Szerző: Csengery Kristóf, Malina János, Molnár Szabolcs, Péteri Lóránt és László Ferenc kritikái
Lapszám: 2014 január

{ CSENGERY KRISTÓF

Pletnyov, BFZ, Takács-Nagy

Takács-Nagy Gábor karmesteri munkájának mindig friss, felvillanyozó és tartalmas zenei élményeket köszönhetünk, legyen az együttes a MÁV Szimfonikusok, a Concerto Budapest vagy a Budapesti Fesztiválzenekar. Ha hozzáteszem, hogy legkiválóbb teljesítményei a BFZ-vel való együttműködésből származnak, abban nincs semmi meglepő. Hiszen egyrészt ez a társulat a feltörekvő vagy formálódó zenei műhelyekkel ellentétben évtizedek óta a maximumot nyújtja - mintha egy énekes megszólaltatná a magas c-t, és aztán az a csúcshang lélegzetvétel és intonációs ingadozás nélkül, szüntelenül szólna -, másrészt Takács-Nagy Gábor a Fesztiválzenekarnak régi ismerőse, hiszen volt ő ebben az együttesben koncertmester is a kilencvenes években, s a mai tagok közül jó néhánnyal hangszerrel a kezében is együtt muzsikált. A közelmúlt TNG­-BFZ együttműködései közül beszámolhattam a Muzsika hasábjain arról az emlékezetes műsorról, amelyben a karmester Danyiil Trifonov bemutatkozásakor vezényelte Bruckner 4. szimfóniáját, majd egy Végh Sándor és Harnoncourt szellemét egyszerre idéző Haydn-Mozart-Schubert-programról írhattam - most ezek mellé kéredzkedik harmadiknak egy hasonlóan ihletett hangverseny, amellyel a zenekar és Takács-Nagy Gábor az újonnan átadott Zeneakadémia nagytermét vette birtokba - nem is titkolt meghatottságot érezve.

Liszt Mazeppája (S. 100 - 1851) hatásos, szuggesztív zenekari darab, s e tulajdonságok zenei kifejezői, a sodró tempó, a feszes ritmus, a hangsúlygazdag játékmód és az erőteljes hangzásigény nem idegenek Takács-Nagy Gábortól sem, aki - nem egyszer tapasztalhattuk - szenvedélyes muzsikus. A primer tartalom, a vágtató lóra kötözve a sztyeppén végighurcolt, majd a kegyetlenségeket túlélve megdicsőülő hadúr alakja mögötti szimbolikus jelentésréteg, a művészsors (tudjuk: „Aki dudás akar lenni, / pokolra kell annak menni") megjelenítése nem egyedül a Mazeppa partitúraoldalain történik Liszt szimfonikus költeményeinek sorában. Hiszen a Művész alakját vetíti elénk a Tasso (a Mazeppáéval lényegi rokonságot mutató Lamento e trionfo dramaturgiával) és az Orfeusz is, utóbbi a liszti szimfonikus költemények legszelídebbikeként. Takács-Nagy Gábor, a szellemiekre érzékeny előadó e metaforikus jelentésréteget is maradéktalanul megélte és közvetítette: szuggesztíven hatott a bevezető szakasz űzöttsége, s éppily hitelesen érvényesült a végkifejlet apoteózis-hangja az indulóval.

Mihail Pletnyov - Gordon Eszter felvétele

A koncert sztárvendége, Mihail Pletnyov (1957) Mozart egyik legkönnyebb zongoraversenyét, a D-dúr (Lützow) koncertet szólaltatta meg (K. 246). Előadásában értékeltem a kifogástalan technikai kidolgozást, a saroktételek eleganciáját, az Andante nüanszokra rácsodálkozó részletgazdagságát, hiányérzetet hagyott azonban maga után, és ily módon a személyes-közvetlen előadásmód deficitjét idézte elő a fénytelen hang, mely a tompító pedál túlzott használatával is összefüggött. Általánosságban úgy éreztem, Pletnyov a teljes versenyművet úgy játszotta végig, mintha a személyiség a test körvonalait sejtető, ám az arc vonásait elhomályosító, vékony tüllfüggöny mögé rejtőzne, vagy mintha az, aki zongorázik, lélekben nem is volna jelen. Mindez érdekes módon egy csapásra megváltozott a ráadás, Chopin cisz-moll noktürnje (op. post.) előadásakor - ezt a darabot költőien és közvetlenül, a művészi közlékenység állapotában tolmácsolta Mihail Pletnyov.

A mostoha sorsú hős, Mazeppa után a műsor befejező számában Takács-Nagy Gábor egy mostoha sorsú mű felé fordult: Mendelssohn nagyszerű Reformáció-szimfóniáját (d-moll, op. 107 - 1830) már a kortársak sem fogadták kedvezően (olyannyira, hogy magának a szerzőnek is „elment a kedve" a darabtól), és az utókor is sokat átvett a kompozíció iránti tartózkodó attitűdből. A Fesztiválzenekar első vendégkarmestere és a keze alatt mindvégig tudása legjavát nyújtva játszó együttes igazságot szolgáltatott a méltatlanul mellőzött mesterműnek. A nyitótétel a Drezdai Ámen befelé forduló áhítata után az előadásmód sűrűségével és eseménydús mivoltával méltóképpen jelenítette meg a reformációs mozgalom küzdelmeit; a scherzo tolmácsolásának erős hangsúlyai és tenyeres-talpas karakterei a népiesség zamatát vitték Takács-Nagy Gábor olvasatába. A g-moll Andante fájdalmának sötétségét és méltóságát pedig arra használta fel a karmester, hogy erről a nadírról juttassa fel a művet a Luther-korált (Ein feste Burg ist unser Gott) feldolgozó kontrapunktikus finálé hittel teli hangvételének és diadalmas szimfonikus zengésének zenitjére. A nagy sikert egy másik Mendelssohn-részlettel, az Olasz szimfónia (A-dúr, op. 90 - 1833/34) Andante con moto tételével hálálta meg karmester és zenekar, egyszersmind le is csendesítve ezzel a közönséget. November 7. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar }

 

