Hangverseny

Szerző: Csengery Kristóf, Malina János, László Ferenc
Lapszám: 2012 november
 

Briiliáns produkciónak lehettek tanúi a jelen lévő felnőtt és gyermek hallgatók az idei Mahler-ünnep gyermekopera-előadásán. A Fesztivál Színházban PHILIPP GYÖRGY rendezésében és vezényletével, a Fesztiválzenekar és a Zeneiskolák Országos Szövetsége által szervezett GYEREKZENEKAR tagjainak, továbbá a BUDAPESTI ÉNEKES ISKOLA (művészeti vezető: BUBNÓ TAMÁS és MEZEI JÁNOS) szólóban és kórusban is elsőrangú gyermekénekeseinek előadásában, CSER PÉTER és BAKOS KORNÉLIA ének- és LÁSZLÓ ZSOLT prózai szólójával Benjamin Britten 1958-ban bemutatott, gyermekek számára komponált egyfelvonásosát, a Noé bárkáját (szó szerint: Noé vízözöne) mutatták be. A szellemesen ökonomikus díszleteket és jelmezeket Árvai György, illetve Szűcs Edit tervezte; a mozgásokat tervező és betanító Gergye Krisztián pedig szólótáncosként is szóhoz jutott.

A darab szövegét egy reneszánsz kori angol misztériumjáték alapján maga a zeneszerző írta, az ószövetségi témát nem csupán gyermeki naivitással beoltva és középkoriasan stilizált képszerűséggel elegyítve, hanem a legprofánabb, s nagyon is „felnőttes" színpadi komédia elemeit is beleszőve a történetbe, így különlegesen sokrétű lehetőségekkel szolgálva saját maga mint zeneszerző számára - végeredményben egy műfajilag, stilárisan és vizuális szempontból is üdítően tarka és változatos, mégis egységesnek ható miniatűr Gesamtkunstwerkkel ajándékozva meg a közönséget. Az ötletesség, a humor és az elbűvölő játékosság azonban nem csupán a szerző jóvoltából volt mindvégig jelen a nagyon is komoly tartalmat hordozó előadásban, ugyanis Philipp és az egész előadó-együttes, az énekkari tagok, sőt a zenekar zenészei számára is ezek voltak a produkció - vagyis inkább közös játék - kulcsszavai, és ez biztosította a csupán látszólag heterogén, egyszeri társulás példás harmóniáját. Minden bizonnyal az is megfelelt a zeneszerző intenciójának, hogy a kórus színpadi és színpadon kívüli mozgásából, a szólisták, a kórus és a közönség (!) énekéből, színészi játékból és komédiázásból, zene és zörejek létrehozásából, vetített mozgóképből, a történetből és a színpadi szituációból történő „kiszólásból" és még ki tudja, milyen további elemekből konstruált egészből olyan feltűnően hiányoztak az üresjáratok, hogy semmi sem történt ok nélkül, hogy folyamatos meglepetésekben volt részünk úgy, hogy nyoma sem volt izzadságszagnak, s végül, hogy mindezzel együtt a minden irányú perfekció rendkívül alapos felkészülésről is tanúskodott.

A rendíthetetlen derűt és bölcsességet sugárzó Noé és házsártos, borosflaska felesége szerepében Cser Péter, illetve Bakos Kornélia hangi-énekesi teljesítménye egyaránt ragyogó volt, beleértve a végső kibékülés elhitető erejét. A komédiázás mellett váratlan mélységeket is megmutató, jelentős művészi megnyilvánulás az Úr hangjaként László Zsolt fellépése, aki remek érzéssel vegyítette a fenségességet az iróniával. Tíz gyermekszólista énekelt - Sém, Hám és Jáfet feleségestül, valamint Noé feleségének négy barátnője. Szólamaik hellyel-közzel jelentékeny zenei nehézségeket tartalmaztak, s ezekkel mindannyian teljes természetességgel birkóztak meg. Játékuk-énekük mindvégig elbűvölte a közönséget; hadd említsem név szerint is az előjáték Kikiáltó-szerepében is remeklő, Jáfetet alakító SZILVAY MÁTÉ-t, illetve Sém szerepében ROZMÁN ÁBEL-t. Az előadás közben a kivetítőn megjelenő animáció - ha jól értem a műsorfüzet rejtjelezését, Lenz Tünde munkája - párját ritkítóan volt ötletes, önmagában is érdekes, olyan módon, hogy mégsem tolakodott az előtérbe, nem vonta el a figyelmet a produkció többi elemétől, hanem valamifajta narrációként szolgált. Philipp Györgynek pedig a vezénylése pontosan ugyanolyan mesterkéletlen, koncentrált és rokonszenves volt, mint - szemmel láthatóan - az egész darabról formált elképzelése, sőt a közönséggel való kommunikációja (ugyanis ő tanította be a műsor elején a darab közben éneklendő himnuszokat). A Brittené mellett az ő megnyerő egyénisége éltette ezt az emlékezetes előadást. (Szep­tember 5. - Művészetek Palotája, Fesztivál Színház. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

MALINA JÁNOS

 

Gyöngyösi Levente és Mahler egy-egy szim­­fóniáját vezényelte FISCHER IVÁN a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR élén, az idei Mahler Ünnep súlyponti hangversenyén. Gyöngyösinek, akinek 3. szimfóniája erre a rendezvényre, Fischer Iván megrendelésére készült, már egy korábbi kantátáját is a Fesztiválzenekar mutatta be - tehát lassanként az együttes házi szerzőjének tekinthetjük őt. 1. szimfóniájához hasonlóan ez a mű is programszimfónia, sőt a korábbi kompozíció folytatásának is tekinthető, tekintettel a program önéletrajzi jellegére. Első hallásra azonban az új szimfónia a korábbinál lényegesen érettebb és nagyobb ökonómiával megkomponált alkotásnak tetszik. Úgy érzem: a tiszta hangszeres zene területén Gyöngyösi most rendezkedik be azzal a természetességgel, amely vokális műveire már vagy egy évtizede jellemző volt.

