Hangverseny

Szerző: Csengery Kristóf, Molnár Szabolcs, Malina János
Lapszám: 2013 február
 

Kifejezetten érdekes 20. századi műsort vezényelt MICHAEL STERN  a NEMZETI FILHARMONIKU­SOK élén. Két megbecsült komponista Amerikában keletkezett, de ritkán játszott műve a hangverseny első felében, Stravinsky Tavaszi áldozata a másodikban - ez volt a műsor. Nyitó darabként Leonard Bernstein On the Waterfront című szimfonikus szvitjét játszották; egyszerűbben szólva szvitté tömörített filmzenéről van szó, a szerző egyetlen kísérletéről ebben a műfajban. Az Elia Kazan maffiafilmjéhez komponált kísérőzene, ebben a formájában legalábbis, kifejezetten sikerült alkotás, amely egy pillanatra sem válik szirupossá, s Bernstein egyéniségének frivol vonásai is hiányoznak belőle; ezzel szemben hangszerelése ragyogó, s karakterei is széles skálát ölelnek fel a nosztalgikus hangoktól a küzdelem, az agresszió erőteljes, különösen ritmikailag szikrázó keménységű megjelenítéséig. Talán a tömörség erényét hiányolhatjuk némi joggal a kompozícióból - ezt a kihívást azonban nagy mértékben ellensúlyozta, hogy Mi­chael Stern remek dramaturgiai érzékkel formálta meg a darabot, már az első percekben azt a benyomást keltve, hogy a zenekarral jól meg tudja értetni magát, s hogy remekül kézben tartja az előadást.

Michael Stern - Pethő Zsuzsa felvétele

 

Bohuslav Martin± 1945-ben, Amerikában komponált 4. szimfóniája hagyományos négytételességével, tonális nyelvével erősen kötődik a műfaj 19. századi tradícióihoz, ugyanakkor zenei nyelve, hangszerelése igencsak egyéni vonásokat mutat (ilyen például a zongora hangsúlyos szerepe a zenekari szövetben), s a zenekar virtuóz kezelése pregnáns tételkarakterekkel párosul. Különösen szuggesztív a darab két belső tétele: a számos groteszk elemmel színesített, harsány és szellemes Scherzo, illetve a vágyódó hangú, harmóniailag igen érzékeny, tiszta líraiságú Largo. De az egész mű kifejezetten választékos ízlésű és dramaturgiailag kiegyensúlyozott, s többször is finoman utal a cseh klasszikusokra; hálás játszanivaló egy olyan zenekar számára, mint a Nemzeti Filharmonikusok. Példa erre a lassú tétel dús és lágy vonóshangzása, különösen a csellószólamé. Stern itt is precíz és elképzeléseit hatékonyan érvényesíteni tudó, világos kezű és világos fejű karmesternek bizonyult.

Zenekar és karmester igazi próbáját persze a par excellence remekmű, Stravinsky Sacre-ja jelentette - s nem is kellett csalódnunk egyikükben sem a hangverseny második felében. Az előadást valamifajta üde erőteljesség jellemezte, a mű vad és rusztikus oldala franciás eleganciával vegyült, metszet-élességű körvonalakkal, ugyanakkor a mozgás impulzusát, a csapások erejét semmivel sem gyengítve. Érdekfeszítő interpretáció volt ez, melynek során az idő fokozott sebességgel telt - a zárás pillanatában határozottan úgy éreztem, hogy a darab jóval tovább szokott tartani. A zenekar hasítóan tiszta intonációval, áttetsző és minden pillanatban kiegyensúlyozott hangzással játszott; a precíz szinkronitással megszólaltatott akkordok nagyban hozzájárultak az előadás sodró erejéhez.

Az erőteljesség és a lendület fő forrása persze Michael Stern volt, aki a Sacre-t is teljes biztonsággal tartotta kézben, az íveket, gesztusokat és akcentusokat plasztikusan formálta meg és differenciálta, s úgy építette fel - egészében és részleteiben - Stravinsky hallatlanul összetett partitúráját, hogy a hallgató számára vezénylése mindvégig elementárisan egyszerűnek - mesterkéletlennek és magától értetődőnek - hatott. A mű, a zenekar és a karmester különösen emlékezetes és harmonikus találkozásának lehettünk tanúi ezen az estén. (December 5. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

MALINA JÁNOS

 

Az MVM-koncertek új sorozata, A Hegedű HRACHYA AVANESYAN szólóestjével kezdődött. Igor Ojsztrah Brüsszelben élő örmény tanítványa még nincs 27 éves, de már húszévesen első díjat kapott a Yehudi Menuhin-versenyen, és jelenleg egy Stradivarin játszik. Meghívása az első sorozat egyetlen külföldi vendégművészeként mindenképp indokoltnak tűnt. Koncertje azonban nem egészen felelt meg a várakozásoknak, reveláció erejűnek pedig semmiképp nem bizonyult.

Hrachya Avanesyan

 

A szólóest műsorán Bach, Paganini és Ysaÿe darabjain kívül az örmény zene egyik klasszikusának, Komitas Vardapetnek a népdalfeldolgozásai szerepeltek, továbbá egy Nelsen nevű zeneszerző egyik szólótétele. A közös nevező kézenfekvő módon a virtuóz kvalitások megmutatásának lehetősége volt. A program mindazonáltal meglehetősen szervetlennek hatott. Pedig magával a virtuozitással végül is nem volt baj, csak éppen azon felül keveset kapott a közönség; ilyen esetben pedig az előadás olyan tökéletlenségei is elkedvetleníthetnek, amelyeket egy magával ragadó zenei megnyilatkozás esetében talán jelentőség nélkülinek érzünk.

