A múlt, a jelen és a jövő háza: a Budapest Music Center

Szerző: Petrányi Judit
Lapszám: 2012 november
 

Október közepe, 2012. A Nagycsarnok szomszédságában, a belső Ferencváros egyik kis utcájában betonkeverő forog szorgalmasan a palánk előtt, melyre ezt írták: Építési terület. Meg azt, hogy BMC. A palánk mögött, fölött azonban jól látszik a kívülről teljesen késznek tűnő épület. Gyönyörű. A munkások azt mondják, sokan megállnak, kérdezik, lesz-e itt eladó lakás. Néhány lakás lesz, de egy sem eladó. Mert ez nem lakóház. Hanem micsoda? „És minek a rövidítése az, hogy BMC?" - kérdi tőlem, ahogy ott ácsorgok, fényképezgetek, egy ráérő járókelő. Mondom, Budapest Music Center. Aha, bólint, mint aki most már mindent tud. Látom rajta, hogy fogalma sincs, de kérdezni röstell. Ebben maradunk.

A főként lemezkiadással, koncert- és rendezvényszervezéssel foglalkozó BMC, amely Magyarország egyik legkomolyabb zenei  könyvtárát és elektronikus információs központját működteti, évekkel ezelőtt kezdte dédelgetni a gondolatot, hogy létre kellene hozni egy ilyen házat. „Rájöttünk, hogy nincs továbblépési lehetőség - mondja Gőz László tulajdonos-igazgató. - A papírforma szerint a BMC-nek rég be kellett volna zárni. Veszteségekre épülő tevékenységet, vagyis ingyenes könyvtárat, ingyenes zenei információs központot és veszteséges lemezkiadót hosszú távon nem lehet fenntartani." Arra gondoltak, ha a maguk elé kitűzött közszolgálati feladatoknak továbbra is meg akarnak felelni, lépni kell. Ráadásul egy ilyen ház idővel bevételt is termelhet. Ezért az egyéb tevékenységekből megkeresett pénzből, amit a cég fennállásának 17 éve alatt eddig is a BMC-be forgattak vissza, elkezdték lerakni a ház alapjait. „Két és fél milliárd forintos beruházásba vágtunk bele."

A telken álló épület adásvételi szerződését 2006-ban írták alá, 2008-ra elkészültek a tervek, de akkor kitört a gazdasági válság, jött négy gyötrelmes, hitelszegény év, ami alatt persze az elképzelések sokat csiszolódtak, és 2012 januárjában megkezdődött az építkezés. „Vajon mennyit őszült a hat év alatt?" „Semennyit - feleli Gőz nevetve. - Én csak kopaszodom." Tiszta szerencse.

A Mátyás utca 8. előtt állunk. A kétszintes saroképület huszonöt nagy ablaka két utcára néz. Valaha egy déligyümölcs-kereskedő tulajdona volt. A sarkon, a leendő koncertterem fölött volt a nappalija egy körerkéllyel, oda szeretett kiülni és nézni a Dunát. A folyót ma is lehet látni, csak épp a ház egy másik pontjáról, mert itt a kilátást eltakarja a Corvinus Egyetem új épülete. („Nem baj, a közönségünk jó részét onnan várjuk, számítunk a fiatalokra" - mondja Gőz.) Amúgy erről a sarokról a ház minden fontos része megközelíthető: a koncertterem, a jazzklub/étterem, a kávézó, a nagy előadóterem, a könyvtár és az összes többi. A volt körerkély helyére szép sarokinstalláció épült: modern tömege a ház jellegzetessége, a ma találkozása a tegnappal vagy tegnapelőttel.

Az 1890-es években épült, letisztult, arányos klasszicista homlokzat megmaradt. A koncepció megálmodói szerint a közönség, a zenészek, általában az emberek az ilyen nyugodt formákat jobban szeretik. Pedig sokkal drágább volt a régit újjá varázsolni, mint újat építeni. Hogy miért mégis e mellett döntöttek, ennek egyik legfontosabb oka, hogy az eredeti falak fél méter vastag vegyes kövezete olyan tömegakusztikát biztosít, amit a mai anyagokból képtelenség elérni. A beton cseng-bong, gigantikus összegekből lehet úgy átvarázsolni, hogy az akusztikailag megfelelő legyen. Ezért inkább összevegyítették a régi és az új falat, mindent bepárnáztak, gyakorlatilag ágyúval lehetne lövöldözni, egy hang nem menne ki. A jazzklub akusztikai védelmét „ház a házban" megoldással biztosítják, miközben a volt déligyümölcs-kereskedés gyönyörű, magas ablakai mind megmaradtak. Az biztos, hogy a zaj miatt nem fognak panaszkodni a környéken lakók, és míg bent játszanak a muzsikusok, a Mátyás utcában akár motorokat is nyugodtan lehet túráztatni.

