Az eget kimeszelni...

Búcsú Szokolay Sándortól (1931-2013)

Szerző: Gombos László
Lapszám: 2014 január

 

 

Bár közel két évtizede visszavonult a közélettől és az ország nyugati végébe, soproni „remetelakjába" távozott, régi és új alkotásain keresztül folyamatosan velünk volt. Ha egészsége engedte, személyesen is megjelent közöttünk. A legidősebbek egy részének talán fel sem tűnt igazán a távolléte vagy csupán múló pillanatnak érezte azt, hiszen sugárzó egyéniségének rádióaktivitása már a csontjaikig hatolt, felejthetetlen hanghordozása, ellenállhatatlan lelkesedése már a sejtjeikbe ívódott. Ők, a kortársak, fél évszázaddal ezelőtt tanúi voltak pályakezdésének, annak, hogy a Farkas Ferenc osztályából kikerült zeneakadémista milyen óriási feltűnést keltett az 1950-es évek végén. Az „eget is kimeszelni vágyó" lendülettel, szinte egyetlen pillanat alatt robbant be a magyar és a nemzetközi zenei életbe a Két balladával, A tűz márciusával, a Hegedűversennyel, Az iszonyat balladájával és a Poulenc emlékére írt Déplorationnal. Jó néhányan emlékezhetnek még arra, hogy 1964-ben milyen átütő sikert aratott a Vérnásszal, amelyet hamarosan Európa további 20 színpadán, tucatnyinál is több nyelvre lefordítva mutattak be. Szokolay Sándor a „harmincasok" nagy nemzedékéhez tartozott, amely kiváló alkotók egész sorát mutatta fel. Közvetlenül Ligeti György és Kurtág György bemutatkozását követően lépett a zenei élet színpadára Lendvay Kamilló, Petrovics Emil, Soproni József, Láng István, Kocsár Miklós, Durkó Zsolt és mások társaként, akiket Bozay Attila, majd hamarosan Jeney Zoltán és Vidovszky László követett.

A mai középgeneráció tagjai már úgy érezhették, mindig is ismerték őt. Gyermekkorunktól kezdve évtizedeken át ott volt a magyar kulturális élet legtöbb helyszínén, vetélkedők zsűrijében, a rádió és a televízió adásaiban, zenéje evidenciaszerűen tartozott hozzá a mindennapi élet hangzó valóságához. „Szösszeneteit" már gyermekként hallgatták és énekelték az ének-zene tagozatos iskolák kórusai, kicsik és nagyok együtt borzongtak filmzenéin, majd a nyolcvanas években százezernél is több otthon számára jelentett ünnepi ajándékot Magyar Karácsony című lemeze. Gyermekként magam is elcsodálkozhattam azon, hogy szüleim generációja milyen szeretettel emlegette ezt a kis termetű, lelkes gesztusokkal megnyilatkozó embert, aki egyszerűségével és sugárzó őszinteségével lopta bele magát a szívükbe, és szerzett országos népszerűséget.

Szokolay személyes hatásának titka talán éppen közvetlenségében rejlett. Fél évszázadon át tanította barátait és közönségét a tantermek falain kívül, de évtizedeken keresztül „hivatalosan" is oktatta az ifjabb generációkat. 1966-tól 1994-es nyugdíjba vonulásáig tanított a Zeneakadémián zeneszerzést, prozódiát és ellenpontot. Csak áldhatom a sorsot, hogy a nyolcvanas években részese lehettem óráinak. Igazi felüdülést jelentő, élénk színfolt volt ő a számunkra. Bachért és Palestrináért rajongó, elemző és megvilágító mondatait gyakran toldotta meg egy-egy aktuálpolitikai kijelentéssel, ami akkor még nagy merészségnek számított. A kevésbé baráti környezetben pedig fel tudta venni az udvari bolond álarcát, azét, aki köztudottan az igazság ismerője, és akinek „munkaköréhez" tartozik a felségsértés. Aki ki meri mondani, ha „mezítelen a király", bolondnak pedig talán csak az nézi, aki valóban bolond.

