Sackingeni Balther - – vándor tudós, író, zeneszerző, püspök

…meg a liturgikus énekek, melyeket 960 körül Szent Fridolinhoz írt

Szerző: David Hiley
Lapszám: 2015 szeptember

A modern korban bizonyos szkepszissel tekintünk a keresztény szenteknek ama képességére, hogy szorult helyzetünkben kihúznak a slamasztikából - a középkorban azonban a szentek tisztelete volt azemberek életének egyik alapja. Az e világi létben segíthettek a betegeken és a szegényeken, védelmet nyújthattak az ellenséggel szemben, értelemszerűen a legmegveszekedettebb ellenséggel, a Sátánnal szemben is, a túlvilágon pedig közbenjárhattak az elhunyt érdekében az ítélet napján. A szentek relikviái a templomok legbecsesebb kincsei közé tartoztak. Szerény esszém egy ír szentről szól, aki valamikor ahatodik század elején a Rajna-parti, Basel és a Bodeni-tó között fekvő Säckingen városkába érkezett, továbbá egy sokkal később élt säckingeni tudósról, Baltherról (más írásmód szerint: Balderich), aki életrajzot írt a szentről, és énekeket komponált az ünnepére, nagyjából 960 körül. Óriási szerencse, hogy ezek az énekek két kéziratban is fennmaradtak. A következőkben tehát összefoglalom Szent Fridolin életét és művét, majd bemutatom Balthert, végül a liturgikus énekeket tárgyalom. Ritkaság, hogy ebből a korai időszakból egy ismert zeneszerző alkotásait lehessen tanulmányozni - igyekezni fogok, hogy Balther énekeit saját történelmi összefüggésükbe helyezzem.

Fridolinra és Baltherra vonatkozó tudásunkat szinte teljes egészében feldolgozta és közreadta a müncheni Mechthild Pörnbacher; elsőrangú disszertációja szűk két évtizede jelent meg könyv alakban.1Pörnbachernek módjában állt egy olyan (ma Karlsruhéban őrzött) 12. századi kéziratot szemügyre venni, amelyben a liturgikus énekek neumákkal vannak lejegyezve. A neumák nem átírhatók vagy elénekelhetők, de nemrégiben rábukkantam egy vonalas rendszerben lejegyzett kései (1586) antifonáléra, úgyhogy az énekeket immár a latin szövegekkel párhuzamosan is meg lehet tekinteni.

