Szól a rádió

Az ArTRIUM kortárs zenei hangversenysorozat öt koncertje

Szerző: Molnár Szabolcs
Lapszám: 2015 július

A pozsonyi VENI Ensemble és a budapesti THReNSeMBle két, hasonló elvek szerint működő kortárs zenei műhely. Együttműködésük a közelmúltban kezdődött, s aligha lehet kétségünk a kooperáció hasznosságát illetően. A munkamódszerek összehangolása, a közös zenélés, a repertoárfrissítés serkenti az innovatív kedvet. S nem mellesleg mi sem járunk rosszul azzal, ha átmenetileg felfüggeszthetjük azelőadókhoz és a szerzőkhöz fűződő pozitív és negatív előítéleteinket. Nem tudom, ki hogy van ezzel, bennem az idegenség mindig bizalmat kelt. Idén a két együttes közös koncertjével vette kezdetét aMagyar Rádió kortárs zenei hangversenysorozata, az ArTRIUM, melyről az alábbiakban az élő adás rádiófelvétele alapján számolok be.

A nyitószám a pozsonyi csapat művészeti vezetője, Daniel Matej nagyobb apparátust foglalkoztató darabja volt. Matej egy gyakran idézett és hivatkozott Machaut-motettát (Ma fin est mon commencement) dolgozott fel. A 14. századi mester kompozíciós technikájának különböző szempontú elemzéseit tette hallhatóvá, egy-egy zenei komponenst (ritmikát, jellegzetes harmóniai együttállásokat) különített el, amiből aztán különböző etűdsorokat alakított ki, a kompozíció - legalábbis kezdetben - e sorok összefűzéséből állt. A darab utolsó fázisában aztán, amikor a motetta hangmagasságai a Machaut által rögzített módon hangoztak el, a Matej-kompozíció (Machaut Re-mixed) dramatikus jelleget öltött. A motetta hangjai fokozatosan elporladtak; a hallgatóban olyan benyomás alakult ki, mintha egy hangfelvételek lejátszására rendszeresített készülék a fülünk hallatára veszítené el a kódolt információk átfordításának képességét. A Machaut Re-mixed a visszafordíthatatlan adatvesztés hangzó lenyomatává változott.

A folytatásban Sándor László Lebegés című darabjának szextettre fogalmazott első változata (2006) hangzott el. Izgalmas lett volna, ha ez a magyar népzenei elemekre is utaló mű „vegyes" elő­adásban szólal meg. A kompozíció természeti jelenségként (aláhulló falevél, víz színén úszó tárgy), spirituális, vallásos tapasztalatként (levitáció, révület), és puszta akusztikai fenoménként is érzékivé tette a lebegést. ATHReNSeMBle muzsikusai e feltételezhető zeneszerzői szándékot magas színvonalú játékukkal szolgálták.

Ivo Nilsson mélyhegedűre és fagottra írt kettősverseny-szerű darabja (Doppler Wobbler) egy csillagászati megfigyelési módszer zenei transzpozíciója. Ennek lényege, hogy egy csillag körül keringő bolygó - tömegétől függően - hat a központi égitest mozgására, úgynevezett doppler-inga jelenséget generálva. Az ingamozgásból lehet következtetni a bolygó pályájára és nagyságára. Nilsson darabjában aszólóhangszerek egy bolygó-párt jelenítenek meg, a centrális égitest pedig a szólistákat kísérő ensemble. A tételcímnek is - Örvény, Csillagpályák, Szikrák, Visszaszámlálás - az asztrofizika inspirációjáról árulkodnak. A szólók és a kísérő együttes viszonyának fenti jellemzésével, hogy ti. a „kíséret" egyfajta rezonátor, más-más formában találkozhattunk már korábban is. Bársony Péter (brácsa) és Lakatos György (fagott) szólói valóban örvénybe rántották a zenei anyagot; a második szakaszban geometriai-tanulmányainkból ismerős segédvonalakat húztak az együttes köré; a Szikrák akusztikus kisülések voltak; a Visszaszámlálás tételhez pedig ki ne asszociálná kedvenc űr-mozijának megfelelő képsorait. Összességében: a hivatkozott természettudományos modell, minden elvontsága ellenére, ezúttal sem volt alkalmas arra, hogy kimozdítsa a hallgatót a naiv befogadás pozíciójából.

