ban em­lí­tett, szo­kat­la­nul gyön­géd és le­ke­re­kí­tett ze­ne­ka­ri hang­zás szé­pen emel­te ki a mű so­kat em­le­ge­tett idil­li ol­da­lát, mi­köz­ben egyéb ar­cai, a II. té­tel­ben rej­lő re­zig­ná­ció vagy a fi­ná­lé­ban ki­rob­ba­nó fe­szült­sé­gek is dif­fe­ren­ci­ált és szug­gesz­tív mó­don szó­lal­tak meg. A nyi­tó­té­tel ha­mi­sí­tat­lan pasz­to­rá­lis han­gu­la­ta és gör­dü­lé­keny­sé­ge a ze­ne­kar im­po­ná­ló pre­ci­zi­tá­sá­val és a hang­zás ho­mo­ge­ne­i­tá­sá­val ta­lál­ko­zott, a réz­fú­vók ne­­mes hang­zá­sa ki-ki­vi­lá­gí­tott az elő­adás­ból, az álom­sze­rű­en meg­fo­gal­ma­zott kóda pe­dig lí­rai mó­don zár­ta a té­telt. Pi­cit a szláv bá­nat hang­jai szó­lal­tak meg a nagy íve­ket ös­­sze­fo­gó, pom­pás tem­pót vá­lasz­tó Ko­csis irá­nyí­tá­sa alatt a las­sú té­tel­ben - no igen, Brahms Dvo¡rákot is sok­ra be­csül­te.
A Scher­zo az elő­adás ra­gyo­gó szín­folt­ját je­len­tet­te a jól­eső agogikai be­avat­ko­zá­sok­kal, ha­mi­sí­tat­lan men­delssoh­nos au­rá­já­val, a szem­te­len elő­kék­kel. A zá­­ró­té­tel­ben pe­dig vég­ér­vé­nye­sen meg­­győ­ződ­het­tünk ar­ról, hogy a Nem­ze­ti Fil­­har­mo­ni­kus Ze­ne­kar egy­re ki­emel­ke­dőbb ér­té­kű inst­ru­men­tum­má vá­lik Ko­csis ke­zé­ben, s hogy ez­zel az inst­ru­men­tum­mal ho­va­to­vább ugyan­úgy eg­­gyé vá­lik, mint - már hos­­szú ide­je - el­ső hang­sze­ré­vel, a zon­go­rá­val. (Má­jus 19. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Ren­de­ző: Nem­ze­ti Fil­har­mo­ni­ku­sok)

MALINA JÁNOS

 

A szláv ze­ne­tör­té­net há­rom stí­lus­kor­szakát idéz­te meg orosz vagy az orosz kul­túr­kör­höz kö­ze­li mu­zsi­ku­sok elő­adá­sá­ban a BU­DA­PES­TI FESZ­TI­VÁL­ZE­NE­KAR  má­jus vé­gi kon­cert­hár­ma­sá­nak mű­so­ra:  a hang­ver­se­nyek prog­ram­ján elő­ször Alfred Schnittke (Nem) Szentivánéji álom fel­ira­tú, 1985-ös kel­te­zé­sű szim­fo­ni­kus opusza hang­zott el - a fur­csa cím va­ló­já­ban egy le­for­dít­ha­tat­lan hu­mo­rú né­met szó­já­ték­ból ered: (K)ein Sommernachtstraum állt ere­de­ti­leg a par­ti­tú­ra cím­ol­da­lán. Ezt Dmitrij Sosztakovics  2. he­ge­dű­ver­se­nye kö­vet­te (cisz-moll, op. 129 - 1967), majd a szü­net után Csaj­kovsz­kij By­ron nyo­mán kom­po­nált Manf­réd-szim­fó­ni­á­ja tet­te fel a mű­sor­ra ro­man­ti­kus szel­lem­ben a ko­ro­nát (op. 58 - 1885). Az es­tet a hu­­szon­két éve ha­zá­já­tól tá­vol élő DMIT­RIJ KITAJENKO (1940) ve­zé­nyel­te, aki­nek nem­zet­kö­zi pá­lyá­ját 1969-ben a leg­el­ső Karajan-ver­se­nyen ara­tott győ­ze­lem in­dí­tot­ta el; a di­ri­gens mos­ta­ná­ban ép­pen Csaj­kovsz­kij ös­­szes szim­­fó­ni­á­já­nak le­mez­­fel­vé­te­lén dol­go­zik együt­­te­­se, a köl­ni Gür­ze­nich Ze­­ne­kar élén. Kita­jen­ko ré­gi is­me­rő­sünk, sok­szor lát­tuk-hal­lot­tuk - ke­vés­bé ré­gen, de szin­tén is­mer­jük a ver­seny­mű szó­lis­tá­ját: az 1974-ben szü­le­tett, négy­éves ko­rá­tól Auszt­ri­á­ban ne­vel­ke­dett lit­ván JULIAN RACH­LIN já­té­kát nem egy­szer él­vez­het­te már a ma­gyar kö­zön­ség.

