Vasi vegyes

A Bartók Fesztiválról

Szerző: Halász Péter
Lapszám: 2013 szeptember

 

 Eötvös Péter

A trombita és a kilencven éve született Ligeti György zenéje állt az idei Bartók Fesztivál középpontjában. Az egyikre Eötvös Péter adott magyarázatot egy rádióinterjúban, amikor elmondta: a világ számos jelentős zenekarában találkozott magyar származású és iskolázottságú trombitással az elmúlt években, s azért javasolta a fesztivál menedzserének, Igric Györgynek e hangszer kiválasztását, hogy ez a sikeres magyar trombitaiskola végre nemzetközi közegben is bemutatkozhassék. Eötvös ezért is jelölte ki Bartók Concertója mellett karmesterkurzusa másik „tananyagául" Janáček tizenkét trombitát felvonultató Sinfoniettáját.

A másik választás még könnyebben érthető, hiszen Ligeti maga két ízben, 1990-ben és 1992-ben is a Bartók Fesztivál vendége volt, és felejthetetlenül felvillanyozó, sziporkázóan csapongó modorában tartott előadásokkal nyűgözte le hallgatóit. Az első látogatás a rendszerváltozás mámorában különösen emlékezetes: akár egy boldogan fickándozó kiskutya élvezte Ligeti a váratlanul szabad hazai levegőt, a kelet-európai diktatúra saját életében már nem is remélt, meglepetésszerű elillanását. Magam is emlékszem, miként siklott ki időbeosztását szigorúan ellenőrző asszisztense, az angolul, franciául és németül egyaránt perfekt Louise Duchesneau felügyelete alól, amikor helyzeti előnyét kihasználva magyarul kötötte le baráti találkozók és interjúk időpontját, összeomlásba taszítva ezzel a gondosan megtervezett programot. Egy ilyen elcsent pillanatban adta egyik legérdekesebb interjúját is - Szitha Tündének, amelyben, nyilván a pillanat történelmi jelentőségét átélve, különös összefoglalást fogalmazott meg életművéről („Tulajdonképpen tradicionális komponista vagyok", Muzsika, 1990 október).

A hangszer és a mester összekapcsolása magától értődőnek tűnt az idei fesztivál nyitókoncertjén, amikor a hazai zeneélet szokásos módon Szombathelyre látogató prominens személyiségei előtt a Savaria Szimfonikus Zenekar Vajda Gergely vezényletével, Horváth Bence pazar szólójával a Mysteries of the Macabre című, trombitára és kamaraegyüttesre írt alkotást is megszólaltatta. A nemrégiben Budapesten is hallható opera, a Grand Macabre titkosrendőrfőnöke (Kovalik Balázs bájosan visszataszító kifejezésével: az Ávónő) koloratúráriácskáiból összeszőtt kollázs, mi tagadás, csupán alkalmi, ámde bravúros kompozíció, amelyben szólista és dirigens nemcsak muzsikusként, hanem színészként és pantomimesként is bemutatkozhat, s ha ezt olyan könnyed összeszokottsággal teszik, mint ezen az estén, a vastaps sem maradhat el.

Noha a közönség reakciója az egész este legsikeresebb produkciójává emelte Ligeti művét, az érdeklődés középpontjában Eötvös Péter 2011-es alkotása, a Cselló concerto grosso magyarországi bemutatója állt, nem utolsósorban azért, mert szólistaként a művet inspiráló Perényi Miklós lépett a színpadra. Perényi játéka fél évszázada hajszolja kétségbeesésbe a kritikusokat, amikor tolluk és klaviatúrájuk legcsillogóbb színeivel igyekeznek játékát, a Jóisten e leírhatatlan adományát szavakba foglalni. Hadd bújjak most Eötvös egy gyönyörű mondata mögé: olyan ő, „akár a természet, akár a fák és a virágok - létezik és kisugároz". És teszi ezt persze mindig és mindenben a művet szolgálva, amely - s ez már persze Eötvöst dicséri - ezúttal szinte portrészerűen Perényi egyéniségére, minden zenei gesztust beszédesen megfogalmazó vonójára íródott. A szólista szempontjából tökéletes és a kísérő zenekar oldaláról is kiváló produkció, amelynek betanításával és koordinálásával Vajda Gergely szokott professzionalizmusán is messze túltett, mégsem feledtette, hogy aligha makulátlan remekmű, amit hallottunk.