3. szimfóniája a Születés címet viseli, tételei alapján (Fogantatás-Belül-Születés-Kívül) egyértelműen az életet, egy új élet létrejöttét ünnepli. Miután nyílt titok, hogy saját első gyermekéről van szó, az 1. és 3. szimfónia együtt voltaképp a Sinfonia domestica útját folytatja a maga sajátos nyelvén. Ez a nyelv rendkívül választékos, bevallottan eklektikus, és hallatlanul változatos. Gyöngyösi színfantáziáját és a jó értelemben véve hatásos és izgalmas effektusok iránti érzékét dicsérni közhelynek számít. A műnek számos karakteres, szuggesztív pillanata maradt meg emlékezetünkben: a nyitótétel biztos kézzel hangszerelt, eksztatikus pillanatai; idilli néptáncepizódja; a II. tétel tiszta, szívdobbanásos lírája; a születés kínjainak vérfagyasztóan erőteljes és eredeti, Bartók és Stravinsky torz karakterei mellett sem szégyent valló megjelenítése; vagy az „áttörés", a születés pillanatának nem mímelt monumentalitása, végül pedig a záró József Attila-dal megejtő egyszerűsége (a gyönyörűen éneklő FODOR BEATRIX-szal). A mű részeiben és egészében a rend és a gondos formálás jegyeit mutatja, és ha gyakran rá tudunk is mutatni Gyöngyösi gondolatainak ihlető forrásaira a jazztől és Mahlertől Kodályon, Bartókon át a népzenéig, a szerző, úgy tapasztalom, makacs igényességgel és egyre nagyobb sikerrel dolgozik azon, hogy mindebből egyéni zenei világot építsen fel. Saját útjához való következetes ragaszkodása mindenesetre tiszteletre méltó és rokonszenves.

Fischer Iván és zenekara teljes koncentrációval és tisztelettel közelített a darabhoz, s a szuggesztív és csiszolt előadásra a közönség lelkesen reagált. A koncert második felében, Mahler 5. szimfóniájában ez - mármint a „hozzáállás" - természetesen magától értetődőnek számított, és igazán emlékezetes előadást eredményezett. Az előadás kulcsa, úgy tetszett számomra, a darab közmondásosan polifon gondolkodásmódjával való
azonosulás, annak maradéktalan érvényre juttatása volt. Ez a dolog természetéből adódóan Fischer érdeme volt, akinek arra a képességére, hogy a zenekart mintegy több csatornán, a zenei folyamat minden lényeges mozzanatával kapcsolatban egyidejűleg instruálja, már sokszor felfigyelhettünk. Ô pedig messzemenően kamatoztatta ezt az adottságát, különösen az első három tételben, ahol gyakran úgyszólván külön zenei univerzumból kiszakadt anyagok kavarognak és birkóznak egymással - nem egyszer azonban egymást váltják, ugyancsak elementáris hatású kontrasztokat hozva létre. Fischer Iván mesterien kalauzolt minket e valóban kozmikus tágasságú világban, lett légyen szó egy időben vagy egymás után megszólaló zenei „kontrasztanyagokról". Egy­szersmind, zenekarával együtt, azt az ős­erőt is hitelesen érzékeltette, amely első­sorban a II. tételben, de a Scherzóban és a fi­náléban is a zenébe foglalt harcot hajtja és élteti. Az előadás intenzitása nem szorítkozott azonban a harctól és erőtől duzzadó sza­kaszokra, a dinamikai csúcspontokra. Az Adagietto leírhatatlanul finom, álomszerű és úgyszólván anyagszerűtlen előadása is éppen azért lehetett ennyire költői, mert a mögötte rejlő előadóművészi koncentráció semmivel sem maradt el attól, aminek a muzsikusok a darab nagy tetőpontjain tanújelét adták.

Mindehhez szükséges hozzátenni, hogy a mű emocionális és formai tágassága, „fékezhetetlensége" ellenére szinte minden pillanatban megnyilvánult az előadás kiválósága az elemi alkotórészek: az egyes hangszerek tekintetében is. Az imponáló, bár megszokott tisztaságon és precizitáson túl a hangszerek és szólamok élményszerű hangzására gondolok elsősorban. Hosszú felsorolás helyett hadd emeljem ki e helyütt - az egész vonóskar Adagietto-beli, már említett, kiváló teljesítményén túl - a csellószólam érzéki szépségű hangzását, a teljes rézfúvóskar nagy pillanatait, és talán mindenekfelett Szőke Zoltán átszellemült szépségű kürtszólóját a Scherzo középrészében. (Szep­tember 6. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar, Művészetek Palotája)

MALINA JÁNOS

 

Aki szeret negatív választ adni a zenei  versenyek értelmét firtató kérdésekre, büszkén kihúzhatta magát szeptember közepén: a 46. Budapesti Nemzetközi Zenei Verseny, a Szigeti József nevét viselő Hegedű- és brácsaverseny győzteseinek koncertje a szkeptikusokat látszott igazolni. A versenyek közönsége hasonlatos az ószövetségi zsidó néphez: a Messiást várja, aki majd elhozza... - mit is? Talán a hangszerjáték (vezénylés, éneklés) addig nem ismert tökéletességét, talán technika és zene harmóniáját: sok mindent elhozhat, mindenesetre kivételes minőséget kell képviselnie, és egyetlennek kell lennie, legalábbis a versenyközönség eszményei szerint. Két sokatmondó fogalom felbukkanása, egyfelől a ki nem adott díjé, másfelől a megosztott díjé többnyire azt jelzi, hogy a Messiás nem jött el - ezúttal legalábbis nem. Hogy ismét bibliai hasonlattal éljünk, ilyen években a gálakoncert közönsége a hivatalosak közül hall néhány tehetséges fiatal művészt, nem a választottak csoportjából.

