"Barátságos zenét írok"

Beszélgetés Petrovics Emillel (Elsõ rész)

Szerző: Batta András
Lapszám: 2000 február

Szülõföld, haza, verbális és zenei anyanyelv
(Budapest, 1999 július)
- Lexikonadat: Petrovics Emil, zeneszerzõ, született 1930. február 9-én. Születési helye: Nagybecskerek, szerbül Zrenjanin, Jugoszlávia. Ha képzeletben Újvidék, Belgrád és a román határ között háromszöget húzunk, Nagybecskerek szinte pontosan a háromszög felsõ, vízszintes oldalának közepén fekszik. S további geometriai játék: ha a háromszöget erre az oldalára tükrözzük, csúcsa a magyar határt érinti. Egykor része volt a nagy Magyarországnak, a Monarchiának. A mai térképen Jugoszláviában kell keresnünk. Milyen mértékben határozta meg Petrovics Emil identitását ez a város, népek és kultúrák egymást gazdagító hatósugarában?
- Bármennyire is magyarnak érzem magam, s életem túlnyomó részét Magyarországon töltöttem, a származást tekintve magyar vér nemigen van bennem. Anyai nagyapám osztrák volt, s pályázat útján nyerte el a századforduló táján a becskereki nagytemplom egyházkarnagyi állását. Nagyanyám tót leány volt, a mai Szlovákia területérõl származott. A családban - akkor magyar terület lévén - mégis magyarul beszéltek. Érdekes módon a nagyszüleim Vácott ismerkedtek meg, onnan kerültek Becskerekre, a szülõvárosomba. Édesapám szerb ember volt, a tisztán szerb nemzetiségû Montenegróból származott. A század elején, mint annyiszor, áramlott fel a Balkán déli részérõl a sok szerb, görög, albán, makedón Magyarország, illetve a Monarchia irányába, mert ott a hegyek között mind a mai napig nehéz megélni. Apai nagyszüleim Versecre, a Bánátba jöttek föl a század elején. Apám pravoszláv kispapként kezdte pályafutását, de kitették a szemináriumból, mert Spinozát olvasott, és ott a vallástól idegen olvasmányokat nagyon szigorúan vették. Aztán bölcsész lett, tanár, anyámat is tanította a gimnáziumban, késõbb kitûnõ újságíróként kereste kenyerét az akkori két jelentõs jugoszláv napilapnál (Politika, Vreme). Édesapám tudott magyarul, mert az annak idején természetes volt, hogy ahol több nemzetiség él együtt, tudják egymás nyelvét. Nem emlékszem rá, hogy egyszer is rám szólt volna, hogy ne beszéljek magyarul. Anyám beszélt szerbül is és magyarul is, így aztán egészen természetes módon kétnyelvûként nõttem fel, sõt édesanyám szüleinél a német nyelv is meglehetõsen használatos volt.

(Szigliget, 1999 október)
- Tanár úr! Mögöttünk magasodnak a szigligeti vár romjai, elõttünk a Balaton. Messzire lát el innen az ember térben és idõben egyaránt...
- Szigliget talán az elsõ otthonom, immáron huszonnyolc éve, sõt azelõtt is jártam már le az Alkotóházba dolgozni. Felnõttkori barátságaim itt épültek ki. A gyerekkoriakat elveszti az ember, s a felnõttek között keresi. Én megtaláltam, s megtaláltam itt magamat is. Miközben Budapesten változtak a lakásaim, ez állandó maradt. Az én hazám Európának ez a vidéke. Itt egy magyar várban állunk, ahol voltak törökök is, majd az osztrákok felrobbantották. Én mindezt magaménak tudom érezni. Ez is a hazám, de a Balkán is a hazám, és Budapest is a hazám. Én a hazát arra a közösségre, azokra az épületekre, tájakra, vidékekre redukálom, amelyekben eddig is éltem, és amelyekhez hûséges akarok lenni. Akár ehhez a várhoz, akár a Duna-parthoz. Tavaly itt, a Balaton partján komponáltam kantátámat éppen a Dunáról (József Attila versére). De Szigliget a mag, a centrum, amelyrõl dél, nyugat, észak és kelet felé egyaránt van kilátás. Azért is szeretek itt lenni, mert innen mindenfelé nézhetek.

