Tágas és szűk világok

Szerző: Malina János
Lapszám: 2014 január

 

 

McGegan és a Capella Savaria Mendelssohn-lemeze

Nehéz a közhelyeket elkerülni a Capella Savaria Nicholas McGegan vezényelte új Mendelssohn-lemezéről szólva. Az előadás, illetve a felvétel ugyanis minden tekintetben átütően szépre sikerült, és a beszámoló számos ponton arra kényszerül, hogy leszögezze: a CD ebből vagy abból a szempontból is hibátlan, meggyőző, az evidencia erejével hat.

A kísértést legyőzve, hadd kezdjem tehát inkább annak összefoglalásával, ami ebben a vállalkozásban szokatlan, vagy legalábbis nem tekinthető közhelyesnek. Nos, mindenesetre ide sorolhatjuk azt a körülményt, hogy a felvételről megszólaló két közkedvelt Mendelssohn-kompozíció nem a jól ismert verzióban hangzik fel. Ami azt illeti, az a tény sem „jól ismert", hogy ilyen verziók léteznek: évtizedeken át ugyanis „az" e-moll hegedűversenyt és „az" Olasz szimfóniát hallgattuk, hiszen a kutatás nem is olyan régen tárta föl a különböző változatok létezését. Egyáltalán: Mendelssohnt nem tartottuk számon a „fúró-faragó", a beethoveni alkatú zeneszerzők kategóriájában, úgy sejtettük, hogy az Oktett vagy a Szentivánéji  álom-kísérőzene már az alig pelyhedző állú ifjú zeneszerző fejéből is teljes fegyverzetben pattant ki, s bizonyára még inkább az érett művek hosszú sora. Pedig a valóságban mindig minden másképp van, s a beható kutatás már a Mozartról vagy Schubertről élő hasonló legendákat is csattanósan cáfolta.

Tehát: az e-moll hegedűversenynek létezik egy korai vagy „ősváltozata", amely az 1845-ös ősbemutató előtt már készen állt, de nem hangzott el. Ez lényegében csak hangszerelési megoldásokban és hangszerkezelési nüanszokban különbözik a végleges alaktól, de mindenestre joggal tart számot az érdeklődésünkre. Az Olasz szimfónia esetében mintegy fordított volt a helyzet: itt a londoni bemutató után a művel nem teljesen elégedett szerző az évek folyamán a darab II-IV. tételén is változtatásokat eszközölt, de mivel a revíziós folyamat nem fejeződött be, nem terjedt ki az I. tételre, ezért ez a változat nem hangzott el és feledésbe merült. A változtatások itt mélyrehatóbbak voltak, részben a tematikus anyagot is érintették, de a mű alapvonalai mindazonáltal változatlanok maradtak.

Az egész CD azt az alapvető benyomást kelti a hallgatóban, hogy a két mű „maga-kívánta rendjét" (Kodály) mutatja meg. Azonnal hatalmába keríti a hallgatót a hangzás átszellemült finomsága, illetve - más tételekben - a ragyogó hangzáskép, amelyben mindig rendkívüli plaszticitással szólnak az egyes hangszerek. Dicséri ez nem csak a rendkívüli formában játszó zenekart, hanem Csikós Miklós osztályon felüli hangmérnöki munkáját is. Ugyancsak az első pillanattól imponálóan hat Kalló Zsolt hallatlanul karcsú és hajlékony, de tartalmas-gyöngyházszínű hegedűhangja, egész fegyelmezetten érzelmes, végtelenül tiszta eszközökkel dolgozó zenélésének és hangszerjátékának alapja. A számos nagyszerű mozzanat közül elég talán a rendkívül gazdag és impresszív, mégsem hatásvadász első tételbeli nagy kadenciát, vagy a lassú tétel elbűvölő hegedűdallamát említeni.