A 7. században sok ír misszionárius indult el a smaragd szigetről Európába. A leghíresebb közülük Szent Kolumbán, aki átutazott Franciaországon, érintette a Bodeni-tavat, így érkezett el Itáliába, ott is hunyt el, Bobbióban, Kr. u. 615-ben. Fridolin csekélyebb hírnévnek örvend, azt is mondhatnánk, hogy mára többé-kevésbé feledésbe merült a neve, kivéve persze Bad Säckingen városkát - itt találjuk a gyönyörű Fridolinmünster templomot -, és a svájci Glarus kantont, ahol sok száz évvel ezelőtt Fridolin csodát tett. Balther úgy meséli, hogy Fridolin Írországból először is Poitiers-ba érkezett. Az ókorban Poitiers (latinul Lemonum) volt az a hely, ahol Szent Hilárius prédikált a piktonoknak, s a városban is halt meg 367-ben. Fridolin azonban megtudta, hogy Hilárius templomát már jóval korábban, az 5. századi barbár betörések idején lerombolták. Akkoriban már senki sem emlékezett rá, hová is temették el a szentet. Hilárius azonban megjelent Fridolinnak egy látomásban, és elárulta neki, hol a nyughelye. Fridolin meg istalálta Hilárius földi maradványait, s miután engedélyt szerzett I. Klodvig frank királytól, újjáépítette Hilárius kolostorát. Ezzel azonban korántsem ért véget Fridolin tevékenysége. Ismét megjelent neki Hilárius, és közölte vele, tovább kell utaznia, méghozzá az alemannok földjére, ahol egy szigetre fog lelni a Rajna kellős közepén: ott kell majd Isten igéjét hirdetnie a pogányok között. Fridolin neki is indult, tarisznyájában Szent Hilárius ereklyéjével. Pontos útvonalát nem ismerjük, de sejthetjük a Szent Hiláriusnak szentelt templomok elhelyezkedéséből (ezek közül néhányat maga Fridolin alapított). Valószínűleg a Loire mentén haladt, egészen Orléans-ig, az­után át Strasbourg-ba, föl a Rajnán, Bázelen is túl, a Genfi-tóig. Ezek után mehetett tovább a Rhône mellett, át az Oberalp-hágón a Rajna forrásvidékéig, majd le, Chur városáig. Fridolin itt megkérdezte a churi püspököt és nyáját, ismerik-e azt a szigetet a Rajnán, amelyet Szent Hilárius neki, Fridolinnak ígért. A churiak azonban nem tudtak ilyen szigetről, úgyhogy Fridolinra még egy kis utazás várt a Rajna mellett a Bodeni-tóig, aztán a tóból kiszállva tovább, lefelé a folyón. A mai Bázel előtt 50 km-rel állt meg, itt talált rá az ígért szigetre, ahol egy apácazárdát alapított. Számos csodatételének egyike az volt, hogy eltérítette a Rajnát, s a folyó fő ága kizárólag a várostól délre folyt, északra nem. Így azok is meggyőződtek róla, hogy Fridolin Isten szolgája, és jobb lesz őt békén hagyni, akik korábban kétségbe vonták a jogát arra, hogy megtelepedjen a szigeten. Fridolin másik csodatétele (melyet Balther ugyan nem említ, de később híressé vált), két glarusi fivérről szól, akik azt ígérték, hogy haláluk után minden vagyonukat Fridolinra hagyják. Csakhogy mikor az egyik fivér meghalt, a másik nem volt hajlandó valóra váltani a korábbi ígéretet. Bíróság elé került az ügy, s a tárgyalásra Fridolin feltámasztotta a halott testvért, aki a per koronatanúja lett.2

Balther Säckingenben látta meg a napvilágot 930 táján, nem sokkal a magyarok itteni kalandozásai után. Szüleinek el kellett menekülniük a magyar betolakodók elől. (Szerencsére Szent Fridolin ereklyéit sikerült megmenteni.) A gyermek Balthert a híres Sankt Gallen-i kolostorba küldték tanulni. Fridolinról szóló írásainak ajánlásában meg is nevezi tanárát, Notkert. Egyike ő az évszázadok során elhíresült sok Sankt Gallen-i Notker mesternek - szám szerint II. Notker -, megkülönböztető nevén Notkerus Piperis Granum, vagyis „Borsszem Notker". Sajnos egy idő után elfogyott a Balther oktatására szánt pénz, semiatt a fiúnak el kellett hagynia az iskolát. A következő négy évben szegény vándor tudósként („gyrovagus"-ként, ahogy maga írja) utazgatott külföldön. Említi, hogy Nyugat-Gallia „mestereinél" akart tanulni, sőt francia földön átvágva meg sem állt a mai Spanyolországig, talán Ripoll vagy Vich nevezetes iskolájáig. Később elfogta a honvágy. Nem tudjuk, mely útvonalon tért haza, de annyit elárul nekünk, hogy végül egy Mosel-közeli kolostorhoz jutott (valószínűleg a Metz és Saarbrücken közt fekvő Saint-Avoldba), melyet Fridolin alapított Szent Hilárius tiszteletére.

 Szent Fridolin és Säckingeni Balther utazásai

Balther közölte az apáttal, mekkora hódolatot érez Szent Fridolin iránt, mire az apát elővett egy életrajzot a szentről. „Ennek felettébb megörültem - mondja Balther -, mert emlékeztem rá, hogy a säckingeni apátságnak bizony nem volt életrajza Fridolinról; a könyvet ugyanis, amely tartalmazott egy életrajzot, elvitték, amikor a pogányok [értsd: pogány magyarok] porig rombolták a kolostort." Balther megkérdezte, kölcsönkaphatja-e a könyvet, de ezt megtagadták tőle, és pergamen meg tinta sem volt kéznél egy másolat elkészítéséhez. „Így hát - meséli Balther - leültem, és fennhangon olvastam el, amit pedig olvastam, azt jól az emlékezetembe véstem. Hol a szavakat jegyeztem meg a szöveg értelmével együtt, hol pedig csak a szöveg értelmét a pontos szavak nélkül, hogy később lejegyezhessem azolvasottakat mások emlékezete számára." Säckingenbe visszatérve Balther le is írja mindazt, amit megjegyzett, és elküldi régi tanárának, Borsszem Notkernek Sankt Gallenba.