Filharmóniai Társaság, Győriványi Ráth, Steinberg

Ha jól érzékelem, átalakulófélben van Magyarországon az évfordulók megünneplésének kultúrája. A Kádár-korszak derekán majd alkonyán a nagy, kerek évszámok primátusa dívott: elsősorban a centenáriumoké, esetleg a fél vagy háromnegyed évszázados jubileumoké. Manapság azonban mind gyakrabban hallani arról, hogy itt vagy ott megünneplik egy intézmény vagy alkotó fennállásának/születésének 90. vagy épp 110. évfordulóját - lassan oda jutunk, hogy azon se lepődnék meg, ha valaki „szép, kerek évszámként" emlegetné - mondjuk - a 132. évet. Ennél azért valóban kerekebb a Budapesti Filharmó­niai Társaság Zenekarának 160 esztendeje - és ne tagadjuk, a mai, kultúraellenes időkben, mikor oly sok szellemi érték létét fenyegeti a nyers haszonelvűség irányából megfogalmazódó támadás („Termel profitot? Nem? - Nincs rá szükség!"), örülni kell mindennek, ami értékes és megmarad, és talán valóban meg kell ünnepelni egy 160. évfordulót, még akkor is, ha a 160 éppenséggel nem túl kerek szám, s ha tíz esztendővel korábban megültük már a sokkal kerekebb másfél százados jubileumot. Az évfordulók kultúrájának átalakulását jelzi az is, hogy az operaházi jubileumi koncertet a szervezők - nem tévedés - egy humorista fellépésével indították: mielőtt Batta András kormánybiztos a nagy tapasztalatú zeneakadémiai tanár fölényes biztonságával extemporálva történeti visszatekintést vázolt volna fel ünnepi beszédében, pódiumra lépett Litkai Gergely, és szellemi előételként valóban „vicceseket mondott". A magyar humor történetének jobb lapjait idéző (engem leginkább a néhai Tabi Lászlóra emlékeztető), papírról felolvasott humoreszkjének nem volt ugyan köze a zenekar történetéhez, de a közönség nem botránkozott meg a Négy esküvő és egy temetés beszédeinek hangulatát idéző, szándékos ünneprontáson, jóízűeket nevetett, és ezzel sikerült is feloldani az ünnepélyesség mindig kissé elfogódott hangulatát.

Sajnos az ünnep hangulatát maga a koncert is segített elfelejteni. A műsort aligha kifogásolhatjuk: azt imponáló eleganciával szerkesztették meg, a zenekar által hajdan keresztvíz alá tartott magyar és nem magyar kompozíciókból válogatva. Az első részben először Bartók Táncszvitje (1923) hangzott fel, majd egy másik táncszvit, Kodály Galántai táncok (1933) sorozata következett, végül a második részben Mahler 1. szimfóniája (1889) képviselte a külhoni komponisták termését - annak idején valamennyi művet a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara mutatta be. A koncert első felében a két magyar opust a jelenlegi elnök-karnagy, Győriványi Ráth György, a szünet után a szimfóniát a jövőbeli, Pinchas Steinberg vezényelte (ő 2014 februárjától tölti majd be ezt a tisztséget a BFTZ élén). A zenekar az utóbbi időben, úgy látszik, nincs a legjobb formában, számomra erről tanúskodott az a hangverseny is, amelyen a közelmúltban Bernstein 3. szimfóniáját szólaltatták meg, vázlatos kidolgozásban. A mostani teljesítményt is változó színvonal, fáradtság és sok ad hoc benyomást keltő részlet jellemezte. Győriványi Ráth György irányításával a Táncszvit tolmácsolása kivitelezés szempontjából korrekt-átlagos benyomást keltett, a tempókat, hangsúlyokat, dinamikát és karakterizálást azonban olyan általános szürkeség és köznapiság uralta, amely a megszólaltatás kötelességét letudva bár, éppen a mű igazi formátumát fátyolozza el, adós maradva a dallamokból áradó szenvedéllyel, a színekkel - az élettel, amelyet a szerző a műbe sűrített. Kodály Galántai táncaiban, szó se róla, éppenséggel volt élet és temperamentum, itt azonban sajnos Győriványi sokszor tévedt olyan sztereotípiákba, amelyek a hatásvadászat felé terelik az interpretációt, magát a kodályi opust pedig olyan színben tüntetik fel, mintha az afféle „mutatós népies ziccerdarab" volna, „sok hatásos szólóval". Ez az olvasat figyelmen kívül hagyja a zene nemességét, büszke tartását, a verbunkos-dallamokból áradó melankolikus-nosztalgikus múltidézés jellegzetesen kodályi attitűdjét, a „képzelt múlt" megrajzolásának poétikus-historizáló gesztusát. Mindez nagyon kifinomult, nagyon összetett - kétségkívül ez a Galántai táncok, és ebből a komplexitásból valamit mindenképpen illik egy előadásnak, kiváltképp egy magyar előadásnak, felvillantania. Amikor azonban egy jellegzetes fordulattípust már vagy hatodszor kísért pontosan ugyanaz a karmesteri balkéz-mozdulat, nyilvánvalóvá vált, hogy Győriványi Ráth Györgynek nincs lényegi mondandója a partitúráról, karmesteri munkája megreked az úgynevezett „előadói konvenció" ismétlésénél.

Pinchas Steinberg - Nagy Attila felvétele

És Mahler 1. szimfóniája? Pinchas Steinberg kiváló karmester, nem egyszer hallottam már remek muzsikálását a Fesztiválzenekarral, és sokat várok tavasztól a BFTZ élén végzendő építkező munkájától. Egyelőre csupán annyi sikerült, hogy a karakterizálás terén felrázta a zenekart, atmoszférát teremtett, létrehozta azt a különös, várakozás- és feszültségteli légkört, amely a szimfónia egyik legfontosabb hangulati eleme - de a zenekari kidolgozás az ő keze alatt sem vált pontossá, legfájóbbnak a vonóskar sápadt tónusát és sok disztonálását éreztem, no meg a nyitótételbeli magas fekvésű pianók alig tolerálhatóan salakos hangját. Ennek ellenére, a második tétel Ländlerében volt lendület és népies zamat, a Bruder Martin- (magyarul János bácsi-) dallamot feldolgozó harmadikban irónia, s a finálé utolsó három perce, a kóda önfeledt robogásában még a karmesteri csodatétel is sikerült: a végkifejlet azzal a mámorral és elementáris energiával szólalt meg, amely ezt a művet megilleti, s amely, tegyük hozzá bizakodva, a legjobb reményekre biztat Pinchas Steinberg és a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának jövőbeli együttműködését illetően. November 18. - Magyar Állami Operaház. Rendező: Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara }

 

Williams, NFZ

Aligha lett volna elképzelhető elegánsabb és tartalmasabb módja a százéves Benjamin Britten ünneplésének, mint az, ahogyan ezt a Nemzeti Filharmonikusok tették: adekvát időben, a születésnap vigíliáján, az életmű egyik opus magnumával. Bátran írhat egyiket a kritikus, ily módon is fejet hajtva a britteni oeuvre nagysága előtt, hiszen utóbbi van olyan gazdag, hogy több opus magnuma legyen, de a lehető legszigorúbb értékelés mellett is legalább kettő: a 20. század egyik legnagyobb humanista operája (Peter Grimes) és a 20. század egyik legnagyobb humanista oratóriuma (Háborús Requiem). Az NFZ természetesen nem az operát szólaltatta meg (bár az utóbbi évek tőlük hallott nagyszerű operaprodukciói után éppenséggel ezen sem lepődhettünk volna meg), hanem a II. világháborúban lebombázott, majd a háború után újjáépített coventryi székesegyház újraszentelésére komponált War Requiemet. Britten, akinek a zenei költészet mellett hasonlóan kifinomult érzéke volt a verbális költészet, s azon belül az angol líra iránt, s életművében nem egyszer - például a tenorszólóra, kürtre és vonósokra fogalmazott Szerenád partitúraoldalain - páratlan affinitással állított össze olyan miniatűr tematikus antológiákat, melyek megzenésítés nélkül, puszta olvasmányként is gyönyörködtetnek szépségükkel és gondolati rímeikkel, ezúttal egyetlen költő, az I. világháborúban, 25 évesen mártírhalált halt Wilfred Owen (1893-1918) verseihez fordult.

Howard Williams - Posztós János felvétele

Zeneszerzői gesztusaival - ahogyan a formát vagy a hangzó teret kezeli - ezúttal is azt a jellegzetes archaikus modernséget képviseli, mely nála máskor is megfigyelhető, s mely amúgy az egész századfordulós és 20. századi angol zeneszerzésnek fontos, gondolkodásmódot érintő vonulata. (Hiába, a Szigeten a régizenélést sem „újrafelfedezték", hanem csupán folytatták: ahol a hagyomány évszázadok óta olyan kontinuitásnak örvend, mint arrafelé, ott másképp értelmeződik múlt és jelen, múlt és jövő kapcsolata.) Britten újat mond, de úgy, hogy éppen ötleteinek legeredetibb részével utal szervesen a régire. Ahogyan a latin requiem-textus kollektív, liturgikus imájába Owen nemzeti nyelvű, szubjektív költészetét beékeli, az a gregorián tropusok technikája és eszmeisége, nagyobb léptékben alkalmazva és átértelmezve. Ahogy pedig a mű zenei anyagát a kamarazenekarra és nagy együttesre széttagolt hangszeres előadógárda és a két kórus között elosztja, az nyilvánvalóan utal a Velencei Iskola, Gabrieli és társai sajátos, korai „sztereótechnikájára" (amely annak idején szintén templomi térben, a Szent Márk-székesegyházban valósult meg).

A Háborús Requiem előadópraxisában az ősbemutató alapozta meg a hagyományt, mely szerint a két zenekart két karmester vezényli (a szoprán szólista és a két kórus társul a nagyzenekarral, ők éneklik a latin textust, a tenor és a bariton az ensemble kíséretével szólal meg, ők ketten felelősek Owen angol nyelvű, világi szövegeiért). Az ősbemutatón a nagyzenekart Meredith Davies, a kamaraegyüttest a szerző vezényelte, s az első magyarországi előadáson is két karmester osztozott: a nagyzenekart irányító Ferencsik János és a kamaraegyüttes dirigense, Britten. A centenárium budapesti produkcióját újabb szokáshoz híven már csak egy karmester jegyezte, őt azonban tökéletes érzékkel választotta ki az NFZ. Howard Williams - akihez szoros szálak fűzik a magyar zenekultúrát, hiszen a kilencvenes években néhány esztendőn át ő volt a Pécsi Szimfonikus Zenekar remek eredményeket elérő vezető karmestere és művészeti igazgatója, ma pedig ugyanezen (immár a Pannon Filharmonikusok nevet viselő) együttes örökös tagja - olyan karmester, akit nemcsak az angol hagyományokban gyökerező előadói kultúrája tesz tökéletesen alkalmassá Britten Háborús Requiemjének tolmácsolására, de talán még inkább az a minden talmi külsőségtől mentes, tántoríthatatlan szakmaiság, mely nála a folyamatokkal együttlélegzik, s azokat a legapróbb részletekig irányítja és kontrollálja. De nevezhetnénk mindezt biztos tudásnak, kultúrának és nemes ízlésnek is. Mindezek most is működtek, a karmester munkája nyomán széles ívű, gazdag költőiségű és mély emberséget sugárzó előadás született.

Ugyanilyen körültekintően választották ki a három szólistát. A szoprán Szabóki Tünde orgánuma nemcsak fényesen zengett, de a karzatról is képes volt a nagy téren áthatolni, betöltve funkcióját. Timothy Bentch tenorja szép színnel és feltűnően tiszta intonációval örvendeztetett meg, a német bariton, Stephan Loges pedig a társaiéhoz hasonló erényeket csillogtatott meg. A Nemzeti Énekkar karigazgatója, Antal Mátyás által kiválóan felkészítve, telt hangzással és árnyalt kidolgozással énekelt, a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola Gyermekkórusa pedig hűvös-ezüstös fényt és tisztaságot vitt a produkcióba. A régi, kétkarmesteres gyakorlat maradványaként a térben függőlegesen is széttagolt előadógárda harmadik szintjét, a legmagasabbat képviselő gyermekegyüttest közvetlen közelről vezényelte karnagya, ifj. Sapszon Ferenc. Nagy mű méltó és jelentős előadásának lehettünk tanúi - a színvonalat és ihletettséget meggyőzően jelezte az a megrendülés, amely az utolsó hangokat követte, hosszú másodpercekre csendet parancsolva, s csak ez után engedve, hogy az összecsattanó tenyerek is kifejezzék a jelenlévők lelkesedését. November 21. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok }

 

