Lesz-e lagzi jövő szombaton is? NFZ 90

Szerző: Petrányi Judit
Lapszám: 2013 június

 

2013 tavaszán két piros betűs feljegyzés került be a Nemzeti Filharmonikus Zenekar naptárába: egy kerek évforduló és egy születésnapi ajándékkal felérő támogatásról szóló hír. A minisztérium külön keretéből való részesedés a zenekar számára nem kevesebbet, mint a működés folytatását teszi lehetővé.

Kilencven évet megérni nagy dolog. Amikor Kovács Géza főigazgató Bor Dezső nevét említi, már tudom, nincs menekvés, teljes lesz a történelmi visszapillantás. De amennyire megijedek tőle az első pillanatban, annyira hálás vagyok érte a második mondat után. Mert amit hallok, természetesen nem szabványos zenekartörténet. Ez a bizonyos Bor Dezső képzettsége szerint könyvtáros volt. Egyike azoknak a tisztes fővárosi tisztviselőknek, akik annakidején önzetlenül hozták létre az együttest, amelyet a főigazgató „a huszadik század nagyon kevés nagyszerű és majdhogynem makulátlan intézményei egyikének" nevez. Születési ideje a húszas évek, egy olyan kor, amikor Magyarország rettenetes gazdasági, lélektani és erkölcsi helyzetbe került. És mégis. „Egy önmagát egyébként belügyminiszterként híressé tevő úr úgy gondolta, hogy a kultúra lehet az a kapaszkodó, aminek segítségével az ország kilábalhat a bajból. Klebelsberg Kunónak hívták. Az ő általa pártolt szellemiségnek is köszönhető, hogy többek között ez a kulturális intézmény is létrejöhetett."

Kovács Géza azt mondja, megrendítő élmény a zenekar 1935 és 1964 között vezetett részletes munkanaplójának lapozgatása. „Egyazon könyv, más-más kalligrafikus írással, más-más színű tintával." A benne olvasható nevek között pedig ott vannak a kor legnagyobb karmesterei, szólistái és magyar művészei. 1944. december 16-ig, amikor egy nevenincs karmesterrel adta a zenekar utolsó hangversenyét a Városi Színházban. Hogy aztán 1946 februárjában már Csajkovszkijt, Beethovent és Bartókot játsszanak ugyanott, a gettóból kiszabadult Somogyi László vezényletével, aki aztán évekig volt Fricsayval együtt az együttes vezető karmestere.

Bármily különös, a sötét ötvenes évek a zenekarnak megint csak jót hoztak. Az életben maradást és Ferencsik Jánost. „Amikor a főváros egyre nehezebben és egyre kisebb kedvvel tartotta fenn együttesét, Tátrai Vilmos és egy fiatal minisztériumi tisztviselő, Ujfalusssy József szövetkezett egymással a zenekar és egy rendkívüli tehetségű karmester megmentésére. Ferencsik János ugyanis épp egy rendkívül mély emberi és ebből következő művészi válságot élt meg. Külföldre nem engedték és az Operaházon belül is súlyos konfliktusok vették körül. Tátrai Vilmos és Ujfalussy József elérte, hogy az akkor szovjet mintára létrehozott Országos Filharmónia szervezeti egységébe rendeljék át az együttest, és ezzel stabilizálódjon a helyzete. A zenekar akkor lett Állami Hangversenyzenekar, és új főzeneigazgatót, akivel megkezdte történetének egyik aranykorát. Itthoni sikerek mellett megnyílt előtte az út a világ legnevesebb koncerttermeihez is.

A sokkot, amit 1984-ben Ferencsik János halála okozott, három teljes évig nem tudta kiheverni a zenekar. Aztán jött Kobayashi Ken-Ichiro, a karmesterverseny óta egy ország kedvence, az egészen különleges atmoszféra-teremtő képességgel rendelkező muzsikus, akit titkos szavazással választott vezetőjéül a zenekar. Új és nagyon szép korszak volt ez is. De tíz együtt töltött izgalmas év után elfáradt a kapcsolat. Számos parádés hangulatú koncert ellenére stagnálni, ha nem süllyedni kezdett a szakmai színvonal. És voltak más bajok is.