Az építtetők boldogok az akusztikusukkal. Az akusztikus is velük. Fürjes Andor fiatalember, ez az első ilyen önálló munkája. „Egy akusztikusnak ezer feladatból egyszer ha jut koncertterem. Úgyhogy ez nagy dolog neki is."

A régi falak megtartásának másik oka a ház filozófiája. „Én egy pillanatig nem gondoltam, hogy ez a jövő háza. Ez a jelen, a múlt és remélhetőleg a jövő háza is lesz." A zenei könyvtár legkorábbi gyűjteményi bejegyzésén ezernyolcszázas évek végi dátum szerepel. A hangversenyteremben alapvetően klasszikus zene szól majd. „Ez a ház - mondja Gőz - olyan zenei központ lesz, amelyik nagyon szereti a kortárs zenét. De ezt nem fogja túlzásba vinni, mert azt szeretnénk, ha itt mindig telt ház lenne, az pedig csak álom, hogy ezt úgy is el lehet érni, ha minden este kortárs zenét játszunk. Olyan még nincs, egyszer talán lesz."

Hogy mit és kit szeret még ez a ház? A BMC igazgatójával beszélgetve hamar kiderül, hogy a muzsikusokat. „Nem tagadom, itt minden, a legkisebb részlet is az ő munkájukat és kényelmüket szolgálja. Szeretnék a zenészeknek olyan helyet biztosítani, amilyen a színészeknek a Fészek. Ahová beülhetnek, ahol találkozhatnak egymással egy-egy koncert után. Ugyanakkor ez annál sokkal több is. Olyan komplex épület, ahová a zenész belép, mondjuk, iszik egy kávét, felmegy a könyvtárba, kivesz egy kottát, a próbateremben elpróbálja, megebédel, később felmegy a színpadra, eljátssza a darabot, esetleg felvételre, este lefekszik a vendégszobába, másnap megint próbál, akár ki sem lép a házból, mert mindent megtalál egy helyen. Kicsit olyan, mint egy bentlakásos intézet, ahol lehet, hogy a bentlakás csak egy nap, de az is lehet, hogy két hét. Miközben a legtöbben nem is bentlakók. De ez akkor is egy kis falanszter, amelyben száz százalékig kiszolgáljuk a klasszikus és kortárs zene előadóit."

Persze hogy így gondolkodik az, aki maga is zenész, esetünkben harsonás. De azért halkan megkérdezem: a muzsikusnak nem mindig a közönség az első? Nem értük van ez az egész? A válasz logikus. Ha a zenész jól érzi magát, akkor nagyon jól játszik. És ha nagyon jól játszik, annak híre megy. Ha tehát ide eljönnek a jó zenészek, és jó produkciókat hoznak létre, akkor a közönség megtalálja ezt a helyet. Ezért a zenész kiszolgálása az első. „Kelemen Barna kérdezte sms-ben tegnap, hogy egy bizonyos Ligeti-darab kottája megvan-e nálunk. Persze megvan. Mármost az borzasztó jó érzés, hogy ha valaki itt játszik nálunk, és netán otthon hagyta az egyik kottalapot, itt megtalálja. Vagy bele tud hallgatni egy felvételbe. De koncert után itt maradhat egy pohár sörre is. És ha a muzsikus jól érzi magát nálunk, jól érzi magát a közönség is."

Remélhetőleg már a kapuban. „Fiatal koromban gyakran randevúztunk egy-egy kapualjban. A kapualj nagyon jó találkozóhely. Ezért fontosnak gondoltam, hogy a főbejárat alá be lehessen állni. Ha esik az eső, azért, ha meg akarok várni valakit, azért. Ha nem megyek be, akkor is beállhassak ide. Hát ezért készült ilyenre ez a bejárat. Hogy azt lehessen mondani, találkozzunk a BMC előtt!"

És ha be is lépnek? Mit találnak odabent?