Alfred Schnittke (1934-1998), aki­nek ko­rai stí­lu­sa Sosztakovics be­fo­lyá­sá­ról árul­ko­dik, ké­sőbb pe­dig No­no ha­tá­sá­ra a sze­ria­­lizmussal is kí­sér­le­te­zett, most hal­lott (alig pár per­ces) ze­ne­ka­ri da­rab­já­ban már iga­zi poszt­mo­dern al­ko­tó­ként áll előt­tünk, aki szel­le­me­sen ke­ve­ri a stí­lu­sok kár­tyá­it, vir­tu­ó­zan ját­szik em­lé­ke­ink és kul­tu­rá­lis be­­ideg­ző­dé­se­ink húr­ja­in. Az ál-mo­zar­ti
ze­ne­ként kez­dő­dő (K)ein Som­­mer­nacht­straum (amely a Salz­bur­gi Ün­ne­pi Já­té­kok meg­ren­de­lé­se nyo­mán ké­szült, és ott is mu­tat­ták be) af­fé­le „el­raj­zolt klas­­szi­ka" be­nyo­má­sát kel­ti: az ele­in­te tisz­ta hang­zás idő­vel egy­re in­kább be­ma­sza­to­ló­dik, a múlt ma­ku­lát­lan szép­sé­gén fol­tot ejt a je­len sok­fé­le mocs­ka. A fu­vo­la, csem­ba­ló, cse­lesz­ta éte­ri hang­ja­i­tól el­ju­tunk a gro­teszk vurst­li­ig.  Ke­cses­ség és bor­za­dály vál­ta­ko­zá­sa ad­ja  a könnyed mű - a szer­zői mű­faj­meg­je­lö­lés sze­rint ron­dó - di­na­mi­ká­ját, kis­sé ta­lán túl­sá­go­san is egy­sze­rű­en de­kó­dol­ha­tó mon­da­ni­va­ló­val.

Sosztakovics Má­so­dik he­ge­dű­ver­se­nye sze­lí­debb mű, mint az El­ső. Nem vág­ja fal­hoz a hall­ga­tót, nem ra­gad­ja tor­kon, nem szem­be­sí­ti éj­sö­tét tar­tal­mak­kal. A nyi­tó Mo­­­de­ra­to mind­vé­gig na­gyon vis­­sza­fo­gott, az Ada­­gi­ót a szó­ló­hang­szer las­sú, halk ének­lé­se jel­lem­zi, s az iga­zi di­na­miz­mus pil­­la­na­tai csak az Al­leg­ro fi­ná­lé­ban ér­kez­nek el, amely­ben vég­re jel­leg­ze­tes sosz­ta­ko­vicsi in­du­ló­ze­nét is hal­lunk, sok gro­teszk elem­mel, sod­ró daktilikus rit­mi­ká­val és az ütők ha­tá­sos köz­pon­to­zá­sá­val. „Jólnevelt" par­ti­tú­ra te­hát ez az 1. he­ge­dű­ver­sen­­nyel ös­­sze­vet­ve - ke­vés­bé ud­va­ri­a­san azon­ban úgy is fo­gal­maz­hat­nánk: míg előd­je két­ség­kí­vül re­mek­mű, ez a kom­po­zí­ció alig­ha az. De azért jó, sőt na­gyon jó ze­ne, és Julian Rach­lin ma­gas szín­vo­na­lon tol­má­csol­ta. Ki­tű­nő he­ge­dűs, tar­tal­mas hang­gal, per­fekt, te­her­bí­ró tech­ni­ká­val és a ka­rak­te­rek irán­ti ér­zé­keny­ség­gel - ez az opusz azon­ban nem kí­nált al­kal­mat szá­má­ra ah­hoz, hogy en­nél több­nek: je­len­tős elő­adó­nak is mu­tat­koz­zék.