Eötvös műismertetése szerint a szólista és a nyolc zenekari cselló concertinója együttes, hol összecsengő, hol egymást kiegészítő hangzása, a versenymű és a concerto grosso e hibridje köré tervezte a háromtételes alkotást, aminek zenei nyersanyagát részben a neki régóta kedves erdélyi népi tánczene motívumkincséből merítette. A barokk vagy népzenei előképekhez való kapcsolódás persze igen áttételes, és semmi köze sincs a folklorizmus vagy bármilyen neo-stílus kliséihez. A Berlini Filharmonikusokkal abszolvált bemutató idején felvett interjúban a kérdező óvatosan megkockáztatta: sokhelyütt tonálisan hat ez a zene - és Eötvös korántsem utasította vissza feltevést. Ám az Eötvös-zene egyik lényegi eleme, hogy miközben egyes jellegzetességei okán sokféleképpen címkézhető, egészében mégsem illeszkedik egyetlen irányzathoz sem, mert a művek szilárd csontváza és az általuk hordozott lágy „hús" együttesen besorolhatatlan, élőnek tetsző organizmust hoz létre. A biológiai metaforát tovább folytatva: ezúttal kissé gyengének bizonyult a csontozat és hozzá képest túlsúlyosnak a rárakodó lágy részek, melyeknek burjánzása első hallásra nehezen követhetővé tette a versenyművet. Mintha Eötvös túl engedékenynek bizonyult volna saját invenciójával szemben, amelybe - tőle szokatlan módon - a befogadó képességeit figyelmen kívül hagyva belefeledkezett. Idézhető azért persze egy sor emlékezetes pillanat: az első másodpercek nemesen erőteljes, táncra készülő gesztusa, a lassú tétel elejének áttört hangközjátéka, a tétel középrészében a távolból fenyegető induló morajlása, a kadencia játékos, mégis melankolikus hangvétele, és rengeteg igen precízen kalkulált ütős vagy rézfúvós effektus, amelyek ellen nem egyszer hiába próbálta akár egy, akár nyolc cselló felvenni a hangerő-versenyt.

A hangverseny második felében két 20. század eleji klasszikusunk, Bartók és Kodály egy-egy színpadi műből hangversenypódiumra átültetett alkotása kerekítette le a magyar zenének szentel hangversenyt. A zenekar a Háry-szvitben ropogós örömzenélést nyújtott, míg A fából faragott királyfiból készült szvitet, a Bartók-életmű e mostohán kezelt partitúráját inkább óvatosan, mint teljes odaadással szólaltatta meg.

 *

 Bár a beszámoló írójának szívesen vállalt feladata lenne a Bartók Szeminárium mindennapjairól, a kurzusokon folyó munkáról részletesebben tudósítani, szűkre szabott idejében csak véletlenszerűen összegyűjtött pillanatképek alapján tudja benyomásait leírni. Hogy például Eckhardt Gábor könnyedén megteremtett, baráti légkörben a muzsikus szakma eredendően értelmiségi mivoltára apellálva, Kleistet és a Bibliát idézve vezeti be növendékét Dohnányi egy zongoraművének világába. Vagy hogy Rivka Golani, akit londoni tanítványainak rajongói hangulattal átitatott csapata kísért el Szombathelyre, nagyon is fizikai oldalról közelít a hangszerjátékhoz, amikor egy - ettől láthatóan irtózó - ifjú hölgy vállát és karját rángatva igyekszik őt a brácsa helyes tartására rávezetni - majd hangos nevetéssel teszi hozzá: „I'm horrible, indeed!"