A kezdő szám, Bach a-moll szólószonátájának előadása jól illusztrálta mindezt. A Grave - a művész kissé színpadias arc- és testmozgásán túl - romantikus színezetű, kesergő karakterrel szólalt meg, végeredményben kevés kohéziós erővel. A skálamenetekben pedig itt-ott elég gondatlanul intonált hangok bújtak meg, s ezek később sem maradtak folytatás nélkül. Nem elégített ki igazán a fúgatétel előadása sem: a polifon szólamok megformálása nem bizonyult igazán plasztikusnak, illúziókeltőnek; nem egyszer hiányoltam a határozott agogikai tagolást, ami hozzájárult ahhoz, hogy úgy érezhettük: a játékos lokális körökben mozog, s a tétel egészének körvonalai nem bontakoznak ki világosan; mindehhez még dinamikailag sem tetszett igazán kontrolláltnak az előadás. A csodálatos, súlyos léptű Andante tételben sem találkozhattunk a szólamok függetlenségének illúziójával, itt azonban érzékelhető volt néhány felszabadultabban formált gesztus, olyan pillanatok, amikor Avanesyan valamennyire megnyílt hallgatói előtt. A legzavartalanabb zenei élményt az az Allegro zárótétel hozta, amelyben a művész leginkább otthon érezte magát, és kisebb belesietésektől eltekintve az addigiaknál meggyőzőbben játszott. A Bach-szonáta azonban azt az alapvető benyomást keltette, hogy Avanesyan elsősorban hegedülni akar, s bár ezen a téren - a visszatérő intonációs megbicsaklásoktól eltekintve - jó teljesítményt nyújtott, a részleteknek a teljes értelemben vett zenei élményhez szükséges finom és határozott kontrollja hiányzott előadásából. Hasonlóképpen a megszólaltatott másik Bach-kompozícióhoz, azaz tételhez: Bach d-moll partitájának Chaconne-jához, amelyet némiképp bravúrdarabnak fogott fel. Ebben a csiszolt, gyöngyöző részletek pillanatait zenei bizonytalankodások váltották.

Bachot a rejtélyes Nelsen, egy bizonyára kortárs szerző Allegrója követte: élő, invenciózus, engem Schnittkére emlékeztető darab, briliáns kettősfogásokkal, glissandókkal - bravúros zene, meggyőzően előadva. Paganini 13., majd 24. caprice-a következett ezután. Az előbbit talán „lobogó sörényű" előadásként jellemezhetem, a már említett agogikai és intonációs tökéletlenségekkel, viszont füstölgő kromatikus szextmenetekkel. A zeneileg mélyebb 24. caprice-ban már az addigiaknál világosabban zenei megformálást érzékelhettünk, szerves csendekkel, egy-két szuggesztív pillanattal.

Komitas Három örmény népdala viszont igazán érdekes színfoltnak bizonyult. A szerző terjedelmes tételeket formált népzenei anyagából, amelyek szárnyaló, de őszinte pátoszukkal, vagy szokatlan, illetve egzotikus eszközeikkel mindvégig lekötötték a figyelmet, s Avanesyan ebben a zenei világban igazán meggyőzően nyilatkozott meg. Befejezésül Ysaÿe op. 27 no. 3-as d-moll szonátáját adta elő: úgy éreztem, hogy ha ex­presszivitás tekintetében nem hozott is ki mindent a darabból, a virtuozitás szempontjából briliáns teljesítményt nyújtott, és ezúttal a perfekcióval sem volt baj. (December 7. - Festetics Palota. Rendező: Jakobi Koncert Kft.)

MALINA JÁNOS

 

Művészi nagyságrend: sokat beszélünk  róla, de a fogalom túlságosan elvont, ritkán válik megragadhatóvá. Néha mégis szinte tapintható alakban mutatkozik meg, például dimenzióváltások idején: amikor egy-egy kivételes teljesítmény révén egy muzsikus kilép működésének addigi keretei közül, s egy tágasabb viszonyítási rendszerben foglalja el új helyét. Mondhatná erre valaki: művészek nem váltanak nagyságrendet, kinek-kinek megvan a saját formátuma, melyben leéli életét - de ez nem igaz. A fejlődésben éppen az a legszebb, hogy a lassú gyarapodás, csiszolódás, tökéletesedés bizonyos ritka, mágikus pillanatokban minőségi ugrást eredményez, s az ugró az ugrásban átlényegül - utána más lesz, több annál, aki volt. VÁRJON DÉNES természetes harmóniájú művészalkata, gondolnánk, apró lépésekben történő, folyamatos fejlődésre predesztinál, tőle idegenek a drámai váltások. Ennek ellenére eddigi pályája során kétszer is hallottam olyan koncertjét, melyen úgy éreztem, látványosan klasszist vált, magasabb osztályba lép. Ez először - rá oly jellemző módon - a kamarazene területén történt meg: Perényi Miklós társaságában játszott 1997-ben. „Kísérőként" - de a koncert az ő szemszögéből éppen arról szólt, mennyire egyenrangú, teljes értékű, ösztönző partner a látszólag alárendelt szerepű társ. Márpedig Perényivel egyenrangúan muzsikálni nem csekélység, hiszen korunk egyik legnagyobbjáról van szó. (Az említett koncert másról is nevezetessé vált: ez volt az utolsó esemény, amelyről Kroó György kritikát írt.)

 Várjon Dénes

 