Kitajenko iga­zi pro­fes­­szi­o­nis­ta, aki a kar­mes­te­ri tech­ni­kát fel­ső­fo­kon ural­ja. Ele­gáns moz­du­lat­kész­let­tel, pon­to­san ve­zé­nyel, sőt még bi­zo­nyos rep­re­zen­ta­tív jel­leg is mu­tat­ko­zik gesz­tu­sa­i­ban, de sze­ren­csé­re a „vi­zu­á­­­­lis esz­té­ti­kum" ná­la so­ha nem ural­ko­dik el úgy, mint hon­fi­tár­sai kö­zül, mond­juk, a mos­ta­ná­ban Ma­gyar­or­szá­gon (sze­ren­csé­re) rit­kán meg­for­du­ló Jurij Szimonovnál. Kitajenko mér­ték­tar­tó és jó íz­lé­sű, igaz, nem úgy­ne­ve­zett „nagy egyé­ni­ség". Vi­szont jó mu­zsi­kus: Schnittke-olvasatában ta­lál­ko­zott iró­nia és tra­gi­kum, nosz­tal­gi­kus vissza­pil­lan­tás és szo­ron­gó elő­re­te­kin­tés, a Soszta­kovics-kíséret pe­dig min­den­ben hoz­zá­já­rult ah­hoz, hogy a mű hi­te­le­sen, va­ló­di ár­fo­lya­mán mu­tat­koz­zék előt­tünk. Iga­zi ju­ta­lom­já­té­ka per­sze a kar­mes­ter­nek a szü­net utá­ni zá­ró szám, Csaj­kovsz­kij Man­f­réd-szim­fó­ni­á­ja volt. Ez a „nem jel­lem­ző" ka­te­gó­ri­á­já­ba tar­to­zó mű át­me­ne­ti­leg Ber­li­oz kö­ve­tő­jé­nek mu­tat­ja a bom­basz­ti­kus ha­tá­sok­kal kí­sér­le­te­ző (s a kí­sér­let ered­mé­nyé­től utóbb el is ked­vet­le­ne­dő) mes­tert. Kitajenko leg­főbb ér­de­me, hogy a Manf­réd-szim­fó­nia egyen­sú­lyát ta­lál­ta meg: nem fosz­tot­ta meg pá­to­szá­tól és hang­zás­vo­lu­me­né­től, de nem is en­ged­te át­csúsz­ni a ha­tás­va­dá­szat in­go­vá­nyos te­rü­le­té­re. Hi­te­les ér­zel­mek­kel, szí­nes és gaz­dag hang­zás­sal,  a nagy­for­ma gran­di­o­zi­tá­sát ér­vé­nye­sít­ve mu­tat­ta fel a csaj­kovsz­ki­ji szim­fo­ni­kus ter­més rit­kán üd­vö­zöl­he­tő mos­to­ha­gyer­me­két. A Fesz­ti­vál­ze­ne­kar mind­vé­gig kedv­vel és tu­dá­sa leg­ja­vát nyújt­va mu­zsi­kált ke­ze alatt. (Má­jus 26. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Ren­de­ző: Bu­da­pes­ti Fesz­ti­vál­ze­ne­kar)

CSENGERY KRISTÓF

 

A MA­GYAR RÁ­DIÓ SZIMFO­NI­KUS ZENEKARÁ-nak má­jus vé­gi kon­cert­je ös­­szes­sé­gé­ben ki­egyen­lí­tett és jó szín­vo­na­lú volt. VAJ­DA GER­GELY a hang­ver­seny el­ső fe­lé­ben két Bar­tók-mű­vet ve­zé­nyelt, a má­so­dik­ban Bee­tho­ven 3. szim­fó­ni­á­ját.

A mű­sor Bar­tók Négy ze­ne­ka­ri da­rab­já­val kez­dő­dött. A kö­zel­múlt­ban két igen el­té­rő, de egy­ként em­lé­ke­ze­tes kar­mes­te­ri meg­kö­ze­lí­tés­ben hal­lot­tam ezt a kom­po­zí­ci­ót. Eöt­vös Pé­ter a Gö­te­bor­gi Szim­fo­ni­kus Ze­ne­kar, Ko­csis Zol­tán a Nem­ze­ti Fil­har­mo­ni­ku­sok élén di­ri­gál­ta. Ko­csis a mű drá­mai po­ten­ci­ál­ját ke­res­te, s en­nek meg­fe­le­lő­en éle­sebb, na­gyobb kont­rasz­to­kat kel­tő fén­­nyel vi­lá­gí­tot­ta át a par­ti­tú­rát. Eöt­vös má­sik utat vá­lasz­tott, ő nem üt­köz­tet­te, in­kább egy­más­hoz kö­ze­lí­tet­te a kü­lön­bö­ző ze­nei ka­rak­te­re­ket: Bar­tók mu­zsi­ká­ja így lágy hul­lám­zás­sal, egy­más­ba tű­nő ké­pek so­ro­za­ta­ként szó­lalt meg, és - füg­get­le­nül a gya­nít­ha­tó szer­zői szán­dék­tól - a négy té­tel han­gu­la­ta is job­ban egy­más­hoz csi­szo­ló­dott. Vaj­da Ger­gely most hal­lott ér­tel­me­zé­se er­re az utób­bi­ra em­lé­kez­te­tett. Eöt­vös­höz ha­son­ló­an a par­ti­tú­ra fes­tő­i­sé­gé­re kon­cent­rált, pom­pás szí­nek­kel és szín­­ár­nya­lat­ok­kal ta­lál­koz­hat­tunk, a ze­ne ter­mé­sze­tes gör­dü­lé­keny­ség­gel bon­ta­ko­zott ki. Szé­pen, egy­sé­ge­sen és át­tet­sző­en szólt a vo­nós­kar; ka­rak­te­res, ízes meg­szó­la­lá­so­kat hall­hat­tunk a fa­fú­vós­ok­tól; a réz­fú­vós­ok já­té­kát pe­dig rit­ka ér­zé­keny­ség jel­le­mez­te. Az össz­hang­zás te­kin­te­té­ben a leg­ap­róbb moz­za­nat sem ma­radt ár­nyék­ban, jól ér­vé­nye­sült a két hár­fa, tisz­tán hal­lat­szott a cse­lesz­ta és a zon­go­ra hang­ja. Bos­­szan­tó, hogy ugyan­ez az együt­tes két hét­tel ko­ráb­ban mi­lyen ma­sza­tos-szür­ké­nek mu­tat­ta De­bus­sy ze­ne­ka­ri Ké­pe­it.