A hangzás érzékisége és a szerkezet racionalitása ragadhatta meg Balogh Máté Gergely-t, amikor Le testament de Josquin des Prez című darabjában a reneszánsz mester Pater noster motettáját vonósnégyesre, klarinétra, fuvolára és zongorára „kalibrálta". A darab első, vonósnégyes-szakaszában Balogh a motetta hangjait követi, a zene mennyei melankóliával szólal meg. A folytatásban marad a puszta me­lan­kólia, azongora megjelenésével pedig már „csak" az égi jut szóhoz. Távolról, hidegen. Ami egykoron oly magától értődően forrt egybe, az a hangszerelés, az átdolgozás, a reflexió által kettéhasad. Matej Machaut-parafrázisa konceptuális eszesség volt, Balogh Máté Gergely műve tiszta költőiség.

 

Balogh Máté Gergely - Felvégi Andrea felvétele

Jövőre lesz nyolcvan éves a pozsonyi születésű, pályája tekintélyes részében Németországban működő Ladislav Kupkovič. 1962-ben írt darabja (Osemhran samoty, nudy a strachu - A magányosság, azunalom és a félelem nyolcszöge) abszolút korszerű, az akkor huszonhat éves szerző barátságosan rövid, két és fél perces kompozíciója Ligeti és Lutosławski hatásáról nem biztos, de közelségéről annál határozottabban tudósít, és felkeltette érdeklődésemet a szerző egyéb művei iránt. E darab magyarországi elhangzása például biztos nem valósult volna meg a szlovák együttessel való közös munka nélkül. Miként Martin Burlas 2011-es C durable (Tartós C) című, intenzív hangulatú - végkicsengésében talán némileg érzelgős - darabja sem.

A portugál származású Pedro Rebelo (Trió) és a brit Christopher Fox (Schwarz-weiss) akcióközpontú és/vagy improvizációra is igényt tartó muzsikája abba a kortársi vonulatba illeszkedett, melyet idehaza azÁtlátszó Hang Fesztiválokon a THReNSeMBle képvisel. A kompozíciókat a budapesti és a pozsonyi együttes a kollaboráció etűdjeiként szólaltatták meg. A magyar és szlovák zenészeket - miként amegelőző darabokban is - Horváth Balázs vezényelte.

Arcus Temporum az ArTRIUM-ban. Rozmán Lajos a pannonhalmi fesztiválon bemutatott zeneszerzők közül négy alkotó műveiből állította össze a Qaartsiluni Ensemble műsorát. A Rádió hangversenysorozatának második estjén Giya Kancheli, Salvatore Sciarrino, Kaija Saariaho és Helmuth Oehring kompozíciói szólaltak meg. A válogatót dicséri, hogy több olyan mű is elhangzott, mely egykoron Pannonhalmán nem. A szerzők földrajzi, stiláris és esztétikai értelemben (is) négy égtájat képviselnek, a Qaartsiluni Ensemble muzsikusai pedig tökéletesen kiismerték magukat a különböző vidékeken és maximális ráhangoltsággal adták elő a műveket.

A grúz Giya Kancheli Fúvósötöse egészen friss mű, az idős mester 2013-ban írta. A magyarországi bemutatóként előadott darab afféle műfaji kirándulás Kancheli pályáján: a nagyobb hangtömeghez, s azon belül is a kiegyenlített vonóshangzáshoz vonzódó szerző korábban nem írt erre a klasszikus fúvós kamaraformációra. Talán a felfedezés izgalmával függ össze - miért is tagadnánk meg az alkotói izgalom lehetőségét a darab komponálásakor 78 éves mesterről? -, hogy a Fúvósötös telis-tele van játékos, ötletszerűen bohó, gunyoros és ironikus elemmel. Az irónia többnyire azokat a romantizáltan barokkos elemeket helyezi fénytörésbe, melyeket Kancheli életművének tekintélyes részében egyébként igen szívesen használ - a lehető legkomolyabban.

A számomra legkedvesebb pannonhalmi zeneszerzőtől, az olasz Salvatore Sciarrinótól két darab is elhangzott, mindkettő magyarországi bemutatóként. Mint oly sok Sciarrino-darab, az Ai limiti della notte(Az éj határáig, 1979) - ez a mikro-rezdülésekre érzékeny notturno - hétköznapi élményanyagból táplálkozik, mely a rádió hangszóróin keresztül is mágikus, varázslatos darab benyomását keltette, a mindig kiváló Milan Pala előadásában pedig különösen.