De a hangszertanítás színfalai mögé leselkedő intimpistáskodás helyett hadd írjak hosszabban egy másik Ligetihez fűződő eseményről: az életművéről, pontosabban magyar gyökereihez és sokat hangoztatott kozmopolitizmusához fűződő viszonyáról szóló zenetudományi ülésről, ami - a tanácskozást kezdeményező és a programot összeállító Kerékfy Márton szerint - az első kizárólag Ligetinek szentelt konferencia volt a világon. Az angol nyelvű, három magyar és hét külföldi (amerikai, brit, német, japán és román) előadót felvonultató nap egyfelől bizonyította azt az évtizedek jól ismert tényt, hogy Ligeti nemcsak a zenehallgató közönségnek, hanem a zenetudománynak is méltán kedvence, mert zenéje és a hozzá bőségesen fűzött szerzői értelmezés sokfelől megközelíthető intellektuális ínyencfalattá teszi életművét. Másfelől a remekül megválasztott tematika - kissé fájdalmas felismerésként - azt is nyilvánvalóvá tette, hogy az időbeli és térbeli törésvonal, amit Ligeti 1956-os emigrációjával vésett pályájába, mindmáig alig áthidalható.

A konferencia programja már egy nappal korábban elkezdődött Budapesten, ahol a Zenetudományi Intézet gyűjteményeit mutatta be a vendégeknek Vikárius László, Richter Pál és Dalos Anna. Nem tudom, mennyiben volt ez a bemutató célja, de a fogékonyabb külföldi Ligeti-kutatók itt azonnal rácsodálkozhattak arra, hogy ma is Bartók életműve és a magyar népzene - Ligeti két legfontosabb Magyarországról magával vitt zenei öröksége - a legbuzgóbban kutatott zenetudományi téma e földön (pedig a bemutatón el sem hangzott, hogy a népzenei gyűjtemény elődjében, az MTA Népzenekutató Csoportjában Ligeti is dolgozhatott volna, ha nem utasítja el Kodály meghívását). Ám, ahogyan Dalos Anna, a 20-21. Századi Archívum és Kutatócsoport vezetője említette is: az utóbbi évtizedek magyar zenéjének gyűjteményébe aligha kerül majd Ligeti-relikvia, lévén hogy ezek már nagyrészt a bázeli Sacher Archívumban találtak otthonra. S ezzel máris a téma közepébe vágtunk: íme, a magyar gyökerek és a kozmopolitizmus, a Ligeti életében kettészakadt Európa szomorú képe.

Jellemző módon Ligeti „magyar ügyeivel" kizárólag a hazai zenetudósok mertek foglalkozni: Kerékfy Márton - egy Farkas Zoltán által már felvetett téma folytatásaként - kiváló érzékkel és jeles népdalismerettel kimutatta, hogy két, Ligeti által a neoromantika elleni fricskának szánt, műhelyforgácsnak beállított csembalódarabja, a Hungarian Rock és a Passacaglia ungherese a belerejtett féltucatnyi népdal- és álnépdal-idézet révén az idősödő mester „hazatalálásának" fontos dokumentumai. Dalos Anna pedig a fiatal Ligeti bravúros Bartók-elemzéseit helyezte a II. világháború utáni magyar zeneélet, Szabolcsi híres Bartók-analízis kurzusa és Lendvai Ernő stíluselemzése kontextusába, rámutatva, hogy a Bartókról nyugat-európai életében oly keveset beszélő komponista korábban milyen elmélyülten és tudatosan foglalkozott nagy elődje zenéjével. E remek előadások mellett inkább embrionális, iskolai munkának tűnt Kyoko Okumura beszámolója az Atmosphères Bázelban tanulmányozott vázlatairól, amelyek - hosszú, magyarul fogalmazott, deskriptív szövegek lévén - rávilágítanak a Ligetinél mindig központi helyet betöltő verbalitás jelentőségére. A kolozsvári Bianca Ţiplea Temeş egy sor példával igyekezett igazolni, hogy Ligeti mennyi ötletet merített a román zenéből - kezdve a Grand Macabre-ban persziflált ortodox húsvéti ének nyilvánvaló idézetszerűségén, eljutva az aszimmetrikus, Bartóktól elterjedt terminológiával: bolgár metrumokig, amelyeknek forrása azonban, szemben a román kutató feltevésével, alighanem inkább Bartók, és nem az eredeti népzene lehetett.