Vaj­da Ger­gely ja­nu­ár­já­ban ve­zé­nyel­te elő­ször ve­ze­tő kar­mes­ter­ként a Rá­di­ó­ze­ne­kart. Azon a hang­ver­se­nyen az együt­tes kon­cert­mes­te­re, Oláh Vil­mos Men­dels­sohn He­ge­dű­ver­seny­ének szó­ló­ját ját­szot­ta. Ez­út­tal pe­dig a ze­ne­kar má­sik kon­cert­mes­te­re, LINE IL­DI­KÓ mu­tat­koz­ha­tott be szó­lis­ta­ként, Bar­tók Bé­la 1. rapszódiáját ad­ta elő: stí­­lu­so­san, sza­ba­to­san, in­ten­zív tó­nus­sal, to­la­ko­dó ext­ro­ver­tált­ság nél­kül. Az is tet­szett, hogy Vaj­da Ger­gely mi­lyen ügye­sen göm­bö­lyí­ti le az ere­de­ti­leg he­ge­dű­re és zon­go­rá­ra írt da­rab kis­sé szög­le­tes hang­sze­re­lé­sét.

A hang­ver­seny má­so­dik ré­szé­ben Bee­tho­ven Eroica-szimfóniájának klas­­szi­kus arc­élű pro­fil­já­ra is­mer­het­tünk rá. Vaj­da mind a négy té­telt - a szó át­vitt és va­ló­di ér­tel­mé­ben - mo­so­lyog­va ve­zé­nyel­te. A Gyász­in­du­ló - szá­mom­ra na­gyon is tet­sző mó­don - át­me­ne­tet kép­zett az op. 26-os Asz-dúr zon­go­ra­szo­ná­ta szín­pa­di­as gyász­ze­né­je és az 5. szim­fó­nia de­rű­sen szem­lé­lő­dő las­sú té­te­le kö­zött. Ugyan­ez a de­rű ha­tot­ta át a nyi­tó­té­tel elő­adá­sát is, a ré­geb­bi idők­ben leg­in­kább mo­nu­men­tá­lis­nak és gyöt­rel­me­sen küz­dő­nek be­ál­lí­tott té­tel ez­út­tal fi­lig­rán kön­­nyed­ség­gel bon­ta­ko­zott ki. Vaj­da Ger­gely a klas­­szi­kus épít­mény re­pe­de­zett­sé­gé­re tu­da­to­san nem he­lye­zett erő­tel­je­sebb hang­sú­lyo­kat, ám az Eroica-szimfónia e hang­súly­ok nél­kül is rend­kí­vül iz­gal­mas, friss és in­ven­ci­ó­zus da­rab­nak mu­tat­ko­zott és egy-egy pil­la­nat ere­jé­ig még improvizatív meg­ol­dá­sok­ra is fel­fi­gyel­het­tünk. Az ex­po­zí­ció is­mét­lé­se­kor pél­dá­ul egy agogikus szü­net­tel Vaj­da már ki­emel­te a (szán­dé­kol­tan je­len­ték­te­le­nebb) mel­lék­té­mát. Tet­szett, hogy a ki­dol­go­zás hom­lok­rán­co­lós mo­du­lá­ci­ó­ja most já­té­ko­sabb volt, a nagy­sza­bá­sú kódát in­dí­tó ak­kord pe­dig af­fé­le bű­vész­csíny­nek tűnt. A gyor­sabb nyi­tó­té­tel­hez hal­adó­sabb Gyász­in­du­ló kap­cso­ló­dott, a Scher­­zo vi­szont vis­­sza­fo­got­tabb volt. A fi­ná­lé fe­szült­sé­gét Vaj­da az utol­só han­gig fenn tud­ta tar­ta­ni, más elő­adá­sok­ban e té­tel már a ma­gya­ros epi­zód után meg­tor­pan, majd le­ül.

A ze­ne­kar pél­dás fe­gye­lem­mel ját­szott, e fe­gye­lem nél­kül alig­ha lett vol­na si­ke­res egy ilyen la­za, le­ve­gős és friss szel­le­mű Bee­tho­ven­-tol­má­cso­lás. (Má­­jus 26. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Ren­de­ző: Ma­gyar Rá­dió)

MOLNÁR SZABOLCS

 