Így történt ez idén is. Az érdeklődést semmiképp sem becsülhetjük le: 150-en jelentkeztek, sőt 88-an el is utaztak Budapestre, részt venni a megmérettetésben. Az elődöntőből 16-an léphettek tovább a középdöntőbe, onnan pedig hat versenyző jutott a döntőbe, hogy a helyezésekért és díjakért küzdjön. Utóbbiak közül harmadikat nem adott ki az egykori, 1948-as (!) budapesti győztes, az orosz Eduard Grach által vezetett zsűri. Az egyetlen magyar díjazott, a harmadikként végzett KÁLLAI ERNÔ arra kapott lehetőséget, hogy Bartók 1. rapszódiáját szólaltassa meg a gálakoncerten, ráadásul nem is zenekar, hanem zongora kíséretével, Tóth Marianna társaságában. Sokat játszott darab, mely kvalitásai ellenére kevés lehetőséget kínál arra, hogy egy effajta szituációban a művész kiugrót vagy feltűnőt nyújtson. Ilyet nem is nyújtott Kállai (aki egyébként a közönségdíjat is elnyerte): megállapíthattuk, hogy kidolgozott technikával, magvas hangon, tisztán hegedül - ami teljesítményének leheletnyi önálló színezetet adott, az a megszokottnál élénkebben lélegző ritmus, a szabadabb rubato volt, s ezt egy népzenei ihletésű műben persze nemcsak elfogadhatónak, de üdvösnek is tarthattuk.

A megosztott első díj két nyertese közül először a kínai születésű, de Amerikában képzett XIAO WANG lépett pódiumra, Sibelius Hegedűversenyében (d-moll, op. 47). Dús tónusához nemcsak makulátlan, de reprezentatívnak is nevezhető technika és vállalt romantikus pátosz társult, mindez pedig hangsúlyozta a mű szenvedélyét és heroizmusát. Xiao Wang ugyanakkor nemcsak a lendület és indulat művésze - hallgatása közben nyilvánvalóvá vált, hogy a hatáselemeket egy tudatosan kialakított interpretációs stratégia szellemében alkalmazza, a lekerekített produkció által képviselt ideál tehát legalább olyan elegáns, mint amilyen hősi. Hiába, aki amerikai iskolába jár, annak azt is megtanítják, hogyan csavarja ujja köré a közönséget. A jelentős egyéniség atmoszférája persze nem tanítható - az vagy megadatik, vagy nem. Mostani teljesítményével Xiao Wang inkább keltette a jól képzett virtuóz, mint a meghatározó élmények művészének benyomását.

A szünet után lépett pódiumra, s Brahms Hegedűversenyével (D-dúr, op. 77) a teljes második részt kitöltötte a másik első helyezett, a lengyel ALEKSANDRA KULS. Xiao Wanggal (és a vele egyidős Kállai Ernővel) ellentétben ő csupán 21 esztendős - és a fél évtizednyi korkülönbség ilyen fia­talon még megmutatkozik: tapasztalat és művészi érettség hiányában. Aleksandra Kuls játékában meglepő elmélyültség és személyes hang váltakozott iskolás megoldásokkal és szürkeséggel. Ehhez a sajátos ingázáshoz olykor kissé hamiskás intonáció társult, glissandós fekvésváltásokkal. Ugyanakkor a nyitótétel végén lelkesítően egyéni és izgalmas cadenzát tolmácsolt az ifjú lengyel hölgy - igaz, ezt szokványos lassú tétel követte, hogy aztán a rondóban ismét a reményt keltő dinamizmus váljék meghatározóvá. Hullámvasúton ültünk tehát Aleksandra Kuls ellentmondásos és kiegyenlítetlen, ám sok szép részletet felmutató Brahms-produkcióját hallgatva. A két versenymű szólistáit az MR SZIMFONIKUSOK kísérték: LIGETI ANDRÁS karmesteri irányításával az együttes rutinosan, de mérsékelt ihlettel teljesítette szolgálatát.

Az eljövendő évtizedek nagy előadó-egyéniségét előlegező találkozás tehát ezúttal elmaradt, s ezt mi sem jelzi beszédesebben, mint az, hogy a budapesti közönség, amely nemcsak versenygyőztesek gálaestjein, de még átlagos koncerteken is nehezen mond le az ajándék desszertről, ezúttal az egész este folyamán nem harcolt ki magának sem egy Paganini-caprice-t, sem egy Ysaÿe-szólószonátát - de még egy diabetikus Bach-partitatételt sem. Véget ért a Brahms-versenymű, tapsoltunk valamennyit, és szépen hazamentünk. Ezzel a legnagyobb létszámú zsűri is egyhangúan meghozta szavakba nem foglalt, ám annál beszédesebb döntését az idei mezőnyről. (Szeptember 15. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Filharmónia Budapest Nonprofit Kft.)

CSENGERY KRISTÓF

 

 

Wagner Siegfried-idilljének előadásával  jól indult A CONCERTO BUDAPEST ROST ANDREA vendégszereplésével rendezett, KELLER ANDRÁS vezényelte bérleti hangversenye. Richard Strauss zenekari dalai, a Négy utolsó ének hallgatása közben már úgy éreztem, hogy kivételes pillanatoknak lehetek tanúja; a hangverseny második része - Mahler 4. szimfóniája és a ráadásképpen előadott két újabb Strauss-dal - pedig valósággal a varázslat erejével hatott a közönségre.