Amint előre látható volt, a nyugati kutatók egy más irányokba fülelő Ligetit érzékeltettek saját elemzéseikben, és figyelmüket az utolsó aktív évtized nemzetközi szakirodalomban amúgy is bőven elemzett zenéje felé fordították. Bár jórészt megúsztuk az afrikai ütős zene-késő középkori polifónia-Conlon Nancarrow Ligeti által untig sulykolt szentháromságának felemlegetését, Volker Helbingnek a Hegedűversenyt a holokauszttal direkt kapcsolatba hozó fejtegetései inkább a „derék német entellektüel" karikatúrájának, mint meggyőző érvelésnek hatottak. Fredrik Knopp a Hamburgi koncert kapcsán egy érdekes akusztikai jelenség, a Doppler-effektus megkomponálására, és ezen keresztül Ligeti éber természettudományos érdeklődésére hívta fel a figyelmet. Richard Steinitz, a tucatnyi Ligeti monográfia egyik legtanulságosabbjának szerzője is a majdnem biokémikussá vált Ligeti alakjának felvillantásával kezdte felolvasását, majd a kíváncsiság és a játékosság jellemben gyökerező vonásaiban ragadta meg a Ligeti-zene kortársakétól elütő jellegzetességeit. Amy Bauer előadásának a programfüzetben kinyomtatott kivonata érdekes kísérletet ígért: a törésvonal két oldalán álló, 1954-es, illetve 1968-as két Vonósnégyes stiláris összehasonlítását, a korábbi műben nyilvánvaló bartóki örökség a későbbiben avantgárd eszközökkel való szétoldásának bemutatását. Az elemző részek zsúfoltsága azonban végül elfedte e sokat ígérő ötlet világos kifejtését. Annál direktebb és érthetőbb volt Farkas Zoltán gondolatmenete egy szinte zenetudományi kifejtésre nem is méltóan egyszerű megfigyelésről, hogy ugyanis a hangszerek, főképpen a zongora hangterjedelmének behatároltsága milyen dramaturgiai szerepre tesz szert Ligeti zenéjében, hogy milyen katartikus pillanatokat képes előidézni, amikor a végtelenbe tágulni akaró zenei folyamatok beleütköznek a billentyűk által lezárt tér határaiba. A „véges végtelen" - állt az előadás címében, ismét egy olyan allúzió, amit Ligeti és mi könnyűszerrel megértünk, más kulturális közeg neveltjének viszont hosszan kellene magyaráznunk.

A nap csúcspontja - s aligha számíthattunk másra a meglepetésekre örökké kész mestertől - magának a hét éve elhunyt Ligeti Györgynek az előadása volt. Louise Duchesneau-nak köszönhető, hogy az 1963-ban, a berlini Kongresshalléban a „Zene a technikai civilizáció korában" című sorozat keretében felvett egyórányi tévéműsort, illő bevezetéssel, most megnézhettük. A negyvenéves Ligeti, aki akkoriban még kevéssé ismert zeneszerzőként a megbetegedett Messiaen helyett ugrott be, elragadó bájjal, intellektuális könnyedséggel és jól megfigyelhető színészi készségekkel használta ki a nagyközönség előtti szereplés lehetőségét művei és zenéről szóló gondolatai bemutatására. Ahogy Duchesneau is felhívta rá a figyelmet: nem az a lenyűgöző, amit mond, hiszen ez korabeli írásaiban ugyanígy olvasható is, hanem ahogyan mondja, a zenei ismeretterjesztés legmagasabb fokán, a személyiség hitelességének pecsétjével megerősítve.