Várjon általam megtapasztalt következő nagyságrendváltása friss élmény, legutóbbi szólóestjéhez kapcsolódik. De­cember elején a művész A Zongora a Festetics Palotában című sorozat második estjén lépett fel, műsorán Beethoven két, Janá≈ek és Schumann egy-egy művével. Az eredetileg meghirdetett program az első részben Beethoven-szonátákat ígért: az op. 10/3-as D-dúr, majd az op. 13-as c-moll darabot - végül a dúr kompozíció szerepkörét ezen az estén egy másik hasonló alkotás, az op. 14/1-es G-dúr szonáta vállalta. Szelíd bevezető volt a mű tolmácsolása, a nyitó Allegróban világos színekkel, mérsékelt tempóval és a dallamformálás lágy rugalmasságával (igaz, a kidolgozási részhez érve szimfonikus zongorahangzással), a kórusinduló helyi értékén értelmezett C-dúr Andante elején a látens „operai jelleget" felszínre hozó staccatókkal, a sziporkázó humorú, pezsgő-bugyborékoló Scherzo-finálé megfogalmazásakor pedig nagy lendülettel és hangzásigénnyel. A koncert jelképévé azonban a második szám, a G-dúr szonátával egyívású, szintén 1798/99-ben keletkezett c-moll szonáta, a Carl von Lichnowsky hercegnek ajánlott Grande sonate pathétique vált. Várjon nagyon is komolyan vette a mű (ezúttal sem a zeneszerzőtől származó) ragadványnevét, a vehemens kezdéskor nagy súllyal és szimfonikus hangzással adva nyomatékot a Grave francia ouverture-ritmikájában rejlő drámaiságnak, majd az Allegro di molto e con brio rakétatémáját is viharosan, a szokottnál talán gyorsabban formálva meg. Lángoló szenvedély, hatalmas pátosz jellemezte az előadást, amelynek során a zongoraművész még nyers, vad és eksztatikus is mert lenni - teljes művészi hitellel idézve meg a mű hangulatát. Az Asz-dúr Adagio cantabile himnuszdallama a középregiszterben bensőségesen énekelt, de a mélységekbe leszálló minore (asz-moll!) középrészben itt is feltámadtak az indulatok. A fináléban rendkívül vonzónak éreztem az előadás előrefúródó lendületét, a gazdag zengést és alkalomadtán a bal kéz pörölycsapás-basszusait.

Kivételes formátumú előadás! - Ezzel összegezhettük véleményünket a c-moll szonáta után. Ahogyan a G-dúr szonáta a szemlélődő hangulatfestészet felvezetőjével szolgált a Pathétique előtt, úgy állt párba a második részben Leoπ Janá≈ek kontemplatív ciklusa, a Ködben - melyet tavaly nyár óta Várjon Dénes nagyszerű ECM-lemezéről is meghallgathatunk - és a koncert záróköve, Schumann Szimfonikus etűdök-ciklusa (történetesen éppúgy 13-as opusz-jelzésű, mint Beethoven Patetikus szonátája). Janá≈eket hallgatva az elmosódott pasztellszínek költészetét, a melankóliából, vágyból, emlékezésből és századfordulós otthon-melegből kialakuló sajátos keverékhangulat tökéletes megidézését, no és persze a látomásos karaktert, valamint a ciklus beszédszerű-improvizatív jellegéhez tökéletesen illeszkedő előadói stílust csodálhattuk meg. Schumann hatalmas ívű variációsorozata pedig egy magasabb szinten visszavezetett a Patetikus szonátában már felmutatott fennkölt szónokiassághoz és robusztus erőhöz, melynek Várjon Dénes a 19. század regényességét csupán előlegező Beethoven-mű után itt és most immár érett romantikus alakját állította elénk. Ezúttal is a melankólia szolgáltatta a kezdőhangot, akárcsak a szonátában - innen azonban egészen a heroizmusig jutottunk el, egy, a schumanni alapkoncepciónak megfelelően zenekari színekben gazdag, fokozódó dinamikájú, megállíthatatlan sodrású előadás folyamatában. A kifogástalan hangszeres kontroll mellett elementáris hevület jellemezte a végkifejletet, olyan tolmácsolás emlékét hagyva maga után, amelyet akár Richter vagy Ránki e mű tolmácsaként véghezvitt remekléseivel is összevethetünk. Várjon Dénes, akit eddig legtöbben a szemlélődő kamaramuzsika ihletett szószólójaként ismertek, most fényesen bizonyította, hogy a monumentális indulatú szólistateljesítmény is ott rejlik művészi lehetőségei között. (December 8. - Festetics Palota. Rendező: Jakobi Koncert Kft.)

CSENGERY KRISTÓF

 

Arra a kérdésre, hogy Bartók három színpadi műve közül tematikusan melyik kettő kapcsolódik erősebben egymáshoz, joggal felelhetjük, hogy A kékszakállú herceg vára és A fából faragott királyfi, hiszen mindkettő Férfi és Nő konfliktusos viszonyát tárgyalja, előbbi balladaian, utóbbi játékos-allegorikus keretek között, előbbi a mindent elborító sötétség, utóbbi a lieto fine világos végkifejletével. Ha azonban az a kérdés, hogy súly, hangulat, tónus alapján melyik két színpadi mű kapcsolódik össze a bartóki hármasból, alighanem a Kékszakállú és A csodálatos mandarin lesz a válasz, hiszen e két mű alkotja a triptichon tragikus kétharmadát, mindkét mű végén azzal, amivel az igazi történeteknek végződniük kell: halállal - csak épp a halál a Kékszakállú misztériumában jelképes, a Mandarin rítusának utolsó ütemeiben valóságos. Koherens koncert lehetőségét rejti tehát magában, ha egy karmester, mint legutóbb FISCHER IVÁN, úgy dönt, hogy együttese - a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR - élén egyazon estén, párba állítva prezentálja a közönségnek a Kékszakállút és a Mandarint. Noha a kronológia a vokális művet sorolja előbbre, dramaturgiailag értelemszerű volt és nem igényelt magyarázatot, hogy a koncerten a későbbi, de tömörebb Mandarint hallottuk először, s a monumentálisabb Kékszakállú rekesztette be az estét.

