Koltai Tamás halálára

Szerző: Kovács János
Lapszám: 2015 szeptember

 

Koltai  Tamás -  Griechisch Tamás felvétele

Személyesen nem ismerhettem Koltai Tamást, de folyamatosan olvastam írásait a Muzsika hasábjain meg az Élet és Irodalomban. Messziről és ismeretlenül nagyon nagy koponyának tartottam őt. A Muzsika szerkesztősége most arra kért, hogy egy operai ember szemével próbáljak megemlékezni arról, amit Koltai képviselt színházi életünkben. Hangsúlyozom: színházi életünkben, mert operakritikáiban i s elsősorban a színházat, a zenés színházat, a zenedrámát és annak megvalósítását vizsgálta. Koltai ugyanolyan szuverén egyéniség volt, mint operakritikus elődje a Muzsika hasábjain, Fodor Géza, akit személyesen is jól ismertem és nagyon szerettem. És bár eszembe sem jutna őket egymáshoz hasonlítgatni, úgy érzem, Koltai a maga módján mégiscsak azt az irányt vitte tovább, a maga értékei és ízlése szerint, amit Fodor Géza elkezdett.

A kritikában, mint például a színházi, illetve a zenés színházi rendezésben nem feltétlenül tartom fontosnak azt, hogy a rendező vagy a kritikus zenei végzettséggel rendelkezzen. Hogy valaki megítéljen egy zenekart, ahhoz nem kell tudnia hegedülni, ahhoz, hogy megítéljen egy zeneművet, nem kell tudnia zenét szerezni. Fontosnak tartom viszont azt az érzékenységet, azt a fajta finom vevőkészüléket, amivel Koltai Tamás is rendelkezett, és amivel pontosan tudott reagálni zenei teljesítményekre is. Hangozzék bár patetikusan, kritikái mindenekelőtt a zenedrámai igényességet és igénytelenséget célozták meg, számára mindig ez volt az elsődleges. Kritikáit nem a rendezői színház nevében írta. Az egyes zenés színházi művek „avítt",„muzeális", vagy másképpen fogalmazva a fantáziátlan, tehetségtelen megközelítése alighanem teljességgel kívül esett érdeklődésén. Nagyon leegyszerűsítve Koltai elsősorban az avantgárd rendezések híve volt. Számomra az, hogy egy előadás „muzeális" vagy „avantgárd", mondvacsinált címke. Világéletemben kapaszkodtam Ferencsik János gyönyörű szép mondásába. Amikor ugyanis megkérdezték tőle, nem akar-e ő is, mint Karajan, egyszer majd rendezni, azt válaszolta: „Én a rendezéshez egyáltalán nem értek, de rá tudok csodálkozni, ha jó." Valami vagy tehetséges, vagy tehetségtelen. Valószínűleg ez volt a kulcsa Koltai Tamás kritikáinak is.

Még egy nagyon fontos dolog: a Zeneakadémián tanárom volt Pernye András. Vele kapcsolatban fogalmazódott meg bennem az, ami érvényes Koltai Tamásra is: elfogultsága. Egy kritikusnak elfogultnak kell lennie. Nem létezik objektív kritika. A kritikus nem lehet személytelen. Az elfogultságot a jó nyomon járó kritikusnak meg kell bocsátani, sőt. Magam mindig örömmel szoktam elfogult kritikákat olvasni, még akkor is, ha esetleg itt-ott túlzásba esik, vagy téved. De Koltai Tamás több volt kritikusnál: gondolkodó, dramaturg és író. Az ő elfogultságát is nagyon szerettem. Olykor nagyon harciasan, kompromisszumot nem ismerve lépett föl olyasvalaminek a nevében, amit én is jónak és fontosnak tartok. A jó értelemben vett fesztiválprodukciókat preferálta, tehát azokat, amelyek nem egy intézményen belül, a nagyüzemi gyártás folyamatába kényszerítve jönnek létre. Az Operaház mint intézmény mond ellent annak, amit egy Koltai-típusú gondolkodó elképzel. Lesújtó véleménye hasonlítható Pierre Boulez annak idején nagy port fölvert mondásához: „Föl kell robbantani az operaházakat".

A sugallatos koponyáknak, mint amilyen Koltai is volt, az egy-egy produkcióhoz kapcsolódó írásai olyan gondolatgazdagok, hogy gyakran nem is maga az előadás érdekes, hanem az, amilyen gondolatokat akritikus ébreszt az olvasóban. A l'art pour l'art zenélést mindig is lehetetlennek tartottam. Számomra, gyakorlatias muzsikus számára sokat jelent más produkciókkal kapcsolatos éleslátó, gondolatokban gazdag írásokat olvasni, vagy egy rendezőnek a rendelkező próbán kifejtett a gondolatait hallani. Az ember ezután másképpen játssza a darabot - ez ilyen egyszerű. Annak idején, mikor Békés András rendezőnek egyszer azt találtam mondani, hogy az Operában zeneileg tőle tanultam a legtöbbet, kitört belőle a nevetés. Pedig ebben semmi túlzás nem volt. Karmesterként gyakran ülök be rendelkező próbákra a magam kissé elvont zenei elképzeléseivel. És akkor jön egy színházi ember, mond egy mondatot, egy gondolatot az énekesnek, és onnantól kezdve én is egészen másképpen játszom az adott művet. Ez átvitt értelemben igaz a zenei kritikára is. Általában olyan vonatkozásban ad nagyon fontos iránymutatást, ami teljesen kívül esik a muzsikus látókörén.

Szenvedélyességük miatt is szerettem Koltai írásait. Kritikáiban nem ismert kompromisszumot. Őt mindig és mindenütt a színház érdekelte. A zenés színházban is a színház volt a legfontosabb számára. Csak a tehetséget tartotta szem előtt, még akkor is, ha vonzódása nyilvánvalóan az útkereső színházhoz kapcsolódott. Mi lesz Koltai öröksége? Mondhatnék közhelyeket, mint például: a leendő kritikusok példaképként tekinthetnek rá. De ezekben a közhelyekben nem hiszek. Minden kritikusnak meg kell találnia saját, egyéni hangját, főként pedig olyan nagy, átfogó műveltséggel kell rendelkeznie, amilyen Koltainak is volt. Olyan speciális rálátással az előadandó műre és az előadókra, aminek egy része tanulható, de nagyrészt mégis születési adottság. Ehhez is tehetség kell, ami valakinek vagy van, vagy nincs. Munkássága az utókornak biztosan okulásul szolgál majd. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.