Pá­lya­fu­tá­sá­nak el­ső há­rom és fél év­ti­zed­ében fe­lénk se né­zett Her­bert von Ka­ra­jan egy­ko­ri fel­fe­de­zett­je, a cso­da­gye­rek­ből fel­nőtt vir­tu­óz­zá lett ANNE-SOPHIE MUT­­TER, most azon­ban két év le­for­gá­sa alatt két­szer is üd­vö­zöl­het­tük őt: elő­ször 2010. má­jus 28-án lé­pett fel a Mű­vé­sze­tek Pa­lo­tá­já­ban, a Pitts­burg­hi Szim­fo­ni­kus Ze­ne­kar kon­cert­jén, Manfred Honeck ve­zény­le­té­vel, majd szin­te nap­ra pon­to­san két év­vel ké­sőbb tért vis­­sza ugyan­oda. El­ső al­ka­lom­mal a ro­man­ti­kus he­ge­dű­iro­da­lom egyik alap­pil­lér­ének szá­mí­tó Brahms-ver­seny­mű­ben hal­lot­tuk - most a KAM­MER­OR­CHESTER WIEN-BERLIN kí­sé­re­té­vel re­per­to­ár­já­nak két má­sik, fon­tos szeg­men­se, a bé­csi klas­­szi­ka és a kor­társ ze­ne ke­rült ref­lek­tor­fény­be: Mo­zar­tot ját­szott (G-dúr he­ge­dű­ver­seny, K. 216; A-dúr he­ge­dű­ver­seny, K. 219) kont­raszt­anyag­ként pe­dig meg­szó­lal­tat­ta a ter­mé­keny és si­ke­res né­met kor­társ ze­ne­szer­ző, Wolfgang Rihm Lichtes Spiel - Ein Sommerstück (Fé­nyes já­ték - egy nyá­ri da­rab) cí­mű, mint­egy ne­gyed­órás al­ko­tását MICHAEL FRANCIS ve­zény­le­té­vel, aki a tel­jes est so­rán csu­pán eb­ben az egyet­len opusz­ban lé­pett pó­di­um­ra. A ka­ma­ra­ze­ne­kar önál­ló műsorszáma a szü­net után el­hang­zott B-dúr di­ver­ti­men­to (K. 137) volt.

Anne-Sophie Mut­ter ki­vá­ló he­ge­dűs, de ma­gam so­ha nem so­rol­tam azok kö­zé, akik­nek já­té­ka a ba­rokk, klas­­szi­kus vagy ro­man­ti­kus re­per­to­ár­ban meg­érin­tett vagy plá­ne fel­ka­vart vol­na. Ami azt il­le­ti, ze­nei pro­fil­ja te­kin­te­té­ben is iga­zi Karajan-fel­fe­de­zett: ma­ku­lát­la­nul tö­ké­le­tes tel­je­sít­mény, de ez a tö­ké­le­tes­ség kis­sé hi­deg. Vi­val­dit, Bac­hot, Mo­zar­tot so­kat hal­lot­tunk tő­le, de kér­dés, va­ló­ban ez-e az ő vi­lá­ga. A 19. szá­zad­ban már sok­kal ott­ho­no­sabb. És per­sze van mű­kö­dé­sé­nek egy két­ség­kí­vül ki­emel­ke­dő te­rü­le­te: a kor­társ re­per­to­ár, amely­ben bir­to­kon be­lü­li ter­mé­sze­tes­sé­ggel mo­zog, és nem­csak elő­ad, de meg­ren­de­lő­ként mű­vek szü­le­té­sét is ösz­tön­zi. Olyan kom­po­nis­ták ír­tak szá­má­ra, mint Lutos/lawski, Pen­de­rec­ki, Dutilleux vagy Gubajdulina - aki­nek Tem­pus praesens cí­mű he­ge­dű­ver­se­nyé­ről és a kom­po­zí­ció Anne-Sophie Mut­ter ál­tal ké­szí­tett hang­le­mez­fel­vé­te­lé­ről an­nak ide­jén ma­gam is be­szá­mol­hat­tam e lap ha­sáb­ja­in (2009/6). Ha fi­gye­lem­be ves­­szük, hogy Anne-Sophie Mut­ter iga­zi ko­moly­ze­nei sztár, olyan mű­vész, aki­nek ne­ve ha­tal­mas ter­me­ket tölt meg, nagy­ra kell ér­té­kel­nünk a kor­társ ze­ne irán­ti oda­adó ál­do­zat­kész­sé­gét, azt a vál­lal­ko­zó szel­le­met, amel­­lyel a mű­vész­nő ha­gyo­má­nyos kon­cer­tek mű­so­rá­ba mo­dern da­ra­bo­kat il­leszt, hi­szen ez a ma­ga­tar­tás a ko­moly­ze­ne-ipar leg­nép­sze­rűbb szó­lis­tái kö­zött nem gya­ko­ri.