(Budapest, 1999 július)
- Milyen szellemiség jellemezte a családot?
- Apám - Spinozát olvasván ugyebár - nyilván liberális gondolkodású ember volt, legalábbis úgy tûnt késõbb, amikor már felnõtt fejjel nyomozni kezdtem utána, hogy milyen ember is volt és mit tudott. Tõle kaptam a mûveltségre való ösztönzést, és - bármennyire gyerek voltam is - az irodalom, a nyelvek iránti érdeklõdést. Másrészt a szembehelyezkedést a katolikus, kispolgári világgal, ami késõbb is megmaradt bennem. Édesapám úgynevezett reverzálist adott. Ez azt jelentette, hogy - bár az akkori törvény szerint a fiúnak az apja vallását kellett fölvennie - hozzájárult ahhoz, hogy engem katolikusnak kereszteljenek, ami viszont az õ szüleinek nagy keserûséget jelentett. Nagyanyám, akit Szultána Bugarcsicsnak hívtak, elvitt a görög-keleti templomba, és azonnal észrevette, hogy én nem tudok ott viselkedni... Az egyébként titokzatosan vonzó világ volt számomra, és az is maradt; még másfél-két évtizeddel ezelõtt is el akartam menni Athosra, a görög félszigetre a szerzetesekhez, hogy néhány hónapot eltöltsek a pravoszláv egyházi zenében. Bizáncot szerettem volna kutatni, de nem voltam annyi filológiai szenvedéllyel megáldva. Ettõl függetlenül szeretek elmenni görögkeleti istentiszteletre, mindenekelõtt a szertartás atmoszférája miatt. Egyébként nem vagyok templomba járó ember. Tehát két, szélsõségesen eltérõ világból nyertem az impulzusokat. Apám intellektualizmusából, mûvészetszeretetébõl, világképébõl merítettem a sajátomat, miközben a katolicizmus, a német-magyar világ motiválta a gyermekkoromat.
- Hogyan került Tanár úr Magyarországra?
- A világháború Jugoszlávia számára elsõ évében, 1941-ben édesanyám elvált. Azért kellett Magyarországra jönnie, hogy elválhasson, mert ez Jugoszláviában nem volt egyszerû. Attól kezdve apámtól elszakadva éltem, ami csak erõsítette a hozzá való vonzalmamat, mert mindent idealizáltam, ami vele kapcsolatos, s ebbõl az álomvilágból építettem a magam titkos szláv, délszláv, pravoszláv világát. Ezt a világot aztán tizenöt éven át, 1956-ig megõriztem. Közben leérettségiztem, elvégeztem a Zeneakadémiát. 1956-ban kértem egy útlevelet, és három hónapra elmentem egyedül barangolni Jugoszláviába, hogy eldöntsem: ki vagyok én? Magyar vagy szerb? Megtaláltam apámat is még, ami életem döntõ eseménye volt. Ekkor szembesültem azzal, hogy nem egészen olyan, amilyennek gondoltam, mégis legalább annyira olyan, mint amilyennek gondoltam.
- Ez ennyire fontos volt?
- Igen, ennyire. A lent eltöltött három hónap ébresztett rá arra, hogy magyar vagyok. Rájöttem, hogy Njego¹ költészetét nem értem úgy, mint Petõfi Sándorét, aki kortársa volt, hogy József Attila számomra a legfontosabb, hogy a szerb nyelv - melyet a mai napig folyékonyan beszélek - nem vált annyira sajátommá, lényegemmé, mint a magyar, nem beszélve Bartókról és Kodályról. S aztán jött egy sorsdöntõ esemény. 1956. október 21-én tértem vissza Jugoszláviából, és október 23-án jöttem rá véglegesen, hogy magyar vagyok, Magyarország a hazám és Jugoszlávia a szülõföldem.