Ha az egész lemez nagyon is mendelssohni alaphangja a könnyedség és áttetszőség, akkor ehhez Nicholas McGegan adja hozzá a rugalmasságot és a lendületet, a kibontakozó zenei folyamat rácsodálkozásos tisztaságát és minden egyes hangszín és zenei szövet megszólalásának érzéki örömét. Ha Kalló nevét a versenymű első két tételével kapcsolatban említettem, akkor a zárótétel örvén hadd tegyek említést a fafúvók rövid hangjainak gumilabdaszerű rugalmasságáról, a magánszólamban meglelt fűszeres hatású kis glissandókról meg a felszabadultságnak arról az apoteózisáról, amelyek minden bizonnyal a legelsősorban vokális zenék dirigenseként számon tartott McGegan egyéniségéből adódóan jellemzik ezt az előadást.

Hogy az önismétlés veszélyét elkerüljem, röviden próbálom csupán jellemezni a szimfónia megszólaltatását. A nyitótételben felfigyelhetünk például a homogén, nagy átütőerejű unisonókra, a trombiták különös, a tétel hangulatát egy pillanatra transzcendenssé tevő megszólalására, és elsősorban az egész McGegan-i zenélés hallatlanul beszédes és gesztikus természetére, amely itt nyilvánul meg egészen félreérthetetlenül. No meg a mesteri időkezelésre, az érzékeny agogikai történésekre; no meg, a hangzás szintjéhez visszatérve, a fúvós repetíciók vérpezsdítő kivitelezésére vagy a telt és feszes forte hangzásokra. A második, zarándokéneket idéző tétel eredetisége napnál világosabbá válik a hallgató előtt; félreismerhetetlenek a Mahlert megelőlegező momentumok, s rokonszenves az egész tétel világos, és a zarándokénekkel együtt sem vontatott tempója, karaktere. A III. tételben egészen elementáris erejű, telt, sőt zsíros hangú kürt-epizódot hallhatunk, és az összhatás - megint - úgy érzéki szépségű, hogy a menős tempóban semmiféle érzelgésre nem nyílik mód. A zárótétel persze sistergő és tűzijátékszerű, ám ebbe is belefér számos finom részmegoldás, szépséges fuvola- és oboaszóló, tartalmas mélyvonós-pizzicato.

A Capella Savaria, bár vidéken működik, sohasem volt provinciális. Utolsó lemezeik azonban többet bizonyítanak: azt, hogy bármilyen összehasonlításban megállják a helyüket.


Felix Mendelssohn-Bartoldy

e-moll hegedűverseny, op. 64 (első változat: 1844)

4., A-dúr (Olasz) szimfónia, op. 90 (második változat: 1834)

Kalló Zsolt, hegedű

Capella Savaria (korhű hangszereken)

Vezényel Nicholas McGegan

Centaur CRC 3287

 

--------------------

 

Egy szűk világ zsenije

Idilli világ kapuit nyitja meg a hallgató előtt, és zavartalan gyönyörűséget szerez számára az a félórásnál alig hosszabb CD, amelyen Horváth Anikó és Elek Szilvia adja elő gróf Fáy István zongoraművész, zeneszerző és zenei író tetszhalottaiból néhány éve feltámadt négykezes verbunkos-átiratait, amelyek 1857 és 1861 között a „Régi magyar zene gyöngyei" címmel jelentek meg nyomtatásban.

Az 1807 és 1862 között élt gróf a 19. századi magyar zene legszínesebb, legvonzóbb egyéniségei közé tartozott: virtuóz zongorista, elismert improvizátor volt, aki Rossinival levelezett, és fáji kastélyában az 1830-as években „musikai akadémiákat", mai szóval zenei fesztivált rendezett, melyeken az akkori Északkelet-Magyarországról összetoborzott hivatásos és műkedvelő zenészek a bécsi klasszika és a korai romantika nagyjainak műveit szólaltatták meg. Életre szóló fontossága azonban a Bihari János, Lavotta János és Csermák Antal nevével fémjelzett verbunkos-stílusnak és -repertoárnak volt számára. Ezt a zenei világot a művészi kifejezés lehetőségei szempontjából egyenrangúnak tartotta akár az olasz operáéval, általában a nyugat-európai zenéével, s a „magyar zene" mibenlétéről és lehetőségeiről halála előtt néhány évvel Liszt Ferenccel is éles sajtópolémiába keveredett.