Ne higgyük, hogy Balther a maga idejében csak kis senki volt. I. Ottó császár tanácsosáról beszélünk, aki 970-ben Speyer püspökének rangjára emelkedett. Egy későbbi szerző megemlíti, hogy Balther volt azegyik legjobb tanítványa: „Palzo Spirensis episcopus in loco nutritus, quo nemo fama ferente tunc eruditior." („Balther, Speyer püspöke nálunk nevelkedett, és nem ismertünk nála műveltebbet.") A Palzo becenév használata, úgy tűnik, szeretetet és nagyrabecsülést egyaránt tükröz.

A Borsszem Notkerhez írott levél végén Balther olyan kifejezést használ, amely nagyon izgatja a zenetörténészeket: „Ezokáért, legájtatosabb atya és tanár, ajánlom magamat megtörhetetlen hitedbe, ésesedezem, dönts afelől, hogy a szóban forgó könyvecske, benne a responzóriumokkal, melyeket a zeneművészet szabályai szerint komponáltam, hogy Szent Fridolin ünnepén elénekeljék őket, tűzre vettessék-e, avagy megőriztessék a későbbi isteni szolgálat céljaira." Mit jelenthet ez a „zeneművészet szabályai szerint" kitétel? (A latin eredetiben: „per musicam artem".) Ehhez a kérdéshez mindjárt visszatérünk.

A Fridolin-énekeket tartalmazó, Karlsruhéban őrzött régebbi kézirat a 12. században keletkezett, kétségen kívül Säckingen számára. Az hagyján, hogy megtaláljuk benne a teljes Fridolin-ciklust, de van benne egy hasonló, Szent Hiláriushoz írott sorozat is. Előfordulhat, hogy ezeknek az énekeknek is Balther a szerzője. Másutt még nem bukkantak rájuk, és a neumákat sem lehet átírni. Viszont mára gyakorlatilag Fridolin összes énekét kinyerhetjük a későbbi forrásból, a kétkötetes antifonáléból, amelyben offícium-tételek találhatók az egész esztendőre. Jelenleg egy svájci városka, Einsiedeln bencés kolostorának káptalani könyvtárában őrzik - de a két kötet nem innen származik. Vándorútjuk csaknem olyan kalandos, mint Fridoliné vagy Baltheré. A másolás munkáját Nicolaus Holdermeyer (1566-tól beromünsteri kanonok) végezte el a Luzerntől északra fekvő hegyekben. Holdermeyer 1584-ben a Rajna partjára, Bad Zurzachba került, ahol 1589-ben perjelnek nevezték ki, 1601-ben visszatért Beromünsterbe - ugyancsak perjelként -, és ott is halt meg 1613-ban. A másoló feltünteti saját nevét a kéziraton, és 1586-ra datálja munkáját, amikor Bad Zurzachban dolgozott. Ezek szerint Zurzachból vitte át magával akönyveket Beromünsterbe. Onnan a kötetek 1624-ben Rheinau kolostorába kerültek (Säckingenhez és Bad Zurzachhoz képest feljebb a Rajnán). Miután Rheinaut 1864-ben államosították, a könyv eljutott jelenlegi lelőhelyére, Einsiedelnbe.