Az imént ma­ku­lát­la­nul tö­ké­le­tes já­té­kot em­lí­tet­tem. Nos, a je­lek sze­rint ez már a múl­­té. Mo­zart ze­né­je min­dig a leg­ér­zé­ke­nyebb mű­szer, min­dent meg­mu­tat, ami prob­lé­ma le­het a hang­szer­já­ték (vagy a ze­nei ér­tel­me­zés) te­rén. A két ver­seny­mű­ben gyak­ran ta­pasz­tal­tam, hogy a hang a ma­gas fek­vés­ben el­vé­ko­nyo­dik és ki­éle­se­dik, az in­to­ná­ció pe­dig le­beg, in­ga­do­zik,
a he­ge­dű „nyá­vog". Nem na­gyon, de an­­nyi­ra min­den­kép­pen, hogy azt saj­nos ész­re kell ven­ni. És sok­szor. Negy­ven­ki­lenc éve­sen ez ta­lán egy ki­csit még ko­rai. Eh­hez csat­la­ko­zik, hogy Mut­ter Mo­zar­tot is olyan vibrátóval játs­­sza, mint Brahm­sot, s ez fo­koz­za a disz­tonálást. A ma­gas­ban el­vé­ko­nyo­dó han­got a mély­ben dú­sí­tás-sö­té­tí­tés el­len­sú­lyoz­za. Ha hoz­zá­tes­­szük, hogy a mű­vész­nő ru­ba­tók he­lyett több­nyi­re ma­gya­rá­zó agogi­kák­hoz fo­lya­mod­va kör­vo­na­laz­za szó­la­mát, ki­raj­zo­ló­dik egy sti­lá­ris kép, amely klasz­­szi­ká­ban ina­dek­vát, és in­kább egy­faj­ta roman­tizáló at­ti­tűd kép­vi­se­lő­je le­het. Ma­nap­ság Mo­zar­tot így ját­sza­ni - nem olyas­mi ez, amin már túl va­gyunk? Más­fe­lől az el­ső rá­adás, a rit­kán meg­szó­la­ló B-dúr he­ge­dű­ver­seny (K. 207) fi­ná­lé­ja olyan vir­tu­o­zi­tás­sal sis­ter­gett, hogy csak úgy kap­kod­ta az em­ber a fe­jét. Utá­na azon­ban két le­han­go­ló Bach-él­mény kö­vet­ke­zett: unal­mas Sa­ra­bande a d-moll partitából (BWV 1004) és szi­ru­pos he­ge­dű­ver­seny-las­sú­té­tel­ként elő­ve­ze­tett Air a 3. ze­ne­ka­ri szvit­ből (D-dúr, BWV 1068). Ami azt il­le­ti, ez a két ta­pasz­ta­lat is azt mu­tat­ta, hogy Anne-Sophie Mut­ter leg­fel­jebb ven­dég a ré­gi ze­ne vi­lá­gá­ban.

Rihm da­rab­ját vi­szont szí­ne­sen, gesz­tus­gazdagon, ve­he­men­sen he­ge­dül­te vé­gig, vá­lasz­té­kos ta­go­lás­sal, nagy hang­sze­res biz­ton­ság­gal, és a jó gaz­da ott­ho­nos­sá­gá­val. Amúgy a kom­po­zí­ció nem vált­ja meg a vi­lá­got - de nem is az­zal a szán­dék­kal ír­ták. Mut­­ter ki­fe­je­zet­ten olyan mű­vet ren­delt, ame­lyet Mo­zart-prog­ram­ba le­het il­lesz­te­ni, a té­tel hang­sze­re­lé­se is mo­zar­ti, a szer­ző pe­dig azt mond­ta ró­la: „át­tet­sző ze­ne­ka­ri té­telt sze­ret­tem vol­na ír­ni - va­la­mi kön­­nyűt, de nem »könnyűsúlyút«". Nos, a Lichtes Spiel ilyen. Sza­ba­don, ér­zé­ke­nyen dek­la­má­ló he­ge­dű­szó­lam, a klas­­szi­kus ka­ma­ra­ze­ne­ka­ri hang­zás fi­nom, lé­gi­es füg­gö­nye előtt. Elokvens fo­lya­ma­tos­ság, amely­ről azon­ban a rend ked­vé­ért je­gyez­zük meg, hogy szín- és gesz­tus­vi­lá­gá­val oly­kor kis­sé el­té­ved Hollywwod álom­vi­lá­ga vagy va­la­mi­fé­le ké­tes va­ri­e­té­hang­zás fe­lé. Ez per­sze be­le­il­lik a Boulez és Stockhausen in­tel­lek­tu­a­liz­mu­sá­ra Mah­ler és a ko­rai Schönberg ex­pres­­szi­o­niz­mu­sát vissz­han­goz­va vá­la­szo­ló ko­ráb­bi Rihm esz­té­ti­ká­já­ba, de azért a túl­sá­go­san is szi­vár­vá­nyos pil­la­na­tok­hoz ér­ve in­kább úgy érez­tem, itt a kö­zön­ség ügyes le­ke­nye­re­zé­se zaj­lik...

