Az ember belenő a szerepbe

Edita Gruberová

Szerző: J.Gyõri László
Lapszám: 2013 október

 

- Találtam a Youtube-on egy fekete-fehér televíziós felvételt 1971-ből. Az ORF stúdiójában egy feltűzött hajú, komoly kislány áll miniruhában, és zongorakísérettel énekli az Éj királynője második felvonásbéli áriáját. Mit mondana neki, ha találkoznának?

- Jaj, azt ismerem, borzasztó, borzasztó! Azt mondanám neki, hogy okvetlenül meg kellene tanulnia a helyes technikát. Az f-et nem úgy kell énekelni, hogy az ember kidugja hozzá a nyelvét. Látványnak rémes, technikailag helytelen. De azért az a kislány ösztönösen rájött valamire: kidugta a nyelvét, mert így ki tudta énekelni azt a szörnyen magas hangot. De azért így nem lehet közönség elé állni!

- Pedig addigra már debütált a bécsi  Staatsoperben. Éppen ebben a szerepben.

- Igen. 1969-ben felvettek a Staatsoper stúdiójába, 1970 februárjáig tartott ez az állapot. Február 7-ikén debütáltam az Éj királynője szerepében, 11-ikén pedig Olympiaként a Hoffmann meséiben.

-Végül aztán hogyan tett szert a technikájára, amelynek köszönhetően páratlanul hosszú pályát futott be? Ezek szerint ez már Bécsben történt?

- Pozsonyba jártam a tanárnőmhöz, ő „munkálta meg" úgy a nyersanyagot, hogy eljutottam az f-ig, igaz, hogy ezt csak kinyújtott nyelvvel tudtam megcsinálni, és inkább csak hozzávetőleges pontossággal. Hol sikerült, hol nem annyira. Bécsben aztán új tanárt kerestem és találtam: Ruthilde Boesch személyében. Neki köszönhetem a technikámat és azt, hogy ezt nagyon tudatosan tudtam alkalmazni. Harminc évig jól elvoltam ezzel a technikával. Rengeteget dolgoztam, sok felvételt készítettem és sikeres voltam vele, mígnem aztán hat évvel ezelőtt rájöttem, hogy valami nem működik rendesen.  Münchenben elmentem az orvosomhoz, aki ajánlott egy hangképzéssel foglalkozó szakembert, konzultáljak vele az énektechnikámról. Gondoltam, ártani nem fog, úgyhogy elmentem az illetőhöz, aki azt mondta, hogy hát persze, jól ismer engem, sokszor hallott, és hogy csodálatosan énekelek, de valahogy az egész egy picit „mellémegy"... Vettem tőle húsz órát, erre az időre egy kicsit megint iskolás lettem. Megmutatta, hol a hiba.

- És a pályájának ezen a pontján, karrierje csúcsán átállt egy másik technikára? Lehetséges ez egyáltalán?

- Nem mondanám, hogy gyorsan ment. Legalább három évig eltartott az átállás, amíg a színpadon, a gyakorlatban is átszoktam az új megoldásokra, hiszen automatikusan visszajönnek a megszokások. Állandóan kontrollálnom kellett magam, miközben ott álltam a színpadon a közönség előtt és az előadásra is koncentrálnom kellett.

 -Ha már a tanításnál és a technikánál tartunk, nem tudom elképzelni, hogy nem ostromolták önt, hogy tanítson. Nem gondolt rá, hogy e hosszú pálya tudását és tapasztalatát, továbbadja?

-Valamennyit tanítottam, bár talán túlzás ezt így nevezni, hiszen soha, semmilyen szervezett formában nem adtam órát és nem voltak rendszeres tanítványaim. Ahhoz, hogy valaki tanítson, el kell töltenie egy bizonyos időszakot egy növendékkel. Csak így érhető el, hogy az illetőnél legyen valami eredménye a tanításnak. Az én életformám mellett ezt sohasem engedhettem meg magamnak, legfőképpen pedig nem vállalhattam a felelősséget a tanítványaimért. Nekik sem lett volna jó, ha csak időnként, rendszertelenül foglalkozom velük, amikor éppen egy kicsit ráérek. Ezért minden felkérést visszautasítottam, nem vállaltam tanári állást. Sokszor előfordult viszont, hogy kolléganők - főleg szopránok - kikérték a tanácsomat. Őket mindig szívesen meghallgattam, és elmondtam, hogy szerintem mit kellene tenniük. Viszonylag gyorsan rájövök, hogy hol a hiba. Ebben segít a tapasztalat és az, hogy az ember a saját hibáit és tévedéseit már felfedezte. Azt hiszem, ez a felfedezés a legfontosabb. Az embernek szüksége van tanárra, de semmi sem pótolja önmagam megfigyelését. A tanárság azért sem nekem való, mert ritkán lehet gyors eredményt elérni, én pedig elég türelmetlen vagyok.