A Mandarin koncertelőadásainak tehertétele, hogy a közönség (leszámítva azokat, akik kívülről ismerik a partitúrát - ők azonban nem a közönséghez tartoznak), miközben hallgatja a zenét, csak nagyjából tudja, hol tart a cselekmény. Erre a problémára az elektronikus technikával fel nem szerelt, hagyományos termekben beletörődés a válasz, az olyan modern helyszíneken azonban, amilyen a pantomim szerzőjéről elnevezett Nemzeti Hangversenyterem, csupán szándék kérdése, hogy az előadók a közönség segítségére sietnek-e. Fischer Ivánban megvolt a szándék: a vezérkönyv színpadi instrukciói megjelentek a kivetítőn. Akadhatnak finnyásabb szellemek, akik az ötletet didaktikusnak minősítik - magam hálás voltam érte, mert ennek révén olyan előadást élhettem át, melyhez hasonlóan követhetővel és láttatóval koncertterem falai között még nem találkoztam. Követhető és láttató volt Fischer és a Fesztiválzenekar produkciója tisztán zenei szempontból is: azzá tette a muzsikálás gesztusgazdagsága, a dallamok, ritmusok mozdulatszerű értelmezése, a sok-sok éles és markáns kontraszt, amely a cselekmény feszes-fordulatos voltát hangsúlyozta, a határozott tagolás, a nyers tónusok és rafináltan kikevert pasztellárnyalatok széles skálája. Ha kellett, súlyosan és tömbszerűen, ha kellett, áttetszően és kamarazenei effektusokkal szólalt meg a partitúra. Fischer Iván pontosan és szuggesztíven vezényelt, a pompás Fesztiválzenekar tudása magasán, virtuózan játszott, fegyelmezett tuttikkal és invenciózus szólókkal (klarinét!), közösen jelenítve meg a lebírhatatlan erejű vágy ama fajtáját, amely a beteljesülésig nem enged utat a halálnak ­­- úgy, ahogyan azt egy korai novellájában (A boldogság akarása) Thomas Mann példázatszerűen megírta. A csodálatos mandarin megszólaltatásában a SZENT EFRÉM FÉRFIKAR és a SCHOLA CANTORUM BUDAPESTIENSIS működött közre.

Fischer Iván A kékszakállú herceg vára prológusát mondja

 

Szerencsések vagyunk: az évad elején már hallhattunk egy kiváló Kékszakállút, a Nemzeti Filharmonikusok kíséretével és Kovács János vezényletével. Akkor SZÁNTÓ ANDREA és Bretz Gábor énekelték Judit és a Herceg szólamát ­- most megtapasztalhattuk, hogyan teljesít a kiváló énekesnő egy másik kollégája, PERENCZ BÉLA társaságában. Szántó Andrea érett vokalitással, magas szintű szólamtudással megformált Juditja kiforrott alakítás, most sem írhatok róla mást, mint amit az előző produkció kapcsán már megfogalmaztam. Legfeljebb annyit módosult produkciójának képe, hogy az összhatás ezúttal kevésbé tűnt stilizáltnak - mert nem olyan partnerrel hozta össze a sors, aki a feltétlen azonosulás jegyében éli meg a szerepet, mint tette szeptember végén a nagy formátumú, átütő Kékszakállú, Bretz Gábor. Akárcsak Szántó Andrea, Perencz Béla maga is játszik, előad, megjelenít, s ettől alakítását eleinte kissé illusztratívnak és koncertszerűnek éreztem, ami persze, koncertelőadásról lévén szó, abszolút rendjén való művészi közelítés. Azt is megfigyelni véltem, hogy kissé mereven értelmezi Kékszakállú gesztusait, s ez nem vonzott, a cselekmény előrehaladtával azonban gyanítani kezdtem, hogy talán mégsem Perencz értelmezése merev, hanem az a Kékszakállú viszonyul némiképp formális-hivatalosan a Nőhöz és vele való saját kapcsolatához, akit Perencz megjelenít - s mondani sem kell, ez már sokkal érdekesebb és termékenyebb képlet. Bretz csodálatos Kékszakállú, vokálisan is Székely Mihályhoz vagy Polgár Lászlóhoz méltón ura a szólamnak - Perencznél érezhető, hogy ez a szólam nem teljes mértékben az övé, hangterjedelem szempontjából (a mély fekvésben) semmiképp sem, ugyanakkor a problematikus pillanatokban ambitusgondjait kifinomult kultúrával kompenzálta.

Fischer Iván a nagy karmesterek nyugodt biztonságával és arányérzékével bontotta ki a partitúra minden színét, és helyezte el a hangsúlyokat a megfelelő pontokon a megfelelő intenzitással. Rendezőt nem nevezett meg a műsorfüzet, ezért a produkció félszcenikus kiegészítő elemét, a három régi asszony (Gera Marina, Hekler Melinda, Szi­lágyi Csenge) háttérbeli, néma és mozdulatlan szobrokként való megjelenítését, majd a végkifejletben leleplezésüket (jelmez: Szlávik Juli, fény: Baumgartner Sándor), mozgatásukat, s azt a módot, ahogyan Juditot lassan, szertartásosan körükbe vonva és lefátyolozva mintegy végrehajtják a sors ítéletét, Fischer karmesteri-rendezői invenciójának kell vélnem, s ekként az előadás szép és jelentőségteljes, költői részleteként köszöntenem. Még valamiről kell szólni, amit a koncert végére sokan talán el is felejtettek. Visszatérő dilemmája a koncertszerű Kékszakállú-előadásoknak: legyen-e Prológus vagy sem, s ha legyen, ki mondja el, hogyan mondja el? Kicsoda a Regös? - kérdezhetjük. Ki más volna, mint (hogy ismét Thomas Mannhoz folyamodjunk:) az Elbeszélés Szelleme, a zeneszerző. Az ő képviselője pedig koncerten a karmester, szavalja tehát ő a Prológust. Ez eddig nem abszolút újítás: Eötvös Péter is mondta már a Prológust általa vezényelt Kékszakállú-előadásokon. Az azonban, hogy Fischer a szöveget az archai­záló emelkedettségtől eltávolodva, a polgári irónia tónusában és hangsúlyaival, a szereplőkre mintegy felülnézetből tekintve, a közönséget viszont teljes közvetlenséggel megszólítva recitálta, egyszerre tűnt hátborzongatóan merésznek s ugyanakkor telitalálatnak, s vált egy formátumos előadás figyelemreméltóan eredeti felütésévé. (December 10. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

CSENGERY KRISTÓF

 

Kodály Zoltán tiszteletére (1992 és 1997  után) harmadszor is nemzetközi zeneszerzőversenyt hirdettek, a komponista születésének 130. évfordulója alkalmából a zsűri vegyes karra, illetve gyermekkarra komponált műveket várt. A két kategóriában - olvasom - „összesen 47 kórusmű érkezett, még Ausztráliából, az Egyesült Államokból, illetve Szingapúrból is küldtek be pályaműveket. A döntőbe jutás magas elvárásainak a gyermekkarra írt művek kategóriájában 19 pályaműből csak 6 alkotás felelt meg". A komponisták talán a terjedelemre és az apparátusra (6-10 perces a cappella, maximum három hangszeres közreműködésével előadható darabra szólt a kiírás) vagy a megzenésíthető szövegek nyelvére (magyar, latin, angol) vonatkozó követelményeket nem teljesítették. „Az eredmények összesítését Kodályné Péczely Sarolta személyes támogatásával, valamint Erdei Péter karnagy, a verseny művészeti igazgatója vezetésével a Kodály Emlékmúzeumban tartották. A nemzetközi zsűri összesített pontszámai alapján a szervezők egy 2. díjat osztottak ki: BÁNKÖVI GYULA Négyes hatos című műve bizonyult a legjobbnak". (Erdős Virág megzenésített versének címe: Négyeshatos.)