A Ber­li­ni és a Bé­csi Fil­har­mo­ni­ku­sok tag­ja­i­ból ala­kult Kammerorchester Wi­en-Ber­lin nagy­sze­rű ha­gyo­má­nyos ka­ma­ra­ze­ne­kar, amely ma­xi­ma­lis­ta szel­lem­ben ki­dol­go­zott, tö­ké­le­tes­re csi­szolt pro­duk­ci­ót nyúj­tott mind a ver­seny­mű­vek kí­sé­re­té­ben, mind önál­ló szá­muk­ban, az íz­lés­sel és arány­ér­zék­kel tol­má­csolt B-dúr di­ver­ti­men­tó­ban. Michael Francis kor­rekt szak­ma­i­ság­gal irá­nyí­tot­ta a Rimh-kompozíció elő­adá­sát. (Má­jus 29. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Ren­de­ző: Mű­vé­sze­tek Pa­lo­tá­ja)

CSENGERY KRISTÓF

 

Különleges ki­adá­sá­hoz ér­ke­zett a Nemzet­kö­zi Gyer­mek­men­tő Szol­gá­lat éven­te meg­tar­tott jó­té­kony cé­lú hang­ver­se­nye, amely ha­gyo­má­nyo­san KO­CSIS ZOL­TÁN szü­le­tés­nap­já­hoz kap­cso­ló­dik. Ko­csis­nak a ne­mes ügyért ki­ál­ló gesz­tu­sát még ér­té­ke­seb­bé te­szi köz­re­mű­kö­dé­sé­nek ál­lan­dó jel­le­ge; eb­ben az év­ben va­la­me­lyest még­is vál­toz­tak a hang­súly­ok. A rá­szo­ru­ló, be­teg, ne­héz hely­ze­tű gyer­me­kek mel­lett ez­út­tal - egé­szen más mó­don - Ko­csis is fő­sze­rep­lő­vé vált, hi­szen a szó­ban for­gó szü­le­tés­nap ez­út­tal a tisz­te­le­tet pa­ran­cso­ló hat­va­na­dik.

Ko­csis Zol­tán per­sze nem lát­szott meg­il­le­tőd­ni ezen a kö­rül­mé­nyen, és ugyan­az­zal a kó­pés fi­a­ta­los­ság­gal lé­pett a pó­di­um­ra, mint tíz, húsz vagy har­minc év­vel ez­előtt. Leg­fel­jebb az­zal szol­gált meg­le­pe­tés­sel a kö­zön­ség­nek és kü­lön­le­ges aján­dék­kal ma­gá­nak, hogy még a tő­le meg­szo­kott­nál is csa­va­ro­sabb, s ter­mé­sze­te­sen sa­ját ké­pé­re sza­bott prog­ram­mal állt elő.

Raj­ta kí­vül a hang­ver­se­nyen az ER­KEL FE­RENC KA­MA­RA­ZE­NE­KAR, il­let­ve egy da­rab­ban a so­ra­i­ból ki­ál­lí­tott na­gyobb ka­ma­ra-ensemble lé­pett fel, to­váb­bá két fú­­vós szó­lis­ta: BER­KES KÁL­MÁN és LA­KA­TOS GYÖRGY. A prog­ram ki­tű­nő öko­nó­mi­á­val hasz­nál­ta új meg új mó­don az elő­­adó-együt­test, s gon­dos­ko­dott egy­szer­­smind vál­to­za­tos és még­is lo­gi­ku­san for­mált mű­sor­ról. Az el­ső fél­idő­ben Mo­zart két fú­vós ver­seny­mű­ve, a he­ge­dű­ver­se­nyek­kel egy­idős B-dúr fagott­ver­seny (K. 191), il­let­ve az utol­só Mo­zart-kon­cert, az A-dúr kla­ri­nét­ver­seny (K. 622) hang­zott fel La­ka­tos, il­let­ve Ber­kes szó­ló­já­val. A má­so­dik rész Ri­chard Strauss rit­kán hall­ha­­tó Ket­tős­ver­se­nyé­­vel, hi­­­va­ta­los ne­vén kla­­ri­nét­ra, fa­gott­ra és hár­­fá­val bő­ví­tett vo­nós­ze­ne­kar­ra írott Du­ett-con­­cer­­ti­nó­já­val in­dult, és a szer­­­ző­nél ma­rad­va - s a kon­­cer­tet egy­szer­smind Ko­csis egyik köz­is­mer­ten ked­ves da­rab­já­ra ki­fut­tat­va - a Me­ta­morphosen cí­mű, ere­de­ti­leg 23 vo­nós szó­lis­tá­ra írt, egy­té­te­les, fű­tött hang­vé­te­lű mű­vel zá­rult. S ahogy az el­ső fél­időt a két Mo­zart-mű mű­fa­ji ha­son­ló­sá­ga, úgy for­rasz­tot­ta egy­be a má­so­dik részt a két Strauss-darab ké­sei mi­vol­ta, idő­be­li kö­zel­sé­ge (1947, il­let­ve 1945).

A Fagottverseny brilianciája nem csu­pán a nagy­sze­rű La­ka­tos Györ­gyön mú­lott, ha­nem a ze­ne­ka­ron, il­let­ve azon is, hogy Ko­csis gyö­nyö­rű szor­dí­nós hang­szí­ne­ket, bor­zon­gá­sos ös­­sze­rez­ze­né­se­ket, hety­ke elő­ké­ket csalt ki a ze­ne­kar­ból - eköz­ben La­ka­tos a fa­got­to­zás ma­gas­is­ko­lá­ját mu­tat­ta be, az el­ső té­tel­ben a hang­szer tel­jes ter­je­del­mét fel­tér­ké­pe­ző ka­den­ci­á­val. A leg­szebb pil­la­na­to­kat azon­ban a las­sú té­tel­re tar­to­gat­ták - ezt na­gyon rit­kán hal­lot­tam ilyen ti­tok­za­tos és érzelemgazdag elő­adás­ban, ilyen göm­bö­lyű basszuspizzicatókkal, en­­nyi­re ének­lő hang­szer­já­ték­kal.