Az 1. kottapélda a Sanctus Fridolinus in Pictavorum urbe sancti Hylarii (Szent Fridolin Poitiers-ben Szent Hilárius városát [választotta]) responzórium kezdetét mutatja, ahogy az a két kéziratban is látható; alul olvasható az átírás. A tizenkilenc szótagból tizenkettőben tökéletesen megegyezik a neumás, illetve a vonalas kottalejegyzés. A „-li-" és a „san-" szótagban a neumák egy kiegészítő hangra is utalnak (olvasatukat lásd a vonalas kottában). A „-nus" szótagban a neumák hamarabb véget érnek, GF-et látunk GGF helyett. Az „ur-„-nál a neumák kissé másképp érnek véget, míg az „in Pictavorum" valamivel díszesebb. A neumás és vonalas források között az efféle eltérések hétköznapinak mondhatók, hol többel találkozunk, hol kevesebbel. A sorozat három énekében a későbbi forrás ténylegesen más dallamot szerepeltet - vagy azért, mert a régiek már feledésbe merültek, vagy mert az újabbakat jobban szerették. Ha kétely merülne fel az énekek tonalitását illetően, a zene olyan fordulatokkal él, amelyek a nyolcadik móduszra jellemzők, és ezek a fordulatok olyan sűrűn fordulnak elő e módusz responzóriumaiban, hogy már a neumákból föl tudjuk ismerni őket. (A zenei lejegyzés eme finomságaihoz még visszatérünk.)

Säckingeni Balther mindösszesen 27 éneket komponált Szent Fridolin tiszteletére.

Az első vesperásra egy hosszú antifónát tartalmaz a gyűjtemény, amely a Magnificat eléneklését foglalja keretbe. A legtöbb éneket az éjszakai offíciumnak (Vigília, Ad Matutinum) szánták. A Venite exultemus éneklését invitatórium keretezi, majd következik a három nokturnus. Ezek mindegyike három zsoltárból és három leckéből áll; az egyes zsoltárokat antifónák fogják közre, a leckéket pedig mindig responzórium követi - ez összesen kilenc antifóna és kilenc responzórium. Napkeltekor laudest énekeltek, melybe öt zsoltár tartozik a hozzá kapcsolódó antifónákkal, továbbá egy hosszabb antifónát aBenedictus kantikumhoz. Végül van még egy antifóna, a második vesperás Magnificatjához.

Aki járatos az offícium teljes középkori formájában, úgy vélheti, hogy ennyi ének nem elég. Hová lettek a vesperás zsoltárainak antifónái, vagy a prima, tertia, sexta, nona, comple­to­rium kishórái? Ezeknél akevésbé fontos énekeknél nem volt követelmény, hogy Fridolin ünnepének saját tételei legyenek. Ha a szent ünnepe hétfőre esett, ezekben az órákban a szokásos hétfői antifónákat énekelték, ha keddre, akkor a keddieket, és így tovább. Balther, a többi zeneszerzőhöz hasonlóan, egy antifóna- és responzóriumkészlet törzsanyagára összpontosított. Akadtak szerzők, akik több vesperás antifónát írtak a ciklusaikhoz. Ráadásul ha az offíciumot bencés kolostorban énekelték, eltérő számú énekre volt szükség, az éjszakai offíciumhoz például 13 antifónára és 12 responzóriumra. Egy új szent offíciumának megalkotása nem volt egyszerű feladat!

A latin nyelvű szövegek részben a derék, szent embert dicsőítik és a közbenjárását kérik, részben pedig Fridolin életének eseményeire utalnak, Balther szavain keresztül. Az első responzórium a szent származását meséli el: Beatus Fridolinus de regione Scotorum oriundus („Áldott Fridolin, a skótok vidékéről származó"). A scoti szó eredetileg Írország lakóit jelentette, akik a hatodik századdal kezdődően gyarmatosították a mai Skócia délnyugati területét. Ez az oka, hogy a regensburgi Schottenkirche és a bécsi Schottenstift szerzetesei egyaránt írországi származásúak voltak.

A fő feladat Fridolin életének és csodatételeinek elősorolása, melyre az éjszakai offícium leckéiben kerül sor. A forrás a szent életrajza, vagyis a vita, ahogy ezeket a szövegeket röviden nevezték. A laudesnál az öt zsoltár-antifóna egyetlen sorozatot képez, s előadja, hogyan gyógyul meg egy süket, néma, erőtlen kezű-lábú ember, midőn Szent Fridolin ünnepén a szent kegyhelyéhez járul. Az utolsó antifóna - amásodik vesperás Magnificatjához - arra emlékeztet, hogy Fridolin Säckingenben ájtatos nők számára alapította zárdáját:

Te, Christi confessor, venerabilis Fridoline,

cuius ovantes annua

renovamus sollemnia,

laudat virginum chorus

ac simul omnis implorat clerus,

quatenus clemens in celis

fias intercessor pro nobis.