A fuvolára, altfuvolára, két klarinétra és zongorára írt Raffigurar Narciso al fonte (A forrásban tükröződő Nárcisz, 1984) a szerző legjobb műveinek sorába tartozik. Két zenei anyag ütközését figyelhetjük meg benne. A négy fúvós (afféle szuperhangszerként) egyetlen egységbe ötvözve szólaltat meg egy végtelenre nyitott hangzásfelületet, amit a zongora szembeötlően más természetű gesztusvilága ellenpontoz, illetve tagol. Ugyanakkor érezhető, hogy ez a másféle anyag a négy fúvós hangszer által megszólaltatott hangsík egyik lehetséges deriváltja. A legsikerültebb Sciarrino-kompozíciókhoz hasonlóan ez a darab is kialakítja önmaga számára a megfelelő befogadói attitűdöt és idővel önfeledten süllyedünk el a zeneszerző teremtette hangzó valóságban. A hallgató az utolsó hang felhangzását ezúttal sem befejezésként, hanem a mű (és a műélvezet) felfüggesztéseként éli át, s természetes, hogy mindez inkább csalódást és haragot kelt. Nem segít-e „trauma" feldolgozásában az a körülmény sem, hogy a darab végén arra eszmélnünk rá, hogy tulajdonképpen Nárcisszá váltunk és az otthonosságérzés elvesztését sajnáljuk.

A német Helmuth Oehring is két darabbal szerepelt ebben a válogatásban. Intenzív hatásokra törekvő, taktilis, erős test- és fájdalomélményeket előhívó kompozíciók voltak, melyek hűen jellemezték Oehring zenei világát. József Attila-verssorok jutottak az eszembe: „Tejfoggal kőbe mért haraptál?", illetve „Magadat mindig kitakartad, / sebedet mindig elvakartad" (Karóval jöttél...). Az ilyen zenét nemigen lehet szépelegve és előadóművészi kérdések felett merengve játszani, mert azonnal hiteltelenné válik. A basszetkürtön, gordonkán és ütőhangszeren megszólaltatott Cayabyab (1993) nem volt hiteltelen, fegyelmezett indulatot sugárzott. A másik, ugyancsak trióra (fuvola, cselló, preparált zongora) írt tétel (Leuchter - Kurz im Müll gestochert, 1994) még nagyobb intenzitásra törő darabnak tűnt, de a szerző mintha kevesebb fegyelemmel vetette volna papírra.

 Helmut Oehring -Astrid Ackermann felvétele

Remek ráadásszám lehetne a Pannon­halmán is szép sikert arató hegedű-zongora-duó, Kaija Saariaho 2009-es, Calices (Kelyhek) című darabja. Miként néhány éve, most is Borbély László és Milan Pala adta elő ezt a hatásos, de azt hiszem nem igazán jelentékeny kompozíciót. Magyar Rádió Márványterme, május 6. és május 13.

A sorozat harmadik estjét a Rádió 6-os stúdiójában rendezték. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát Kovács János vezényelte. A műsoron négy ősbemutató szerepelt. Elsőként Bella Máté Sounds of Generation Y című, a már okostelefonnal a kézben született és facebook-profillal rendelkező generáció képviselőit (vagy ők már a Z generáció?) megszólító darabja hangzott el. A kettős zenekarra komponált, indulatvezérelt befogadót feltételező tétel elemi impulzusokat közvetít. Sajnos a széles panorámájú sztereóhangzás a rádió hangszóróin keresztül érzékelhetetlen maradt. Kedves Y generáció: a kompozíció első szakaszának szembeállított rézfúvóstömbjeinek térélményéért (dolby surround mozihang) hangversenyterembe kell menni! A vonóskar belépésével egyértelműsített második formarész könnyen appercipiálható, popdalosan szinkópáló dallamkezdeményt exponál. E dallam - vagy fogalmazzunk inkább így: egy moll skálaszakasz és néhány transzpozíciója - azonos a teljes kompozíció hangkészletével. A darab ennyiben valóban kísérlet (a rádióközvetítés interjújában a szerző fogalmazott így) a minimalizmus eszközeinek újraértelmezésére. Azonban a legtöbb affektus-szürke vagy érzelmileg monokróm minimalista/repetitív kompozícióval szemben Bella egy effektusokban bővelkedő, hatásos és színekben gazdag hangszerelésű, a kontraszt-dramaturgiát érvényesítő és az időtartamokkal takarékosan bánó kompozíciót írt. Ki kell emelni a két zenekar közé helyezett zongora szólistáját, Kollár Zsuzsannát. Gyanítható, hogy a címben vizionált hallgató leginkább azokra a pulzáló, ritmikus figurákra fog emlékezni, melyek a zongora szólamát jellemezték, illetve arra a dekoratív hangzásra, melyet a zongora a marimbával és a vibrafonnal karöltve hozott létre.

