Dwa bratanki

Lengyel és magyar zeneszerzők

Szerző: Molnár Szabolcs
Lapszám: 2013 augusztus

A Lutosławski-emlékév budapesti eseménysorozatába illeszkedett az Erdődy Kamarazenekar lengyel-magyar estje. A koncert vendégkarmestere Marcin Nałęcz-Niesiołowski volt. Elsőként Weiner Leó Divertimentóját (No. 2, op. 24) vezényelte. Felteszem, hogy az együttes dirigens nélkül is képes lett volna a mű előadására, de mennyivel tanulságosabb volt e művet úgy meghallgatni, ahogy Nałęcz-Niesiołowski elképzelte. Ő ugyanis nem vett tudomást arról, hogy a kompozíció alcíme „magyar népi dallamokat" ígér, így a megidézett melódiák szerkezetét, belső szimmetriáit sem juttatta érvényre. Kissé furcsán hatott így a zene, darabos, enyhén sietős és meglehetősen absztrakt volt.

Marcin Nalecz-Niesiolowski 

Az Erdődy Kamarazenekar számára a soron következő darab előadása - bár nem magyar, hanem lengyel folklóranyagot dolgozott fel benne a szerző - szintén nem okozott problémát. Witold Lutosławski 1945-ben írt, majd 1952-ben vonószenekarra átdolgozott műve (Pięc Melodii Ludowych - Öt népi dallam) ugyanis egy iskolai kiszenekar technikai színvonalán is megszólaltatható. S hogy a feldolgozott népdalok (Ach mój Jasieńko [Jánoskám]; Hej, od Krakowa jadę [Hej, Krakkóból jövök]; Gaik [A liget], Gąsior [A gúnár]; Rektor [Az iskolamester]) helyes tagolással hangzottak fel, arra Nałęcz-Niesiołowski volt a garancia. Neki köszönhettük, hogy plasztikusan rajzolódtak ki a népi dallamok aszimmetrikus, rapszodikusan bővülő sorai. Utólag értettük meg, hogy ami számunkra Weiner darabjában oly triviális, az korántsem evidencia a nem is túl távoli Lengyelország felől nézve. Az alig kilencperces kis darab kellemes intermezzo gyanánt vezetett át az első félidő zárószámához, Selmeczi György Vivaldi és Bartók szelleme előtt tisztelgő concertójához. Az 1999-ben szerzett Versenymű négy hegedűre és vonósokra rafinált muzsika. Első tétele a velencei mester stílusára utal, de úgy, mintha a „tárgyon" (a stíluson) soha nem lenne éles a fókusz, akárcsak egy trükkösen exponált fényképen. A második tétel megkapó, nosztalgikus hangulatával; a finálé szilaj táncházi temperamentumával maradt emlékezetes. A négy szólista (Gulyás Emese, Kovács Orsolya, Szabó Levente, Szefcsik Zsolt) remekül állt helyt mutatós szólamában.

A második félidő ismét egy intermezzóval kezdődött. A Nyitány vonósokra (Uwertura smyczkowa, 1949) című rövid, sinfoniaszerű kompozíciót eredetileg a szerző, Lutosławski is intermezzónak szánta, s ma már azt is tudjuk, hogy e darab fontos lépés a „nagy" Lutosławski-stílus irányába. Néhányan a Bartók emlékére komponált Gyászzene (Muzyka żałobna) előtti korszak legfontosabb művei között tartják számon. Tematikus anyaga megdöbbentően (már-már szemérmetlenül) bartókos, a koncentrált formai felépítés pedig weberni asszociációkat kelt. Mintha végig ugyanazt a motívumot hallanánk különböző fordításokban és transzpozíciókban (elsőként a szólóbrácsa mutatja be ezt a ritmikájában is nagyon jellegzetes melódiacsírát a „h-aisz-gisz-a" hangokon). Valaki egyszer meg is számolta: az alig öt perces darabban 132 alkalommal fordul elő. Az egyszeri hallgató pedig e rövid idő alatt azon is töprenghet, hogy korábban vajon melyik Bartók-műben hallhatott valami ilyesmit. A 4. vonósnégyesben, a Zenében, a Divertimentóban, a Concertóban? Vagy talán mindegyikben? Azonban a Selmeczi-darabbal összehasonlítva a Lutosławski-nyitány egy nagyon is éles, precízen exponált kép benyomását hagyta bennem. Azt hiszem, a koncertet e Nyitány miatt mindenképpen érdemes volt megrendezni és meghallgatni.

Alexandre Tansman vonósnégyesre (vagy vonószenekarra) írt háromtételes kompozíciója (Triptyque,1930) üdítő és friss tapasztalat volt, könnyed (ugyanakkor kissé üres) formavirtuozitása, nagy affinitással beszélt neoklasszikus nyelve, személytelen (objektív?) stílusa egy derék kismesterről tudósított.

A hangverseny Orbán György 2012-ben, az Erdődy Kamarazenekarnak írt Udvari táncok című szvitjével (Weiner Divertimentójára rímelve) ért véget. Szellemes és szellemidéző muzsika, melynek sajátos humoráról az együttes nyilván tájékoztatta a dirigenst. Június 9. - BMC. Rendező: BMC }

Két hangversenyre is elegendő, nagyszabású programot vezényelt Serei Zsolt a MÁV Szimfonikus Zenekar élén. A két és félórányi új magyar zene próbára tette az együttes állóképességét, kisebb-nagyobb szeplők, pontatlanságok tarkították a produkciót, ám az elismerés így is mindenkinek jár.

