Eötvös és a világ

Szombathelyi Bartók FEsztivál és Eötvös-konferencia

Szerző: Malina János
Lapszám: 2014 szeptember

 

 

Eötvös Péter

Eötvös Péter hetvenedik születésnapja állt - Bartók művészete mellett - az idei szombathelyi Bartók Fesztivál programjainak középpontjában. Olcsó zsurnalisztikai fogásnak tetszhet, de színigaz: beszámolóm harmadik szavaként először a „hatvanadik" szót ütöttem le a billentyűzeten, egyszerűen erre vezettek az ujjaim, az ünnepelt közelében eltöltött néhány nap benyomásaképpen. De azután gyanakodni kezdtem, ellenőriztem magam, és kiderült: bizony, 70 az a szám. Ám persze csak puszta szám, amely a hetvenévesség mibenlétéről korábban gyűjtött benyomásaink átlagát fejezi ki. No, de Eötvössel kapcsolatban ki is gondolna bármi átlagosra?

Mellesleg maga a Bartók Fesztivál is jubilál, hiszen ez a mostani volt a harmincadik; szép szám ez egy fesztivál életében. Szombathely azonban, és ez a lényeg, nem pusztán megérte a 30. évfolyamát, hanem, ami ennél sokkal fontosabb, sokféle gond és kisebb hullámvölgyek ellenére, kitartóan tovább képvisel valamifajta sajátos, nyitott szellemet, egy nagyszerű hagyományt. S ami a legeslegfontosabb, nem fulladt ki, nem önmagát ismétli, hanem ma is van izgalmas mondanivalója, hangversenyeken, kurzusokon, előadásokon egyaránt. Hogy ez hogyan sikerülhetett éppen a szombathelyi Bartók Fesztiválnak, annak az okait érdemes volna elemezni; itt hadd utaljak csupán két fontos körülményre. Az egyik a több tekintetben a fesztivál tartóoszlopát jelentő Savaria Szimfonikus Zenekar odaadó munkája, több évtizedes tapasztalatokat magába sűrítő, kitűnő teljesítménye. A másik annak a hagyománynak a továbbélése, hogy Szombathelyen a nagy nevek - egy Cage, egy Ligeti, egy Peskó - sohasem pusztán csak a nevükkel növelték a fesztivál tekintélyét, hanem mindig intenzív és inspiráló kommunikáció alakult ki köztük, illetve a szervezők és a résztvevők között. Hogy úgy mondjam, mindig igyekeztek a legtöbbet kisajtolni belőlük, amire az érintettek általában nagyon jól reagáltak, és ami évről évre hozzáadódott ahhoz a bizonyos nagyszerű hagyományhoz.

Mint utaltam rá, Eötvös Péter, a fesztivál régi, visszatérő vendége idén sem csupán évszámként volt jelen, hanem hús-vér valójában; s a kisajtolás is annak rendje-módja szerint zajlott. Vezette a zeneszerzés-kurzust, egyik művéről pre-concert talkot, a másikról bevezető előadást tartott, nyilatkozott és eközben mindenkinek rendelkezésére állt, hogy kicseréljék gondolataikat - ahogyan az őrá és Szombathely szellemére is jellemző.

A további kurzusokat Howard Williams (vezénylés), Szokolay Balázs és Nagy Péter (két külön zongorakurzus), Jeanne-Marie Conquer (hegedű), Perényi Miklós (gordonka) és Manuel Zurria (fuvola) tartotta. A rendezvénysorozathoz a hangversenyeken és a kurzusokon kívül két különösen jelentős esemény kapcsolódott: Kovalik Balázs kétrészes workshopja a Kékszakállú rendezéseiről, illetve a születésnap alkalmából megtartott nemzetközi szimpozion, a Peter Eötvös and His World. Az alábbiakban négy nap eseményei közül négy fesztivál-hangversenyről és a szimpozionról igyekszem áttekintést adni.