Madarász Iván Gitárversenyt írt. A magyar szerzők mind ez idáig ódzkodtak e hangszer concerto-repertoárjának bővítésétől. A hangszer idiomatikus írásmódjának nem-ismerete, illetve a gitár szimfonikus együttesbe való integrálhatósága lehet ezen ódzkodás két legfontosabb oka. Madarász Iván a hangszerjáték idiómái tekintetében saját gitár-kamarazenéjének tapasztalatára, valamint a mű bemutatására vállalkozó Eötvös József tanácsaira támaszkodhatott. Ami pedig a hangzásarányokat illeti. Madarász egy sokszakaszos, fantáziaszerű linearitással kibontakozó formát alakított ki, melyben szigetszerű, kamarazenei szakaszokat helyezett el. A darab legizgalmasabb mozzanatai - legalábbis első hallásra - ezekhez a kamarazenei tételrészekhez kötődtek. Érdekes hangszínhatást keltett az első hegedű (sordino) és a gitár vezérdallamának unisonója, illetve a vonóskar (szintén sordino) gitárfogást (barré) imitáló, csúszkáló akkordvezetése. Különösen szép pillanat a gitár, szólófuvola, marimba hármasa, illetve általában azok a hangszerelési helyek, ahol a gitárhoz fuvolán, oboán és klarinéton megszólaló akkordok társulnak. Feltehetőleg a szabad forma lekerekítésének szándékával került a darab végére egy zártabban strukturált tételrész. A vonósnégyesre redukált vonóskar egy tízütemes passacaglia-dallamot játszik, mely összesen négyszer hangzik el. E (hangzásában egyre intenzívebbé váló) dallam felett bontakoznak ki aztán a gitár kadenciaszerű búcsúgesztusai. Eötvös József és a Rádiózenekar előadásában egy meggyőző, „üzembiztosan" működő, a szólista számára sokoldalú bemutatkozási lehetőséget biztosító concertóval ismerkedhettünk meg, mely jó eséllyel válhat a jövőben rendezett gitárversenyek egyik „kötelező" darabjává.

Láng István Close Connections (Szoros kapcsolatok) címmel komponált héttételes műve látszólag zenekari miniatűrök szabad láncolata. Ám - a cím mellett erre utalnak a tételfeliratok is - az egyes szakaszok között kifejezetten erős, zenei anyagában is konkretizált és jól felismerhető kapcsolatokra figyelhetünk fel. A mű alapélménye az első két tétel bipolaritásában, dichotómiájában ragadható meg: Con slancio -Con triste (Lendületesen - Szomorúan). A harmadik tétel a második variációja (Double di II), a negyedik pedig az elsőé (Double di I). Az ötödik tétel új anyagot exponál, s ezzel a darab kilép a dichotomikus alapszituációból, belép valamiféle elvont „harmadik". A hatodik tétel az ötödik variációja (Double di V), zárótételként, epilógus gyanánt pedig megszólal valami más. Helyesebben a „teljesen más". Ez azEpilogo ugyanis semmilyen kauzális kapcsolatban nincs az előzményekkel, s e tényre a korábban néma szerepre kárhoztatott hárfa különösen intenzíven hívja fel a figyelmet. Ezt az epilógust valamiért mégis nagyon szorosan az előzményekhez kapcsolódónak érezzük, valamiféle megmagyarázhatatlan szükségszerűségnek, mely minden két- és háromoldalú emberi alaphelyzet felett áll. Az utóbbi években hallott Láng-kompozíciókhoz képest szelídebb gesztusvilágú Close Connections mély, filozofikus darab, mely képes egy szellemvilágot feltételezni anélkül, hogy a szellemvilág tradicionális vagy „intézményesült" beszédmódjaira hivatkozna.