Perényi, Botstein, Concerto Budapest

Akik arra kíváncsiak, hogyan vezényel szimfonikus zenekart egy muzikológus, vagy arra, hogyan szerkeszt nemzetközi rangú zenetudományi folyóiratot egy karmester, mindkettőt megtudhatják, megismerkedve a svájci születésű amerikai Leon Botstein (1946) sokoldalú tevékenységével. A Bard College és a Közép-Európai Egyetem (CEU) elnöke, az American Symphony Orchestra zeneigazgatója és a Musical Quarterly szerkesztője sikerrel egyesíti életvitelében az oly sokszor szétválasztott, sőt egymás antagonisztikus ellentéteként feltüntetett elméletet és gyakorlatot. Bár az igazat megvallva e kettőt csak mesterségesen állítják szembe egymással (már akik egyáltalán szembeállítják), hiszen egyik sem lehet meg a másik nélkül, s a magam tapasztalatára hivatkozva állíthatom: a praxis jobbfajta zenészei is tanulnak-olvasnak elméletet, meg a teória emberei is játszanak hangszeren, énekelnek - és így tovább. Mindenesetre Leon Botstein működése meggyőző példa arra, hogy a két szféra voltaképpen egy és ugyanaz.

Előző látogatása alkalmával, két és fél éve Botstein a Concerto Budapest együttesét vezényelte. A személyében egyesülő eltérő tevékenységekhez jól illik, hogy karmesterként a ritkaságok elkötelezettjeként tartják számon. (Hát persze, végtére is mit vezényeljen egy tudósként is tevékenykedő muzsikus, ha nem a könyvtárakban való búvárkodást igénylő, különleges tájékozottságot feltételező kuriózumokat?). Legutóbb nálunk járva azonban nem hódolhatott e törekvésének: 2011 júniusában, a Nemzeti Színházban adott koncerten ugyanis részben a CEU 20. születésnapjáról, részben a Liszt-bicentenáriumról és a Mahler-centenáriumról emlékezett meg a műsor, s így a magyar zeneszerző két szimfonikus költeménye (Les Préludes; Ideálok) mellett Mahler 1. szimfóniája hangzott el. (Azért persze itt is akadt ritkaság: mikor halljuk koncertteremben Az ideálokat?) Annál inkább demonstrálhatta felfedező szenvedélyét Botstein tíz évvel korábban, mikor a Fesztiválzenekar vendégeként, a műsor centrumában megszólalt standard repertoárdarabot, Schumann a-moll zongoraversenyét Szymanowski Koncertnyitánya előzte meg és Dohnányi d-moll szimfóniája követte. (Kicsit ránk is pirított annak idején ez a műsorválasztás: egy külföldinek kellett eljönnie, hogy felhívja figyelmünket „a mi Dohnányink" szimfóniájára...) Most mintha a két korábbi műsor közti középutat sikerült volna megtalálnia Leon Botsteinnek, szintén a Concerto Budapest vendégdirigenseként. Bevezetőül igazi raritást hallottunk: Edward Elgar itáliai vakáció ihlette In the South - Alassio című koncertnyitányát (op. 50 - 1904), majd két olyan kompozíciót (Lalo: Gordonkaverseny - 1876; Strauss: Don Quixote - op. 35, 1898), mely ismert ugyan, ám meglehetősen ritkán szólal meg. Különösen Strauss „lovagi témára" komponált Fantasztikus variációi számítanak ritka vendégnek budapesti koncertpódiumon, hamarjában meg sem tudom mondani, mikor hallottam utoljára élő előadásban a művet.

Az Alassio lendületes, dús hangzású tolmácsolása felszínre hozta a műben rejlő színgazdagságot és életörömöt. Mozgalmas zenélést hallottunk, amelyben sokféle karakter bontakozott ki. A végkifejlet előtt, egy hosszabb szakasz idejére érzelmes lírát is elővarázsolt a kompozícióból a karmester. Az Egész és a részletek szépségének élményével telített produkció megmutatta, hogy ha Botstein kommunikációjában és ütéstechnikájában jelentkezik is némi szárazság, ez valójában nem a művel, hanem a zenészekkel és a közönséggel való kapcsolattartásban érvényesül, és talán helyesebb is volna mindezt tárgyszerűségnek nevezni. A zene költőiségét egy pillanatra sem zárta el előlünk ez a kiváló muzsikus.

Édouard Lalo Csellóversenyének nyitótételét Perényi Miklós képlékeny dallamformálással és olvadékony hangon, beszédesen, az apróbb ritmusértékeket is egy nagy recitativo ívében feloldva játszotta, érzelmekben nem szűkölködve, és egy megejtő, nevenincs vágyódás lelkiállapotát közvetítve. Varázslatosnak találtam, ahogyan vonója alatt a lassú tételben észrevétlenül megszületett a spanyolos tánckarakter, s végül remek lendülettel és temperamentummal szólaltatta meg a finálét. Leon Botstein és a Concerto Budapest a Gordonkaversenyt mindvégig alkalmazkodó tapintattal kísérte. A szünet után jutottunk el az est legterjedelmesebb műsorszámához, Richard Strauss variációsorozatához, amelyben Perényinek még mindig akadt dolga szólistaként a hozzá mind technikai, mind zenei szempontból sikerrel felnövő brácsás, Kováts Péter társaságában. A két kitűnő szólista a kompozíciós logikának megfelelően a zenekari textúrába félig-meddig belesimulva, a tuttikat a soktagú szólammal együtt játszva s a szimfonikus hangzás tengeréből csak félig-meddig emelkedve ki, a karmesteri koncepcióval összhangban meggyőzően képviselte az illusztratív zenei elbeszélő prózát, amely történetet mond, és egyetlen alapgondolat variációinak linearitását kínálja. Nehéz mű a Don Quixote, mert a valóban értő zenehallgatáshoz szinte ütemről ütemre tudni kellene, hogy a komponista az adott pillanatban éppen mit ábrázol nagyon is konkrét eszközökkel, s ez jószerével csupán a partitúrát kívülről ismerők számára volna lehetséges - de Perényi és Kováts egy igen egyszerű eszközzel: játékuk szépségével és közvetlenségével segítették át a közönséget a dekódolás nehézségein. November 25. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Concerto Budapest }

 

{ MALINA JÁNOS

Csalog

Hatalmas anyagot sűrített bele programjába Csalog Gábor a BMC koncerttermében elindított kora esti, „Csalog vasárnap" elnevezésű sorozatának nyitóhangversenyén. A műsor három nagy blokkra tagolódott. Az első egy terjedelmes, megszakítás nélkül előadott összeállítás volt a kései Liszt, illetve Kurtág rövid zongoradarabjaiból. A másodikban egy rövid Liszt-mű, az En rêve című noktürn mintegy előjátékul szolgált Szőllősy Paesaggio con morti című kompozíciójához; a harmadikban, a szünetet követően pedig két moll hangnemű Mozart-zongoraszonátát játszott el Csalog: a K 310-es a-moll, illetve a K 457-es c-moll szonátát.