- Lehet, hogy ezt nevezik majd otthontudatnak az új Európában? Mindenesetre a Kárpát-medence népei ebbõl a szempontból is sok tanulsággal szolgálhatnak. S most fordítsuk mindezt zenére! Petrovics Emilnek zenei téren is több anyanyelve van, s nemcsak deklarált módon, a különbözõ ifjúkori népdalfeldolgozások miatt. Szinte egzotikusan ható balkáni zene fér meg az életmûben magyar prozódiával és dallamduktussal, sõt - horribile dictu! - a budapesti "folklór", a kávéház, a jazz, az operett is beszûrõdik, persze bizonyos mûfaji határok tiszteletben tartásával.
- Diplomamunkámhoz (Elsõ kantáta) Eminescu-verseket választottam, 1955-ben a VIT-en szerb népdalokkal nyertem elsõ díjat. Szándékosan nem magyar anyaggal kezdtem a pályámat, mert azt a rögeszmémet akartam hangsúlyozni, hogy szeretném, ha ezen a vidéken a népek békességben élnének egymással. Nekem éppannyira fáj a bosnyák bánat, mint a szerb, a horvát vagy a román, a magyarról már nem is beszélve. Gondoltam, a népek testvérré válásának eszméjéhez, mely már Bartókot is hatalmába kerítette, szerény hozzájárulásként komponálok szerb népdalfeldolgozásokat és egy olyan kantátát, melyet románul is el lehet énekelni (bár harminc évet kellett várni, míg Romániában románul elénekelték).
A balkáni zenéhez való vonzódásnak persze tisztán zenei okai is vannak. A Balkán - melyet különösen Magyarországon divatos lenézni - Európának leggazdagabb szellemi kohója. Minden van ott: görög, szerb, horvát, dalmát, román. Emlékszem, az ötvenes évek elején járt Budapesten egy román népi együttes, amelynek pánsípos zenéje borzongató gyönyörûséget szerzett. Magam is szeretek aszimmetrikus formákban írni. Koszovóban jöttem rá, hogy a 7/8-os metrum nem valami kifundált dolog, hanem tánclépésekbõl adódik, benne van a mozgásban, mert az elsõ vagy az utolsó lépés megnyúlik (3+2+2 vagy 2+2+3). A bolgároknál, akik ezt ugyancsak nagyon jól tudják, szintén a tánc sugallja ezt az aszimmetriát. Pri¹tinában, amikor a táncosok körbe mennek egymásba kapaszkodva, és elkezdenek kólózni, olyan természetességgel járnak 5/8-ra, 7/8-ra, 9/8-ra, mint ahogy a negyvenes években tangóztak a tánciskolákban. Ez a mozgásvilág a Balkánon talán mezopotámiai örökség lehet, nem tudom, de nem is nagyon érdekel. Azért írok ilyen ritmusokat én is, mert szeretem, ez hoz tûzbe. Amikor elõször hallottam gyerekkoromban Ravel Daphnisának 5/4-es fináléját, hirtelen nem tudtam, mitõl hat rám olyan revelációként. Aztán elkezdtem számolni. Lehet, hogy Ravel ravaszul kifundálta az egészet, de az is lehet, hogy anyai ágon baszk származása révén a vér hajszálerein átfolyt hozzá.
A magyar népdalok megtanulását nem a Zeneakadémiának köszönhetem, ott csak idegenné tették tõlem. Viszont sokat köszönhetek annak, hogy cserkészként, a gimnáziumban tanultam népdalokat, szájhagyomány útján, ami a dolog természetes rendje. Megértettem Kodály népdalkezelésének módját is, amin lehet vitatkozni, mindenesetre az én számomra gyönyörû, és ezzel az ügy elméleti vonatkozásait félre tudom tenni. A Székely fonón elsírom magam. "Szegény vagyok, szegénynek születtem" - már nem is tudom megmondani, hogy népdal?e? Ahogy Kodály felemelte és átadta, az úgy tökéletes.