Te, ó, Krisztus hitvallója, nagyon tisztelt Fridolin,

kinek szent napját ünnepeljük

évről évre, örvendezve,

a szüzek [vagyis az apácák] kórusa téged dicsőít,

s közben az egész klérus könyörög hozzád,

hogy a mennyországban légy

kedves közbenjárónk.

Most időszerű visszatérnünk a per musicam artem kifejezéshez. Mi járt Balther fejében, amikor leírta? Kétségkívül elképzelhető, hogy egyszerűen csak egy szokványos fordulatot használt. Eszünkbe juthat például egy szöveg, amely a karolingok korában afféle előszóként olvasható a graduáléban, a mise énekeit tartalmazó könyvben. Lássunk egy változatot a kilencedik századból:

Gregorius praesul meritis et nomine dignus

unde genus ducit summum conscendit honorem

qui renovans monumenta patrumque priorum

tum composuit hunc libellum musicae artis

scholae cantorum.

A szöveg szerint Gergely „a schola cantorum [vagyis a kórus] számára komponálta zeneművészeti könyvecskéjét". Egyes kéziratokban ezek a sorok is megzenésítve szerepelnek, és bevezetésképpen volt szokás énekelni őket advent első vasárnapján, az esztendő első éneke - tehát a szentmise Ad te levavi introitusa - előtt.

Hasonló kifejezést találunk egy 820 körül kelt levélben, melyet Helisachar, I. (Jámbor) Lajos frank császár tanácsadója írt; tárgya az offícium során énekelt dallamok áttekintése és kijavítása. Levele végén Helisachar ismételten említi „a melodikus művészet szerint való" éneklést (secundum artis cantilenae modum), és ír „a melodikus művészet szabályai szerinti és elegáns" énekkompozíciókról (ad melodie artis normam decoremque compositi), valamint „ugyane [melodikus] művészet tekintélyéről" (eiusdem artis auctoritate).

A magas képzettségű Balther bizonyára képes lett volna új Fridolin-szövegeit a gregorián hagyományos dallamaihoz alkalmazni, és előfordul, hogy saját dallamai valóban az offíciuméneklés régebbi módozataira utalnak. Jól megfigyelhetjük ezt a Gloriousus iste confessor responzóriumban, lásd az első móduszban lejegyzett 2. kottapéldát.

Két részből áll, első a „respondáló" szakasz, a második a tulajdonképpeni „vers", melyet egy pár kiválasztott énekes, vagy a kórus fiútagjai adnak elő. A vers után a „responzum" végét (a „suae peregrinationi"-tól) megint a teljes kórusnak kell énekelnie. A szöveg így szól: „E dicsőséges hitvalló, mikoron elhagyta Galliát és a svábok megtérítésének szentelte életét, zárdát emelt püspöke [Hilárius] tiszteletére." S a vers: „Akinek ereklyéit mint [a szükségben nyújtott segítség] ékes fogadalmát magával vitte egy tarisznyában."

Sok-sok responzórium használ tipikus dallamfordulatokat, melyek vissza-visszatérnek ugyannak a módusznak az énekeiben. Az első módusznak megvannak a maga sajátos frázisai, miképpen a másodiknak is, és így tovább. Ezek a frázisok az ének bizonyos részeihez kapcsolódnak: némelyikük nyitó gesztus, mások az ének közepén szoktak elhangzani, megint mások inkább a záró kadenciához tartoznak. Averseknek is megvan a saját, jellegzetes hangjuk, a nyolc módusz mindegyikében más és más. A Gloriosus iste confessorban a két első szakasz - a Gloriosustól a previssetig - végig tipikusnak mondható, sugyanez áll a kadenciában a commendasset és a servitio szavakra. A Cuius reliquias versben teljes egészében az első módusz sajátos hangja szól.