A hajdani ház belső udvara most koncertterem: háromszáztíz fő befogadására alkalmas. Igaz, a galérián elférnek még negyvenen, de ezek a muzsikusok rokonainak, barátainak fenntartott „családi" helyek. Családiasra tervezik egyébként a lenti teret is, ahol modern, de kényelmes székek teszik majd a nézőteret otthonszerűvé. Meghagyták a régi falakat, és azt kérték a kőművesektől, hogy minél szabálytalanabbul rakják vissza helyükre az eredeti köveket. Így lett az akusztika olyan, amire Eötvös Péter azt mondta: ez a Mozartsaal színvonala! 60-70 százalékban akusztikus zene szólal meg, bár a termet erősítéssel is lehet használni. „Minden produkciónak úgy kell szólnia, mint egy hi-fi berendezésnek, csak persze élőben." Mondani sem kell, hogy a 120 éves falak mögé a legújabb technika épült be.

„A magyarországi kamarazenének szeretnénk itt méltó otthont teremteni, legalább olyat, mint a Müpa. Olyan darabokat csábítunk ide, amelyeket ott nem lehet előadni, mert túl nagy hozzájuk a terem, vagy nem oda valók. Ma nem tudnék például egy olyan vonósnégyest mondani, amelyik képes lenne a Nemzeti Hangversenytermet megtölteni. Régen a Bartók Vonósnégyes egy Beethoven-sorozattal megtöltötte volna, de ma már nem. A kamarazenei koncertlátogatás szokása valahogy elhalt. Kis segítséggel azonban visszatérhet. És inkább lógjanak a csilláron is egy kisebb teremben, mint hogy egy nagyban negyed házzal menjen egy kamarahangverseny. Másrészt olyan művek is szép számmal akadnak, amelyeknek másutt nem jut hely. Például a kortárs darabok. Vagy: nagy művészek mondták nekem, hogy imádják ezt vagy azt a szerzőt, mondjuk, Messiaen zongoradarabjait, de hol lehet ezeket eljátszani? Itt például lehet."

A ház másik édes gyermeke a jazz. A jazzklub egyben étterem és kávézó, amely kora reggeltől késő éjszakáig nyitva tart. Ideális találkozóhely és olcsó étterem, többek között a házban tanuló, kurzusokon részt vevő diákoknak is. Itt legalább hetente négy estén jazzhangversenyeket rendeznek. A galériát nyolcvan főre méretezték, de elférnek vendégek lent is, ahol a színpad mérete akár egy big bandet is elbír.

Most még mindenütt kábelek, kábelkötegek. Egy részük már a falakban, mások most kerülnek a helyükre, hogy végül az épületnek szinte minden pontját össze lehessen kapcsolni egymással. A 40-50 főre méretezett próbaterem, amely akár kis operák, táncok előadására is alkalmas, egyben a stúdióhoz kapcsolódó feljátszó helyiség. Ugyanígy az összes akusztikus öltöző. Milyen öltöző? „A zenész azt szereti, hogy amikor becsukja az öltözője ajtaját, ne hallatsszon át a másik öltözőjébe semmi. Tehát teljesen hangszigetelve tudja magát bejátszani. Amikor viszont nincs koncert, úgy tudunk stúdiófelvételt készíteni, hogy az öltözőkben is elhelyezhetünk egy-egy hangszerest vagy hangszercsoportot. Egyszerre hat helyen lehet szimultán játszani. Közel száz zenész dolgozhat úgy, hogy egyáltalán nem is hallják egymást. Mondjuk, a nagyteremben dolgozik egy szimfonikus zenekar, itt ráénekel valaki, ott ráfuvolázik egy másik, amott dobol egy harmadik, lent a pincében és fönt meg fújják a rezeket. Mindezt egyszerre, úgy, hogy a képernyőkön látják egymást. Mi meg mindenkit a stúdióból."

A stúdió a ház egyik büszkesége lesz. Egy másik a könyvtár, amely egyben százfős előadóterem, ahol a koncertek előtt ismeretterjesztő előadásokra várják majd a látogatókat. Külön zeneszobában, nyugodt körülmények között lehet itt belehallgatni a BMC mintegy húszezer hangzó anyagból álló gyűjteményébe is, mégpedig úgy, hogy közben az ember az adott darab kottáját is kézbe veheti. „Nyilvánvaló, hogy az én vágyaim is megjelennek a házban, mondjuk ötven százalékban." Ez biztos így igaz, de az is, hogy az épületben a legkisebb iroda Gőz Lászlóé. „Ez is egy fajta üzenet a jövőnek - mondja nevetve. - Hogy egy kicsit meg kell fordulni a lovon."

