Magyar aranyérmek Londonban - Kurtág György

Szerző: Szitha Tünde
Lapszám: 2014 január

Kurtág György keveset utazik mostanában. Pedig nagy tekintélyű oktatási intézmények és fesztiválok hívják mesterkurzusokat tartani, s a világ sok koncertpódiumán várnák még feleségével, Mártával együtt, hogy hallják játékukat, legendás, a Játékokból és Bach-átiratokból „komponált" műsoraikat. Helsinkitől Rómáig, Tokiótól Los Angeles-ig gyakran nem is szeretnének mást, csak látni őt műveinek előadásakor, beszélgetni vele, a közelében lenni ugyanúgy, ahogyan annak idején az idős Stravinsky, Ligeti és Cage jelenlétét is zenetörténeti jelentőségű eseményeként jegyezték fel minden fontosabb zenei központban. Persze 87 évesen az utazás, hangversenyezés és tanítás annak ellenére sem könnyű, ha Kurtág számára ez korábban nemcsak életforma, hanem sokszor inspiráció és új művészi tapasztalatok forrása is volt. A felkérések elől mostanában mégsem csak idős kora miatt tér ki, hanem azért, mert pályája eddig talán legnagyobb vállalkozásán dolgozik, operát komponál Samuel Beckett Fin de partie című színművéből. Saint André de Cubzac-beli elszigeteltségéből az utóbbi két évben csak kétszer mozdult ki, amikor tavaly szeptemberben Mártával Párizsban a Cité de la Musique pódiumán léptek fel (néhány napra a Wihuri-Sibelius-díj átvétele miatt Helsinkibe is elutaztak), most pedig 2013. decemberében 1-jén Londonban adtak hangversenyt.

Az eseményt nagy várakozás előzte meg, mert egy kitüntetés ünnepélyes átadása is kapcsolódott hozzá: a Royal Philharmonic Society idén - alapításának 200. évfordulóján - Kurtágot díjazta aranyérmével, mellyel 143 éve - Beethoven születésének 100. évfordulója óta - ismerik el a zenei világ legjelentősebb alkotóit és előadóművészeit. (Idén a másik díjazott is magyar művész volt: december 21-én Schiff András vehette át ugyanezt az érmet.)

A Queen Elizabeth Hall zsúfolásig megtelt a koncertre, mely egyébként a nagyszabású, egy évet átívelő The Rest is Noise fesztivál záróeseménye is volt. A hangverseny első részében Hiromi Kikuchi szólaltatta meg a szólóhegedűre komponált s neki dedikált nyolctételes Hipartitát. A beavatottak hitelességével játszott, mintha Kurtág helyett mesélt volna el egy nyolc fejezetből álló képzeletbeli utazást. Előadását a Daily Telegraph kritikusa másnap „megdöbbentő erejű"-nek nevezte. Pedig Kikuchi póztalanul és egyszerűen hegedült, előadásának ereje a belső összpontosításból, hegedűhangjának sokféle árnyalatából és virtuóz technikájából jött létre. Játékát minden részletében átitatta a Kurtágtól tanult hallásmód, melyben a hangoknak saját belső élete és energiája van, a hangszínek legapróbb finomságai is önálló jelentéssel bírnak.

A Kurtág házaspár a szünet után lépett pódiumra. Erre műsorra a Bach-átiratok mellé főleg olyan tételeket válogattak a Játékokból, melyekre inkább Ligatúrák, Személyes üzenetek összefoglaló név, a sorozat utolsó köteteinek alcíme illett. A ligatúra zenei jelentése kötés (hangok összekapcsolása), átvitt értelemben azonban itt az emberek közötti kapcsolatokat és a személyes mondandót is jelenti, melynek Kurtág zenéjében számtalan rejtett, vagy címekben is kifejezett formája van. A rövid tételek arányosan elrendezett ciklusa azt a kifejezésmódot hangsúlyozta, melyre a zeneszerző éppen a Játékok komponálása során talált rá: a legegyszerűbb eszközökkel, olykor csak néhány hanggal elmondani fontos dolgokat, arányos és tömör formában. Emberi gesztusokról, indulatokról, szeretetről, együttérzésről, fájdalomról, szenvedélyről, gyászról beszéltek a művek, melyek valójában hangokban kifejezett naplójegyzetek, vallomások, kollégáknak és barátoknak szánt tiszteletadások, ajándékok vagy hangokban megfogalmazott üzenetek. A dedikációk sora hosszú: Haydée Charbagi, Varga Bálint András, Reinbert de Leeuw, Rajeczky Benjamin, Renée Jonker, Alfred Schnittke, Mihály András, Várkonyi Tamás, Kurtág Márta, Szőllősy András, Jehuda Elkana, Merran Joy Poplar és ifj. Kurtág György. És még hosszan lehetne sorolni a játszott művek megszületésének történetét és motivációit (a Bach átiratok esetében is), hiszen bennük tükröződik Kurtág szakmai és személyes életének számtalan mozzanata.