Az est (újromantikus) alaphangját Hollós Máté Álmatlanság és végre álom című nagyzenekari kompozíciója adta meg. A három nagy tételtömbből álló darab egyes szakaszai önmagukban is összetett, háromszakaszos formáknak tűntek, s mivel a teljes kompozíció léptékére nem voltam felkészülve, már az első - utóbb „csak" tételnek bizonyuló - „fejezetet" is a cím által sugallt narratíva szerint rendeztem el. Amikor elindult a második tétel, új stratégiát kellett kidolgoznom. A cím ekkor egy kontraszthatásra kihegyezett tételpárra utalt. Meglepve tapasztaltam viszont, hogy a mű három tételből áll, s jobbnak láttam a programzenei olvasat lehetőségét elvetni. Nem volt könnyű. Ugyanis az első tétel zsongító harmóniái, illetve a harmóniaváltások ingamozgásszerű statikussága tökéletesen illeszkedett egy általános álomhangulathoz. Érzékelhető volt valamiféle illusztrativitás, ami újra és újra egy feltételezhető program felé terelte a hallgató figyelmét. Bevallom, jólesik el-elmerülni a zenekari hullámokban, s ideális akusztikai viszonyok között talán ez az elkalandozó, elmerengő hallgatói attitűd indokoltnak is tűnne. Ám a 6-os stúdió puskapor szárazságú hangterében nemigen akartak kikeverődni elkalandozásra csábító, egymásba olvadó, egymásba oldódó hangszínek. Újra és újra arra kellett „felébredni", hogy a zenekar minimum három, egymástól teljesen elváló hangsíkban szólal meg, gyakorlatilag nincs lecsengés és van olyan kombináció (pl. a hárfa és egy melodikus ütős hangszer együttese), amely már-már zörejszerű hatást kelt, ráadásul úgy, hogy a zörejforrás - paradox módon - a hárfa.

Ilyesféle akusztikai problémák nem árnyékolták be Tóth Péter vonószenekari dalciklusának előadását. A Lorca-dalok szólistája Rőser Orsolya volt. A korábban sanzonok sorozataként megismert darab most épp sanzon jellegét veszítette el, részben azért, mert a szólista túlkoncentráltan, a sanzonhelyzethez mérten kissé mereven (és személytelenül) énekelt, s úgy tűnt, hogy a dalok fekvése sem ideális számára. Mindez azonban feledhető lett volna, ha a vonószenekari kíséret egy közepes minőségű átirat benyomását keltve nem szólt volna oly rugalmatlanul, s oly esetlegesen. Természetesen hellyel-közel érezhető volt (egy dal esetében tudható is), hogy a kíséret a gitárjáték akusztikáját-atmoszféráját is megidézi - helyesebben: imitálva szublimálja -, ám a letét jellemzően mégiscsak vonószenekari.

Madarász Iván 2. zongoraversenye is sikerült már jobban. A szólista, Jandó Jenő, önszuggesztióval (énekelve, de nem a versenymű operai allúzióit hangsúlyozva) ellenpontozta aktuális bizonytalanságát (annak idején ő mutatta be a darabot, és lemezfelvételt is készített belőle). Nem igazán érvényesült a kompozíció összetett nagyformája, mely ezúttal a fontosabb és az intermezzoszerű anyagok váltakozásának tűnt. A „fontos" szakaszok közül némelyik különösen hangsúlyosnak, mottóféleségnek hangzott, s a „posztromantikus" est kontextusában óhatatlanul a liszti versenymű-modellt asszociálták. Azt hiszem, hogy helytelenül.

 Madarász Iván és Jandó Jenő - Felvégi Andrea felvétele

Gyöngyösi Levente kantátájában (A szeretet himnusza) Szüle Tamást hallhattuk. Kissé túlmarkírozott éneke gyakran fedte el a szöveget (Pál apostol korinthusiakhoz írt első le­ve­lének részleteit). A 2006-ban írt darab tetszetős dallamfordulatai mögött a könnyedebb műfajokban szokásos melódiareflexek munkálkodására figyelhettem fel, melyen nem bosszankodtam, inkább csak jólesően meglepődtem.

Az est talán legkiérleltebb produkciója Fekete Gyula Ómagyar Mária-siralom című darabjához kapcsolódott. Rőser Orsolya ezúttal minden szempontból ideális teljesítményt nyújtott, hangszínéhez, hangfajához és énektechnikájához tökéletesen illeszkedő szólamot énekelt. Produkciója oly magabiztos és megnyugtató volt, hogy a hallgató bátran elkalandozhatott a vonószenekari kíséret mellékszólamainak és virtuóz ellenpontjainak sűrűjében. Itt aztán érzéki és nagy igénnyel kidolgozott, az énekszólammal egyenrangú, nagy dallamívekkel találkozhatott, melyek már-már egy operai együttes illúzióját is felkeltették.

A koncert Vajda János Last minute tours című darabjával ért véget, mintha csak egy hatásos ráadásszám volna. A zenekar is felszabadultabban játszott, a zárótételre - Vajda formadramaturgiáját készségesen kiszolgálva - a fáradtság legkisebb jelét sem mutatva pörögtek fel. Nekem - mint általában a Vajda-művek esetében - a lassú szakasz komorabb lírája tetszett igazán. Június 14. - Magyar Rádió 6-os stúdiója. Rendező: MÁV Szimfonikusok Zenekari Alapítvány. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.