Visszapillantás?

Szerző: Molnár Szabolcs
Lapszám: 2013 október

 

 

Giya Kancheli -a próbán

Tízéves - az iskolai időszámítás szerint: felső tagozatos - lett az Arcus Temporum Fesztivál. Az első, szárnypróbálgató programsorozat után 2004-ben a szervezők-szerkesztők a mára jól ismert és a folytatásban mindig igen invenciózusan működtetett szisztéma szerint alakították ki a program gerincét képező zenei kínálatot. Egy kanonizált szerző (Haydn, Mozart, Schubert, Csajkovszkij, Bach, Sosztakovics, Beethoven, Stravinsky) mellé egy kortárs komponista (Gubajdulina, Sciarrino, Szilvesztrov, Sørensen, Kancheli, Furrer, Oehring, Saariaho) életművének keresztmetszetét társították. A koncertekhez kiállítás, performance, színházi előadások, táncprodukciók és filmek fokozatosan bővülő kínálata csatlakozott. A zenei előadások színvonalára soha nem lehetett panasz. Az elkötelezett és nagyszerű magyar muzsikusok mellett a világ bármelyik fesztiválján szívesen látott szólisták (mint Gidon Kremer, Vlagyimir Tonkha, Mario Caroli, Alekszej Ljubimov) léptek fel; mindezeken túl az Arcus Temporum fontos és értékes, a magyar zenei élet szempontjából is gyümölcsöző kapcsolatokat alakított ki a pozsonyi Konvergencie Kamarazenei Fesztivállal és a bécsi Klangforummal. Van tehát mire visszatekinteni.

De itt, Pannonhalmán, a jubileum dacára sem a szervezőkön, sem a közönségen (egy része visszajáró, régi „Arcus Temporum fesztiválmotoros") nem hatalmasodtak el a nosztalgikus érzések. Annál több jelét láttam a jövőbe tekintésnek. Úgy tűnt, hogy a tizedik Arcus Temporum nemcsak összegezni kívánta a tapasztalatokat, hanem le is zárt egy korszakot. Nem kizárólag azért számíthatunk a jövőben merész irányváltásra, mert a művészeti tanácsadó szerepét Bent Sørensentől Beat Furrer veszi át, hanem azért is, mert az alapideában kódolt potenciál egyre kevesebb lehetőséget kínál a megújhodásra. Az elmúlt közel egy évtizedben a fesztiválok után mindig azt feszegettem az illetékeseknél, hogy kit szeretnének elhívni egy év múlva, idén pedig azon kezdtem el töprengeni, hogy ki lehetne a következő „klasszikus". A kánon szűkösnek tűnik. (Micsoda pannonhalmi tapasztalat!) Gondolkozzunk csak el azon, hogy ki lehetne az a zeneszerző, aki gazdag, az egyéni stílus és a sajátos nyelv szempontjából releváns kamaramuzsikája (pontosabban: kisebb apparátusra fogalmazott kompozíciói) révén szóba jöhet még? Brahms, Dvořák vagy a Saariahóval összefüggésben már átmenetileg felvetődő Debussy biztosan. Esetleg - a 20. századi klasszikusok, Sosztakovics és Stravinsky nyomán haladva - Bartók és Schoenberg? De ebben a struktúrában újabb tíz évet már nehéz lenne elképzelni.

A kánont idén Schumann zenéje képviselte. Elsőként a Milan Pala, Marián Svetlík, Peterk Vrbinčík és Jozef Lupták alkotta kvartett adta elő az A-dúr vonósnégyes (op. 41/3) első tételét, majd Skuta Nórával kiegészülve az Esz-dúr zongoraötöst (op. 44). A kvartett nem sikerült, a darab bántóan sérülékeny intonációval szólalt meg, és a muzsikusok érezhetően nem tudtak mit kezdeni a darab „töredékesített" alakjával. A kvintett jobban szólt, a zongora jótékonyan összefogta a széttartó vonóshangzást, az egyes tételek önálló profilja érvényre jutott, de az interpretáció „nézőpontja", az értelmezés távlata továbbra sem volt kitapintható. Másnap délelőtt az oboára és zongorára fogalmazott Három románcot (op. 94) a zeneszerzőként is megismert Maksym Kolomiiets és Borbély László adta elő, sok-sok részletszépséggel, megkapó tónussal. A dán zongoraművésznő, Katrine Gislinge a zongorarepertoár egyik alapművét, a Kreislerianát (op. 16) játszotta, inkább a mű reprezentatív virtuozitására és mozgalmasságára koncentrált, s még így is szép sikert aratott. A fesztiválnak dedikált művekkel még ünnepélyesebbé varázsolt „jubileumi koncerten" a Szent Efrém Kórus a Robert Burns versek nyomán írt Öt dalt (op. 55) adta elő. A produkcióra az vetette a legnagyobb árnyékot, hogy a mű a lehető legelőnytelenebb hangverseny-pozícióban, a koncert befejező számaként hangzott el. Sem a mű szövege, sem hangvétele, s talán még kompozíciós rangja sem állt összhangban a kitüntetett helyzettel.