Szokolayt mint alkotót hiába próbálnánk irányzatokba sorolni. Zenei gyökerei között a magyar népzene mellett Bartók Béla és Kodály Zoltán művészete állt az első helyen, mellettük pedig már ifjúként - hazánkban szinte egyedülálló módon - önmagára ismert Stravinsky muzsikájában, nem a divatot követve, sokkal inkább a divatot évekkel megelőzve. Majd kortársaihoz hasonlóan ő is élt a dodekafónia eszközével, de csak művei egy részében és ott sem abszolút érvénnyel. Zenéje feltűnően sokféle és sokrétű, a jellemzők összességéből viszont egy határozott portré körvonalai rajzolódnak ki. Alkotásait kezdettől az ösztönös muzikalitás határozta meg: belső élményét spontán módon, az első sugallatnak engedve formálta elementáris hatású kompozícióvá. A ráció kontrollja inkább a végső formába öntés fázisában érvényesült, szemben azon alkotókkal, akik gondosan előre eltervezik a mű részleteit, kiszámítják arányait és csak ezután látnak hozzá a lejegyzéshez.

Központi témája hosszú időn át az ellentétek megfogalmazása volt, amely határtalan kifejezésvággyal, az expresszivitás fokozott igényével párosult. Rejtőzködés helyett őszinte kitárulkozás, a műhelytitkok misztikus ködbe burkolása helyett inkább a többszöri kimondás jellemezte a komponálás és a verbális megnyilatkozás terén is. Ritkán kellett kínlódva várnia az ihletre, inkább az jelentett komoly feladatot a számára, hogy válasszon a feltornyosuló ötletek közül.

Ifjúkori műveit újrahallgatva csodálkozva tapasztaljuk, hogy azok még mindig milyen frissek és élőek. Dübörgő osztinátóikkal, hallatlan merészségükkel, az ellentétek tobzódásával nem csupán sokkolják, hanem magukkal ragadják még azokat is, akik nem járatosak a kortárs zenében. Ámulatba ejtő az az intuíció, amellyel a szerző ifjú Parsifalként, tudatlan „balga szentként" egyszerre mesterműveket alkotott. Mindez azonban óriási teher is volt a számára az elkövetkező fél században, melynek során megpróbálta túlszárnyalni első eredményeit. Mint oly sok elődje és kortársa, ő is néhány jellemző alapgondolatot fogalmazott meg újra és újra, mindig más és más köntösben és műfajban. Végigzarándokolta az absztrakt kamarazene, a tág spektrumú opera és a legszélesebb közönséget megszólító egyházi muzsika világát, miközben nem mást keresett és próbált ismételten megrajzolni, mint önmaga zenei képét, benne hitével, meggyőződésével és ideáljaival.

Közben két tényező jutott egyre fontosabb szerephez az alkotások hátterében: a nemzeti elkötelezettség és az istenhit megvallása. E kettő nem csupán költői-eszmei program volt a szerző számára, hanem éltető és ösztönző erő, amely továbblendítette és két évtizeden át a szó szoros értelmében életben tartotta. Fordulat következett be a munkásságának mérföldköveit jelző színpadi művek területén is. A Vérnász (1962-64), a Hamlet (1965-68), a Sámson (1973) és az Ecce homo (1984) véres tragédiái után a szeretet, a hit és a megbocsátás győzelmét hirdette a Szávitrivel (1987-98), Bölcs Náthánnal (1991-94) és a Margit, a hazának szentelt áldozat (1994-95) című operával. Harsány eszközeit finomabbakra cserélte, és tovább kereste az egyszerűsödés lehetőségeit. Idős korában három szimfóniával és számos vokális alkotással ajándékozta meg közönségét. Arra törekedett, hogy több mint fél évszázad tapasztalata és mesterségbeli tudása segítségével most már egyre tudatosabban alkotva jusson el ismét oda, ahol újra élheti ösztönös fiatalságát. Egykori mestere, Farkas Ferenc 94 évesen így summázta Szokolay zeni habitusát - egyben előre vetítve életművének egyik fontos tanulságát: „Sándor, igazam volt nekem egykor abban, hogy nem lehet az eget kimeszelni. Ma is azt vallom, hogy tanítani csak ezt lehet. De milyen jó, hogy mégis megpróbáltad!" }

 

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.