A fesztiválon a július 12-i hivatalos nyitóhangversenytől fogva voltam jelen, és az általam hallott hangversenyek mindegyikével kapcsolatban elmondható, hogy legalább egy részük egyedülálló élménnyel szolgált. A nyitóhangversenyen például A kékszakállú herceg vára megrázóan szép előadása Madaras Gergely vezényletével, Meláth Andrea és Kovács István elemi erejű szerepformálásával. A hangversenynek ez azonban csupán a második részét alkotta; első felében két Eötvös-kompozíció szólalt meg: legelőször, magyarországi bemutatóként, a The gliding of the eagle in the skies című, rövidebb zenekari darab, mintegy nyitány funkcióban, majd, a Tavaszi Fesztiválon hallott hazai bemutató után először, a DoReMi, a második hegedűverseny - mindez természetesen a Savaria Szimfonikus Zenekar közreműködésével.

Míg a zenekari mű minden ökonómiájával és mesterien célratörő formálásával, eredeti és üde hangszerelésével együtt - nyilván nem függetlenül konkrét alkalomra való születésétől - voltaképp szokatlanul hagyománytisztelő benyomást keltett, a hegedűversenyt, eddigi előadás- és fogadtatás-történetéből is érezhetően, csak fokozatosan kezdjük megismerni, egyik rétege után a másikba belelátni. Pedig - persze a maga hallatlanul komplex módján - ez a kompozíció is kifejezetten hallgató-barát: színes, fantasztikus és érzelemgazdag.

A koncert előtti beszélgetésen a zeneszerző maga is utalt arra, hogy a Midori Gotō számára komponált (s még címével is őrá utaló) darab címzettjét és első előadóját inkább játékának korrektsége és csiszoltsága, mintsem a zenei folyamatok plasztikus és szuggesztív megformálása jellemezte. Úgy fest, hogy az ő előadói adottságait, „örömtelen" játékát vetítették rá magára a műre az első nyugati kritikák, amelyek azt „vértelennek" találták, felróva neki a „drámaiság", a „kohézió", az eötvösi „kópéság" hiányát. Azután eljött Budapestre Patricia Kopatchinskaja, és megmutatta, hogy mindez egyszerűen badarság. Most, Szombathelyen - ugyanannak a Madaras Gergelynek a vezényletével, bár egy másik zenekar közreműködésével - ismét egy japán hölgy, Akiko Suwanai mutatkozott be a versenymű szólistájaként. Jómagam Midorit csak barokk zene előadójaként ismerem, de emlékeim és az említett beszámolók alapján úgy gondolom, hogy megkockáztatható a kijelentés: Suwanai teljesítménye valahová a korábbi két előadóé közé helyezhető, bár a Kopatchinskajáéval nemigen versenyezhet. Akiko Suwanai szembetűnő, nem mindennapi erénye a különlegesen magvas és tartalmas hegedűhang; s a transzcendens technikai nehézségek meggyőző kontrollálásán túl marad figyelme és energiája a hallatlanul sokarcú, gazdag darab felfedezésére, a mű izgalmasan újszerű gondolatainak a rátalálás élményét is megmutató tolmácsolására. Suwanaiból ugyanakkor nem sugárzik az interpretációnak az a magától értetődő véglegessége, amely Kopatchinskajában olyan lenyűgöző - kérdés persze, hogy ez egyértelműen veszteségnek tekinthető-e. Madaras Gergely vezénylése viszont (ismét) bámulatosan összefogottnak és meggyőzőnek bizonyult, ő képes volt megmutatni, hogy a részletek szédítő gazdagsága nem veszélyezteti a kompozíció folyamatosságát és kohézióját; érzékenyen ügyelt ezekre a részletekre, ám ha kellett, a fokozást is a végletekig tudta tovább fokozni, miközben rokonszenvesen póztalan maradt. A zenekar pedig - talán egy-egy különösen kényes szóló-pillanat kivételével - ugyancsak kitűnőre vizsgázott hangzásban, koncentrációban egyaránt.