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Balther a tipikus fordulatok megfelelő alkalmazásával hasznosította zeneművészeti ismereteit. Ez az a „zeneművészet", amelyre a fentebb idézett Helisachar is gondolhatott. Sankt Gallenban Balther nyilván más dallamtípusokat is énekelt. Az újabb kompozíciók közül manapság a leghíresebbek Dadogós Notker (Notker Balbulus) szekvenciái. De említhetjük Tuotilo és mások tropusait, vagy a kolostor védőszentje, Szent Gál új offíciumát, amely tudomásunk szerint Ratpert szerzetes műve. Balther minden év november 16-án egy másik ciklust énekelt, Szent Otmárért (akit átmenetileg egy kis rajnai szigetre száműztek - nem Säckingennél, hanem feljebb a folyón, Steinnél). Balther az említett esetek mindegyikében más és más fajtájú „zeneművészettel" szembesült. Emiatt nem is meglepő, hogy a Fridolin-ciklusban számos olyan kompozíciót találunk, amelyek nem a járt úton haladnak.

Az egyik ilyen új stílusú ének a záró responzórium, megint csak az első móduszban, a Sancte Fridoline Deo plene - lásd a 3. kotta­példát. Ez a szöveg is egyaránt utal a zárdában élő nőkre és a nők imádságát támogató klerikusokra. A respondáló szöveg: „Szent Fridolin, Istennel teljes, ajánlj bennünket, akik édes himnuszokat énekelünk néked, a te édes védőszented, Szent Hilárius [kegyelmébe]." Vers: „Míg a nők [szó szerint: nőneműek] kórusa dicsőít téged, és a papok örömest vesznek részt a tiszteletedre tartott ünnepségen". Találunk felfelé hajló lezárásokat: „Sancte" (CD-D), „melodiis" (Ga-a), „ovantem" (CD-D),„sollemniis" (Ga-a). Az ének tonalitása D és a körül polarizálódik: 25 szóból 9 végződik D-n, és nem kevesebb mint 13 a-n. Balther a régi, tipikus responzóriumfordulatok egyikét sem alkalmazza az első móduszban. E helyett a darabot a D és a kulcshangok fogják össze, továbbá a kicsiny dallamsejtek ismételgetése. Ugyanazt a fordulatot használja a „nos tibi" és a „commenda" szavakhoz; továbbá (az első pár hangot leszámítva) ugyanaz a fordulat kapcsolódik a „Sexus feminei" és a „clerumque tuis" szövegrészhez. A „sancto" melizmája öt hangcsoportból áll, 5+5+5+4+5 hangból, dallammintázata: α-β-α-γ-β'. Azα jelű hangcsoport (aGFGD) ötször fordul elő a teljes darabban, a β (aGFGa) pedig hétszer. Ezek a tulajdonságok adják az ének belső egységét, s teszik egyedi műalkotássá. A régi, tipikus dallamperiódusoknak más volt a funkciójuk. Egyfelől megkülönböztetik az egyszeri darab belső szerkezetét, másfelől az egész egyházi évre hozzákapcsolják a responzóriumot az összes többihez ebben amóduszban.

3. kottapélda

A Fridolin-offícium énekeinek rendjében is tükröződik a gregorián új stílusra jellemző tónusrend, amely a főhangokra támaszkodik. A kilenc éjszakai antifóna számsorrendben követi egymást az első módusztól a nyolcadikig, s az utolsó ismét az első móduszban („series tonorum"; lásd az 1. táblázatot). Balther korántsem az első zeneszerző, aki így jár el. A kilencedik század végén István (901 és 920 között Liège püspöke) szintén számsorrendben komponált énekciklust a szentháromság tiszteletére, s ebben nem csak az antifónák, hanem a responzóriumok is a series tonorum szerint haladtak; s nagyjából ebben az időben a híres zeneteoretikus, Hucbald Saint-Amand-i apát számsorrendben komponált antifónákat Bilincses Szent Péter ünnepére. A tizenegyedik századtól már gyakorlatilag minden új offíciumot ennek jegyében alkottak meg.