Nem ismerem a részleteket, de úgy tűnik, a vegyes kari kategóriában is komoly szűrésen estek át a pályázatok, 28 mű közül mindössze két alkotás került a döntőbe. „Az öttagú (görög, amerikai, német, svéd és magyar) zsűri pontszámai alapján szintén 2. díjat, és az azzal járó 2000 eurót PÓCS KATALIN Gyászmenet című alkotása nyerte el". Pócs Katalin kórusműve Baka István 1980 és 1990 között írt Liszt-ciklusának (Liszt Ferenc éjszakái) utolsó versét (Gyászmenet - Liszt Ferenc: Funérailles) zenésítette meg.

Bánkövi  Gyula és Pócs Katalin

A két díjazott a december 13-i gálahangversenyen vehette át az elismerő okleveleket, az új művek Kodály Zoltán egynemű- és vegyes kari darabjai, valamint a Psalmus Hungaricus szomszédságában hangoztak el.

Bánkövi darabját a nyíregyházi CAN­TE­MUS GYERMEKKÓRUS adta elő, SZABÓ DÉNES vezényletével. A színpadot szellősen, csoportokba rendezve elfoglaló ötven leány kotta nélkül szólaltatta meg a művet, mely egyébként számos színpadi akciót is előír - adott pillanatban például mobiltelefonok is előkerültek és „dalra fakadtak". Három hangszeres (két marimbás és egy nagybőgős) kapcsolódott a produkcióhoz, atmoszférateremtő zenéjük - gyanítom - ad libitum játszandó, azaz alkalmasint el is maradhat.

A kompozíció zenei világa új színt jelent Bánkövi alkotói palettáján, a városi szövegfolklórból merítő (iskolai szavalóversenyeken is népszerű) verset sok geggel, könnyedén, a populáris zenére (jazz, rap) kacsintgatva, szellemesen görgetett ritmikával zenésítette meg. A külföldön egyre népszerűbb kórus-színházi forma ügyesen oldotta fel a problémát: gyermekkari darab esetében a 6-10 perc kegyetlenül hosszú is lehet. A darab hallatlan precizitást és koncentrációt követel az előadóktól, ugyanakkor teret enged az oldott és az egyéni kreativitás számára is nyitott muzsikálásnak. Mindez elmondható arról a Kodály-csokorról is, melyet a Cantemus Gyermekkórus szólaltatott meg - azt hiszem, hogy a csodálatos előadás mindenkit arról győzött meg, hogy a Bánkövi-darab minden ízében megfelel a Kodály szellemét és szellemi örökségét ápoló zeneszerzőverseny célkitűzéseinek.

Szabó Dénes és a Cantemus Gyermekkórus - Felvégi Andrea felvétele

Teljesen más világba vezetett a MAGYAR RÁDIÓ ÉNEKKARÁ-nak produkciója. Ko­dály-műsorukban csupa veretes, tépelődő, szembesítő darabot adtak elő (például Ének Szent István királyhoz, Liszt Ferenchez, Fölszállott a páva), szoros falanxban, vállt vállnak vetve énekeltek. Míg a Cantemus produkciója (ideértve Kodály-programjukat is) tíz éve elképzelhetetlen lett volna, addig a SOMOS CSABA irányította előadás évtizedekkel ezelőtti világot idézett meg. Még az a szentségtörő gondolat is eszembe jutott, hogy vajon a darabok felett nem járt-e el ugyanígy az idő. Pócs Katalin Gyászmenet című ritornelles kórusát ugyanezzel a borús hangulattal hallgattam. A kulcsfogalmakat, határozókat már-már kombinatorikusan variáló, kissé kataton szöveg merészebb megzenésítést is elviselt volna, de az alaptónust (feketés-szürkés) Pócs kórusműve meglehetős híven adta vissza. Az egyes versszakok közötti zongoraközjátékokat VÉKEY MARIANNA játszotta, olyan magas technikai színvonalon, hogy e kissé furcsa kompozíciós megoldást - a Baka István-szöveg pontos forrását még nem ismerve - képzeletben már ekkor Liszthez kapcsoltam.

A gálahangverseny második részében KOVÁCS JÁNOS a korábban fellépő kóruso­kat valamint az MR SZIMFONIKUSOK-at vezényelte. A Psalmus Hungaricus jó színvonalon - néha ugyan kissé fésületlenül - szólalt meg, számomra nagy felfedezés volt a tenorszólista, HORVÁTH ISTVÁN produkciója. A harmincas évei elején járó énekes a hangszín, az énekkultúra, és a zenei értelmezés tekintetében a Psalmus zsoltárosát a Bach-passiók evangélistájához közelítette, hallgatni legalább olyan jó érzés volt, mint felfogni. (December 13. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem)

MOLNÁR SZABOLCS

 

Néhány nappal karácsony előtt a Rádió zenei együttesei egy barokk és egy 20. századi oratóriumból komponáltak ünnepi műsort; az MR SZIMFONIKUSOKAT, ÉNEKKART és GYERMEKKÓRUST az első részben a zenekar vezető karmestere, VAJDA GERGELY, a másodikban az énekkar vezető karnagya, SOMOS CSABA vezényelte.