 *

 Kódaként hadd idézzem fel két további hangverseny néhány pillanatát - nem kritikaként, hanem a Fesztivál felfokozott, a fiatal muzsikusok közönségbeli jelenlététől inspirált hangulatának emlékeztetőjeként. Az elsőt Ligeti emlékének ajánlotta szerkesztője és protagonistája, Borbély László, aki három-három egymással párhuzamba állítható Bartók- és Ligeti-műből állította össze a két félidőt. Ő maga játszotta Bartók Szonátáját, illetve Ligeti zongoraetűdjeinek ritkán hallható harmadik kötetét, érzékenység és virtuozitás kiegyensúlyozott párosításával. Bartók Szólószonátája Baráti Kristóf hegedűjén szólalt meg éteri tisztasággal, mind az intonáció, mind a koncepció tekintetében. Erre Ligeti Brácsaszonátája felelt, Rivka Golani szenvedélyes interpretációjában. Kissé halványabbnak bizonyult az Ady-dalok előadása, ám a Mysteries of the Macabre, ezúttal ének-zongora változatban, elsöprő finálénak bizonyult, nem utolsósorban a Müpában néhány hónapja már elragadtatással hallgatott Jennifer Yoon és Borbély László kongeniális együttműködése okán.

A másik hangverseny a Bartók Fesztivál három évtizede kitűzött céljának megfelelően Bartók és a kortárs zene mozaikját adta. Eckhardt Gábor többek között a Vázlatok nagyon ritkán hallható sorozatát játszotta, majd két darabpárral mutatott rá az időbeli távolság ellenére közös zeneszerzői kérdésfelvetések egybecsengésére. A régebbi múlt partjain Liszt Szürke felhők című kései zongoradarabja, illetve az Allegro barbaro állt, közelmúltén pedig a nyolcvanas évek két szép emlékű darabja, Sugár Miklós Felhők-variációi és Tomasz Sikorski Hymnosa - valamennyi Eckhardt csillogástól mentes, de a műveket mindig megérinthető közelségbe hozó előadásában. A Trio Inception ehhez nagyrészt még húszas éveikben járó magyar zeneszerzők számukra - kürt, cselló és zongora együttesére - a 2010-es években írt kompozícióit fűzte hozzá. Életkorban Fekete Gyula vált ki e csoportból, Pamut című puha hangzások, álomszerűen finom metamorfózisaiból szőtt idilljével. Balogh Máté és Horváth Bálint, bár eltérő utakon, a 20. század gondolatiságban gyökerező zenekoncipiálásának hagyományát folytatja - igaz, a gondolat még mindkettejüket erősebben foglalkoztatja a zenénél. Virágh András Gábor viszont eleve zenében gondolkodik, lenyűgöző elevenséggel, bár korántsem kontroll vagy megformáltság nélkül áradnak belőle az ötletek, s ha ehhez még a zenei tehetségéhez méltó mondanivaló is beérik benne, szép jövő előtt állhat.

Sokunk naptárában alighanem már évek vagy évtizedek óta szerepel július derekán néhány nap „Szombathely" megjegyzéssel jelölve. Közel harminc év alatt voltak csillagos órái és rutinba fáradt periódusai a Bartók Fesztiválnak. Az idei krónika ismét a kortárs zene és a fiatal előadók pezsgő hangulatú találkozását, egy remélhetőleg ismét felívelő korszak nyitányát igyekezett megörökíteni. }

 Somfai László  -  Garas Kálmán felvételei

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.