- Amikor ön a pályakezdő volt, az operaházakat még a nagy dirigens-bölények és az énekessztárok határozták meg. Aztán jött a rendezők korszaka. Sokkal gyorsabbak és rövidebbek lettek a karrierek. Az ön pályája ebből a szempontból is kivételes, hiszen 45 éve van a csúcson. Mit gondol, ha ma lenne pályakezdő, a mai körülmények között is befuthatna egy ilyen pályát?

- Amikor egy fiatal énekes befejezi a tanulmányait, tele van tetterővel és energiával, szeretne minél gyorsabban nagy szerepeket énekelni. Engem Pozsonyban nem akartak, nem szerződtettek, így kerültem a besztercebányai színházhoz, ahol két évet töltöttem. Nagy szerepeket énekeltem, de azért az egy kicsi vidéki színház volt. Utólag örülök neki, hogy így hozta a sors, mert sok tapasztalatot szereztem, és ez hasznomra volt. Az embernek egy ilyen helyen két dologra kell figyelnie. Az egyik az, hogy ne tegye tönkre a hangját, a másik pedig, hogy ne ragadjon ott. Aztán 1969-ben próbát énekeltem Bécsben, ott tartottak, sikerrel debütáltam, majd évekig nem történt semmi. Sorra énekeltem a kis szerepeket, Tebaldót, Barbarinát és mindenféle szolgálólányokat, a Traviata Flóráját, ahelyett, hogy Violettát énekeltem volna. Ez különösen bosszantott: még ilyet, Flórát kell énekelnem, amikor pedig Banska Bystricán én már Violetta is voltam... Ezenközben pedig nap mint nap az Ariadnét korrepetáltam anélkül, hogy a leghalványabb kilátásom lett volna a szerepre. De ez volt a nagy álmom. Mai eszemmel megint csak nagyon elégedett vagyok, hogy ez így történt. Ma nagyon fontos, hogy valaki hogy néz ki, ezért egész fiatal énekesnők azonnal megkapják a főszerepeket, ha nem csak hangjuk van, de csinosak is. Nem is sejtik, milyen veszélyes ez, hiszen néhány év alatt elhasználódnak és tönkremennek.

-Ön akkor olyan okos lány volt, hogy ezt tudta?

- Dehogyis, boldogtalan voltam és türelmetlen. Még sírtam is, nem is keveset. A tanárnőm, Frau Boesch azzal vigasztalt, hogy csak tanuljak, mindennek eljön az ideje, be fog érni a hangom. És milyen igaza lett! Amikor eljutottam a nagy belcanto-szerepekhez, az újságírók folyton azt kérdezték, hogy miért ilyen későn éneklem a Normát? Én pedig visszakérdeztem, hogy mihez képest későn? Hiszen még élek és a színpadon vagyok.

 - Volt olyan, ami későn jött?

- Nem, jókor jöttek a szerepek. Az Anna Bolenát húsz éve éneklem. Egy-egy szerep sokat fejlődik. Nem jutna eszembe összehasonlítani az akkori produkciómat a maival. Az ember dolgozik egy szerepen, érik, tapasztalatokat szerez - emberieket is -, és belenő a szerepbe. Változik a hangja is. Mindez nem rutin, hanem egy megélt folyamat. Ami a rendezői színpadot illeti, talán most már valamit enyhült a helyzet, de azért ma is nagyon fontos, hogy egy énekesnőnek jó lába vagy szép szeme legyen, a tenor pedig legyen magas és karcsú. Ezt csak azért mondom, mert ezek zenén kívüli szempontok, amelyek gyakran felülírják a zeneieket. Persze tény, hogy egy olyan korban élünk, amikor a látvány fontos, az előadásokat videóra veszik, közelképeket mutatnak, a kamerával a gégénkbe is belenéznek. A szerepeket tehát igyekeznek szép emberekre osztani, mondván, hogy a nézők valami szépet akarnak látni. És lássuk be, nem minden tenor egy Franco Corelli vagy egy Jonas Kaufmann.