A nyitó barokk oratórium Bach D-dúr Magnificatja volt BARÁTH EMÔKE, VÁRADI ZITA, MEGYESI ZOLTÁN és REZSNYÁK RÓBERT énekszólójával. Vajda Gergely kitűnő tempókkal és remekül megragadott karakterekkel dirigálta Bach remekművét, emellett olyan világos hangzással, amely mind a historizmus áttetszőség-igényének, mind a modern hangszeres előadói hagyomány monumentalitásra való törekvésének eleget tett. Vajda megtalálta az izgalmas pontokat a rövid és sokszor hallott tételekben, és inspirálni tudta zenekarát és szólistáit. Az énekesek közül elsősorban Baráth Emőke hangjának kristályos tisztasága és kifejezésének magától értetődő egyszerűsége, továbbá Meláth Andrea drámai feszültségeket sejtető letisztultsága ragadott meg. Megkapóan szép volt Meláth és Megyesi duettje (Et misericordiae), viszont a Suscepit Israel tételben már-már zavaró volt - például a sóhajszerű kettős kötések megformálásában - Baráth „barokkos" és a maga módján szintén kitűnő Váradi Zita „operás" megoldásainak egyidejű megszólalása. Rezsnyák Róbert ebben a műben kissé elfogódottan szólalt meg. A zenekar viszont mind hangzásban, mind zenei koncentrációban szokásos, magas színvonalát hozta, a műben meghatározó szerepet játszó trombiták pedig a megkívánt mennyei zengéssel szóltak. A kórus korrektül énekelt, bár itt-ott nélkülözte a hangzás barokk karcsúságát, illetve nehéz fioritúrák kivitelezésének karcsúságát.

A Somos Csaba által vezényelt második részben Ralph Vaughan Williams kései, nagyszabású oratóriuma, a Hodie (avagy This Day) szólalt meg Somos Csaba vezényletével (a kiadott műsor a műnek csupán a műfajt megjelölő alcímét - „Karácsonyi kantáta" - tartalmazta). Jelentékeny kifejezőereje, frissessége és helyenként igen szuggesztív pillanatai ellenére a 20. századi angol zene egyik legnagyobb alakjának ez az összegző alkotása természetesen nem versenyezhet Bach Magnificatjával. Somos Csabáék azonban nyilvánvalóan nagy műgonddal és lelkesedéssel azonosultak a bibliai és profán szövegeken alapuló, roppant igényes művel, s az első részben tapasztaltnál is kiegyensúlyozottabb színvonalú, kifejezőerőben gazdag, kitűnő produkciójukkal nagy sikerre vitték a kétségkívül bőbeszédű darabot.

Ezúttal első helyen kell említenem a kórust, amely az eleve nagyobb létszámot, tömbszerűbb, nagyobb tömegű hangzást kívánó kantáta szempontjából ideális volt, és könnyedén birkózott meg a fizikai és technikai nehézségekkel (bár az angol szövegmondás érthetősége hagyott maga után némi kívánnivalót). A gyermekkórus általában a tételek elején, afféle ritornell jelleggel szólal meg a darabban - feladatukat ők is kulturáltan, szépen látták el. Itt jegyzem meg, hogy azt viszont mindenképpen illett volna megoldani, hogy a közönség akár vetített, akár nyomtatott formában, lehetőleg két nyelven követhesse a szöveget. Hiába az előadók megjelenítő ereje, ha nem követhettük nyomon, mit jelenít meg a 16 tétel.

Somos Csaba, aki már bizonyította, hogy a Rádiókórusnak fennállása óta a legjobb vezetői közé tartozik, ezúttal is imponáló biztonsággal és hatékonysággal vezényelte - nem csupán a hatalmas együttest, hanem az instrumentális szakaszokban magát a zenekart is. A zenei szövetet kiválóan tartotta karban, precíz volt, és a különböző látványos tablókat remek érzékkel építette fel.

Ebben a darabban Meláth Andrea, HAJA ZSOLT (bariton) és Rezsnyák Róbert énekelt szólót, mégpedig kitűnően. Segítette őket az is, hogy Vaughan Williams elsőrangú melodikus, és sok hálás feladatot bíz az énekesekre. Meláth Andrea elemében volt, és gyönyörűen énekelte a gyönyörű dallamokat. A fiatal Haja Zsolt volt számomra a koncert nagy meglepetése - az általam eddig nem ismert énekes tiszta, hajlékony, olaszos énekhang tulajdonosa, aki ezt a kitűnő hangot nagy technikai biztonsággal és figyelemreméltó zenei érettséggel tudja használni. Rezsnyák Róbert pedig valósággal újjászületett a hangverseny második felére, s nemcsak hangja nyílt ki, dallamformálása vált plasztikussá, de éneklésének expresszív-beszédszerű kvalitásai is nyilvánvalóvá váltak. A Rádiózenekar a nagyzenekari hagyományok minden rafinériájával megírt partitúra révén ismét elemében volt, fegyelmezett és minden részletében csiszolt játékával biztos fundamentumát jelentette a produkciónak. (December 19. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: MR Zenei Együttesek)

MALINA JÁNOS

 

A NEMEMZETI FILHARMONIKUSOK   műsorpolitikájában az utóbbi időben szokássá vált, s idővel talán hagyománnyá is izmosodik Csajkovszkij Diótörőjének karácsony előtti megszólaltatása, „hangverseny" elnevezéssel, ám teljes értékű színpadi (ko-)produkcióként, változatos díszletek közt és jelmezekben, látványos ajándékként a gyerektársadalomnak, melyet az elő­adások kar­mestere, KOCSIS ZOLTÁN más alkalmakkor is (például a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat javára rendezett születésnapi koncertjein) régóta, rendszeresen megszólít. A tavalyi Diótörőről beszámolt a Muzsika hasábjain László Ferenc, így az ideiről akár mellőzhetnénk is a kritikát, ám mivel ez volt az első alkalom, hogy az életmentő operáció után felgyógyult karmesterrel a közönség negyed év után újra találkozhatott, úgy illik, hogy a koncertkrónika ezt a dátumot is feltüntesse lapjain. Alighanem így gondolták ezt a jelenlévők is, akik a visszatérőt az előadás elején és végén a szokottnál hangsúlyosabb ovációval ünnepelték.

