Hangszcenikusok

A Második Átlátszó Hang Fesztivál

Szerző: Molnár Szabolcs
Lapszám: 2015 március

Miként a tavalyi fesztiválon, úgy idén is a hangkapcsolatok (vagy fogalmazzunk  így: a kompozíciós szándékok) átláthatósága, a hangzó jelenség színpadi akcióként való vizualizációja, valamint zenei gesztusok koordinációja-koordinálhatósága (soundpainting) állt az Átlátszó Hang Fesztivál rendezvényeinek fókuszában. Volt többnapos soundpainting workshop (jelnyelvvel irányított improvizáció és zenei műhelymunka), melyet a Szimpla Kertben egy nyilvános koncert zárt; egy filmvetítéssel egybekötött előadás és három koncert (Zeneakadémia - Solti Terem, FUGA, BMC). Magam az előadást és akoncerteket hallgattam meg.

Horváth Balázs - Tuba Zoltán felvétele /LFZE

A fesztivál szervezői, Gryllus Samu és Horváth Balázs minden esemény előtt összefoglalták, mit is értenek a hang átláthatóságán, s ezekben a bevezetőkben - emlékem szerint nem is egyszer - megemlítették Mauricio Kagel nevét, aki az 1960-as, '70-es években több művét is a zene és a színpadiasság kapcsolatának szentelte, s munkássága révén a szcenikus koncert, a hangszeres színház fogalma a kortárs zene diskurzusainak részévé vált. Kagel (1931-2008), ne kerteljünk, zseniális alkotó volt. Vessünk csak egy pillantást a Staatstheater szellemesebbnél szellemesebb etűdjeire, és azonnal világossá válik, hogy Kagel színészre, hangszerre és muzsikusra elgondolt akciói (a három médiumot többnyire egyetlen személyben egyesítette) hallatlanul szuggesztív, költői metaforák. Persze abszurdak és viccesek is. Egyszóval: mélyek.

Más eszközökkel élt, de hasonlóan inspiráló volt Kagel 1970-ben, a Beethoven-bicentenáriumon bemutatott filmje (!) is:  Ludwig van: ein Bericht a közszolgálati Nyugat-német Rádió felkérésre készült. E meghatározhatatlan intonációjú és intenciójú film üdítően konfrontatív viszonyban állt magával az ünnepelttel, ám épp e konfrontáció révén tette egyértelművé, hogy évszázadokkal később miért oly fontos még mindig számunkra. A film vagy a Staatstheater jeleneteiből készített közel egyórás válogatás ma már egyetlen kattintással elérhető és kommentálható. Utóbbihoz például valaki azt írta, hogy az „1960-70-es évek furcsa és csodálatos időszak volt", egy másik felhasználó pedig azt (ennek Kagel egészen biztosan nagyon örülne), hogy „megmutatom a gyerekeimnek".

Mindezt nem azért hozom szóba recenzióm elején, hogy összehasonlítsam az unokák (a szcenikus koncertezés harmadgenerációja) ténykedését Kagelével, s hogy azon töprengjek, miért és miként aktuális mindez éppen ma, vagy hogy felmérjem, mi minden hasznosul a kageli örökségből. Arra pedig még gondolni is dőreség, hogy a 2010-es évek kevésbé furcsák és csodálatosak, mint az 1960-as évtized. Mindez nem érdekes. Egy Kagel-kortárs zeneszerző, előadóművész, az osztrák Otto M. Zykan (1935-2006) munkássága az igazi apropó.

  Otto M. Zykan

Egy-két Zykan-kompozíció mindhárom koncerten elhangzott és az ismeretterjesztő előadás is róla szólt. Irene Suchy (Zykan özvegye, a Zykan-életmű kutatója, gondozója) informatív referátumából megtudtuk, hogy Zykan pályája zongoraművészként indult, és elsősorban a 20. századi klasszikus modernek (főleg a második bécsi iskolához köthető szerzők) műveinek előadójaként váltott ki elismerést. Az előadóművészet a későbbiekben sem szorult háttérbe, Zykan performerként és saját műveinek (legyen az vers, próza vagy éppen zenemű) előadójaként egész életében kötődött a tágabb és szorosabb értelemben vett színpadhoz. Tudatosan vállalta a periferikus művészi lét hátrányait (semmilyen szervezethez, intézményhez nem kapcsolódott, nem volt kiadója, nem szerződött impresszárióval stb.), úgy képzelem, hogy lénye az ihletett művész, a guru, a csodabogár, a zseni és a dilettáns speciális elegye lehetett, költőként inkább muzsikus, színészként inkább clown, zeneszerzőként inkább konceptuális performer, filmesként műkedvelő. Kompozícióit nehéz lenne önmagukban értékelni (illetve ha önmagukban értékelnénk, akkor szükségszerűen alulértékelnénk).