Feltűnő ennek a műsornak az alapvető komorsága, a gyász- és haláltematika, a baljós, sötét színek és a feloldatlanul maradó, vázlatszerű gesztusok tömkelege. Az első, Liszt-Kurtág-összeállítás mindenesetre mellbevágóan eredeti volt és hallatlanul szerves benyomást keltett; mint koncertjegyzetében Csalog felhívta rá a figyelmet, a Liszt és Bartók, illetve a Bartók és Kurtág közötti kapcsolatok közhelynek számítanak, a két hatás szuperpozícióját viszont talán még senki sem vizsgálta meg közelebbről. Különös, ahogy a kétféle anyag így mintegy kiemeli egymás kétpólusú természetét, bagatellekkel, kis karakterdarabokkal az egyik, pokoljáró és gyászzenékkel, vagy a halál felé tekintő, végsőkig csupaszított vázlatfélékkel a másik végponton. Előadói szempontból persze éppen a hasonlóságok, analógiák, rokon karakterek világos megkülönböztetése, szétválasztása, egyénítése a legnehezebb feladat; ez sokszor, ha szabad így mondani, a fekete különböző árnyalatainak invenciózus és változatos megjelenítését kívánja. Csalog azonban otthonosan mozog ebben a világban, és a súlyos költői tartalom egy percre sem téríti el figyelmét az azt hordozó művészi és technikai tartószerkezetről, a forma, a textúra, a tonális utalások összefüggéseiről és titkairól. Ez, valamint a válogatás és elrendezés belső rendje a nyitja annak, hogy az a különös egyveleg mindvégig izgalmas és meglepetésekkel teli maradhatott a hallgató számára.

A koncert második szakaszában játszott Szőllősy-mű kemény dió mind az előadó, mind a hallgató számára. Csalog nem először veszi fel a kesztyűt, amelyet ez az ő alkatához olyannyira illő darab eléje dob. Interpretációi nyomán a mű egyre nagyobb arányokban bontakozik ki a hallgató előtt; s ma úgy érezhetjük, hogy Szőllősy ebben a mesterműben magát elidegenedett szemlélőként közbeiktatva, a döbbenet képeinek katalógusát, a létezés rettenetének teljességét írja ki magából, eközben nem sokat törődve azzal, hogy a hallgató tud-e valamit kezdeni ezzel a teherrel. Ám Szőllősy nem volna olyan nagy művész és olyan tündöklő humanista, aki, ha a darabból magát véglegesen kivonva, a mű zárásának korálszakaszával nem bocsátaná be mégis a részvét csodáját ebbe a világba, ne vetné fel mégis valamiféle reményen túli vigasz lehetőségét. Csalog - fizikai, technikai szempontból sem mindennapi - előadása roppantul szuggesztíven sugározta magából mindazt, amit bizonytalan szavakkal körülírni próbálok, s éppen ezért volt emlékezetes és jelentékeny: mert megkereste a maga kulcsát a darabhoz.

Mondhatjuk: Mozart tragikus, halálközeli moll-világa egészen más világ. Tulajdonképpen azt vártam volna, hogy Csalog arra törekszik majd, hogy megmutassa ennek ellenkezőjét, hogy benne is van keménység, végsőkig redukált egyszerűség. Ezzel szemben mind a két szonáta kiválasztásával, mind pedig zongorázásával mintha éppen azt tűzte volna ki célul, hogy érzékeltesse: Mozart a maga szenvedélyességével, álmodozásaival, sőt Beethovenre, Chopinre utaló romantikus hangjaival mennyire ellentéte a kései Liszt, Kurtág vagy Szőllősy sokszor aszketikus, személytelen, magányos megnyilvánulásainak. A különlegesen puhán megütött hangok és akkordok, a bőséges pedálhasználat, az aszkézis teljes hiánya, az egész előadást belengő Empfindsamkeit hirtelen Csalog egy-másfél évtizeddel ezelőtti Schubert-szonátaciklusát juttatta eszembe, amelyről éppenséggel az az emlék maradt meg bennem, hogy akkor minden eszközzel kerülni igyekezett az ellágyulásnak még a látszatát is. Nos, most volt olyan pillanat, amikor már soknak is tetszett az agogika és a pedálhasználat chopini szabadsága. Persze a határok felmérése ez, és mint ilyen, rendkívül izgalmas és tanulságos - különösen, ha olyan előadó kísérletezéseinek vannak tanúi, aki, mint Csalog, olyan kérlelhetetlenül igényes az előadás részletei, az egyes hangok összefüggései iránt, aki a szabadságot is maximálisan kontrollálni tudja, s aki egy minore-pillanatba (mint most az a-moll szonáta zárótételében) egész világokat képes belesűríteni. Akár csak Kurtág a Játékok egy néhány hangos darabjába. November 10. - BMC Koncertterem. Rendező: Budapest Music Center }

 

Reich, Rácz

Steve Reich előadóként történő fellépése szenzációvá avatta a Zeneakadémián rendezett Reich-estet, amelynek előadói a szerzőn és a művészeti vezető Rácz Zoltánon kívül a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Kortárs Zenei Együtteséből verbuválódtak. A koncert műsorában egy-egy korai, a '70-es évek elején-közepén keletkezett kompozíció keretezett két, az utóbbi években komponált darabot; s miután az egyik, a koncertet záró korai mű, a nagyszabású Music for 18 Musicians egyben az életmű egyik meghatározó jelentőségű fordulópontja, s az új művek kiválóan példázták a szerző változó zeneszerzői eszköztárát, a koncert a maga egészében az életmű élményszerű, jóllehet nyilvánvalóan vázlatos áttekintésének bizonyult.