Már a Siegfried-idill megszólaltatásában is ott volt az a rendkívüli vonalérzék, az előadásnak az a kohéziója, amely mindent összevéve az est meghatározó élménye maradt. A zenekar csiszolt piano hangzásában itt ugyan még fennállt valamelyes különbség a fafúvók gömbölyűsége és a hegedűk még nem egészen telt hangminősége között, s talán a tétel sodrása sem volt teljesen folyamatos az indítástól egészen a valóban átszellemült befejezésig. A Strauss-daloktól kezdve azután már nemigen tehettünk mást, mint hogy fürdőztünk a rendkívüli műgonddal kikevert színekben, s örömmel fogadtuk el e két, teljesen összehangoltan zenélő művészt kalauzként e szépséges dalok világában. Mert magának a zenének a mély megértésén túl az előadó-együttes harmóniája jelentette a legnagyobb élményt ebben az interpretációban: egyfelől az énekhang és a zenekari hangszövet tökéletes harmóniája és egymáshoz való alkalmazkodása, másrészt - és elsősorban - Rost Andrea és Keller András együttese, a hangulatokra, karakterekre, a zene agogikus lélegzésére vonatkozó elképzeléseik összecsiszoltsága. Mindez persze tulajdonképpen alapkövetelmény zenekari dalok előadása esetén, ilyen magas színvonalon azonban ritkán hallhatjuk megvalósulni mindezt.

Rost Andrea éneklésében, amely az utóbbi években még érettebbé és elmélyültebbé vált művészileg, miközben a hang és a technika változatlanul delelőjén áll, ideális módon kapcsolódik össze a mű iránti nyilvánvaló alázat, bármiféle magamutogatás elkerülése a személyes lírai jelenlét, az expresszivitás magas fokával. Gyakran támad az az érzésünk, hogy előadásában valamiképpen közvetlenül szól hozzánk maga a mű, maga a zeneszerző. Emellett pedig az ő dallamrajzára is a rendkívüli érzékenységgel megvalósított kiegyensúlyozottság jellemző, pianóinak és pianissimóinak intenzitása meg olykor egyenesen döbbenetes. Panaszunk legfeljebb a német szöveg talán túlságosan puha, nem is mindig jól érthető kiejtésére lehetett, bár az előadás kifejezésbeli gazdagsága ezt mindvégig feledtetni tudta.

A négy nagyszerűen előadott dal közül is kiemelkedett a harmadik („Beim Schla­fen­gehen"), amelynek különösen rafinált hangszerelése rendkívüli plaszticitással szólalt meg, s az előadás sűrű, szenvedélyes telítettsége mindenben méltó volt a wagneri sűrűségű kompozícióhoz.

Mahler 4. szimfóniájában tetőfokát érte el az előadásnak az a kohéziója, amelyet már a koncert kezdetén megfigyelhettünk. A Mahler-zene belső gazdagsága a maga teljességében bomlott ki Keller vezénylete alatt, ám eközben folyamatosan szilárdnak éreztük a formát is, tisztának, magától értetődőnek az építkezést. Vagyis, ha tetszik, a mahleri művészet teljessége jelent meg evidenciaként ezen az estén. Mindezeknek az alapanyagául pedig egy, a hangverseny második felére teljesen összeérő, homogén és meleg zenekari hangzás szolgált, amely pia­nóban sem vesztette tartását, és a dinamikai tetőpontokon is megőrizte a kontrollt. A tempóváltásokkal és agogikai utasításokkal teleírt mahleri partitúra „időbeli hajlékonysága" ritkán hat annyira természetes beszédességnek, mint Kellernél, amint arról a szimfónia több pontján is meggyőződhettünk. Egyszeri csoda volt a II. tétel, ez a halál leheletével színezett, lírai scherzo, melynek karakterbeli szélsőségeit egy-egy nagyszerű hangszerszóló jelenítette meg. Ugyancsak varázslatos volt a III. tételt nyitó bőgő-pizzicato, s megint és újra rácsodálkozhattunk Kellerék játékának precizitására és szabadságára, s arra is, hogy a hangzás puhasága bármelyik pillanatban az izmos és rugalmas karakter szolgálatába állítható. A IV. tétel azután, amelyben Rost Andrea önmagát múlta felül (s még szövegejtése is újjászületett), a naiv, gyermeki tisztaságot bámulatosan igaz és őszinte módon jelenítette meg zenei eszközökkel, s a tétel - a mű - kicsengése egészen kivételes, megtisztult pillanatot jelentett.

A közönség önfeledt tetszésnyilvánítását azután az előadók két, a szokásosnál sokkal nagyobb súlyú ráadással hálálták meg. Strauss korai zenekari dalaiból adtak elő kettőt: a Cäcilie és a Morgen címűt (az op. 27-es Négy dal című sorozatból hangszerelte a szerző). Mindkettő gyönyörű és ihletett előadásban szólalt meg, a második Keller András hangilag, zeneileg is nagyszerű hegedűszólójával. Egy ilyen Mahler 4. elvezénylése után... (Szeptember 18. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Concerto Budapest)

MALINA JÁNOS

 

A közönség számára sokáig úgy tűnhetett, hogy A BUDAPESTI FILHARMÓNIAI TÁRSASÁG ZENEKARA szep­tember 24-i koncertjén egy, csak egy legény akad, aki hősi sorba lesz majd számlálható: a Beethoven Esz-dúr zongoraversenyét játszó VÁRJON DÉNES. Merthogy az együttes és annak északi vendégkarmestere, a nehezen mozgó, ám megjelenésében máig robusztus finn favágót idéző LEIF SEGERSTAM a koncert első részében - jelképesen szólva - mindvégig a zongoraművész árnyékában maradt. Ez a látszat persze részben a mű természetéből fakadt, elvégre Beethoven versenyműveinek legfejedelmibb magánszólama méltán vonja uralma alá a hallgató figyelmét, s Várjon Dénes mindent meg is tett azért, hogy ez a nyűgöző hatás tökéletesen érvényesüljön. Mégoly szolid hangfekvésben is méltatva teljesítményét, legalábbis imponálónak tarthattuk azt a kifejezésbeli állóképességet és integritást, amellyel Várjon a grandiózus első tétel változatos anyagát részint minden pillanatban vonzónak mutatta, részint pedig építkezésének-alakulásának folyamatát olyan magától értetődővé és parancsoló erejűvé formálta, akárha egy természeti jelenséggel szembesülnénk. Nyilvánvaló képzavar egy zongorajátékot kézenfekvőnek nevezni, mégis valami ilyesmiről kell beszélnünk akkor, ha olyan természetességgel születik meg előttünk a II. tétel con mosso-hangulata, mint most, Várjon előadásában, vagy amikor ennyire manírok és mesterkedés nélkül kerülünk át a zárótétel univerzumába.