A hangverseny súlypontját azonban mégiscsak a Kékszakállú-előadás jelentette. A fiatal Madaras Gergely nem mindennapi érettsége - sőt, inkább bölcs mindentudásnak nevezném - találkozott itt össze két nagyszerű énekes tökéletes rátermettségével és egymásra hangoltságával. Ami Madaras interpretációjának különleges erejét adta, az a zenekar gesztikájának különlegeses intenzitása és élettelisége, egy Bach-ária obligát hangszerszólamáéhoz hasonlóan lényegre törő és végletekig sűrített természete volt; az ajtók kinyitásának követelését kísérő zenekari csapások elemi ereje példázza azt, hogy milyen közvetlenséggel és világossággal tört fel ebből az előadásból a zeneszerzői szándék. Mindenfajta díszlet vagy egyéb vizuális utalás nélkül is tökéletesen képszerű előadásban volt részünk, Bartók zenéje ezúttal tökéletesen plasztikusan idézte fel bennünk az emberi lélek egy-egy szegmentumába bepillantást nyújtó ajtók látványát. Volt ebben a Kékszakállú-előadásban valami olyanfajta feszesség, mindennemű adalékanyagot mellőző telítettség, amivel csak a legritkább esetben találkozhatunk. Mindezen túl Meláth Andrea és Kovács István nem csupán hangi és szűken vett zenei teljesítményükkel nyújtottak kiemelkedőt, hanem a zenekarhoz hasonló egyértelműséggel és tisztasággal, realisztikusan és érzékenyen mutatták meg a két ember kapcsolatának dinamikáját és rezdüléseit, például azt, hogy a kezdetben bölcsebb és kételyekkel küzdő Judit hogyan rendül meg, hogyan válik végletesen kiszolgáltatottá akkor, amikor valóban szembe kell néznie azzal, hogy nincs többé remény a számára. Mindeközben a két nagyszerű művész még arra is figyelmet tudott fordítani, hogy a szabad parlando deklamáció magasiskoláját mutassa be. Ez az előadás képes volt a hallgatóban a művel való első találkozás érzését kelteni; s a zenekarról is azzal mondjuk a legtöbbet, hogy méltó, értő és érzékeny partnere volt a karmesternek és a két énekesnek.

Másnap, 13-án az Amadinda Ütőegyüttes adott hangversenyt, a darabok egy részében a Triginta Percussion nevű ütőegyüttesel, illetve Tömösközi Lászlóval és Tóth Lajossal bővülve; vokális szólistaként Károlyi Katalin működött közre. A program egyszerre illett bele a fesztiválba, és szolgált az együttes találó portrévázlataként. Az első részben egy-egy kiemelkedő külföldi, illetve magyar szerző nekik dedikált darabját adták elő, a szünet után pedig egy saját kompozícióval (tudniillik a Holló Auréléval), illetve tradicionális zenével rukkoltak elő. Steve Reich két vibrafonra és két marimbára komponált Mallet Quartetje ezúttal is robusztus előadásban szólalt meg; Ligeti - egyik - hattyúdala, a Síppal, dobbal, nádihegedűvel viszont, Károlyi Katalin mélyen anyanyelvi természetű Weöres- és Ligeti-értésével, az együttzenélés euforikus hatású tökélyével talán a júniusi Müpa-beli előadásuknál is világosabban érzékeltette a ciklus schuberti kvalitásait: az eszközök mesteri kifinomultságát és a lírai megnyilvánulás magas hőfokát.