Kagel világához, Kagel törekvéseihez több szálon is kapcsolódott Zykan, de a kageli formátum hiányzott belőle. E hiánnyal, azt hiszem, maga a Zykan is tisztában lehetett. Az Átlátszó Hang Fesztiválon hallott Beethovens Pferd (Beethoven lova) című darabja - mely egy anekdotikus mozzanatot idéz fel - szellemeskedő ujjgyakorlat, puszta ötlet, mintha csak egy képkocka volna Kagel nagyszabású filmes víziójából. S talán nem túlzás Kagelre utaló referenciális mozzanatot sejteni az Irene Suchy előadása után levetített film, a Franz Novotnyval közösen, 1977-ben készített Die Staatsoperette mögött sem. Az osztrák közszolgálati televízió számára forgatott film egyébként a maga idejében jókora botrányt kavart (le is vették a közszolgálat programkínálatából), mert bohózati eszközökkel és operett-revünek álcázva magát (közép-európai Monty Python) egy, az 1970-es években kényesnek és kibeszéletlennek számító kérdést, az Anschluss előtti Ausztria fasizálódását mutatta be. A Staatsoperett: Thomas Bernhard kíméletlen „filippikái" táncban és flitterrel, Zykan operettzenéjével, ma már inkább megmosolyogtató filmtechnikai tálalásban. Ám egészében nem tanulságok nélkül való.

S hogy Otto M. Zykan milyen szuggesztív előadó (például zongorista) lehetett, arról két kompozíciója alapján is meggyőződhettünk. A maga sajátos módján mindkét darab hátborzongató volt. Az Ausztriából érkező Ensemble Platypus koncertjén (FUGA, január 11.) a Trio für solo Violine című darabját élőben egy hegedűs adta elő, akit felvételről „kísért" a zongorista. Ő afféle betanító korrepetitorként folyamatosan kommentálta a felhangzó zenét, instruálta a szólistát; zongorázás közben énekelt (előénekelt), egész személyiségével rátelepedett a produkcióra (ami így inkább tűnhet próbának, semmint előadásnak). A felvételen maga Zykan zongorázott (nagyszerűen) és egészen magas színészi színvonalon oldotta meg a korrepetitor szerepét. Mint irányító, kifejezetten ördögi. De maga a produkció összképe is diabolikus, a hegedűművész egy hangfelvételnek kiszolgáltatva igyekszik a legapróbb részletekig menően engedelmeskedni egy olyan külső akaratnak, mely a múltból szólítja meg őt. Nem kell különösebben túlokoskodni a dolgot, világos, hogy Zykan egy általános előadóművészi problémát, paradoxont exponál itt, mellbevágóan hatásosan. Zykantól amúgy sem volt idegen az önreflexió, aNachtstück für ein Schiff című, zeneileg kissé egydimenziós darabjában például arról (is) szól, hogy miért nem lett „rendes zeneszerző".

Másképpen volt hatásos a Gelenkte Im­provisation című darabja (a Modern Art Orchestra koncertje a BMC-ben, január 14.). A zongoristára és táncosra elgondolt művet (vagy inkább közös improvizációt) ezúttal különleges formában ismerhettük meg, a zongoraszólam felvételről (ismét Zykan előadásában) hangzott el, a táncost pedig Bacsó Kristóf szaxofonimprovizációja helyettesítette. Engem lenyűgözött akét személyiség összhangja, Bacsó Kristóf érzékeny játéka olyan interakciók képzetét keltette fel, mintha maga a partner is jelen lenne. Több volt ez mint szellemidézés.