E két utóbbi ponton persze már a zenekar komoly érdemeiről is méltatólag kell szólnunk, mégis a szimfonikus együttes és vele a karmester számára a szünet utáni Patetikus szimfónia hozta el a megdicsőülés lehetőségét. Hogy Csajkov­szkij szimfóniái úgymond fekszenek a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának, az már párszor érzékletessé vált az utóbbi években, így eleve jó reményekkel ülhettünk neki a második résznek. Ám az, hogy az operakarmesterként is sokfelé foglalkoztatott Leif Segerstam ennyire inspiráló és egyszersmind megnyerő dirigens, azt a teljes első rész szoros figyelemmel kísérése után is meglepetésként vehettük észbe. Az 1944-es születésű karmester ugyanis, akit a kiadott koncertlap „az egyik  legellentmondásosabb, legérdekesebb zenei tehetségnek" nevez „az északi országok történetében", mintha megtáltosodott volna az utolsó Csajkovszkij-szimfónia előadására. Ekkor sem pálcavirtuozitásával tűnt ki, hanem sokkal inkább azzal, hogy minden gesztusával egyértelművé tette: a legszemélyesebb ügye ez az előadás, ez az együttmuzsikálás. A zenekar pedig látható és - szerencsénkre! - hallható lelkesedéssel követte vendégkarmesterét a művészi elköteleződés kockázatos, ám oly gyümölcsöző terepére. Az együttes produkcióit ritkán jellemző finom eleganciával, sőt gráciával és csiszolt kidolgozottsággal hangzott fel például a második tétel, s a tűzijátékos harmadikban nem csak a fafúvósok remek teljesítményére meg a vonósok jól összehangolt pizzicato-szakaszára figyelhettünk fel, de arra is, hogy milyen példás ritmikai és dinamikai fegyelem jellemzi ezúttal a produkciót. A csúcspontok egyikén a nagyapósan mosolygó Segerstam kedélyesen ki is fordult a közönség felé, hogy az összjátékkal való elégedettségét megmutassa. S ami csupán elvétve szokott sikerülni: a harmadik tétel fináléhangulata nem tévesztette meg és csábította közbetapsolásra a közönséget, s ehhez még csak a csitt obligát jelzésére sem volt szükség a dirigenstől. Talán ezért is válhatott utóbb oly megtisztító hatásúvá és őszintén átélhetővé a negyedik tétel pátosza. A szimfónia után Segerstam kisebb beszéddel vezette fel a ráadásszámot, mely beszédben saját születési évének, a számmisztikának és a japán nyelvnek is szerep jutott. Valamint a kérlelhetetlen elmúlás gondolatának, ami ezúttal a sibeliusi Valse triste őszintén szentimentális előadása révén útravalóul is velünk maradt.  (Szep­tem­ber 24. - Magyar Állami Operaház. Rendező: Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara)

LÁSZLÓ FERENC

 

Hirtelen megbetegedése előtt Kocsis  Zoltán még betanította a NEMZETI FILHARMONIKUSOK élén a zeneszerző halálának évfordulójáról megemlékező, szokásos szeptemberi Bartók-est műsorát. (Pontosabban: azét a hangversenyét, amely az utóbbi években már nem ragaszkodik a kizárólag Bartók-kompozíciókból összeállított programhoz - ahhoz azonban igen, hogy ami Bartók alkotásai mellett megszólal, szerves kapcsolatot mutasson fel a magyar szerző művészetével). A főzeneigazgató kórházi kezelése miatt azután helyettesről kellett gondoskodnia a menedzsmentnek, s meg is találták a megfelelő karmestert KOVÁCS JÁNOS személyében. A kiválasztott kompozíciók egyszerű, de érzékenyen kialakított hármasa egyrészt egyenes vonalú kronológiával rajzolta körül a múlt századfordulót (Egy faun délutánja: 1894; A tenger: 1905; A kékszakállú herceg vára: 1911), másrészt Claude Debussy személyében olyan muzsikust állított Bartók mellé, aki kétségkívül erősen hatott 19 évvel fiatalabb pályatársára - az a külföldi művész volt, aki az érett Bartók-stílus megformálódása idején a legfontosabb inspirációt szolgáltatta a magyar zeneszerző fejlődéséhez.