Shakespeare szellemét, illetve a szel-­lem­világgal szoros kapcsolatban álló Shakespeare-hősöket idézett meg Decsényi János. Árnyaltabban fogalmazva: Decsényi 4. szimfóniája Shakespeare ürügyén azemberi létezés eleve elrendelt tragikumáról beszél, érzésem szerint sok-sok pesszimizmussal. A négytételes darab körvonalaiban a klasszikus szimfóniamodellt követi. Első (instrumentális) tétele a Szonátafeliratot viseli. Az ötszakaszos, variációs második tétel vokális, a basszista (a koncerten Laborfalvi Soós Béla) Macbeth mono­lóg­ját énekli angolul - Macbeth, a szellemhangoktól vezérelve, Duncan király meggyilkolására készül. (II. felvonás, 1. jelenet; Szabó Lőrinc fordításában: „Tőr az, amit ott látok? Markolattal kínálja magát. Jöjj, hadd kapjalak el!"). A harmadik tétel scherzo-pár. Az első tisztán hangszeres, a második Mercutio híres Mab-monológját (Rómeó és Júlia) dolgozza fel. Ám hogy világos legyen, a mendelssohni tündérvilágra távolról hivatkozó instrumentális első scherzo után e másodikugyanazoktól a sötét színektől terhes, mint a Macbeth-variációk. A (tévedésből) gyakran kedélyesen játszott Mercutio e tételben ugyanúgy engedi szabadjára saját rossz szellemeit, mint Macbeth. S nem hiszem, hogy a negyedik tételben (Rondó) megidézett Prospero (Vihar) képes valamiféle megnyugtató alternatívával szolgálni. Decsényi itt a dráma két különböző pontjáról választott szöveget forrasztott egybe - IV. felvonás, 1. jelenet, Babits Mihály fordítása: „Aggódva nézed arcomat, fiam, minthogyha bajtól félnél: légy nyugodt. Már ünnepünknek vége. E színészek szellemek voltak... kis életünk álomba van kerítve". V. felvonás, 1. jelenet: „...még utoljára égi zenét igézek (égi zene, zengj!)... pálcám eltöröm, több ölre ásom alá, s a tenger mérőlánc által eddig el nem ért mélyébe hányom könyvemet". AProspero-tétel absztrakt zenei szinten az első tételhez, a szonátához kapcsolódik. E szonáta egyes szakaszait akár klasszikus szonátaszakaszokként is beazonosíthatnánk, s talán a tétel monotematikus szervezettségre is felhívhatnánk a figyelmet (én úgy hallom, hogy a tematikus anyag nem alkot főtéma-, melléktéma és zárótéma-területeket), s nagy valószínűséggel ugyanazt a formaszakaszt érezné kidolgozásnak majd' minden elemező. Magam a tétel szimbolikus jelentésű „kvázi hangnemi tervét" érzem döntőnek. Decsényi a nagy formaszakaszokat az E és a B centrumok köré szervezte, e stratégia elég világosan előlegezte, illetve képezte le a folytatásban exponált látszat-kettősséget: Macbeth és Mercutio ellentétes pozícióját. Csakhogy e formaszakaszokat az is jellemezte, hogy tematikusan nem különböztek egymástól, miként Mefisztó sem foglalt el Faustétól elkülönülő pozíciót Liszt szimfóniájában. A szimfónia (és Prospero) utolsó hangja egy csendes E hang, mely óhatatlanul visszavezeti ahallgatót a szimfónia kezdetéhez, ezzel együtt az E és a B polaritásának világába. Prospero semmit sem tud megoldani, hiába „idéz égi zenét". Magyar Rádió 6-os stúdió, május 20.

ArTRIUM utolsó két hangversenye egy-egy kiváló előadóművész programját kínálta. A negyedik koncerten Ittzés Gergely (fuvola) játszott (kamarapartnerei voltak: Rohmann Ditta csellón, Holló Aurélütőhangszereken és Monostori Gábor zongorán), az ötödiken Balog József adott zongoraestet.