A „Régi magyar zene gyöngyei" a jobban vagy éppen kevésbé ismert verbunkos-szerzők táncainak átdolgozása mellett Fáy saját szerzeményeit is tartalmazza, és a maga módján igazolását adja a verbunkos-stílus lehetőségeire vonatkozó, valljuk be: megmosolyogtatóan elfogult véleményének. Szerzőként és főleg feldolgozóként ugyanis Fáy ennek a - mondjuk a bécsi klasszikához képest - hihetetlenül szűk világnak valóságos zsenije, aki e világon belül hallatlan invencióval mérhetetlenül sok árnyalatot fedez fel, és üdébbnél üdébb zenei gondolatokkal és fordulatokkal bűvöli el hallgatóját. Őt hallgatva egészen nyilvánvaló, hogy a harmonizálás, felrakás, a zeneszerzői részletmunka révén erőteljesen belenyúlt a készen kapott zenei anyagba. A kompozíciók sorát igen egységesnek, egy kéztől eredőnek érzékeljük, s a Fáy-verbunkosok (no meg lassúk, csárdások és karakterdarabok) hangja rendkívül jellegzetes, nemesen előkelő és választékos. Liszt verbunkos-feldolgozásaival, magyar rapszódiáival ezt a hangot össze sem lehet téveszteni - és amazokkal szemben a Fáy-művek legalábbis megállják a helyüket.

Makulátlan élvezetet jelent a lemez hallgatójának Horváth Anikó és Elek Szilvia összecsiszolt és precíz, ha kell, érzelmes, ha kell, büszke tartású vagy virtuóz játéka is - utóbbira a felvételt záró, nevezetes Rakotzi-induló-feldolgozás nyújtja a legjobb alkalmat. Nagyszerűen domborodik ki előadásukban Bihari Lassújának (5. blokk) mély érzelmessége, grandezzája, egyáltalán a Beethoven által is csodált prímás zenei fajsúlya. A 4. blokk elején hallható gyönyörű lassúk választékos harmonizálását fölöttébb élvezetesen játssza a két művész, s a 6. blokk gyászinduló-hangja is igen szuggesztív hatást kelt előadásukban.

Fáy saját Ungarischer-jének üde cimbalomimitációi nyomán szinte látni véljük a munkálódó cimbalmost, és a 8. blokk ugyancsak tőle származó, több epizódból felépített, félelmetesen szellemes és karakteres Ellen csárdása remek fokozással, ellenállhatatlanul szólal meg. Ezt már csak a záró Rakotzi-induló követheti, amelybe a rövid viharos epizódokon kívül még valóságos tematikus munkát is belecsempészett Fáy - szellemesen, ízléssel.

Hogy el ne felejtsük, a darabok egy 1844-ben, Pozsonyban készített korai zongorán (nem, mint a borító állítja, fortepianón) hangzanak fel, egy hangolását nem mindig hajszálpontosan tartó, de elbűvölő hangú és gazdag színskálájú instrumentumon. Ha bármilyen hiányérzetünk lehet e hiánypótló gyöngyszemmel kapcsolatban, az legfeljebb a nagyon is lakonikus információkkal lehet kapcsolatos: keveset tudunk meg a szerzőről és a darabokról, hiányoznak az egyes trackek időadatai, s amikor egy blokk tételei előtt több szerzőt látunk, akkor a fantáziánkra van bízva, hogy megsejtsük: pontosan mi kitől vagy kiktől származik. De a zenei tartalomért csakis köszönet és dicséret illeti a művészeket. }

 

Fáy István (1807-1862)

Régi magyar zene gyöngyei

Anikó Horváth, Szilvia Elek

fortepiano négykezes (Schmidt 1844, Pozsony)

A hangfelvétel a vámosszabadi Zenekápolnában készült

Hangmérnök: Kapui Szabolcs

Magyar Kultúra Kiadó Kft. - 2013

HCD 452

 

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.