Kovács János pálca nélkül dirigál. Mondják, ennek a „humánus" módszernek is megvannak a maga veszélyei: a pálca hegyén hajszálpontos ritmikai-metrikai információk helyezhetők el, míg a lágyabb kézfej- és ujjmozgások pontatlanságra csábíthatnak. Ennek a kockázatnak most nem tapasztalhattuk semmi jelét: Kovács szelíd mozdulatai nyomán az NFZ muzsikusai mindent gondosan és tisztán körvonalazva játszottak. Viszont a jó értelemben vett „kézi vezérlésnek" hála, sokkal inkább érvényre jutott a műsor első részében megszólaltatott két Debussy-darab rendkívüli, és a zene minden paraméterére (tempó, ritmus, dinamika, színek) kiterjedő flexibilitása. Az a tulajdonság, melynek értelmében a zene folytonos mozgásban-átalakulásban lévő, lágy-képlékeny anyag (s amely A tenger esetében mellékesen még a mű nagy metaforáját, a soha meg nem nyugvó víz ábrázolását is anyagszerűen szolgálja). KOVÁCS IMRE fuvolaszólója a Faunban kifinomult hangon, puhán és érzékien jelenítette meg a nyugtalan vágyat: a fuvola deklamált és gesztikulált, újabb és újabb nekirugaszkodásait a rubato egyre több és több energiával és izgalommal telítette. A Faunt Boulez óta a korai modernség egyik legfontosabb példájaként szokás számon tartani - a mostani értelmezés azonban, úgy hallottam, (a mű úttörő vonásait el nem fedve) azokra a szálakra is rámutatott, melyek a művet akarva-akaratlanul a 19. századi szimfonikus költemény illusztratív-narratív műfajához kapcsolják. A tenger pedig felmutatta (akárhogy tiltakozott is a titulus ellen Debussy) győzedelmes im­presszionizmusát: az egymásba áttűnő zenei foltokban, vonalakban, tömbökben és hullámokban a mindig átalakuló, futó benyomások ezerszínűségét - és a Stravin­skyig előremutató modernséget.

A második részben MÁCSAI PÁL markánsan tolmácsolt prológja méltó felütéssel szolgált A kékszakállú herceg várának előadásához - amely viszont a műhöz bizonyult örömtelien méltónak. Kovács János kiváló operakarmester, a mű a kisujjában van, remekül összetartotta a zenekart, és tapintatosan koordinálta az énekesek és a hangszeresek együttműködését. Az NFZ drámai hangsúlyokkal központozott, szín- és karaktergazdag hátteret festett a két szereplő lelki tusája mögé. Két, még fiatal, de már érett művészt hallottunk: mind a címszerep alakítója, BRETZ GÁBOR, mind Judit szólamában SZÁNTÓ ANDREA következetes vokális maximalizmussal, kiforrott elképzeléssel, de némiképp eltérő koncepciót képviselve közelített feladatához. A különbség azonban, úgy éreztem, nem zavaró törésvonalat rajzolt a közös produkció felszínére, sokkal inkább jótékony intellektuális feszültséggel fűszerezte az összhatást. Bretz, aki, ha jól tudom, hat éve énekli a címszerepet, és Miskolctól Milánóig, Moszkvától és Pétervártól Amszterdamig a világ számos táján aratott már sikert Kékszakállúként, mára eggyé forrt szólamával, s ez lehetővé teszi számára, hogy a teljes azonosulás és az eszköztelenség magaslatán játsszon és énekeljen. Alig mozdul, s mégis teljes értékű színpadi alakítást nyújt a pódiu­mon is. Hangja sokárnyalatú, tud visszafogott, fojtott is lenni, de ha kell, kitárul, mint az ötödik ajtó mámorában. Hagyományos operai tónus, 20. század eleji kortárszene-hang és népballada-intonáció mind ott van megszólalásmódjai között. Mindez azonban egységet alkot - egységet, amelynek titka a kevés. Bretz Gábor egy bontakozó nagy művész bölcsességével érzi és tudja, hogy minél takarékosabb, annál többet ad. Vele ellentétben Szántó Andrea, aki hozzá hasonlóan magasrendű vokális teljesítményt nyújt, egyelőre eljátssza Juditot: a szólamot is jobban megmozgatja, és testét-arcizmait-végtagjait is. Megjeleníti az ajtók kinyitását, a balladai eszköztelenség helyett tehát hagyományosabb és illusztratívabb színpadi produkció az övé - de ez még a mű magasabb esztétikai-filozófiai értelmezési síkján sem zavaró, sőt többletet is adhat. Végtére is: nem arról szól a darab, hogy Kékszakállú és Judit nem találja a közös hangot, s emiatt a két ember elmegy egymás mellett? Két remek énekes, egy elhivatott karmester, egy kitűnő zenekar - a kedvező feltételek egy ihletett és megindító Kékszakállú-előadásban egyesültek. (Szeptember 25. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)

 

CSENGERY KRISTÓF

 

Ne kerteljünk, a Figaro házasságát koncertszerűen előadni határozottan koc­­­kázatos vállalkozásnak tetszhet, s így egykönnyen némi előzetes fenntartást érezhettünk VASHEGYI GYÖRGY szeptember végi produkciójával kapcsolatban. Igaz, 2006 őszén a Bécsi Állami Operaház vendégszereplő társulata egyszer már bebizonyította Pesten, hogy sikerrel oldható meg ez a vígoperai istenkísértés. S ráadásul Vashegyi György, valamint Figarója (KOVÁCS ISTVÁN), Susannája (CSEREKLYEI ANDREA), Cherubinója (HEITER MELINDA), Marcellinája (GÁL ERIKA) és Don Basiliója (MEGYESI ZOLTÁN) a nyáron, az Iseumi Szabadtéri Játékok műsorán már sikerrel rugaszkodtak neki Mozart operájának, bárha akkor szabályszerű előadás keretében. Így kockázat és esély egyszerre körvonalazódhatott elvárásaink horizontján, ahol éppen nem utolsósorban a kíváncsiságnak is jutott hely, hiszen Vashegyi György az első historikusan előadott hazai Figarót ígérte, nem mellesleg egy Mozart-operasorozat nyitányaként.

Nos, az est, amely a fél nyolcas kezdés következtében csak tizenegy óra után zárult, összességében felemás végeredményt hozott. Egyrészt ujjongó örömmel nyugtázhattuk, hogy milyen gazdagsággal, friss ízekben és akcentusokban bővelkedve szólalt meg mindjárt a nyitány, majd utóbb mindvégig az opera egész zenéje. Vashegyi György ORFEO ZENEKAR-a mára igazi első vonalbeli historikus együttessé vált, amely már régóta nem készteti fülhunyásra a legkényesebb ízlésű hallgatót sem. S persze örülhettünk a címszerepben dobogóra léptetett Kovács István világszínvonalú, kiállásában és vokális teljesítményében egyaránt vonzóan maszkulin szereplésének. Harapósan snájdig jelenlétével kimagaslott az énekesi mezőnyből, s olyasforma energikus profizmust árasztott magából, amely nagyban emelte a produkció élvezeti értékét.