Holló Aurél hat előadóra komponált darabja, a Gamelan-bound / beFORe JOHN² stílusát sok tekintetben befolyásolta a tradicionális indonéz zene, ám a mű végeredményben a saját - sajátos - nyelvét beszéli. Míg hallgatóként mindvégig elkápráztatott az újszerű hangzások gazdag kavalkádja, a végső benyomás a szerzőt mégsem a külsőséges hatásokra törő, rutinos előadóként állította elénk, hanem olyan egyéni hangú, elgondolkodtató és újrahallgatásra csábító zene komponistájaként, aki történetesen rengeteget tud az ütőhangszerekről, s ráadásul fantáziája és humora is van. A koncertet lezáró, Jáváról és Bali szigetéről származó tradicionális zene azután valóságos relaxációs tréning volt a hallgatóság számára, amelyet a tradicionális hangszerek tömegének lenyűgöző látványa is egyedülállóvá tett.

A következő napon Perényi Miklós adott szóló-, illetve kamaraestet a zsúfolásig telt szombathelyi Képtárban, a koncert második felében Perényi Benjámin társaságában. A Bach, Perényi, Dutilleux, Kodály, Janáček, Liszt és Debussy műveiből szerkesztett műsor bővelkedett ínyencfalatokban. Saját műve, az Introduzione e Scherzo a zeneszerző Perényi hangjának letisztulásáról tanúskodott, és lelkes tetszést aratott. Henri Dutilleux Paul Sachernek ajánlott Három strófája szuggesztív és értékes zene; Kodálynak a kánonba későn bekerült, zongorakíséretes Szonatinája csaknem ugyanolyan hőfokú kamarazene, mint a fiatalkori hangszeres darabok; Janáčeknek a Berengyej cár hősi tetteit elmesélő, ezért a Tündérmese (Pohádka) címet viselő háromtételes szonátája varázslatos szépségű alkotás; s Liszt második Mefisztó-keringőjének Lantos Istvántól származó gordonka-zongora-átirata is teljes értékű, hallatlanul meggyőző változata az eredeti zongoraműnek.

Perényi Miklós a fent említett darabokban is a hangszerjáték magasiskoláját bemutatva, s ami ennél sokkal több, kimeríthetetlen belső gazdagsággal játszott, nyilvánult meg. Ám azt, ami a programot nyitó, illetve záró két felülmúlhatatlan remekműben, Bach C-dúr szvitjében, illetve Debussy Szonátájában hallhattunk tőle, az az ő mércéjével mérve is rendkívüli és alig elemezhető művészi teljesítmény, a fesztivál kiemelkedő pillanata volt. Ebben a különleges kontextusban is örömmel kell továbbá regisztrálnunk, hogy Perényi Benjámin valódi zenei partnerként, nem csupán afféle kísérőként vett részt a műsor második felének előadásában; játékának makulátlan tisztasága és koncentráltsága, a szólistával kialakított tökéletes összhangja és nem utolsósorban acélosságában is éneklő billentése, egész zenei lényének nemes határozottsága igen magas reményekre jogosít.