A rendszerváltás nem találta jó állapotban az együttest. A Nemzeti Filharmóniává átkeresztelt Országos Filharmónia egyre bizonytalanabb helyzetbe került, és a '90-es évek közepére az ÁHZ tagjai egyre nagyobb rettenettel érezték, hogy ez a hatalmas intézmény akár még őket is képes magával rántani. Azt is látni lehetett, hogy ezer sebből vérzik az együttes. Így, amikor 1995-ben a zenekari bizottság több évi tárgyalás és csábítás után rávette Kovács Gézát, hogy („az általam rajongva szeretett") MÁV Szimfonikusoktól átjöjjön, ő hosszú mérlegelés után leírta mindazt, ami mára, önhittség nélkül mondhatja, megvalósult. „De ezt nem adták ingyen. Roppant nehéz éveket éltünk meg. Így csak 1998. január 1-jével tudtuk önállóan elkezdeni az életet, a 85 óta a zenekar mellett működő énekkarral együtt, mint Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Énekkar és Kottatár, azaz NFZ."

Mint az ötlet gazdája, személy szerint is sok kritikát kapott, hogy miért kellett a nevet megváltoztatni. Azért, mert az ÁHZ brandje beazonosíthatatlan volt. „Ha egy londoni vagy New-Yorki ügynökség keresett bennünket, nem tudta, hogy Hungarian Symphony, Ungarische Symphonie, Ungarische Nationalphilharmonie, Hungarian State Orchestra, vagy kik is vagyunk mi. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ha magyarok vagyunk, akkor legyen a nevünkben az, hogy magyar, ha az alapító okiratunk szerint nemzeti kulturális alapintézmény, akkor legyen nemzeti, és ha a Filharmonikusok mindenütt, New Yorkban, Bécsben, Berlinben a legmagasabb színvonalat jelentik, akkor legyen az." Mára úgy megszoktuk, hogy szinte furcsa, hogy ezt a zenekart valaha másképp is hívták. (Fennállása alatt egyébként öt neve volt.)

De legalább ilyen fontos mérföldkő, hogy 1997. október 16-tól Kocsis Zoltánnak hívják a zene-, majd később főzeneigazgatót. Az előzmény, hogy a zenekar tagjainak javaslatára Kovács Géza Varga Gilberttel kezdett tárgyalni. A nagyszerű hegedűművész, Varga Tibor fiával, a Philharmonia Hungarica vezető karmesterével már dolgozott korábban a zenekar, és üdítőleg hatott rájuk az a következetes szigor, munkakedv és erő, amivel ő a koncertekre készült. Úgy érezték, éppen erre van szükség. „Roppant nehezen győztem meg Varga Gilbertet, hogy vállalja el a zeneigazgatói feladatokat. Ám látva, hogy milyen nehezen születnek meg a döntések az önállósodásról, a költségvetés garantálásáról és egyebekről, '97-ben, egy augusztusi estén felhívott azzal, hogy a sors különös adományának tekinti barátságunkat, és reméli, hogy amíg élünk, barátok maradunk, de ilyen körülmények között nem tudja vállalni azt a hatalmas munkát, amire itt szükség van. Azóta is barátok vagyunk, de ez egy pillanatra kihúzta alólam a szőnyeget, hiszen a lejáró szerződést Kobayashi mesterrel már nem újítottuk meg. Ekkor isteni sugallatra ugrott be Kocsis Zoltán neve."

Miért is? „A rivális együttes művészeti vezetőjeként 1996-ban nyitotta rám az ajtót azzal, hogy a magyar zenei élet régi adóssága Schönberg Gurre-dalok című művének bemutatása, csináljuk megy együtt. Miután levegőhöz jutottam, azonnal igent mondtam, és '98 áprilisában, a Tavaszi Fesztiválon be is mutattuk a darabot. Akkor még nem tudtam, hogy a Fesztiválzenekar vezetőségében nem olyan harmonikus az együttműködés, mint induláskor volt, és csak '97 nyarára derült ki számomra is, hogy ebből a belső küzdelemből Kocsis Zoltán kerül ki vesztesen. Ez azonban nyereség lett nekünk. Soha nem tett rá utalást, hogy ambicionálna bármilyen vezető posztot nálunk. Amikor felhívtam egy vasárnap délben, amit úriember csak vészhelyzetben tesz meg, akkor sem kapott az ajánlaton, hanem azt mondta, gondolkodik rajta. És este visszahívott azzal, hogy igent mond."

Nem lehet azt mondani, hogy egyértelmű lett volna az öröm a zenekarban. „Mindenki tudta, hogy ő nem a buksit simogató, jó-lesz-ez-így-is típusú művész, hanem - elsősorban önmagával szemben - kegyetlen maximalizmus jellemzi. Egyszer egy beszélgetésünkkor azt mondta, »Az a baj, hogy nagyon kevesen törekednek az isteni tökéletességre, nekem már egyszer majdnem sikerült - gyakorlás közben.« Ilyen hozománnyal a zenekar elé állni nem ígér biztos sikert. És bizony nehéz hónapok jöttek."