A műsor egyetlen ősbemutatója őszinte és megható formában képviselte már címével is e személyességet: Ligatura dolce - amara - amara dolce... Mártának. A szólódarabokat a ciklus első részében a zeneszerző, a másodikban Kurtág Márta játszotta, s e rövid tételek feszült folyamatában a négykezes Bach-átiratok szigeteknek és nyugvópontoknak tűntek. A színpadon azonban egy másfajta, az előbbieknél még bensőségesebb kommunikáció is zajlott, a Kurtág házaspár saját zenei párbeszéde. Szordinált pianínón játszottak mindvégig, alig hallhatóan, mintha csak otthon gyakoroltak volna, vagy - ahogyan a délelőtti főpróbán - egyedül lettek volna a teremben, s mintha megszűnt volna körülöttük a külvilág. A körülöttük képződött láthatatlan körbe mi, hallgatók tulajdonképpen csak a virtuózan kezelt hangtechnika segítségével léphettünk be, melyet ifj. Kurtág György, a hangverseny mindvégig háttérben maradó, de szinte egyenrangú szereplője irányított Lengyelfi Miklós közreműködésével. Érzékeny hallással a pianínó hangját csak annyira erősítették fel, hogy a 900 személyes teremben mindenki átérezze a halk hangok intenzitását, de közben a hangszínek áttetsző finomsága is megmaradjon. Nehéz lenne megmondani, melyek voltak a legemelkedettebb pillanatok, mert az előadást övező feszült csendben minden apró részlet különlegesnek és rendkívüli jelentőségűnek tűnt. A közönség soraiban nyilván nagyon sokan voltak, akik Kurtág zenéjének nagyságával a két rendkívüli művész játékán keresztül találkoztak először, de olyanok is akadhattak bőven, akik a már hozzáférhető lemez- és videófelvételeket ismerve várták a számunkra kedves darabokat. (Ahogyan a főpróbán Kurtág egyik régi tanítványa és barátja megjegyezte a Bach-Sonatina közben: „számtalanszor hallottam már, mégsem tudom megilletődöttség nélkül újrahallgatni", s nem sokkal később a hangverseny rendezője szinte szó szerint ugyanezt súgta angolul a másik oldalról.) A termet uraló ihletett hangulat tetőpontjai közé tartozott Kurtág Márta előadásában a Ligatura dolce, majd a műsor végén a négykezes Pilinszky-Hölderlin-tétel (Tanulmány Pilinszky Hölderlinjéhez) és a Sonatina az Actus tragicusból (BWV 106). S tény az is, hogy előadásukat - szinte rögtön azután, hogy felálltak a pianínótól, majd később a ráadásként játszott Schumann-négykezes után is - állva ünnepelte a teljes publikum, köztük olyan korábbi RPS díjazottak is, mint Alfred Brendel és Mitsuko Uchida.

John Gilhooly, a Royal Philharmonic Society elnöke zenetörténeti jelentőségűnek nevezte a hangversenyt és az aranyérem átadását, mellyel nemcsak Kurtág eddigi életművét, hanem előadóművészi és tanári tevékenységét is jutalmazták. A szervezet alapítása óta megkülönböztetett figyelmet fordít a kortárs zenére, s ennek köszönhetően számos jelentős mű (többek között annak idején Beethoven 9. szimfóniája is) az RPS megrendelésére készült. Az érem birtokosaként Kurtág olyan zeneszerzők társágába tartozik immár, mint Brahms, Britten, Sibelius, Walton, Prokofjev, Rachmaninov, Richard Strauss, Stravinsky, Messiaen, Lutosławski és Ligeti. Átvéve a díjat a köszönetnyilvánítás után mindössze annyit mondott, „nem vagyok a szavak embere", majd újra a zongorához ült feleségével, és együtt köszönték meg az ünneplést Mozart G-dúr variációival. A Telegraph már idézett kritikusa, Ivan Hewett szerint előadásuk „olyan gyönyörű volt, hogy a mi szavunk is elakadt". }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.