Az interpretáció említett nézőpontja, az értelmezés távlata tökéletesen kitapintható volt Rajk Judit és Wilheim András előadásában (Asszonyszerelem, asszonysors, op. 42). E ciklussal kapcsolatban bennem mindig is felvetődött, hogy a megidézett beszélő mikor mondja, mikor énekli el a nyolc verset. Melyik szöveg fogalmaz meg emléket, s melyik egy víziót? E kérdést talán el sem lehet dönteni pusztán a kottapapírra meredve. Az előadó azonban képes distinkciót teremteni, előadásmódja lehet retrospektív, jövőbe révedő és jelenidejűen spontán. Sok olyan előadást hallottam, melyben az énekes minden egyes dalt az utóbbi, azaz a spontán (akár reflektálatlannak is mondható) átélés jegyében fogalmazott meg, számomra azonban mindig is hiteltelen volt ez a fajta megoldás. Rajk Judit - érzésem szerint - a negyedik dalban (Du Ring an meinem Finger) fogalmazott jelen időben. A pillanat boldogságába vegyülő szorongást pszichológiailag rendkívül pontosan, részletekben (apró árnyalatokban, rezdülésekben) gazdagon, ugyanakkor mégis az eszköztelenség érzetét keltve jelenítette meg. A hallgató joggal érezhette úgy, hogy ez a „vallomás" ebben a pillanatban születik meg. Wilheim játéka pedig ekkor volt a legközelebb az énekhanghoz, a zongora feladta kommentátori szerepét, és kifejezte együttérzését. Az előadásmódra utaló, gazdag jelentésű szerző utasítást (Innig) ez az előadás hiánytalanul juttatta érvényre.

Nem volt ekkora az összhang az előadók között, s az interpretáció koncepciója sem volt ennyire egységes, ám épp az összecsiszolatlanság tette izgalmassá Rozmán Lajos (klarinét), Milan Pala (mélyhegedű) és Borbély László (zongora) játékát (Schumann: Tündérmesék, op. 132). Borbély cizellált háttereket rajzolt, Milan Pala átélősen, nagy gesztusokkal mesélt, Rozmán ízléssel és pompásan karikírozott. A kompozíció ugyan nem az adekvátnak érzett kedves egyszerűséggel szólalt meg, de magam így is nagy élvezettel hallgattam.

A Schumann-kompozíciók sorát (és egyben a fesztivál zenei részét) az Esz-dúr zongoranégyes (op. 47) zárta. Tuska Zoltán (hegedű), Papp Sándor (mélyhegedű), Varga István (gordonka) és Csalog Gábor (zongora) jó értelemben vett kamarazenei rutinnal közvetítették a darabot, az intonáció enyhe pírjait pedig írjuk Schumann modulációs kalandvágyának rovására.

                                                          *

A megújult Bazilikában megrendezett „Jubileumi koncert" két félidejében 17 kompozíció, illetve darabrészlet hangzott el. A megszakítás nélküli zenefolyam az elmúlt években műsorra tűzött szerzők műveiből alakult ki. Szofia Gubajdulina Fény és sötétség című orgonatételét prelúdium gyanánt szólaltatta meg Fassang László. A játékmód, a regiszterválasztás, az orgonán ritkán hallható effektusok Gubajdulina szenvedélyes bajándarabjainak szellemét idézték meg. Az előző nap kevéssé meggyőző kvartettprodukció után nagyon kellemes meglepetés volt a Milan Pala vezetésével muzsikáló vonósnégyes Haydn-tolmácsolása. Az op. 20-as sorozat népszerű f-moll kvartettjének nyitótételét szólaltatták meg, sok olyan felfedezést tartogatva, melyet e túlságosan is jól ismert darabtól már nem is reméltem. Salvatore Sciarrino művészetét egy nagyszerű fuvoladarab és egy nagyszerű szólóteljesítmény képviselte. A Kurtág Györgynek dedikált Levél a szélfútta antipódusokra Thomas Frey előadásában hangzott el. Egészen különleges élményt nyújtott Schubert dalának (A halál és a lányka) orgonakíséretes változata. Rajk Judit altja nem egy látomásról tudósított, hanem a szellem jelenlétéről.