Kocsis Zoltán azzal kezdte, hogy egy évet ad muzsikusainak, és azután meghallgat mindenkit. 1998 végén erre sor is került. „Sokan jogaikat követelve próbáltak kibújni az egyéni meghallgatás alól. A legtöbben rettegve mentek be a karmesteri szobába, de volt, aki úgy jött ki, hogy ha neki ilyen órái lettek volna a Zeneakadémián, ma ő lenne Heifetz." A nagy minőségi ugrás mégsem történt meg. Ahhoz kellett még valami. Pénz bérkompenzációra, ami nem volt.

Amikor a zenekar a Nemzeti Filharmónia jogutódja lett, megörökölte annak hetvenmillió forintos adósságát is. Ezzel a hendikeppel kezdte új életét, és ezt cipelte magával egészen 2000-ig, amikor kapott egy jelentősnek mondható támogatást. Cserébe a tárca jelentős minőségjavulást követelt. Ekkor zajlott le az a bizonyos, sok botránnyal övezett egyéni meghallgatás egy támadhatatlan nemzetközi zsűri előtt, amely az első körben függöny mögül hallgatta végig a muzsikusokat. A második kör után 47-en kerültek a piros vonal alá. Ebből a 47 főből személyes megfontolások alapján végül 25 lett, akiktől a zenekar megvált. „Az akkori pénzügyi lehetőségek lehetővé tették, hogy a törvények által előírtnál sokkal többel segítsük őket, hogy új életet kezdhessenek. Így is nagyon keserves volt. Bizonyos pillanatokban még az is megfordult a fejemben, hogy én ezt nem csinálom tovább, ilyen súlyos emberi döntésekhez nem adhatom a nevemet. A sors mégis úgy hozta, hogy maradnom kellett, és utólag azt mondhatom, nem bántam meg, mert ettől kezdve olyan fényes korszak kezdődött, amire mindenki csak büszke lehet."

A Bartók-sorozat lemezei, fesztiválmeghívások, koncertek itthon és külföldön, ahol a közönség tizenöt-húsz percen át állva tapsol, és utána a kritika a világ legjobbjai között emlegeti az együttest. „Ez az igazi fizetség azokért az át nem aludt éjszakákért és könnyekért, amelyek sokszor kísérnek egy-egy produkciót."

Szükség van azért másfajta fizetségre is. És az is igaz, hogy a zenekar kilencvenéves történetét szinte végig anyagi bizonytalanság kísérte. Illetve kíséri ma is. Pedig legutóbbi sajtótájékoztatóját Kovács Géza ezzel a mondattal nyitotta: „Jó hírekkel szolgálhatunk." És a mondat nem csak a jövő évi műsortervre vonatkozott. Beszélgetésünk napján jelent meg az a rendelet, amely a kormány tartalékkeretéből közel kétmilliárd forintot rendel hivatásos magyar szimfonikus zenekarok és egy-két más intézmény részére. Ebből ötszáz millió forint jut a Nemzeti Filharmonikusoknak. Mint az Európai Előadóművészeti Szövetség Végrehajtó Bizottságának és a Nemzetközi Előadóművészeti Szervezet, az ISPA vezetőségének tagja, a gazdasági válság kirobbanása óta Kovács Géza hétről hétre kapja a híreket a világból operaházak bezárásáról, zenekarok súlyos helyzetéről, elhúzódó muzsikus-sztrájkokról. Ennek tükrében különösen óriási dolognak tartja, hogy az előadóművészeti törvény szerint regisztrált, illetve a kormányzat által számon tartott összes jelentős zenekar és zenei intézmény külön pénzhez jutott. Az NFZ ezzel a csoportos „ajándékkal" ismét elérte a 2001-es, azóta folyamatosan csökkenő költségvetési támogatásának szintjét. „Ezt azért kell hangsúlyoznom, mert mostanában ilyen derűs hátba veregetéseket kapok, hogy most aztán ti vagytok a leggazdagabbak! Szellemiekben ezt örömmel vállalom, anyagiakban azt mondom, hogy nagyon hálásak vagyunk, hogy reálértékben visszakaptuk a 2011-es támogatásunkat."