A nyitószám a lehető legszerényebb apparátusra íródott, 1972-es Clapping music volt Steve Reich és Rácz Zoltán frappáns előadásában; bár a szólamok fokozatos eltolódásából adódó izgalmas ritmusok appercipiálását megnehezítette, hogy Reich szerény, szinte gyermeki tapshangja meglehetősen háttérbe szorult Rácz jóval erősebb és öblösebb hangjai mögött.

A legkorábbi után a legújabb kompozíció, a 2009-ben az Amadinda Ütőegyüttes jubileumára írt Mallet Quartet következett Hlaszny Ádám, Janca Dániel, Lajhó Gyula és Tóth Péter előadásában. „Mallet" első jelentésben verőt jelent, átvitt értelemben a skálaszerűen hangolt, verővel megszólaltatott fa- vagy fémlap-sorokból álló hangszerek gyűjtőneve; a többféleképpen is előadható mű itt alapváltozatában, két marimbán és két vibrafonon hangzott fel, a Zeneakadémián első ízben. A darab gyors-lassú-gyors szerkezetű háromtételessége - egyáltalán, maga a többtételesség, a hangzás, a tempó hirtelen megváltozásának lehetősége - úgyszólván forradalmi váltást jelent Reich életművében. A négy fiatal rendkívüli virtuozitással, pontossággal és a nüanszok iránt igen érzékenyen játszott; talán ha az a lenyűgöző lazaság hiányzik - egyelőre még - előadásukból, amely az Amadinda-produkciókat oly élményszerűvé teszi.

A 2008-as Double sextet megkettőzött hattagú hangszer-együttesre (fuvola-klarinét-hegedű-gordonka-zongora-vibrafon) íródott; a 12 előadó Rácz Zoltán vezényletével adta elő a művet. Az ismét gyors-lassú-gyors szerkezetű darabban voltaképp a vibrafonok és különösen a zongorák a főszereplők, a szélső tételekben ők szolgáltatják a darab hátteréül szolgáló zakatolást, és ők „játsszák el" a mű folyamán végbemenő karakterbeli váltásokat is (Rácz is elsősorban a zongoristákat vezényelte); mindezt a dallamhangszerek tartott hangokkal színezik, csupán a középső, lassú részben játszanak valamennyire melodikus szerepet. Az előadók teljes fegyelemmel és a részletek iránti figyelemmel követték egymást és a karmestert, s interpretációjuk mindvégig friss és információban gazdag maradt.

A legnagyobb vállalkozásnak persze minden tekintetben az 1974 és 1976 között komponált Music for 18 Musicians szünet utáni megszólaltatása számított, a mű jelentősége, nagy apparátusa és időtartama miatt egyaránt. Az előadók között Rácz Zoltán ezúttal zongoristaként, Holló Aurél pedig ütőjátékosként szerepelt; a többiek, köztük a négy női énekes, a főiskolai együttesből került ki. A 18 előadó egyébként csak úgy elegendő a kompozíció megszólaltatásához, hogy a résztvevők folyamatosan mozognak egyik hangszertől a másikig (például az egyik énekes is zongorázik), miután a hangszerek száma jóval nagyobb 18-nál. A most is alkalmazott minimális előadó-szám azonban határozottan hozzájárul az előadói koncentrációhoz, a történések telítettségéhez, és valószínűleg most is része volt abban a valóban lenyűgöző hatásban, amit a 11 akkordból álló sor - bevezetésképpen és zárásképpen néhány perces, a darab fő részében pedig csaknem egy órás - variált és „feldíszített", zenei szakszóval tropizált végigvitele a hallgatóságra gyakorolt. A fiatal előadók magasrendű érettségről tettek tanúbizonyságot, hiszen - karmester híján - a rendkívül bonyolult zenei folyamatnak még a zenei irányítását is „belülről" kellett megoldaniuk. Nem is tudok közülük senkit külön kiemelni - nagyszerű összteljesítményük emlékezetes koncertélményt eredményezett. November 12. - Zeneakadémia, Nagyterem. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

 

{ MOLNÁR SZABOLCS

Frankl Péter és partnerei

Frankl Péter estjeként hirdették a Zeneakadémia november 25-i kamarakoncertjét, miközben a műsoron szereplő darabok megszólaltatásában (g-moll zongoranégyes, K. 478; Esz-dúr kvintett zongorára és fúvósokra, K. 452; Esz-dúr trió zongorára, klarinétra és brácsára, K. 498; Esz-dúr zongoranégyes, K. 493) rajta kívül - s vele egyenrangúan - még hét muzsikus vett részt, név szerint Keller András (hegedű), Bársony Péter (brácsa), Várdai István (cselló), Horváth Béla (oboa), Szatmári Zsolt (klarinét), Szőke Zoltán (kürt) és Lakatos György (fagott). E hosszadalmas seregszemle után az olvasó talán azt várja, hogy a recenzens szóvá teszi a koncertcímben (Frankl Péter Mozart-estje) orrontott „tapintatlanságot", ám az összbenyomás erre kevés okot ad. Ez az est ugyanis tényleg a mindvégig a háttérbe visszahúzódó, alázatosan kamarázó Frankl Péterről szólt; a Mozartról legtöbbet tudó untermannról; a legélénkebb tekintetű, legrugalmasabb, legfiatalosabb hangszeresről; a kottájukat bújó ifjabb pályatársakat „terelgető" szelíd pásztorról.

Keller András, Frankl Péter, Várdai István és Bársony Péter - Benkő Sándor felvétele

Frankl közel hat évtizede van a pályán. A vele egyidős zongoristákról szóló beszámolók - különösen, ha Mozart zenéjét adják elő - a művekről való tudás, a bölcsesség és a letisztultság hangsúlyozásával igyekeznek megúszni az akadozó, meg-megbicsakló technika felemlegetését. Erre most semmi szükség. Frankl precíz motorikával, példásan kiegyenlített és választékos billentéssel, rugalmasan, finom hangsúlyokkal játszott, három, teljesen különböző színbeállítással. Más színt kevert a fúvósokhoz, mást a vonósokhoz és megint mást a „vegyes" trióhoz. Felteszem, hogy mindehhez nem volt szüksége sem összeszoktató, sem terempróbákra. S hogy csak az utóbbinál maradjak: a Zeneakadémia megújult terében ezúttal Frankl volt igazán otthon. Az ő játékán éreztem a hazai pálya biztonságát.