Túlságosan is „szép", bűnre csábítóan érzéki kórusdarabot írt Valentin Szilvesztrov, melyet már-már valószerűtlenül éterien szólaltatott meg a Bubnó Tamás vezette Szent Efrém Kórus. Boldogok a nyelveken nem értő együgyűek, mert a Két spirituális ének pusztán a liturgikus szöveg szempontjából tűnt túlzóan szépnek. A rákövetkező Csajkovszkij-dalban (Géniuszom, angyalom, barátom) a szépség a meglepetés erejével társult, a dal a szerző műjegyzékének egyik legkorábbi tétele, 1855 és 1860 között keletkezhetett, ennél régebbről mindössze egyetlen, 1854-ből származó zongoravalcert ismerünk. Fassang László kíséretével Rajk Judit felvillanyozóan énekelte.

Kaija Saariaho szóló piccolóra írt darabja - miként Szilvesztrové - ambivalens érzelmeket tárgyiasít. A Dolce tormento (már a cím is beszédes) egy Petrarca-szonett átkódolására vállalkozik, igen inspirált módon. A szonett a lehető legpompásabb közhelygyűjtemény, olasz szövegét ízlelgetve tömény muzsikának hallatszik, s e körülmény egyszerre igazolja és egyben értelmetlenné is teszi a közhely vádját. Thomas Frey nagyszerűen kalauzolt a Petrarca-Saariaho kentaurvilágban. Az első koncertrész egy Beethoven-tétellel (Esz-dúr vonósnégyes, op. 127 - 1. tétel) és egy Mozart orgona-andantéval (K. 616) ért véget.

A szünet után következtek a 10. Arcus Temporum Fesztiválnak dedikált és ősbemutatóként felcsendülő darabok. Elsőként a grúz Giya Kancheli kiszenekarra írt tétele, a Tranquillo szólalt meg a Klangforum Wien tolmácsolásában, melyet - felidézve egy korábbi időívet - egy Bach-sarabande ellenpontozott (h-moll hegedűpartita, BWV 1002). Kancheli zenéjének érzelmi nemessége elvitathatatlan, s hogy az idős mester (személyes jelenléte pontosan jelzi a fesztivál nemzetközi rangját) stílusában komoly változást nem ismertem fel, talán természetes. Annál meglepőbb volt a hűvös lírikusként megismert Bent Sørensen érzelmekkel és ellágyulásokkal telített új műve, melynek beszédes címéről (Nem tudhatom...) sajnos nem tudtam részleteket kinyomozni.

A hangverseny felütésének visszhangját fedezhettük fel Sosztakovics prelúdiumában. A baján-asszociációkat keltő Gubajdulina-darabbal egy zongoramű harmonika-átirata lépett nem is túl titkos kapcsolatba. Peter Katina harmonikajátéka eszményi volt. Beat Furrer biztosan soha nem fogja elfelejteni, hogy ének-nagybőgő-duettjét (Lotofagos) mekkora ovációval fogadta annak idején a pannonhalmi közönség. Talán emiatt esett a választása egy olyan, 2012-ben befejezett műre, mely akár e kompozíció párdarabja is lehetne. A basszusfuvolára (Eva Furrer) és nagybőgőre (Uli Fussenegger) szerzett ica-arca technikájában ugyan egy inka metódusra hivatkozik, formai felépítése, dramaturgiája azonban a Lotofagos (2006) közelségére utal.

A koncert összképét jelentősen befolyásolta, hogy az egyes művek a bazilika öt különböző pontjáról csendültek fel, ami az újra fesztiválhelyszínné váló tér zenei felszentelésének hatott. E szempont bennem Rozmán Lajos klarinétozása közben merült fel, s talán nem véletlenül. A Stravinsky-művet (Három darab szólóklarinétra) példás alázattal, kotta nélkül játszotta, s Rozmán interpretációjában a koncentrált meditáció jegyeire lettem figyelmes.