Az ajándék egyben meglepetés is volt. Nem akkora, mint tavaly, amikor ugyancsak jelentős összeget bocsátott (akkor csak fővárosi székhelyű zenekarok rendelkezésére) a kormányzat. Arra felszisszent a szakma, kivéve persze a kedvezményezetteket. „Ugyanis arcpirító döntések születtek. Volt olyan együttes, amelyik félmilliárd forintot kapott, és volt olyan, amelynek nyolcmillió forintot ítélt oda a döntéshozó, azt a képtelenséget üzenve ezzel, hogy a két zenekar között ekkora a forintban kifejezett minőségi különbség. Azért néztük ezt döbbenten, mert két olyan szervezet is van - az Előadóművészeti Iroda és a Szimfonikus Zenekarok Szövetsége -, amelyeknek az lenne a dolguk, hogy a döntéshozónak szakmai tanácsot adjanak. Nem kérdezték meg őket. Az idén valamivel jobb volt a helyzet, mert a leköszönő államtitkár megosztotta velünk bizalmasan a készülő döntésről az információt, és megkérdezte, nem látunk-e benne nagyobb anomáliát. Nem láttunk, de azt szeretnénk, hogy a döntések a lehető legszélesebb szakmai bázison szülessenek meg."

És még valami. A váratlan ajándéknak mindenki nagyon örül, de így nehéz gazdálkodni. „Mi természetesen azt szeretnénk, hogy stabilizálják a helyzetünket. Hogy tudjuk, a következő négy vagy öt évre mekkora a keretünk. A 2013-14-es évad programjait három-négy évvel ezelőtt készítettük elő. Úgy írtam alá szerződéseket művészekkel, nagy nemzetközi ügynökségekkel, hogy nem tudhattam, amikor kell kifizetni a szerződésben rögzített összegeket, lesz-e erre fedezet. A külön támogatásnak köszönhetően most fellélegezhetünk. De mindig az a nagy kérdés, amikor egy lakodalom véget ér, a zenekart busásan kifizették, és még kaptak egy batyura való kóstolót is, hogy lesz-e lagzi jövő szombaton is? Mi annak örülnénk, ha nem egy hirtelen jött nagylelkű ötlet és amúgy tényleg hosszú hónapokra biztonságot adó döntés, hanem egy átlátható rendszer biztosítaná a hivatásos zenekarok és énekkarok közpénzből való működtetését."

Tény, nagyon nehéz helyzetbe került volna a zenekar, ha nem kapja meg ezt a külön támogatást. „A februárban 2013-ra kapott tájékoztatásból gazdasági igazgatónkkal azt számoltuk ki, hogy jó esetben október, rosszabb esetben szeptember 1-jével lehúzzuk a rolót, kényszerszabadságra küldjük a muzsikusokat és lemondjuk az összes koncertünket."

Ettől szerencsére megmenekült az együttes. És megvalósulhatnak a következő évad tervei. Olyan elképesztő produkciókkal, mint (a tavaly elmaradt) Hallgatag asszony, vagy nem sokkal később Britten Háborús Requiemje, Howard Williams vezényletével. Nagyszerű karmesterek és hangszeres művészek lesznek a vendégeik. Újdonság, hogy azok kedvéért, akik nem szeretnek koncert után későn hazajárni, elindítják az ötórai hangversenyek sorozatát. Próbatermi vendégség című kamarasorozatuk olyan siker lett, hogy most már egészen kicsi gyerekeknek is megrendezik. Turnéik sorában új helyszín lesz Isztambul: a szokásos születésnapi Bartók-koncert utáni napon az NFZ az ottani rangos fesztiválra utazik.

Hogy a tervekből mi a legfontosabb? „Annak örülünk elsősorban, hogy Kocsis Zoltán itt van közöttünk, újra teljes energiával, odaadással, hosszú távú elképzelésekkel, és egy olyan motorral, amelyen a szakemberek most beállították az ideális alapjáratot. Az elmúlt években ez az alapjárat nagyon magas volt, és az eredménye sokkoló. Neki majdnem az életébe került, minket pedig olyan hiány rémével ijesztett meg, amibe bele se szeretnék gondolni. Tehát itt van közöttünk, mi méltányoljuk azt a kegyet, hogy a sorstól visszakaptuk őt, és igyekszünk vigyázni rá, amennyire lehet."

Ez pedig hosszú távú program. Mert nagy lagzi lesz jövő szombaton: a századik születésnapot együtt kell ünnepelni. Tíz év múlva.

 

 

 


 

 

 


 

 

 

 

 

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.