Tanulóévek, pályakezdés
(Budapest, 1999 július)
- Mikor és hogyan mutatkozott meg zenei tehetsége?
- A családi legenda szerint a harmincas évek elején, amikor már volt rádió, egyszer muzsikus nagyapámmal hallgattuk, és én kisgyerekként felismertem, hogy a zenekarban éppen a xilofon játszik. Nagyapám azt mondta: ebbõl a gyerekbõl zenész lesz. Anyai ágon az egész család tanult valami zenét, többen muzsikusok lettek. Anyám is jól zongorázott, elkezdett tanítani, de nem sokat foglalkozott velem. Aztán, amikor Budapestre kerültem, beíratott a budai Zeneakadémiára, ott tanultam zongorázni tovább. Könnyûzenét is játszottam, késõbb a háború után tánciskolában, sõt lokálban is zongoráztam. Jól lehetett vele keresni. Aztán változott a kurzus: néptánccsoportokat, kórusokat kísértem. Egy bábszínházban, amely a gyerekek fogmosását reklámozta, még tangóharmonikáztam is.
Nem akartam zenész lenni, a politikai rezsim kényszerített rá. Amikor kirúgtak az Eötvös Collegiumból, és nem vettek fel az egyetemre (hogy jugoszlávok voltunk, ez nagyon sok bajt okozott nekünk akkoriban), elmentem egy szénbányászati vállalathoz, amelynek nagyon jó kultúrcsoportja volt. Ott kísértem, írtam mindenfélét. Kínomban felvételiztem a konzervatóriumba, amely akkor a Semmelweis utcában mûködött. Sugár Rezsõ vett fel zeneszerzésre. Ahogyan 1956. októberében rájöttem, hogy magyar vagyok, úgy jöttem rá 1949-ben, hogy zenész vagyok. Addig francia-magyar szakos tanár akartam lenni, meg újságíró. Egyszer hazakísértem Sugár tanár urat, és megkérdeztem tõle: menjek-e én zenei pályára. Rám nézett és azt válaszolta: azt hiszem, igen. Ez volt az a biztatás, amit egy életre kaptam tõle. Nem mondta azt, hogy "csak elõre!", de amit mondott, az nekem elég volt. Harmincéves volt akkor, fekete kalapban járt, és igen szorongatott helyzetben élt.
- Zeneszerzõként Sugár Rezsõ akkoriban élte fénykorát. Milyen érzés volt a monumentális Hõsi ének szerzõjétõl tanulni?
- Borzasztóan büszkék voltunk. Akkoriban még jártunk a tanáraink koncertjeire. Ma megkérdezem a növendékeimtõl: meghallgattátok tegnap? Nem. S kérdik: mi volt? Eszük ágában sincs. Mi meg ott tomboltunk a második emeleten a Zeneakadémián, eksztázisban üvöltöztünk.
- Tanár úr zeneakadémiai tanulóévei egybeestek a magyar zeneszerzés meglehetõsen érzékeny éveivel. Az ötvenes évek elején fölmerült-e - legalább a zeneszerzés órákon - a modernség kérdése?
- Én ott - ez ma szinte mulatságosnak hat - egyszerre jártam Szabó Ferenchez és Viski Jánoshoz. Akkoriban ilyen témáról nem lehetett beszélni. Félelem és reménytelenség uralkodott, hogy ennek soha nem lesz vége, mert nem lehet vége. Emlékszem, az egyik vizsgára elvittem egy hegedû-zongoraszonátát, ami egy kicsit bartókos volt. Viski haldoklott a félelemtõl, hogy mit szól hozzá a bizottság. Ekkor határoztam el, hogy átkérem magam Farkas Ferenc tanár úrhoz. Ez akkoriban nem volt divat a Zene-akadémián, Kozma Erzsi, a fõtitkár be is hívott magához és ordított velem. Azt hittem, ki fognak rúgni. Nem rúgtak ki, hanem Farkashoz kerültem, akinél csodálatos négy-öt évet töltöttem el, ami egész pályámat meghatározta. Ugyanabban az évben, 1905-ben született, mint az apám, s lényegében apám helyett apám lett. Én vállaltam õt, nem õ vállalt engem.
- Farkas Ferenc legendás tanár volt, ebben a háború utáni "fiatal" zeneszerzõ-nemzedék legkülönbözõbb karakterû élvonalbeli képviselõi mind egyetértettek, Durkótól Kurtágig...
- Farkas tanár úr titka sok mindenbõl tevõdött össze. Elegáns volt, fantasztikusan tudott viselkedni, nagyszerûen és szellemesen társalgott, remekül fogalmazott. Ritkán ragadtatta el magát. Mindig a zenébõl indult ki, s a mûrõl, a zeneszerzõi attitûdrõl, a hangok sajátos rendjérõl beszélt Bachnál, Mozartnál vagy Beethovennél éppúgy, mint Kálmán Imrénél. Tökéletesen elfogulatlan volt minden szempontból. Egy sanzonhoz ugyanolyan elemzõ készséggel, komolysággal szólt hozzá, mint egy kettõsfúgához. Nem tett különbséget; a zene egy és oszthatatlan volt számára. Ezt próbáltam aztán én is utánozni. Amennyire ihletetten elemzett, annyira értelmesen zongorázott, tehát úgy frazeált, azokat az jelenségeket emelte ki, amelyeket már elõzõleg, elemzésekor megmutatott. Amit ugyancsak nagyon megjegyeztem, és tovább gondoltam, az az, hogy a zeneszerzésnek van interpretációs vonatkozása is. A szerzõnek úgy kell megírnia darabját, mintha interpretálná. Tehát meg kell komponálni a darab életét. Ezt mindig megmutatta Farkas tanár úr a zongorán. Hogy miként él az a szerzõi képzelõerõ, amely mûködteti a darabot.
- Ez maradt tanítási ideálja Petrovics Emilnek, aki 1968-tól tanít a zeneszerzés tanszakon, s késõbb, Farkas Ferenc utódaként a tanszakot vezette?
- Igen - akkor is, ha mást csinálok, ha sokkal agresszívabb, gorombább, keményebb, olykor kedvesebb vagyok. Szélsõségesebben tanítok, ez az én természetem. Nem a viselkedését, hanem a zenéhez való viszonyát akartam átvenni.

(Az interjú második részét következõ számunkban közöljük.)

193319331962 / MTI Foto, Zinner Erzsébet felvétele1962 / MTI Foto, Zinner Erzsébet felvételeKocsár Miklós és Maros Rudolf társaságábanKocsár Miklós és Maros Rudolf társaságábanTanítványok körében: balról Csemiczky Miklós, Reményi Attila,<br>Fekete Gyula, Nagy Árpád és Gupcsó Gyöngyvér Adolf ClemensTanítványok körében: balról Csemiczky Miklós, Reményi Attila,
Fekete Gyula, Nagy Árpád és Gupcsó Gyöngyvér Adolf ClemensLányával, Eszterrel Mezey Béla felvételeLányával, Eszterrel Mezey Béla felvétele

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.