Az est ideális befejezése lehetett volna az utolsó előtti szám, a premierként felhangzó Angelus Novus. Helmut Oehring kórusra és vonósnégyesre írt darabját a Szent Efrém Kórus és a Klangforum Wien muzsikusai adták elő. Az első benyomásra hagyatkozó elemzés helyett az olvasó ezúttal elégedjen meg „mindössze" annyival, hogy az Angelus Novus remekmű, melyet műsoron kell tartani. Bubnó Tamás és a Szent Efrém Kórus biztosan nem fog tiltakozni.

Az elmúlt évek zeneszerzői (Sciarrino kivételével) az idei fesztiválra egy-egy fiatal komponistát „delegáltak", Gubajdulina az ukrán oboaművész-zeneszerzőt, Maksym Kolomiiets-et. A Wer hat dies Liedlein erdacht című trióban az oboaszólamot maga a szerző játszotta, hozzá Kovalcsik András (kürt) és Kántor Balázs (cselló) csatlakozott. A mű elsőre sokszor hallott kísérletek gyűjteményének tűnt, s valahogy hiányzott belőle a személyiség, személyesség azonnal érezhető vonzereje, ami egy szerzői előadásban felcsendülő darab esetében mégiscsak meglepő. A személyes kisugárzás, az eredetiség nem hiányzott a dán Jeppe Just Christensen darabjaiból. A Movin' (2005) és a Ground (2004) stilárisan igen különböző munkák, közös bennük azonban, hogy igen hatékonyan ragadják meg a hallgató figyelmét. A Sørensen-tanítványtól azonban jó lett volna hallani valamivel frissebb darabot is.

Hasonlóan figyelemreméltó figurát ismerhettünk meg (a szó hétköznapi értelmében is) a Berlinben élő orosz származású zeneszerző, Sergej Newski személyében. Tőle is két darabot hallottunk, az Alles hatásos, színházi fogantatású munka; Blindenalphabet című, basszusklarinétra, brácsára, ütőkre és harmonikára írt kompozíciója pedig kifejezetten izgalmas, intenzív hangulati töltéssel rendelkező, a hallgató fantáziáját sokféle irányba elindító, asszociatív darab. A fiatal komponistára Oehring hívta fel a fesztiválszervezők figyelmét. Kancheli ifjú honfitársában, Anna Kakhidzé-ben érez különleges tehetséget. A 2012-ben diplomázott szerzőtől egy hamvas zongoraművet (Transformations) hallottunk, melyet Borbély László valósággal újrateremtett. Szilvesztrovnak köszönhetően ismertünk meg egy darabot a csellistaként is aktív Almássy Zoltán-tól. Semplice című kórusa kissé egyenetlen, a Szent Efrém Kórus azonban nem adta meg könnyen magát, és érvényes kompozícióként állította elénk. Szívesen hallottam volna több darabot a finn Sampo Haapamäki-től. Saariaho nem véletlenül „fedezte fel", Connection című vonósnégyese alapos és következetes munka, a Klangforum Wien pedig anyanyelvi szinten tolmácsolta. A legérettebb, legletisztultabb stílusú fiatal szerző a már nem is annyira ifjú Klaus Lang volt. Az idén 42 éves, egykor Beat Furrer tanítványaként induló orgonista-zeneszerző jelenleg a grazi főiskolán tanít. Két művet hallhattunk tőle, a Die drei Dirndln és a Weisse Äpfel komponistájában olyan szerzőt ismerhettünk meg, aki egy teljes fesztivál erejéig Schumann párja lehetett volna. Kristályos konstrukciókba csomagolt költői világ az övé, melyben a spekulatív szerkezetek mélyén valamiféle titkos irodalmiasság lüktet. Szerencsés döntésnek tarthatjuk, hogy a fesztivál zárókoncertjén kizárólag Schumann- és Lang-darabok szerepeltek.

Klaus Lang  - Vasali Katalin felvétele

A hangversenyek érzelmi és intellektuális fáradalmaira két éjszakai improvizációs koncert kínált enyhülést, pénteken Fassang László Jozef Luptákkal, szombaton Szokolay Dongó Balázzsal játszott. Előbbivel az ismerkedés, utóbbival az összeszokottság jegyében, de mindig könnyedén és szórakoztatóan. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.