Az ember eltűnődik, vajon Baltherra - az új énekek szerzőihez hasonlóan - hatottak-e a zenei konszonanciákat és a szférák harmóniáját illető elgondolások, melyek lépten-nyomon felbukkannak a középkor zeneelméleti írásaiban. Olvasta-e példának okáért Regino prümi apát 900 táján keletkezett Epistola de harmonica institutione című munkáját, amely hangsúlyozza a móduszok rendszerének - a tonális világ alkotóelemeinek - és a világegyetem isteni rendjének összefüggéseit. Regino egyik kulcsfontosságú megjegyzése így szól: „A nyolc módusz nem csupán a szent dallamok [harmonia spiritualis melodiae] teljes harmóniáját tartalmazza és foglalja egybe, hanem az összes természetes dalét [omnis naturalis cantilena]." Miféle „természetes" zenéről van itt szó? Ez bizony nem más, mint ami „vagy a szférák mozgásában [in cœli motu], vagy az emberi hangban [in humana voce]" nyilvánul meg.

A Balther utáni nemzedék zeneírói - mint a reichenaui Berno vagy Hermann, akik a tizenegyedik század első felében működtek - a nyolc móduszt a főhangok és a legharmonikusabb hangmagasságok szerint írják le, melyek a záróhangok, az úgynevezett dominánshangok, illetve az ambitus, vagyis az alsó kvart, a felső kvint, és a felső oktáv. Ezek a hangok jellemzik az új dél-német offíciumi énekeket, legtöbbször ezeken végződnek a dallamfordulatok, sőt az egyes szavak is. Balther tökéletesen lépést tart a melodikus művészettel, s ez akkor is igaz, ha Berno és Hermann még szembeötlőbb és nagyralátóbb példákkal szolgálnak az augsburgi Ulriknak (Berno), illetve az augsburgi Afra, a Sankt Gallen-i Magnus és a regensburgi Farkas számára komponált offíciumaikban (utóbbiak mind Hermann munkái). S ebből aszempontból még bámulatosabbak a bingeni Szent Hildegárd énekei.

A történetek, melyeket Balther a védőszentjéről, Fridolinról, illetve saját magáról ad elő, igen jók, érdemesek a figyelmünkre. Az énekeket megalapozó „melodikus művészet" felkutatása már korántsem ennyire szórakoztató. Hogy efféle kutatások egyáltalán elvégezhetők, az ama tudósok erőfeszítéseinek köszönhető, akik fáradságos munkával végigelemezték és a lehetőségek határáig rendszerezték aközépkori liturgikus ének szinte beláthatatlan korpuszát. (Egy szokványos antifonálé, amilyen a Fridolin-énekeké is, több mint kétezer tételt tartalmaz.) Mivel ezt az áttekintést egy magyar zenei folyóiratnak írom, helyénvaló megemlítenem az egyik legfontosabb segédeszközt, melynek révén jobban megérthetjük a szóban forgó énekeket. Szendrei Janka és néhai Dobszay László professzor két kiváló közreadással jelentkezett - először 2579 antifónát (három kötet, Kassel: Bärenreiter Verlag, 1999), majd 1149 responzóriumot (két kötet, Budapest: Balassi Kiadó, 2013) rendeztek sajtó alá. Ezek a kötetek nem csupán azénekek kritikai kiadásai - a közreadók azonnal dallamcsaládokba rendezték őket, és a terjedelmes bevezetők azt is tisztázzák, hol érdemes keresni a jellegzetes dallamfordulatokat - és hol nincs értelme keresgélnünk a hiányuk miatt (például az újabb offíciumokban). Ez a legjobb és legszilárdabb alapvetés, melyen a säckingeni Balthert és az ő „zeneművészetét" illető tudásunk nyugszik. }

Barabás András fordítása

- JEGYZETEK

  1. Mechthild Pörnbacher: Vita Sancti Fridolini. Leben und Wunder des heiligen Fridolin von Säckingen, Sigmaringen: Thorbecke, 1997
  2. Szent Fridolin életének efféle epizódjait egy sor bájos fametszet őrzi a säckingeni apátsági templomban. Pörnbacher St. Fridolin von Säckingen. Glaubensbote am Hochrhein című füzetkéje (Lindenberg: Fink, 2001) tartalmazza a metszertek reprodukcióit, továbbá Balther teljes Fridolin-életrajzát (németül), és Balther énekeit is.

A tanulmány az MTA BTK Zenetudományi Intézet nemzetközi Dobszay-emlékkonferenciáján, A gregoriánkutató Dobszay szekcióban január 31-én elhangzott előadás szerkesztett változata.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.