 Perényi Miklós - Garas Kálmán felvétele

Az első három hangverseny nem is egy korszakos remekmű kiváló megszólaltatásával járt a lehető legjobb értelemben a hallgatóság kedvében. A Rómában működő Alter Ego Ensemble és Ryoko Aoki (nō-ének) 15-i hangversenye (közreműködött: Tömösközi László) már kevesebb otthonosság-érzéssel és fogódzóval könnyítette meg a hallgatóság dolgát, annál is inkább, mert a programban ismételten megjelent Japán különös világa. A két klarinétossal, egy-egy zongoristával, hegedűssel és csellistával, illetve a fuvolakurzus vezetőjével, Manuel Zurriával fellépő együttes a koncert felében egy-egy japán, olasz, magyar és francia szerző művét adta elő, a koncert második felét pedig Eötvös Péternek szentelte; a darabok egy részét pedig bizonyos fény-, illetve inkább sötétség-effektusokkal színezte. A műsor számai közül a nyitódarab, Toshio Hokosawa Kuroda-bushi című kompozíciója, illetve a zárószám, Eötvös immár klasszikusnak számító, több mint 40 éve komponált kamaraoperája vagy inkább jelenete, a Harakiri alkalmazott - a hangszerszólamokon, tehát az első esetben a fuvolán, a másodikban a két basszusklarinéton és clavesen kívül - japán nō-énekest. Az első esetben ez úgyszólván kézenfekvő, mert hangzásában bármilyen aszketikus, gondolatilag bármilyen absztrakt esztétikai kérdést vet is fel Hokosawa darabja, mégiscsak megjelennek benne japán népdalok átiratai. Eötvösnél viszont már ott van a megszokott csavar, a kézenfekvőnél eggyel több áttétel: itt egy modern kori, nagy port felverő harakiri történetét egy magyar költő, Bálint István szemszögéből látjuk, az ő szövegét azonban japán fordításban, Eötvös által nō-énekké transzformálva halljuk. Ezen a koncerten éppen a nō-ének számunkra teljesen idegen, vagyis idegenszerűvé stilizált, mégis oly megbabonázó világába vetett pillantás volt a különleges élmény; a számunkra elidegenedettnek ható, szorított, hangképzés, szélsőséges hangterjedelem, a szögletes dallamvezetés, az éneket kísérő koreográfia rendkívül intenzív hatást gyakorolt ránk a fiatal Ryoko Aoki szuggesztív előadásában.

Ami a többi számot illeti, nagyszerű előadásban hallottuk a Hokosawa-darab mellett Sáry László és Eötvös fuvolaműveit, a Ludus choralist, illetve a Cadenzát is is; Salvatore Sciarrino és Tristan Murail több hangszert foglalkoztató, izgalmas kompozícióiban pedig a teljes együttesről bizonyosodott be az, hogy roppant felkészült és elkötelezett művészek alkotják. Érdemes külön megemlíteni a harmadik - illetve sorrendben az első - Eötvös-darabot, amelyben egy további, ezúttal ezer éves japán vers is felhangzik, ám ezúttal prózában, az egyébként szólócsellóra írt darab játékosának recitálásában. Ez a kombináció valóban hiányzott; az előadó, Francesco Dillon pedig mindkét minőségében elsőrangú volt.

Július 14-én még Budapesten, a Zenetudományi Intézetben nyílt meg hivatalosan, de érdemben a Bartók Fesztivál egyik eseményeként, másnap, a szombathelyi Savaria Egyetemi Központban zajlott le az „Eötvös Péter és világa" című nemzetközi szimpozion. Ez teljes egészében idegen nyelven (angolul és franciául) zajlott, ám az alábbi beszámolóban az egyszerűség kedvéért az előadáscímek magyar fordítására szorítkozom.

Hogy ideológiailag vezérelt tudomány nem csupán szovjet változatban létezett, azt meggyőzően bizonyította Jean-François Boukobza „Gondolatok Eötvös Péter operáinak női főszereplőiről" című előadása. Boukobza többek között a Talmudból és feminista pszichológusoktól vett laposságok, illetve megfellebbezhetetlen tudományos igazságként tálalt üres általánosítások (példa az utóbbira: a férfiszerep az elkülönülésen, a női szerep az odatartozáson alapul) bemutatásához használta példatárul Eötvös operáit és nőalakjait, az egyes mutatványok sikeres befejezését rendre üdvözült mosollyal jelezve. Viszont tudomást szereztünk Ádám biszexualitásának tényéről, s ezáltal jóleső érzéssel nyugtázhattuk, hogy a zenetudománynak mégiscsak van lényeges mondanivalója az egész emberiség számára.