Igen, vendégségben voltunk Franklnál. Házi muzsika volt ez a javából. A partnerek nem megszokásból, hanem kíváncsiságból ültek össze. Nem is voltak összeszokottak, s talán a nyelvet (Mozart nyelvét) sem beszélték ugyanabban a dialektusban. A kommunikáció azonban zavartalan volt, s csak néhány nézőtéri „kuksizó" érezhette magát olykor-olykor kívülállónak. De hát a legtöbb vendégségben, a legtöbb „szalonban" sem értjük mindig az aktuális csevej minden árnyalatát. E tekintetben a legezoterikusabb produkció címét a Keller-Bársony-Várdai trió kaphatná. Keller András valamiféle objektivitásba húzódott vissza, Bársony Péter a többiektől eltérően központozta a mozarti szöveget, Várdai István pedig szólistaalkatát meghazudtolva volt túlzottan alázatos és észrevétlenségre törekvő. S ahogy Frankl Péter mindhárom zenésszel felvette a szemkontaktust (amire az ülésrendből adódóan egyébként szinte semmi esélye sem volt), az a kamarazenélés - az Esz-dúr zongoranégyesben nagyobb, a g-mollban kisebb - csodája volt.

A legpompásabb darab benyomását az Esz-dúr kvintett hagyta. Részben azért, mert a remeklő Lakatos György magához ragadta az irányító szerepet, s részben azért, mert a zenészek megízleltették azt a mámoros érzést, mely Mozartot is eltölthette, amikor klarinétra, kürtre vagy oboára írt (gondoljunk csak a c-moll szerenádra!). Lakatos gondoskodott a központozás egységéről, Szőke Zoltán érzékeny-érzéki kürthangokkal „kábított", Szatmári Zsolt játéka tökétesen példázta, hogy Mozart miként gondolkozott a klarinét három funkciójáról, Horváth Bélától pedig megnyugtatóan szépen fedett cantilénákat hallhattunk. S e gazdagon vibráló hangképben Frankl sajátosan egyedi, ugyanakkor kiegyenlítő tónust talált. A produkció minden másodperce léha élvezet volt!

A Kegelstatt-triót Szatmári a klarinétrepertoár mozarti csúcsai (Klarinétötös, Klarinétverseny) közé emelte; Bársony e darabban jóval kommunikatívabb partnernek bizonyult, még ha az átellenes oldalról figyelve játékát nem is mindig hallottam kellően intenzívnek. Pontosítok: Frankl játéka itt is annyira lenyűgözött, hogy alig maradt receptorom a brácsásra.

A színpadon három nemzedék foglalt helyet. Jegyezzük fel, hogy nem adódtak generációs feszültségek. S ebben Mozartnak éppúgy része volt, mint Frankl Péternek. November 25. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

 

{ PÉTERI LÓRÁNT

Fesztiválzenekar, Fischer Iván

Nem állíthatom, hogy minden részletre élénken emlékeznék a Budapesti Fesztiválzenekar tizenöt évvel ezelőtti, Kongresszusi Központban adott koncertjéből, amelyen Mahler 9. szimfóniáját játszották. De vizuális memóriám megőrizte a zenekari szólamok elrendezésének néhány jellegzetes megoldását. A mű apparátusában szereplő két hárfát az estet vezénylő Fischer Iván a pódium közönség felőli szélén, a bal és jobb oldalon elhelyezkedő vonósok utolsó pultjai mögé állíttatta. Az eleve dekoratív hárfák így szimmetrikus keretbe foglalták a zenekart, amelynek látványa újra és újra eszünkbe idézhette a zene és a zenélés orpheuszi aspektusát, s persze azt a mondatot is, amelyet maga Mahler írt a halála miatt befejezetlenül hátrahagyott 10. szimfónia vázlatlapjainak egyikére: „Leb' wohl, mein Saitenspiel". Tovább erősítette ugyanakkor a szimmetriát, az áttört szólamvezetés kibontakozását pedig látványban és hangzásban is jól szolgálta, hogy az első és második hegedűszólam szintén egymással szemben helyezkedett el. Ugyanezekkel a megoldásokkal most is élt Fischer Iván, aki a mű előadását ezúttal a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem messze kedvezőbb térszervezési és akusztikai lehetőségei között vezethette. Ám e kedvezőbb, jól ismert erényekkel, egyszersmind jól ismert sajátosságokkal is rendelkező akusztika mellett sem tűnt indokolatlannak a vonóskar feldúsítása. Tizenhat első és tizennégy második hegedűs játszott az előadáson - ez egyfelől ideális hangzásarányokat teremtett a fúvósokkal folytatott összjátékban, másfelől biztosította a bársonyos, meleg, bécsies atmoszférát az első két tétel nosztalgikus epizódjaiban, illetve a hangzás sűrű expresszivitását az utolsó két tételben.

A művel régóta szoros kapcsolatban álló Fischer kiérlelt, mondhatni klasszicizáló interpretációt tárt elénk: biztos kézzel jelölte ki a csúcspontokat, és talán egy kivételt leszámítva mindig a zenei anyagok természetéhez simuló tempókat választott. Ki-ki vérmérséklete és a darabról alkotott képe szerint tekintheti bírálatnak vagy dicséretnek, ha megállapítom, hogy az interpretáció - a dinamikai tetőpontok megalkuvásmentes kivitelezése ellenére - mentes maradt a szélsőséges feszültségektől. Kísérletező szándékot inkább bizonyos elszigetelt jelenségek megformálásában véltem felfedezni. Szép volt a hegedűk párbeszédének plaszticitása a Strauss-keringő (Freueteuch des Lebens) első tételben felbukkanó allúziójának megszólaltatásakor. Hogy a dallamot a két hegedűszólam motívumonként oda-vissza adogatja egymásnak, arra a motívumzáró hangok egzakt és rövid staccatói hívták fel a figyelmet. Finoman, de jól érzékelhetően árnyalta a második tétel zenei profilját a táncos léptű pontozott ritmusok „túlnyújtása". Fischer ezzel a manírral mintha tovább karikírozta volna a Mahler által már eleve idézőjelben hivatkozott háromnegyedes tánczenéket: a Ländlert, a keringőt és a lassú Ländlert. Nem tudtam viszont egyetérteni a D-dúrban kezdődő keringőtéma hajszolt tempójával, mely nem hagyott elegendő teret a szellemes harmóniai fordulatok és a bravúrosan tekervényes, „elhangolt" melódiák kiélvezésére. Míg minimális fúvós bizonytalanságokat már az első tételben is érzékeltem, addig a második tétel elhalkuló-elvékonyuló kódájának brácsaszólót és fúvósokat alkalmazó, kamarazenei ihletésű szakaszában már jelentősebb zavar állt be az összjátékban. Mindezek említése persze aránytalan lenne, ha nem szólnánk arról is, hogy a szólisztikus passzázsokban bővelkedő szimfónia előadásában persze túlnyomórészt szépen megoldott fúvós állásokkal találkozhattunk.