Az előadóművészek és zeneszerzők alkotta kortárs zenei műhely, egyesület, zenekar, a Horváth Balázs vezette THRe­NSeMBle csapatához sok mindenben hasonlító Ensemble Platypus nem­ a legjobb formájában érkezett Budapestre. A FUGÁ-ban elővezetett produkcióik közül néhány kissé esetlegesre sikeredett, miközben hallhattunk tőlük egészen kiváló interpretációkat is, mint például Alban Berg klarinétra és zongorára írt 4 Stücke (op. 5) című darabját. Az együttes munkájában aktív szerepet játszó két komponista, Frederik Neyrinck és Hannes Dufek egy-egy műve (részletek a Tíz hangtanulmányból és a „weil die dinge im fluss bleiben müssen") legfeljebb csak sejteni engedte a két szerző kvalitását, határozott kontúrú portrét egyik mű sem adott alkotójáról. Ami a sejtést illeti: részletproblémákra érzékenyen reflektáló, de nem különösebben feltűnő alkotóegyéniségekkel találkozhattunk.

Részleteiben és összhatásában is sokkal jobban sikerült a fesztivál nyitókoncertje, melyen a THReNSeMBle játszott (Dóry Zsuzsa, Koltai Kata, Mali Emese, Rohmann Ditta, Horváth Balázs, Lajhó Gyula, Szabó Ferenc János, Tornyai Péter). A már korábban említett Zykan két darabja mellett a hangszeres színház másik nagy alakja Georges Aperghis egy-egy nagyobb ciklusából (Jactations és Commentaires) hangoztak el részletek.

A hangszeres művészt gyakran látjuk  színpadon (színpadi értelemben) civilnek, a színészi feladatra vállalkozó muzsikust sutának - a színház és a koncert határmezsgyéjén egyensúlyozó produkciót pedig féloldalasnak. Ettől a hendikeptől azonban most nyugodtan eltekinthettünk, a THReNSeMBle általam látott-hallott korábbi előadásaiban soha nem éreztem ennyire természetesnek, oldottnak a hangszeresek színpadi jelenlétét.

A nyitókoncert „tematikájától" némileg eltért a dán Simon Steen-Andersen Next to Beside Besides című, ütő­hang­­sze­ren, csellón és gitáron realizált darab­ja. A gesztusok
zenei reprezentációja (illet­­ve az Aperghis-etűdökhöz hasonló­an a zenei gesztusok valóságos testi és kommunikatív gesztusokká való vissza­fordítása) tűnik a darab központi kér­désének: a csellista természetes játék­módja, mozgása tükröződik vissza például az ütőhangszeres mozgásában, mely mozgás azonban korántsem természetes játékmódja az adott hangszernek. A zenészek együttműködése az akusztikai végeredmény tekintetében nem, az együttzenélés értelmében tulajdonképpen unisono. Ha néhány további hangszer-összeállításban is meghallgathattuk volna e darabot, most biztos nagyobb élményről számolhatnék be.

A koncert leginspirálóbb, formátumában is kiemelkedő darabja Gryllus Samu Blaubarts (Kékszakállúék) című mono-kamaraoperája volt, a fenomenális Maurice Lenhard főszereplésével. A Balázs Béla misztériumjátékát finoman parafrazeáló, az alaptörténet helyszínét, a várat az anyaméhvel helyettesítő, a cselekményt születésdrámaként, a dialógust monológként koncipiáló librettót Bán Zoltán András írta. Gryllus Samu zenéje néhány ponton érintkezik Bartók darabjával, de talán e pontokat nem is kell feltétlenül   észrevennünk: a Blaubarts önmagában is érvényes és izgalmas szcenikus koncert, Gryllus korábbi kísérleteinek nagyvonalú és kikristályosodott, esszenciális foglalata, a pálya egyik legkiemelkedőbb darabja (s ekként talán egy pályaszakasz lezárása is). Érzelmes, megindító, szunnyadó ösztöneinket stimuláló, igazán hatásos kompozíció, anélkül, hogy a hatásra törekvés direkt zeneszerzői szándékát észrevennénk benne.