Megyeri Krisztina előadása - „Formaépítkezés Eötvös Péter Love and Other Demons című operájában" - a komponista García Márquez-operáját elemezte különféle szempontok bevonásával, illetve hasonlította össze néhány évvel korábbi, Angels in America című művével. Az említett szempontok között voltak szokatlanabbak, mint a szereplőknek az általuk használt nyelvek szerint történő áttekintése, vagy a darab nagyformájának a hideg-meleg ellentétpár szerinti vizsgálata, vagyis hőmérsékleti görbéjének megrajzolása, nem beszélve a darab feszültséggrafikonjáról. Sok érdekes részletet megtudhattunk a szereplők rendkívüli és hallatlanul bonyolult viszonyrendszeréről, viszont egyes módszerek - mint az aranymetszés arányainak más esetekben is meglehetősen megkérdőjelezhető értékű kimutatása -, illetve egyes, kissé üresen csengő konklúziók - mint az, hogy Eötvös operadramaturgiájának egyik fő kulcsa a megfelelő arányok, a megfelelő zenedrámai időzítés megtalálása - nem hatottak igazán meggyőzően.

Marie Lavieville-Angelier előadásának címe ez volt: „Az énekhang és a hangszer kapcsolata Eötvös Péter műveiben. A dráma kifejezésének újfajta módja a kompozíciós folyamatban." Az előadó Eötvösnek abból a nevezetes kijelentéséből indult ki, amely szerint úgy szándékozik komponálni, hogy az énekszólamok instrumentális jellegűvé váljanak, a hangszerek viszont énekeljenek. Lavieville-Angelier nagy körültekintéssel és kiváló anyagismerettel tett rendet a vokális-instrumentális ellentétpár problematikájának dzsungelében a komplementaritás, a kölcsönhatás és a helyettesítés alapeseteinek megkülönböztetésével, s rengeteg érdekes példát mutatott be, illetve elemzett, szellemesen és sokszor eredeti megközelítéssel, megtartva a címbeli ígéretét is, hogy mindezt elsősorban a drámai kifejezés szempontjából teszi.

„Utópia és realizmus Eötvös Péter színpadi műveiben" címmel Pedro Amaral portugál zeneszerző-karmester - tehát Eötvösnek a szó legteljesebb értelmében kollégája - tartott előadást. Kissé csapongó, de mindenképpen érdekfeszítő, esszéisztikus eszmefuttatásában Händel, Mozart, Wagner, Offenbach, Schoenberg, Stockhausen és Marlene Dietrich érintése után, a remekmű és a szórakoztatás dichotómiájára is utalva, megérkezett a realizmus és utópia duális ellentétpárjához, ezt összefüggésbe hozva a legkülönbözőbb népszerű műfajok, így a kabaré vagy a klezmer hatásával, illetve a személyes zeneszerzői nyelv utópiájának kérdésével. Végül a komikum és tragikum általános viszonyáról tett kijelentésekkel, illetve Mozart és Da Ponte alakjának szembeállításával kerekítette le mondandóját.

A szorosan vett zenetudományhoz Dalos Anna múltba tekintő előadása - „A zeneszerző szerepének keresése Eötvös első alkotóperiódusában (1963-1989)" - vezette vissza a konferencia résztvevőit az ebédszünet után. Dalos a rá jellemző történeti látásmóddal és tájékozottsággal ismertette a korán érő, művészi kiindulópontjait már kamasz korában tudatosan kereső Eötvös előtt álló zenei és - azokkal szoros összefüggésben - személyi alternatívákat. Azaz a Viski, Szabó Ferenc és Farkas Ferenc által megszemélyesített utakat, hogy azután a konstrukció és az improvizáció húsba vágó kérdését, a 60-as évek film- és színpadi kísérőzene-dömpingjének szerepét, a nyugati műhelyekkel való kapcsolatfelvétel korán adódó lehetőségét, az ott kapott meghatározó impulzusokat ismertesse. A bizonyára sokunknak rengeteg újat elmondó, izgalmas áttekintés kitért a '70-es évek második felének alkotói válságára, majd elsősorban a Steine című ensemble-darab - és zeneszerzői „önarckép" - kapcsán világította meg az érett stílus kialakulásának folyamatát a '80-as években.