A produkció (amely, úgy értesültem, lényegében azonos volt a tavalyival) a csapatmunka klasszikus esetét példázta - nem volna tehát méltányos, ha a sok résztvevő közül bárki is említetlen maradna. Magát a címszerepet Szanitter Dávid, mesebeli ellenlábasát, az Egérkirályt Mult István jelenítette meg, Marika szerepében Megyes Melinda, Friciében Mészáros Tamás lépett színpadra, Anyát és Apát Tisza Bea, illetve Bodnár Zoltán, Mamát és Papát Sallai Virág, illetve Gazdag László keltette életre, Drosselmeyer tanácsosként Ruszina Szabolcsot üdvözölhettük, rajtuk kívül pedig jelen volt még a gazdag és fordulatos színpadi kavalkádban Erdei Juli, Alexics Rita, Krausz Gábor, Rácz Kármen, Rácz Kriszta, Köleséri Sándor, Pestalits Benjamin, Benedek Dániel, Chamie Klaudia Gina, Efstratiadu Liliána Zoé, Kiss Alexandra, Kis Szandra, Korcsmáros Felícia Eszter, Mészáros Annamária, Puskás Laura, Sóvári Csaba, Szabó Eszter, Szűcs Noé­mi, a KOLIBRI GYERMEK- ÉS IFJÚSÁGI SZÍNHÁZ társulata. A koncepció és a bábszínpadra alkalmazás TÖRÖK ÁGNES és SZÍVÓS KÁROLY, a díszletek, jel­mezek és bábok megtervezése OROSZ KLAUDIA, a videó-látványtervek és az animáció VICSEK VIKTOR munkája, a rendező munkatársaként JOBBÁGY KATA, kellékesként MATA KATA, zenei munkatársként KECSKEMÉTI GÁBOR segített A diótörő létrehozásában. Az üde hangon közreműködő gyermekkart THÉSZ GABRIELLA tanította be, rendezőként NOVÁK JÁNOS jegyezte az előadást.

Ez az írás zenekritika, a produkció színpadi részéről legfeljebb a jellemzés, s nem a bírálat hangnemében vállalhatok beszámolót. Annyi így is teljes biztonsággal megállapítható, hogy az összhatás evidenciaként tükrözi a baletthagyomány megkerülésének jótékony és frissítő szándékát. E szándék az utat a bábszínházzal társított speciális mozgásszínház keretei között keresi, bábot és embert egymás egyenrangú társaként kezelve, egyes eszközökkel a vásári színjátékok harsányabb világát hozva be zárt terembe, máskor a cirkusztól kölcsönzött szolid akrobatikával kötve le a figyelmet, megint máskor pantomimként működve, egészében véve heterogén összhatással, ám kitűnő eredménnyel. Naiv humor, üde játékosság, sok ötlet, vonzó képi világ, mely soha nem mond ellent a zene szellemének. A díszletek egyszerűen, de találékonyan használják ki (horizontális és vertikális dimenzióban egyaránt) a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem pódiumának hatalmas belső terét, a tarka jelmezek a mesevilágot varázsolják elénk (az E. T. A. Hoffmannéi helyett olykor inkább Andersen hangulatait elevenítve fel). Az előadás egységesítő alaptónusa a fehér, egyszerre idézve a gyermeklélek ártatlanságát és a karácsonyi várost befedő hótakaró meghittségét.

A Nemzeti Filharmonikusok tagjai felkészülten és virtuózan, mindenekfelett azonban a zene szépségeiben hallható kedvvel elmerülve, szolgálat helyett az örömmel vállalt jutalomjáték atmoszféráját megteremtve muzsikáltak, telt, nagyzenekari hangzással és mívesen kidolgozott szólókkal. Dúsan, ám az egyéb Csajkovszkij-művekben megszokottnál világosabb színekkel zengtek a vonósok, karcsú hangon, elegánsan kamarazenéltek a fúvósok. Kocsis Zoltán igényesen részletező olvasatát adekvát tempók jellemezték, betanító munkája nyomán rugalmas ritmus, árnyalt dinamika és választékos színskála teremtett atmoszférát. Különleges lehetőség ezt a balettet vezényelni mind stílus, mind hangulat szempontjából: az előbbi sokkal kevesebb szlávos elemet tartalmaz, mint máskor (ami keveset mégis felmutat, azt az egzotikum kategóriájába utalja, gondoljunk például a Gopakra), az utóbbit pedig legfeljebb pillanatokra fátyolozza el a Csajkovszkijra máskor oly gyakran jellemző neurotikus melankólia. Kocsis pontos, ám egyszersmind gyermekien játékos vezénylése az egyediség mindkét említett mozzanatát egyértelművé tette.

Végül a karmester műfajértelmezéséről. A diótörő színpadi mű, melynek persze története van, s mint ilyen, konfliktust, drámai fordulatokat is megjelenít. Mégis úgy éreztem, ennek az előadásnak nem Diótörő és Egérkirály „mítoszi összecsapása" alkotta a magvát (bár természetesen ez is lezajlott), hanem a mindenfajta narráción túlmutató, időtlen összhang, az öröm, a szépség, az egymást követő táncok dallami és harmóniai leleménye és kecsessége. Ennek megfelelően a teljes darab értelmezésében érzékelhető volt egyfajta könnyed divertissement jelleg - az a közelítésmód, amely ezt a kivételes szépségű művet nem kívánja többnek láttatni, mint ínyenc ünnepi élvezet forrásául szolgáló, kecses-hajlékony szimfonikus táncok füzérének. Ilyen értelemben, vagyis szigorúan zenei szempontból minden színpadi látványosság ellenére jogosnak éreztem a szórólapra nyomtatott meghatározás understatementjét: a Nemzeti Filharmonikusok karácsonyi koncertje. (December 23. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)

CSENGERY KRISTÓF

 

HELMUTH RILLING-gel kezdődött az új esztendő a Művészetek Palotájában. Miután az újévi Teremtés helyét a következő évekre Az évszakok, a változó előadó együttesekét pedig Vashegyi György PURCELL KÓRUS-a és ORFEO ZENEKAR-a vette át, a nagy tekintélyű stuttgarti oratóriumspecialista mutatkozott be a sorozat első vendégkarmestereként. Szólistaként MARLIS PE­TERSEN, BERNHARD BERCHTOLD, illetve BRETZ GÁBOR lépett dobogóra; a billentyűs continuót VASHEGYI GYÖRGY játszotta fortepianón.