A legszebb iroda Eötvös Péternek épül. Ez is szimbolikus. Bár ő nem lesz mindig itt, de az egész házat használja majd, amikor egy-egy kurzust vezet. A stúdiót, a koncerttermet, a próbatermet, a diákok belakják majd a vendégszobákat, az akusztikus öltözőket, az éttermet. „Nagyon nagy megtiszteltetés számunkra, hogy ide került az Eötvös Intézet, amely vándorintézetként eddig mindig ott működött, ahol Péter és felesége, Marika élt, utoljára Hollandiában. Ez lesz a ház legfontosabb funkciója. A jövőnket alapvetően meghatározza Eötvös Péter gondolkodásmódja, az ő világhírű intézetének huszonéves múltja és a kurzus, amelyet vagy ő vagy más zenészek ezentúl itt tartanak majd. Hogy az ő angol, amerikai, orosz, francia, spanyol és ki tudja, milyen nemzetiségű diák­jai idejönnek, és itt találkoznak egymással, az egyben azt is jelenti, amit Eötvös folyamatosan hangsúlyoz, hogy az intézete egyfajta kelet-nyugati kapu. Nagyon büszkék vagyunk rá, hogy ennek a kapunak mi adunk helyet."

Nyilvánvaló, hogy a házat is fémjelzi annak a három világhírű zeneszerzőnek a neve, akiknek részben a BMC a kiadója. Közülük az egyik Eötvös Péter. A másik kettő Ligeti György és Kurtág György. „Ligeti Vera néni nyolcvanhat évesen idejött és a betonakadályokon átlépkedve megnézte a félig kész építkezést, annyira kíváncsi volt rá. Kurtágék is itt voltak, és mindent töviről hegyire bejártak. Ez a három család, szellemi közösséget alkotva, hihetetlen erőt ad. A jelenlétükkel és a szellemiségük átadásával rengeteget segítenek. Rajtuk keresztül kapcsolatot tartunk a világgal. Ôk tehát nagyon fontos része a BMC-nek, de ugyanolyan fontos Sáry, Jeney, Vidovszky és a többi zeneszerző és előadóművész, és ha valaki ebből a sorból a fiatalokat hiányolja, akkor gondoljon arra a két zeneszerzőversenyre, amelyeket - a Müpával közösen - mi szerveztünk, és amelyeknek egy része ebben a házban folytatódik majd. A két versenyre több mint nyolcvan új darab született. Tehát mi ebből a körből senkit nem akarunk kizárni."

Hogy 2012-ben, amikor kulturális veszteségeinket nem győzzük számba venni, felépül egy ilyen zenei intézmény, önmagában is rendkívüli. De most jön az igazi unikum: a két és fél milliárd forintos beruházás teljes egészében magántőkéből valósul meg. Sokan kérdezhetik: honnan van Gőznek ennyi pénze? Azt mondja, nagyon sok mindenből termelődött ez meg. De a BMC szinte mindig olyan rendezvényeket vállalt, amelyek érdekelték. Nemzeti vágta: szép logisztikai feladat és kell hozzá némi empátia; vagy Kapcsolat-koncertek tizenöt éven át, és közel ötszáz céges rendezvény. Ezek mind megágyaztak annak, hogy legyen egy könyvtár, egy lemezkiadó, egy zenei információs központ. „Sokszor én sem tudom, hogyan. De azt tudom, hogy kifizettük, hogy nyolc hónapja itt napi ötven, száz, százötven ember dolgozik, és hogy tizenegy hónap alatt felépítünk egy ilyen nagyságú házat."

Ami tehát magántulajdon. Ez biztosítja a Budapest Music Centernek ugyanazt a nyugodt, szabad környezetet, aminek köszönhetően a BMC Recordsot sem kényszerítette rá senki a kétszázból egyetlen egy kiadott lemeze megjelentetésére sem. „Azt adtuk ki, ami az elveink szerint való volt, és megpróbáltuk a legszélesebb kört elérni, Fischer Ádámtól Kocsis Zoltánon keresztül Csalog Gáborig, a francia modern jazztől az örmény zenéig. Ezt a fajta színességet, egyediséget szeretnénk a ház programjában is képviselni. Távol tartva magunkat a  mainstreamtől, tehát itt nem lesz popkoncert, ez nem lesz valamelyik kereskedelmi tévé tehetségkutató versenyének a központja. És miután a ház felépítésében nincs állami pénz, és nagyon tudatosan nem vontunk be más magánbefektetőt sem, ezért a működtetésbe nem szólhat bele senki. Tovább megyek, az épület funkcióját nem lehet megváltoztatni akkor sem, ha mi már nem leszünk. Mert ez a ház a világra marad - de azzal a kikötéssel, hogy funkciója nem változtatható meg. Van erre sok példa: a Metropolitan Opera, a Carnegie Hall, Glyndebourne: ezek mind magánkezdeményezésből indultak, és mind fennmaradtak. Mert volt egy működési elvük, amihez valaki nagyon ragaszkodott, és ezt papírra is vetette. Ez itt is megtörtént. Tehát ez egy privát hely, kicsit olyan, mintha az embernek a lakása volna, ahová nem enged be olyasmit, amit nem akar. De a mi nem akarásunk csak a tőlünk távol álló dolgokra vonatkozik."