Ittzés hangversenyének középpontjában az experimentum állt; a műsor a hangszerhez kapcsolódó játék- illetve kompozíciótechnikai kérdések egész sorát vetette fel, az Ittzéstől megszokott rendkívül magas intellektuális és előadóművészi színvonalon. A hangverseny rengeteg újdonsággal is szolgált. Elliott Carter időskori, fuvolára és csellóra írt prelűdjei (Enchanted preludes) az alkotói kíváncsiság, a szellem frissességét garantáló nonkonformizmus ragyogó példái voltak. Bakki József (1940-1981) ütőhangszereket társított a fuvolához, a Sospiri e gridi előadása meggyőzött arról, hogy Bakki felfedezésre érdemes komponista. George Crumb (Vox Balanea - fuvolára, zongorára, csellóra és elektronikára) intenzív hangulatú művét hallgatva ismét rá kellett döbbenni, hogy néhány igazán jelentős életmű mennyire hiányzik a magyar zenei élet palettájáról. A Németországban élő zongorista-zeneszerző Hamary András monumentális (bő húszperces) fuvola-zongora ciklusa (Motion Studies) ősbemutatóként hangzott el: jó lenne a szerzővel, illetve műveivel gyakrabban találkozni. Az idén harmincéves, amerikai zeneszerző Dan Tramte darabjával (i/o) alig egy éve találkoztam azInterSpheres Trio koncertjén (FUGA), az akkori előadás inkább érdekes, Ittzésék produkciója karcosabb, karakteresebb és energikusabb volt.

Kondor Ádám Carter, Crumb és Tramte műveire is reflektáló darabja (Impromptu - Bizarre Objects XIV) a koncerten fellépő művészek „kvartettjére" készült, az ütőhangszeres szólamban vibrafonnal ésmarimbával. Az Ittzés Gergely felkérésre komponált mű a külső körülményeit tekintve ízig-vérig szituatív alkotás (fontosnak gondolt paramétereit az alkalom határozta meg), ám e körülményről igen hamar megfeledkezünk: az elégikus alaphang és a megrázóan szép elhallgatás, mint végkicsengés rendkívül megindító.

Az előadóművész szempontjai dominálták Balog József koncertjét, s ha egy ilyen formátumú művész szempontjai dominálnak, nagy csalódás nem érheti a publikumot. Most sem érte. A program Balog által kialakított tételpárokkal indult. Előbb a spanyol Joaquín Rodrigo két, eredetileg össze nem tartozó művét adta elő (az 1951-es Sonata, como un tiento, majd az 1921-ben írt Preludio al Gallo Mañanerohangzott el); utána a török Ahmed Adnan Saygun etűdsorozatának (Etűdök aksak ritmusokra, op. 38) két tételét adta elő (No. 4 és No. 1). Előbbiben egy stílustravesztiát (Domenico Scarlatti) kapcsolt össze egy francia barokkra hivatkozó karakterdarabbal, utóbbiban pedig egy izgalmas rapszódiaformát hozott létre. Fölényes virtuozitással játszott és egészen kivételes stiláris biztonsággal. S valahogy ez astílusokban, tónusokban való otthonosság hatotta át a koncert hátralévő részét is, ami azért is csodálatos, mert Balog egy egészen sajátos időutazásra hívta hallgatóságát. Jeney Zoltán fiatalkori Öt zongoradarabjában (1968) egy nagy tehetségű alkotó markáns útkeresésére csodálkoztatott rá. Sári József két alkotói korszakát reprezentáló műveinek (Episodi, 1968 és Pillanatképek, 1981) hallgatásához Balog jól hasznosítható kulcsokat adott. Az anyagában komplikáltabban szervezett Episodihoz tradicionális affektusvilágot társított, a más esztétikai elveket reprezentáló Pillanatképek esetében pedig a jól megválasztott előadói alapmagatartás hozzájárult a hallgatói attitűd áthangolásához. Alexandre Tansman 1955-ben, Bartók emlékének dedikált 5. szo­ná­-
tájában a zenei anyagban való biztos tájékozódás teremtett ideális befogadói helyzetet. Niels Viggo Bentzon kissé hosszadalmas és fragmentált, kaleidoszkópszerű zongoraciklusban (Woodcuts, 1950) akarakterek magabiztos eltalálásával könnyítette meg a közönség dolgát. És végül: Pierre Boulez 2001-es Incises című zongoraművében egész egyszerűen lefegyverző volt. Május 27. és június 3. - A Magyar Rádió Márványterme. A sorozatot a Magyar Rádió rendezte. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.