Sokat ígérően, életerőtől duzzadóan, izmos akcentusokkal fűszerezve szólalt meg a nyitányban Rilling keze alatt a rendkívül tömör hangzású Orfeo Zenekar. A három szólista recitativóját követően a Komm, holder Lenz! nyitó kórustételben a mintegy negyvenfős létszámmal kiálló Purcell Kórust is a szokásosnál kevésbé barokkos, hogy úgy mondjam, „ércesebb" hangzásra „hangolta" át Rilling - a hangverseny legérdekesebb tanulsága éppen az volt, hogy a két együttes milyen természetességgel „vette a lapot", és milyen rugalmasan tudott együttműködni egy, a megszokottól eltérő zenei ideálokat képviselő egyéniséggel.

Majd sorra mutatkoztak be szólóikkal az énekesek. Bretz Gábor vidám földművesként (Schon eilet froh der Ackersmann) mind hangi kultúrában, mind dallamépítkezésben kiváló kezdetet jelentett. Az ifjú Lukast megjelenítő tenoristának ebben a részben csak egy rövid recitativóban és egy (kórussal váltakozó) tercettben (Sei nun gnädig) volt alkalma megszólalni, ám ez a kevés anyag, a tercett néhány ütemes szólói is különlegesen szép és hajlékony hangot, rendkívüli zenei érzékenységet ígértek Bernhard Berchtold részéről. A rövid recitativóban, majd az (ugyancsak kórussal váltakozó) Freudenliedben pedig Marlis Petersen adott ízelítőt ezüstösen csengő hangjából, éneklésének lefegyverző egyszerűségéből és az általa megjelenített szereplő tiszta ártatlanságából. Mindezen felül a tercettszakaszokban a három énekes együttese is igen harmonikus benyomást keltett. A Tavasz vége felé tehát meggyőződhettünk róla, hogy gondosan összeválogatott, minden részében kiváló előadó-együttessel van dolgunk, s mindez még sok élvezetes zenei pillanatot ígért.

 Helmuth Rilling, Marlis Petersen, Bernhard Berchtold és Bretz Gábor

- Pető Zsuzsa felvétele

 

A Nyár szakaszt nyitó hajnali képben Berchtold csodálatosan finom pianissimo belépésével, majd éneklésének finom differenciáltságával, vonalérzékével, és főként előadásának a szöveget mintaszerűen előtérbe állító, sugárzó expresszivitásával mutatta be igazi kvalitásait. Pasztorális áriájában (Der munt're Hirt) Bretz Gábor hangképzése időnként a partnereiénél kissé mesterkéltebbnek, sötétítettnek tetszett; előadása egyebekben azonban elragadónak, sőt virtuóznak bizonyult. A napfelkelte képe, a fény újjászületése festői és felemelő volt. A zenekar megkapóan szép szordinált színeket produkált a Die Mittagssonne brennet jetzt tenoráriában, s a szárazság, a hőség szinte fizikailag is megjelent Rilling sugallatára a hallgatóság előtt. A viharjelenet is igen képszerűen zajlott, a legemlékezetesebb módon mégis Berchtold plasztikus, megjelenítő erejű szavai hatottak.

Teljes gazdagságában tárult elénk az Ôsz szerelmi és természetpoézise, az élén Hanne és Lukas különlegesen harmonikus és gyengéd duettjével. Simon bourrée-karakterű vadászáriája (Seht auf die breiten Wiesen hin) Bretz és a zenészek jóvoltából hamisítatlan bukolikus karakterrel szólalt meg, a következő mozgalmas jelenetben pedig a négy kürt pazar szólója, a vonósjáték villódzó mozgalmassága ismét Bernhard Berchtold rendkívüli megjelenítő erejével találkozott. A zárókórus hopszasszája (Juhhe! der Wein ist da) pedig mámoros lendülettel zárta a mű harmadik szakaszát.

A Tél introvertáltabb jellegű tételeiben egyre nyilvánvalóbbá vált Rilling hajlama az elmélyülésre, a finom zenei és érzelmi árnyalatok megkülönböztetésére. Példázta ezt a nyitó, borongós természeti kép érzékletessége, reménytelensége, ennek vokális folytatásaként pedig Hanne kavatinájának (Licht und Leben sind ge­schwä­chet) eszközte­len szo­morúsága és az záróhang testetlen szépsége. Később Marlis Petersen remek színészi adottságait is dicsérte a rokka zúgásával kísért fonóbeli dal (Knurre, schnurre), illetve a másik epizód, Hanne meséje a lóvá tett széptevőről (Ein Mädchen, das auf Ehre hielt). A csúfondáros hang és könnyedség tekintetében a kórus és a zenekar is tökéletesen alkalmazkodott a szólistához.

S végül festői és nagyszabású módon szólalt meg a végső, nagy váltás az utolsó ítéletre utaló trombitaszóval, majd a népies hang helyett a szakrális zene nyelvén: fúgaformában megírt kicsengéssel. Az új hangversenysorozat sikerrel mutatkozott be. (Január 1. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

MALINA JÁNOS

 

 

Michael Stern    

Pető Zsuzsa felvétele

Hrachya Avanesyan

Várjon Dénes

Fischer Iván A kékszakállú herceg vára prológusát mondja

Bánkövi Gyula és Pócs Katalin

Szabó Dénes
és a Cantemus Gyermekkórus

Felvégi Andrea felvételei

Helmuth Rilling, Marlis Petersen, Bernhard Berchtold és Bretz Gábor     

Pető Zsuzsa felvétele

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.