A Magyarországon élő japán Yusuke Nakahara Eötvös japán operáját választotta előadása tárgyául: „»Szöveg a szövegről.« Lady Sarashina szerzői jelenléte a színpadon". Ez így meglehetősen kézenfekvőnek látszik, ámde ő, mint Magyarországon végzett, a magyar kultúrát jól ismerő zenetörténész, éppenséggel az orientális hatások és témák magyarországi recepciójának kérdését vetette fel, s Eötvös japán vonzalmát Puccini és Bartók keleti témájú műveivel is párhuzamba állította. Továbbá mögéje nézett annak, hogy az egy évezreddel ezelőtt élt japán hölgy naplójegyzetein alapuló szövegből, illetve az annak nyomán komponált operából valóban egy történeti figura lép-e elénk, vagy éppen - mint arra egy helyen maga Eötvös is utal - a reinkarnációja, egy modern nőalak? Az izgalmas kérdések felvetése után Nakahara végül közvetlenül a zene felé fordult, vizsgálta a szereplők hangfajának szerepét a drámai helyzetek megformálásában, foglalkozott többértelmű identitásuk problémáival, újabb és újabb rétegeket fejtve fel és csavarokat leplezve le a darab világában, igazi intellektuális csemegével szolgálva hallgatóságának.

„Elsüllyedt valami? Gondolatok Eötvös Atlantisáról" - ezt a címet adta Sándor László annak az előadásnak, amelyet Eötvös nagyszabású gesztust jelentő, és zeneileg is nagyszabású 1995-ös kompozíciójának szentelt. Megint egy rendkívül bonyolult probléma, egy hallatlanul komplex szituáció: az elsüllyedő (elsüllyedt?) magyar népzene, sőt valamennyire talán a magyar kultúra megmenthetőségének / feltámaszthatóságának / életben tarthatásának kérdése. S megint egy sokarcú, sokhéjú mű, amely konkrét népzenei és néptánc-gyűjtéseken alapul, közben kategorikusan kerül mindenfajta trivialitást és naturalizmust, de azért mégis becsempészik egy cimbalom ungheresét a hatalmas, szintetizátorokat is magába foglaló együttesbe; Weöres-szöveget ad az énekes közreműködők szájába, ám a cím apropóján (AtlantiS, tehát a és esz) a felvetett alapvető kérdéstől teljesen független tonális vonzásközpontokat épít be a darabba. Ebben a sajátos útvesztőben igen élvezetesen kalauzolta körbe a jelenlévőket Sándor László.

A konferencia záró előadását Halász Péter tartotta „Az opera előszobája? Eötvös hangszeres zenéje az 1990-es években" címmel. Halász a '90-es évek olyan kompozícióit vizsgálta, mint az 1993-as cimbalomverseny, a Psychokosmos, az 1995-ös Atlantis, a fúvós szólistákra és kamarazenekarra, illetve kamaraegyüttesre 1996-ban komponált Shadows, és - elsősorban és legrészletesebben - a Mozart párizsi utazására és családtagjaival való interakciójára épülő vonósnégyes-kompozíció, az 1995-ös Korrespondenz. Az utóbbiban fellehető, roppant izgalmas és eredeti hangszeres „szerepjátékok" az operákban követett számos eljárás előzményeinek tekinthetők - s közben rávilágítanak arra is, hogy a zenemű, a zenei szövet komplexitása nem választható el a zeneműben szerepet játszó világok és individuumok komplexitásától.

Záró gondolatként elmondhatjuk, hogy a szombathelyi Eötvös-szimpozionnak egyfelől határozottan volt súlypontja és karaktere, miközben a megközelítések és kérdésfeltevések változatossága, nem kevésbé az előadások jelentős részének kifejezetten magas színvonala az egyhangúságnak még a gondolatát is távol tartotta tőle. Mindent összevéve: a Zenetudományi Intézet 20-21. Századi Magyar Zenei Archívuma és Kutatócsoportja kiváló konferenciát szervezett. Csak az a kár, hogy nem következik be legalább két-három évenként egy kerek Eötvös-évforduló. }

Eötvös Péter

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.