Bevallom, hogy a Modern Art Orchestra  kedvenceim közé tartozik, a big band-­hangzás mindig lenyűgöz. A fesztivált záró koncerten felváltva hangoztak el jazz-muzsikusok és klasszikus (ahogy Horváth Balázs is idézte a közkeletű jelzőt: „szomorúzenészek") kompozíciói. Általában úgy tűnt, hogy a jazz zenészek igyekeztek (és sikerrel igyekeztek) túllépni saját muzsikájuk jellegzetes idiómáin; a „szomorúak" próbálták (nem mindig sikerrel) abig band fantasztikus hangzását, a jazz lüktetését, harmóniavilágának zamatos fordulatait a maguk stílusába integrálni, illetve az integráció szándéka nélkül egyszerűen csak megteremteni. Remek volt például Ávéd János (zeneszerző és szaxofonos) Fractalized című, irányított aleatorikus, térhasználatában is vonzó (lényegében egy harmóniát megzendítő) darabja, vagy a trombitás-zenekarvezető Fekete-Kovács Kornél - egy speciális improvizációs helyzetet rekonstruáló - Traffic Choral című kompozíciója. Saját invenciójú (első felében ereszkedő, négysoros „régi stílusúra", második felében négysoros, kupolás szerkezetű új stílusú melódiára emlékeztető) álnépdalt dolgozott fel a szaxofonos Bacsó Kristóf (Variations on a folk song), az improvizált szólót Cseke Gábor (zongora) játszotta, aki a téma imént jelzett határozott körvonalait már első megszólalásakor légiesítette. A téma második (komponált) megjelenését izgalmassá tették a rövidítések, összevonások. A darab minden egyes szakaszában érezhető volt egy adott zeneszerzői szándék érvényesítése, akár klasszikus variációs formaként is követhettük a művet. Szerkezeti elemeiben kötött, mégis elevenen lüktető, dramaturgiai felépítésében (eksztatikus fokozás) élményszerű darabot ismerhettünk meg, melyet a szó minden értelmében kompozíciónak kell neveznünk.

Horváth Balázs egy teljes big band--koncert dramaturgiáját (rituáléját) - a hangolástól a felkonferáláson át a szólókig és a zenekari tagok bemutatásáig - sűrítette Divergent című darabjába. Csavar a darabban, hogy az improvizációnak ható szakaszok (legjellemzőbben a köz­játékszerű, szárnykürt, zongora és gitár alkotta triókban) teljes pontossággal vannak rögzítve, míg a komponáltnak hitt részletekben jóval több tér jut az előadói szabadságnak. Gryllus Samu Blues for Charles című munkájában egy szabálytalan szerkezetű (tizenegy ütemes, 5/4-es) blues-sort használ, a zenei alap felett pedig (felvételről) Charles Mingus „What is a Jazz Composer" című szövegének részletei hangzanak el. Szabálytalan metrum ide, kurtított sor oda, az alapot valamiféle tradicionális jazz-anyagnak halljuk, főleg, hogy a szöveg figyelmünk jelentős kapacitását köti le.

Hogy Eötvös Péter Paris-Dakar című darabja nem hiányozhat egy kortárs műveket felvonultató MAO koncertről, az a szerkesztők számára is nyilvánvaló volt. Ám  hogy a harsonaszólót a BMC színpadán még soha nem játszó Gőz László, a ház megálmodója és üzemeltetője, a darab címzettje adja elő, az valódi meglepetés. A kompozíció átalakított hangszerelésben hangzott el, melyet Fekete-Kovács Kornél készített el. A Paris-Dakar hallatlan energiája ezúttal is hallatlan energiával, azaz lehengerlően jutott érvényre.

Matthias Kranebitter 2004-es Ragzigzag (Cikk-cakk rag) című darabja zárta a hangversenyt, mely a szerző elmondása szerint nem is akart más lenni, mint ragtime. Egy-egy szürreális pillanattal azonban mégiscsak több (vagy kevesebb) volt, mint egy ragtime. Zeneakadémia, FUGA, BMC, Szimpla Kert - január 10-14. }

Helyreigazítás

A Fészek Művészklub kortárs zenei hangversenysorozatáról írt recenzióban tévedésből nem Molnár Ágnest, hanem Kun Ágnest neveztem meg a Csemiczky-mű (Cinque pezzi sacri) ősbemutatójának szólistájaként. Az érintett művésznőktől és az olvasóktól elnézést kérek. /Molnár Szabolcs

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.