Mely élvezeti érték azonban ezúttal nem foglalta magában a vígoperai játék elemi mulatságát, s ez a tény már a vegyes egyenleg negatív oldalához tartozik. A koncertszerű előadás ugyanis, amely Vashegyi szavaival „mérnöki módra" lett eltervezve, fájdalmasan nélkülözte a játékot, a cselekmény érzékítését, s hogy egészen őszinték legyünk, a vígoperai jelleg elhomályosulása nem csupán a színpadi látvány hiányának volt betudható. Hanem mondjuk néhány egyértelmű szereposztási tévedésnek is, mert hogy Cser Krisztián például bizonyosan nem Bartolo doktor, nem az még koncertszerű formában sem. Nála az életkor, az énekes-színészi alapkarakter és a hang sem vágott egybe a Figaro iránti bosszúszomját egy csapásra atyai szeretetbe átfordító figura szerepkívánalmaival. Míg a megjelenésében finom eleganciát sugárzó SZUTRÉLY KATALIN elsősorban a szólamformálás és a hangi alapadottságok tekintetében bizonyult „nem Grófnőnek". Kétségkívül Csereklyei Andrea és Gál Erika is el-eltért a hagyományos szerepideáltól, ám mindketten tehetséggel és erős igyekezettel fáradoztak azon, hogy ezt a közönség sokkal inkább üde közelítésnek érezze, semmint hiányosságnak. SZEGEDI CSABA pedig erőteljes vokális megjelenítést kínált a Gróf számára, s a III. felvonásbeli ária 1789-es bravúrvariánsával virtuozitását is igazolta.

A jószerint egyetlen szereplő, aki minden segédeszköz és látványelem nélkül is képes volt vígoperának érzékeltetni a Figarót, az a Don Basilio mellett hagyományszerűen Don Curzio kis szerepét is eljátszó Megyesi Zoltán volt. A nagy vígoperai karaktertenorok (elsősorban talán Heinz Zednik) fortélyait kitanuló énekes az erős gesztusoktól és vastag komikumtól sem tartózkodó, ám eljárásában okkal igazolható produkciója derűs oázisokat kínált a közönség számára. Ôt látva és hallgatva bizony erősen sajnálhattuk, hogy még egy, az idővel bőkezűen bánó, s ráadásul historikus előadásban sem jutott hely a IV. felvonás szokás szerint elhagyott két kis áriájának. (Szeptember 27. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

LÁSZLÓ FERENC

 

Csalog Gábor szerzői estje - Requiem-for­dí­tások egy távoli ország nyelvéből. Ezzel a kettős, de a rendezvény tartalmát még így sem teljesen tükröző címmel rendezett sajátos programot a Kortárs Művészetek Háza. E programnak természetesen CSALOG GÁBOR állt a középpontjában, és jellegzetesen csalogi volt már maga a koncepció. Ám a koncert nem volt egyedül sem az ő szerzői, sem az előadóestje; szerzőként Mozart, előadóként BALI JÁNOS, BÁNFI BALÁZS, BÁN ANNAMÁRIA, GOMBÁR ANIKÓ, TORNYAI PÉTER, KOVÁCS BALÁZS, KLENYÁN CSABA, FEJÉRVÁRI ZOLTÁN, ELMAUER JÁNOS, PAGONYI ANDRÁS és LUKÁCSHÁZI ISTVÁN volt a társa. (A rövid időre, rejtett pozícióból megszólaló csellókórus tagjainak nevét nem tudhattuk meg a kiadott anyagokból.)

Mint egy évvel korábbi koncertje, az „Egy kis Mozart-útvesztő" esetében, ezúttal is „dupla fenekű" eseményről volt szó. Az első részt most is eredeti Mozart-kompozíciók alkották, a másodikat pedig egy Csalog-mű - akkor az op. 1, ezúttal az op. 2. Az egyik - felületesebb - különbség az volt, hogy egy éve Mozarttól egy zongoraszonáta és egy kamaramű (a Klarinétötös) szerepelt a műsoron, míg most csupa billentyűs kompozíció (egy üvegharmonikára írt darabot is ide számítva), Csalog előadásában. A hangverseny első része mindkét esetben mintegy illusztrációnak, bevezetésnek hatott a súlyponti részhez, a Csalog-bemutatóhoz képest. Éppen ezért kézenfekvő, hogy a két koncert közötti lényegibb különbség az önálló műnek a „talált" vagy „hozott" anyaghoz való eltérő viszonyában rejlik. Míg a „Mo­zart-útvesztő" alapjában véve leginkább nemes játéknak fogható fel, amely a hangnemileg igen távol eső két kompozíció, illetve részeik együttes megszólaltatása által keltett hallatlan tonális feszültségeket, illetve az ebből fakadó zenei ötleteket és szituációkat veszi számba, járja körbe, kombinálja (egyszóval játszik velük), addig az új mű, bár ugyancsak számtalan kölcsönanyaggal dolgozik (éspedig többfélével, mint a korábbi), ezt mintegy a középkori zene szellemében teszi. Azaz: az idézet ott van, felismerhető, de önálló jelentősége csekély: maradéktalanul feloldódik új kontextusában.