Ha a BMC multinacionális gondolkodást követne, akkor ennek a háznak még a gondolata se merülhetett volna fel. „Mert ott a profitközpontúság határoz meg mindent. Ennek a háznak a háttérben van egy nagyon pontosan elképzelt profittermelő tevékenysége, amihez senkinek semmi köze. Ez éppen olyan, hogy az ember a barátjától nem kérdezi meg, hogy mennyi van a bankszámláján. Semmi köze hozzá. Ennek a háznak ez nem lehet témája. Ennek a háznak az a témája, hogy X hogyan csellózott, és hogyan zongorázott Y."

A végcél persze az, hogy a Budapest Music Center megálljon a saját lábán. Az első tizenkét év nehéz lesz, mert vissza kell fizetni a hitelt, ami havonta közel tízmillió forint. Ehhez járul a ház fenntartási költsége: a gázszámla, a villanyszámla és a többi. „De ez az én felelősségem. Ezt a terhet senki nem veszi le a vállamról, de küzdök a magam módján. És nagyon sok segítséget kapok."

Van, aki százezer forinttal, van, aki félmillióval, van, aki egymillióval segít. Mert szeretne valamilyen nyomot hagyni az új zenei központon. Így született az üvegbeton fal, amely a ház fotófala lesz, előtte fognak lefényképezni minden művészt, aki itt koncertezik, önkéntes felajánlásnak köszönhető a tetőterasz burkolata, máris van jelentkező a koncertterem székeire, amelyekre majd felkerülnek a felajánlók nevei, és a székfoglaló hangversenyre boldogan jönnek ingyen muzsikálni az erre felkért művészek. Megtiszteltetésnek tekintik, hogy ők játszhatnak itt először. „Nem tudok példát mondani rá, hogy egy állami építkezést így támogatott volna a privát szféra. Tudom, hogy benne van ebben az eddigi tizenhét évünk, ami garantálja, hogy mit fogunk csinálni a következő tizenhétben. Ha itt megjelenne egy milliárdos, aki épít valamilyen házat, azt biztos gyanakvás és nem ilyen segítőkészség fogadná."

Gőz nem milliárdos. Az épülő házhoz motoron érkezik, mert bár van egy tízéves autója, de a motor kevesebbet fogyaszt. Büszke rá, hogy tizenkilenc éves kora óta maga tartja el saját magát, és azt is tudja, mibe kerül egy liter tej, nem csak azt, mit ér a százmillió. Saját használatára a pénz nem érdekli; a hírnév és elismerés sem. Hosszan beszélgetünk arról, hogy mi hajtja, mire ez az egész. De végül arra lyukadunk ki, hogy azt mondja, ez teszi boldoggá. Ilyen egyszerű.

A gyerekei sem veszik rossz néven, hogy nem inkább rájuk próbál vagyont hagyni? „Nem, jól lettek nevelve" - mondja. Egyébként a legkisebb fia itt dolgozik vele. A legnagyobb, Gőz Dorottya pedig a ház egyik tervezője. A háromfős tervező csapat másik két tagja Chehadé Abdel-Rahim és Taraczky Dániel.

2012 október közepén ezzel ért véget a beszélgetésünk. Meg azzal, hogy a Budapest Music Center november végén nyit. Addigra a ház áll és fogadókész, bár a teljes felszereltséghez még sok minden hiányzik: a stúdióberendezések, a színpadi hang- és fénytechnika, a falakba már beépített vezetékekhez kapcsolódó teljes elektronika. Az a mintegy ötszázmillió forint, amit a BMC egy európai uniós támogatás elnyerésétől remélt. Amire még várni kellett. És ekkor, lapzárta előtt néhány nappal csoda történt, valóságos deus ex machina. Kormányzati keretből a BMC vissza nem térítendő támogatásként megkapta ezt a hiányzó összeget. Ez azt jelenti, hogy egy tökéletesen európai szinten felszerelt zenei központ nyílhat meg, amelynek van közfunkciója, önálló gondolata, és - egészen biztosan - jövője is. Idén november helyett jövő márciusban. Kivárjuk.

Eötvös Péter, felesége, Mezei Mária
és Gőz László az építkezésen 

BMC-fotó

Felvégi Andrea felvétele

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.