Egyértelmű elismeréssel szólhatok ugyanakkor a vonóskarról, amelynek magvas és tartalmas hangzása domináns szerephez jutott a szimfónia lassan hömpölygő fináléjában. Rendkívül imponáló volt hallani, hogy a kivételesen nagy létszámú vonóskar mennyire egységesen szólalt meg, milyen tökéletesen együtt lélegzett. Fokozta az elragadtatást a hegedűk, brácsák és csellók végtelenül érzékeny, lehelethalk belépéseinek pontossága, finomsága; az anyagtalanság felé tartó zene szellemét hűségesen tükröző, ugyanakkor precízen megtervezett hangszeres kivitelezés. November 28. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar }

 

{ LÁSZLÓ FERENC

DiDonato, Complesso Barocco

„Toto, I've a feeling we're not in Kansas anymore" - hangzik az Óz, a csodák csodája klasszikus szállóigéje, s valami hasonló érzése támadhatott a recenzensnek is Joyce DiDonato és az őt kísérő Il Complesso Barocco zajosnál is zajosabb sikerű budapesti koncertjét hallgatva. Merthogy nevezzék bár a világraszóló mezzoszopránt előszeretettel jenki dívának, s hasson bár a kansasi születésű énekesnő mégoly kicsattanó közép-nyugati szőkeségnek, azért az előítéletekre valósággal rácáfoló, gazdag kultúrájú barokk áriaestet köszönhettünk a 44 esztendős DiDonatónak. Királynők - drámák - ezt a magyar címet viselte az átgondoltan tematikus koncert, amely az énekesnő 2012-es lemezének (Drama Queens - vagyis az eredetiben frivolabban hangzó Drámakirálynők) anyagát kínálta, szinte hiánytalan teljességben, Cestitől Händelig és Monteverditől Hasséig, barokk operák antik királynőit és királynéit, császárnéit és hercegnőit a pódiumra vonultatva.

Szélsőséges és roppant intenzív érzelmek kifejezése - bocsánatos-megbocsáthatatlan leegyszerűsítéssel ezt keresi az operai élvhajhász a virtuóz barokk áriákban, s mi tűrés-tagadás, rendszerint meg is találja. Ezen az estén például feltétlenül, minthogy maga Joyce DiDonato is határozott szándékkal és megvesztegető technikával-kultúrával jelölte ki ezt az irányt a hallgatói befogadás számára. Hallgatót írtunk, jóllehet, a koncert hatásában a látványnak is bőven jutott szerep: DiDonato estélyi ruháitól és viruló szépségétől egészen a Complesso zoknijaiig. S persze az operaénekesi jelenlét királynői pódiumszemélyiséget és remek színészt bizonyító, egy-egy kézmozdulattal, szemvillanással figurát teremtő erejét is odasorolhatjuk a „látványelemek" közé. Ám úgy lehet, mindig gyanúsnak tűnhet, ha egy énekesnőről írva a vizuális észlelés nagyobb hangsúlyt kap, így álljon itt hamar a fődolog: ha a mélyebb regiszterben fel is sejlett olykor a forszírozás árnya, azért DiDonato éneklése egyrészt élményszerűen kifejező, másrészt szinte tökéletesen kiegyenlített, harmadrészt pedig lenyűgözően dús kultúrájú, hogy ne mondjuk, stilárisan adekvát volt. Az első részt záró Orlandini-ária, a Da torbida procella (Berenice) virtuóz vokális viharzása vagy épp Giovanni Porta Iphigénia-búcsúáriája, a szívszorító Madre dilette, abbracciami (Iphigénia Auliszban) hihetetlenül letisztult, a bánatot életre hívó és rögtön megnemesítő előadása egyértelműen jelezte, hogy a félreismerhetetlenül mintát és példát jelentő Cecilia Bartoli nyomában DiDonato is a kifejezés és ábrázolás teljességének operaénekesi maximumára tör. Igaz, koloratúratechnikája sosem oly elementáris hatású, mint nagy kolleginájáé, ám stílusosságában és üdeségében a végeredmény majd' oly megvesztegető és szeretetreméltó, mint Bartoli produkciói.

Joyce Didonato - Katschy Gábor felvétele

Az énekes világsztár nagyszerű partnerre lelt az amszterdami székhelyű, 1979-es alapítású Il Complesso Barocco együttesében. Rugalmas és csodálatosan plasztikus játékuk irányításának feladatát ezúttal - az alapító Alan Curtis helyett - Dmitrij Szinykovszkij látta el, egyszersmind kivételes hegedűművészi tehetségéről is bizonyságot adva. Így az első részben két ária között felhangzó „töltelékszám", Vivaldi RV 242-es d-moll („per Pisendel") hegedűversenye más esetben bizonyosan egy koncert fénypontját jelentette volna Szinykovszkij barokk hegedülésének tökélyével és a Complesso érzéki gazdagságú és példásan érzékeny játékával. Ez a példás érzékenység DiDonato áriáinak kíséretében is jól kamatozott, még egymáshoz illőbbnek tanúsítva a koncert - gesztusok szintjén is remekül összejátszó - szereplőit.

Joyce DiDonato jószerint az első pillanattól megvette a budapesti közönséget, s a kezdettől emelkedett hangulat a második részre valósággal mámorossá vált: ráadások sorát kikövetelve a nagyvonalú, s a magyaros vastapsra derűsen rácsodálkozó énekesnőből. Felszabadult civil jókedve egy pillanatra egyszerű és kedves kansasi szépségnek mutatta - aki mellesleg okvetlenül korunk nagy operaművészei közé számítandó. November 9. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.