- Korábbi interjúinkban is szó esett már róla, hogy milyen tudatossággal vállalt vagy nem vállalt el szerepeket. Történt olyan, hogy megkörnyékezték és igent mondott, pedig nem kellett volna?

- Tulajdonképpen nem. Időnként kaptam olyan ajánlatokat, amelyeken igencsak elcsodálkoztam. Solti György felkért Az árnyék nélküli asszony császárnő-szerepére. Nikolaus Harnoncourt az Aida címszerepét és a Fidelio Leonóráját kínálta fel. Riccardo Muti pedig A végzet hatalma Leonóráját. Nem csábultam el. És őszintén szólva, nem is égtem a vágytól, hogy elénekeljem ezeket a szerepeket. Valami azt súgta, hogy ezek nem nekem valók. Az egyetlen olyan szerep, amelyről a mai eszemmel azt mondanám, hogy nagyon a határán voltam annak, amit még el lehet vállalnom, az Massenet Manonja volt. Ezt, amikor igent mondtam a felkérésre, még nem tudtam, de az előadások során rájöttem, hogy ehhez a szerephez más hang kell, nem az enyém. Ártani mindenesetre nem ártott meg nekem a Manon, jól sikerültek az előadások, amelyeket Bécsben, majd Münchenben énekeltem. A bécsi produkciót ugyanis München is átvette. Amiért mindenképpen el akartam vállalni, az Jean-Pierre Ponnelle személye volt.  Csodálatos rendezés volt. Utólag sem bántam meg, nagyon szép élményekkel és sok tapasztalattal gazdagodtam, de ma már tudom, hogy ez volt a határ.

- Elképesztő mennyiségű szerep után van még valami, ami kimaradt?

- Talán a Jenůfa. Imádom Janáčeket és különösen ezt a darabot. De be kellett látnom, hogy ez nem az én hangomra íródott.

- Rengeteg belcanto-opera újrafelfedezésében volt tettestárs. Most mutatták be az ön főszereplésével Bellini korai művét, a La stranierát, és rengeteg amúgy ismeretlen Donizetti-műben is hallhattuk. Hogyan fedezi fel magának ezeket? Kutat? Súgnak önnek?

- Jó húsz éve foglalkozom intenzíven a belcanto operával. Ha lenne még húsz évem a pályán, akkor sem tudnám elénekelni az összes Donizetti-operát, bár azt hiszem, a legjobbakon már túl vagyok. Kottákat nézegetek, CD-ket hallgatok, próbálom megismerni a keveset játszott darabjait is. Ez elég sok munkát ad, hiszen összesen 73 operát írt. Minden elismerésünk mellett azért látnunk kell, hogy sokszor ismétli önmagát. A La stranierára valamikor még régebben felhívták a figyelmemet. Megnéztem, megállapítottam, hogy szép, de azért nem olyan nagy mű, mint a Norma, vagy a Lammermoori Lucia. Aztán amikor Münchenben a Lucrezia Borgiát énekeltem, a rendező, Christoph Loy megkérdezte, mit csináljunk legközelebb. Azt válaszoltam, hogy legyen ez a Bellini-mű, vagy esetleg egy másik, a Pirata. A  La stranierára esett a választás. Megtanultam, és mielőtt Zürichben az operában bemutattuk volna, Münchenben is volt belőle egy koncertszerű előadás.

- Most Budapesten a kassai zenekarral lép fel. Sokat jár haza? Egyáltalán, hol van otthon? Mit jelent önnek a haza?

- A magamfajta énekes nomád életet él. Repkedünk össze-vissza a világban, nehéz egy helyben megtelepednünk. Zürich mellett lakom. Ott van az otthonom. Nincsenek különösebben erős érzelmeim, amelyek valamiféle hazához fűződnének. Én ott vagyok otthon, ahol megszólal a zene és én a színpadon állok. Ott jól érzem magam, nem eshet bajom. }

 

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.