A zongorista Csalog az első részben először a c-moll gyászindulót (K. 453a) játszotta el a CEU egykori rektora, a közelmúltban elhunyt Yehuda Elkana emlékére, majd az üvegharmonikára irt, kései C-dúr adagiót (K. 356), az F-dúr zongoraszonátát (K. 332), végül a h-moll adagiót (K. 540) adta elő. Csalog a tőle megszokott szigorú, minden öncélú tetszetősséget száműző ízléssel, nyilvánvalóan szigorú intellektuális kontrollal zongorázott; mindez azonban cseppet sem gátolta az egyes hangok, a motívumok és dallamok megformálásának érzékenységét, a zene lélegzését. Sőt a kitárulkozás pillanatai sem maradtak el, például a szonáta notturno karakterű Adagiójában, amolyan haydnos módon a legszükségesebbre szorítkozva, ám annál elementárisabb hatással. Külön örömet szereztek Csalog rendkívül differenciált artikulációs megoldásai, adott esetben akár egyidejűleg, különböző szólamokban játszott molto legato dallam és karakteres non-legato egy másik szólamban.

A zongoraművek közül - a kiosztott tájékoztató szerint - a h-moll Adagio, ez a Mozart művei között meglehetősen magányosan álló, hangnemében is szokatlan, vigasztalanul vergődő, szinte schuberti szomorúsággal áthatott, még zongoraszerűnek sem igen mondható darab játszotta a legfontosabb ihlető szerepet - az F-dúr szonáta nyitótételével együtt - Csalog Re­qui­emjében. Ám nem említettem még azt a kompozíciót, amely - ott és akkor - nem hangzott, nem hangozhatott fel, de a legfontosabb és legtöbbet idézett mozarti minta szerepét játszotta, tudniillik magát Mozart befejezetlen Requiemjét.

A „Requiem-fordítások" számos pontján ugyanis e a mű motívumai, hangnemi fordulatai, jellegzetes effektusai bukkannak fel, mégpedig - ha nem is minden esetben - a hallgató számára is jól érzékelhetően. A darabban - amelynek mind a tételbeosztása, mind az előadó-apparátusa tüntetően ellentmond mindenfajta hagyományos gyászmisének - az idézetek a legtöbb esetben nem végigvitt műszakaszok, amelyek önazonosságukat, hangnemüket megtartva mintegy nekifeszülnek egy másik, velük esetleg élesen ütköző zenei anyagnak, idézetnek, hanem beleilleszkednek a Csalog-kompozíció szövetébe, azonosítható különállásukat, mint hullámverés a homokba rótt szöveget, már néhány ütem eseményei elmossák.

E helyen még vázlatosan sem tehetek kísérletet ennek az izgalmasan sokarcú darabnak az átfogó jellemzésére: meg kell elégednünk néhány alapvető információval és benyomással. A mű négy tételre és két „altételre" tagozódik, ezek: 1. Se kép, se hang; 1/a Halál-lányka-imitáció-kurbli-gyakorlat; 2. Jézus Mária (rettenetes halandzsa); 3. Szép leggiero angyalkák; 3/a Alagút - Hommage à Kurtág; 4. Ama. (A címekkel kapcsolatban felmerülő számos kérdést itt nincs mód megválaszolni, ezért most csupán arra utalok, hogy az 1/a tétel címe a Schubert-dalból vett idézetre utal, tehát a mű idézetrendszere túlmutat Mozarton.)

Az előadók között nincsenek énekesek, tisztán hangszeres requiemről van szó tehát. A már említett csellistacsoporton kívül (amely csupán az 1/a tételben szólal meg), a játékosok három, térben is elkülönülő részhalmazt alkotnak: a bal oldali csoport fúvós részlege három (különböző hangolású hangszereken játszó) fuvolásból, a jobb oldali két, hangszereit hasonlóképpen váltogató furulyásból áll - szerepük a hagyományos zenekar első és második hegedűszólamáéhoz hasonlítható -, ehhez járul a bal oldalon egy klarinét/basszusklarinét, egy trombita és egy harsona, a jobb oldalon pedig egy mélyhegedű és egy nagybőgő. Középen pedig egy zongora és egy harmonika alkot afféle concertino szerepű egységet.

Mindeme zavarba ejtően szokatlan, extra­vagáns, avantgárd ízű eljárások, címek, paraméterek, mi tagadás, valamiféle nehezen emészthető zenei élményre készítették fel a hallgatót. A valóságban azonban számomra - ellentétben korábban megismert műveivel: az op. 1-gyel és a Mozart-zongo­raversenyekhez komponált kadenciáival - Csalognak ezúttal egy egészen új oldala mutatkozott meg. Egy emocionálisan rendkívül gazdag és elmélyült, sőt helyenként szinte romantikusan érzelmes szerzőé, egy Alban Berg-i típusé, akinek a keze alól a szinte követhetetlenül bonyolult kompozíciós műhelymunka nyomán rendkívül eredeti, ám a hallgatóra roppant közvetlenül és intenzíven ható, mindenféle elidegenedéstől mentes zene szokott kikerülni. Csalog Requiemje első hallásra egy poklot-mennyet bejáró, újrahallgatásra és teljes felfedezésre csábító, minden tekintetben gazdag és ígéretes mű. A szerző vezényelte, rendkívül koncentrált és magasrendű teljesítményt nyújtó együttest is érezhetően ez a meggyőződés inspirálta. S hogy a közönség is hasonlóan érezhetett, az a lelkes tetszésnyilvánításban és a „Szép leggiero angyalkák" tétel megújráztatásában is megnyilvánult. (Szeptember 28. - Trafó - Kortárs Művészetek Háza. Rendező: Trafó)

MALINA JÁNOS

A Noé bárkája  énekes szereplői

Gyöngyösi Levente és Fischer Iván

Pető Zsuzsa felvételei

Kállai Ernő

Kovács D. Zsolt felvétele

Rost Andrea és Keller András

Felvégi Andrea felvétele

Várjon Dénes és Leif Segerstam

Tomas Opitz felvétele

Szántó Andrea, Bretz Gábor
és Kovács János

Kovács István, Heiter Melinda, Csereklyei Andrea és Vashegyi György

Csalog Gábor saját művét vezényli

Felvégi Andrea felvételei

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.