A Kla­ri­nét­ver­seny ne­he­zen ele­mez­he­tő tö­ké­lye és vég­te­len, de­rűs nyu­gal­ma egé­szen más­faj­ta ka­rak­te­re­ket kí­ván; utób­bi el­ső­sor­ban Ber­kes Kál­mán já­té­ká­ban, hang­szín­ének ma­ku­lát­lan szép­sé­gé­ben va­ló­sult meg, Ko­csis a ze­ne­kar­ral pe­dig sok­fé­le­kép­pen el­len­sú­lyoz­ta, di­na­mi­zál­ta, élén­kí­tet­te a kla­ri­nét már-már túl­vi­lá­gi szfé­rá­ba emel­ke­dő, éte­ri szó­la­mát. Amely azon­ban ter­mé­sze­te­sen vir­tu­óz figurációkban is bő­vel­ke­dik, ezek azon­ban min­den hi­val­ko­dás­tól men­te­sen, mint­egy a nyu­ga­lom ki­vi­rág­zá­sa­kép­pen szó­lal­tak meg Ber­kes Kál­mán hang­sze­rén.

Har­mo­ni­kus, szin­te idil­li­kus al­ko­tás Strauss utol­só ver­seny­mű jel­le­gű kom­po­zí­ci­ó­ja - egy­részt af­fé­le ju­ta­lom­já­ték a két szó­lis­ta szá­má­ra, akik kü­lön-kü­lön, szó­ló­ban, to­váb­bá a leg­vál­to­za­to­sab­ban for­mált együt­tes meg­szó­la­lá­sok­kal jut­nak a le­he­tő leg­há­lá­sabb ját­sza­ni­va­ló­hoz. Más­részt ti­pi­kus ké­sei Strauss-műről van szó, va­rázs­la­tos hang­zá­sok­kal, dú­san bur­ján­zó ze­nei öt­le­tek­kel és ze­nei al­lú­zi­ók­kal. A szó­lis­ták ön­ma­gu­kat és egy­mást fe­lül­múl­va, lát­ha­tó él­ve­zet­tel ad­tak vá­laszt a mű meg­an­­nyi ki­hí­vá­sá­ra, és sze­ren­csé­re a ze­ne­kar is mind­vé­gig élő, ér­zé­ke­nyen re­a­gá­ló part­ne­re volt a szó­lis­ták­nak.

Az ün­ne­pi prog­ram két­ség­te­le­nül leg­sú­lyo­sabb, sőt egyet­len tra­gi­kus fel­han­gú mű­sor­szá­ma a Metamorphosen volt, ez az 1945-ben pa­pír­ra ve­tett gyász­ze­ne, ami si­rat­ja mind­azt, ami Né­met­or­szág­ban el­pusz­tult. Kis­sé gro­teszk mó­don ki­vá­gott, poszt­mo­dern ízű, mot­tó­ként hasz­nált Bee­tho­ven­-idé­ze­té­vel, part­ta­la­nul gör­dü­lő, in­ten­zív és iz­zó­an sze­mé­lyes szen­ve­dé­lyé­vel va­ló­ban je­len­tős al­ko­tás és meg­rá­zó mo­nu­men­tum ez a ze­ne. Ko­csis nagy ívű ve­zény­lé­se oda­adó kon­cent­rá­ci­ó­ra és szin­te ma­ku­lát­lan tel­je­sít­mény­re sar­kall­ta a da­ra­bot elő­adó vo­nós­já­té­ko­so­kat, s mind­ez a kö­­zön­ség­re is mély ha­tást gya­ko­rolt: fel­sza­ba­dult, me­leg ün­nep­lés­sel ért vé­get a kü­lön­le­ges kon­cert (Má­jus 30. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Ren­de­ző: Nem­zet­kö­zi Gyer­mek­men­tő Szol­gá­lat)

MALINA JÁNOS

 

Pinchas Zukerman

Paul Labelle felvétele

Bársony Péter

Felvégi Andrea felvétele

Klukon Edit, Ránki Dezső,
Keller András és a Camerata Salzburg

Pető Zsuzsa felvétele

Wilheim András és Rajk Judit

Vashegyi György

Felvégi Andrea felvételei

Leonidasz Kavakosz és Riccardo Chailly

Pető Zsuzsa felvétele

Paik Kun Woo 

Ryong Chae felvétele

Julian Rachlin

Dmitrij Kitajenko

Line Ildikó

Csibi Szilvia felvétele

Vajda Gergely

Csibi Szilvia felvétele

Anne-Sophie Mutter

Kocsis Zoltán

Pető Zsuzsa felvételei

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.